"Az érzelmi kötődés elkerülhetetlen, minden ember hatással van a másikra. Ne engedjétek magatokat elérzésteleníteni az élet csodájával szemben! Mindig az emberi test dicsőségének áhítatában éljetek! Higgyétek el, hogy ez a lényeg, nem pedig a címek hajhászása, mert a cím egyáltalán nem minősíti az embert."

Patch Adams c. film

***

Tudtam jól, hogy a sorsunkat sosem kerülhetjük el igazán. Mindössze eljátszhatunk azzal a kósza gondolattal, hogy miért is ne? Miért ne uralhatnám én a saját életemet? Hiszen fiatal, legyőzhetetlen, örök életű, már-már isteni vagyok, a picsába is! Ki volna olyan merész, hogy meghatározza, kivel kovácsolódik össze a lelkem, ki az, aki végül kibontja a szárnyaim, pont akkor, amikor éppen zuhanni készültem?

Vajon ki, vagy mi lehetett az, ami elsodorta hozzám Chazt, illetve azt az őrületesen szédítő szélvihart, amit magával hozott? Hiába törtem ezen az agyam, képtelen voltam rájönni...

Pedig ott élt bennem a tudás iránti vágy, mint minden hétköznapi halandóban. Még az is tudni akar, aki azt állítja, hogy nem. Vágyjuk megismerni az élet titkait. A saját életünkkel kapcsolatos titkokat. Hiszen ez ad nekünk erőt, ez a kezdő lökés, ami kirugdal bennünket az ágyból. Az, hogy küzdjünk a tényeket beborító fekete fátylak ellen, amik eltakarják előlünk a kendőzetlen valóságot.

Fura, nem? Az egész életünk egy harc, amit mi magunk generálunk, mégis panaszkodunk, mikor belefáradunk.

Ám én Chaz mellett valahogy sosem éreztem fáradságot. Mintha minden csókjában az élet elixírje rejlett volna, amivel egyre csak vonzott magához. Keveselltük az éjjeleket, és a nappalokat. Minden napom vele indult, majd vele is fejeződött be. Mikor magunk voltunk, távol a világ ártó zajaitól, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire kell nekem.

Jobban, mint eddig bármi más valaha. Ezzel az érzéssel viszont nem voltam egyedül.

- Dal vagy nekem, Nanook - súgta a fülembe egy csillagfényes éjszaka. - A dal, ami ott lüktet a bőröm alatt, és a szívemig hatol.

Nem firtattam többé, miért hív Nanooknak, és ami azt illeti, az idő múlásával szinte már örültem is neki. Mikor először megpillantottam őt, kék íriszében éles fájdalom tükröződött vissza, most viszont valami egészen más. Szivárványhártyájában fölfedeztem az élet színeinek kavalkádját.

Ott volt valami újnak a kezdete, mélyen elrejtve a mosolyainkban, abban, ahogyan a parton szaladtunk, de végül mindig utolért. Abban, ahogy megfogta a kezem, még akkor is, amikor Piper ott volt a közelben, hogy végre tudatosuljon a lányban, semmi esélye nála.

A kezdet lett számunkra az oxigén, és nem akartunk foglalkozni sem a múlttal, sem a jövővel. Még akkor sem, ha a nyár vége, és egyúttal az ősz eleje vészesen közeledett... Akárcsak az iskola is.

- Úgy látom, hogy ön tökéletesen felépült, Grace - felelte Dr. Shultz, mialatt a vérnyomásmérőt lecsúsztatta a karomról. - Minden a lehető legnagyobb rendben, szóval a következő tanévben már nem kell magántanulónak lennie. Idén lesz végzős, ugye?

Merengve bólintottam. Elkezdett nekem arról magyarázni a kardiológusom, hogy ez milyen fontos, és meghatározó időszak, főleg egy olyan fiatal hölgy számára, mint én. Érettségi, bál meg miegymás...

Én viszont ezekre mind magasról tettem. Kavarogtak bennem a gondolatok. Úgy éreztem, mintha egy fekete lyuk szippantana magába.

Nem akartam visszamenni az iskolába. Nem akartam a többiek szemébe nézni, akik pontosan tudták, hogy mi történt velem. Az új szívem olyan, mint egy művégtag, egy protézis, amit senki sem lát ugyan, de mindenki tisztában van azzal, hogy ott van.

De mégis ki lehet az, akinek ezt a láthatatlan protézist köszönhetem? Úgy szerettem volna végre megtudni, ugyanakkor féltem kimondani a doktor előtt, mintha legalábbis a szavaim tűzokádó sárkányokká váltak volna, ahogy elhagyják az ajkaimat.

Végül mégis erőt vettem magamon, és kinyögtem azt, ami a lelkemet nyomta.

- Dr. Schultz... Ugye ön tudja, hogy kié a szívem? - fordultam a magas, őszülő halántékú férfihoz, aki ennek hallatán sóhajtozva megmasszírozta erős csontú orrnyergét.

- Igen, Grace - helyeselt. - Tudom, hogy honnan származik az ön szíve. Ne felejtse el, hogy az a szerv már magához tartozik. Nem lökődött ki, nem léptek fel komplikációk, az immunrendszere kiválóan viselte ezt a hatalmas strapát, ami igen ritka. Több mint egy éve az ön része ez a szív. Úgy gondolom, ideje volna már a sajátjának tartania, nem pedig a donorénak. Elvégre kiérdemelte.

Tanácstalanul kezdtem el dobolni a lábaimmal. Kiérdemeltem? Mégis mivel? Ha Derek nem volna gazdag, befolyásos ember, akinek messzire nyúlik a keze, talán még mindig új szívre várnék. Hogy a fenébe merészeli azt mondani, hogy kiérdemeltem? Lófaszt! Csak egy beteg lány voltam, semmi több. Soha nem tettem olyasmit, amivel méltó lettem volna a túlélésre. Sokan erősnek tartottak, pedig önmagamat esetlennek, és végtelenül gyengének éreztem.

Az orvosom szemmel láthatóan nem akarja elmondani nekem, ki volt a donor, akinek az életemet köszönhetem, én pedig túl gyáva voltam ahhoz, hogy tovább faggatózzak. Talán legbelül még tartottam is attól, mit rejthet az igazság.

Habár akkortájt igencsak halvány volt bennem a tudás iránti vágy, hogy rájöjjek a titokra, ami körüllengte a napjaimat, éreztem, el fog jönni a nap, amikor a kíváncsiság szinte szét fog feszíteni belülről, én pedig addig nem fogom elhagyni Dr. Schultz rendelőjét, amíg ki nem derítem annak az életet hozó angyalnak a nevét, aki megmentett engem azon az eső áztatta éjjelen.

Igen, számomra ő egy angyal volt. Nem számított volna az sem, ha maffiózó, ha gyilkos, ha a legnagyobb mocsok a földön. Nekem olyasmit adott, aminek köszönhetően a neve imák tömkelegébe foglalódott.

Ahogy aznap este Chaz eljött értem, rá is jöttem, mit kaptam ettől a névtelen valakitől.

- Jól vagy? - kérdezte tőlem bizonytalanul pár perc séta után. - Lehangoltnak tűnsz.

Szaggatottan felsóhajtottam. Chaz olyan könnyedén belémlát... Mégis tökéletesen el tudom titkolni előle azt, amiről semmiképpen sem akarom, hogy tudjon.

- Csak közeleg a suli, és... Kissé ideges vagyok. Nem vagyok éppenséggel a gimi sztárja - vallottam be a fél igazságot.

Bátorítóan megszorította a kezemet.

- A gimis évek senkinek sem egyszerűek. Hidd el, tudom, miről beszélsz - mosolygott rám együttérzően.

Ám én hitetlenkedve nevettem fel ennek hallatán.

- Ugyan már! Gimiben kosaras voltál - vetettem a szemére. - A sportolók sosem voltak, és sosem lesznek lúzerek. Ez egy íratlan törvény. Előbb fog befagyni a pokol.

Azonnal megtorpant, majd gyengéden magához húzott.

- Először is, mindössze cserejátékos voltam, az pedig nem számít. Másodszor, szerinted én pont olyan srác vagyok, akit az egész suli imádott?

Őszintén? Ahogy kék tekintetében úgy merültem el, mintha csak a tengerbe zuhantam volna, ébenfekete hajának émelyítő illata meg tünékeny gyönyörként lopakodott az orromba, úgy éreztem, hogy Chaz Wolfot csak imádni lehet. Én legalábbis így vagyok vele...

Ráérősen megcsókoltam, utána pedig rákérdeztem, mégis hová megyünk, ám ő nem felelt, hiába visítoztam már a végén kismalacként a fülébe, ő csak sejtelmesen hallgatott. Esküszöm, az is jobb lett volna, ha bevallja, hogy el fogja vágni a torkomat, és csak azért ez a nagy cécó. Legalább tudtam volna, hogy mi fog történni.

De talán pontosan ez volt a legcsodálatosabb dolog mellette... Hogy sosem tudhattam, mire számíthatok. Fura, hogy még azt is szeretem benne, amivel eleinte az őrületbe kergetett.

Amikor pedig megpillantottam már egészen távolról a vidámpark hívogató fényeit, egyszerűen elakadt a szavam.

- Chaz... - nyögtem ki végül csodálkozva. - De... Mégis miért?

A huncut kisfiúkra jellemző vigyor ült ki az arcára, mikor megszólalt.

- Mert ma van egy hónapja, hogy bebotladoztunk egymás életébe, kicsi Grace, ezt pedig mi mással ünnepelhetnénk meg, mint egy gyomorforgató hullámvasúttal? - kacsintott rám.

Nevetve oldalba böktem ugyan, de ahogy mélyebben belegondoltam abba, amit mondott, ledöbbentem.

Már egy hónapja, hogy Chazt kirugdalta a szakács a konyhából, és többé már nem csak egy kergetett délibáb volt számomra, hanem maga a valóság? És Chaz emlékszik rá egyáltalán, hogy ez milyen napra esett?

Ami azt illeti, még én is totál elfelejtettem, pedig nagyon is meghatározó pillanat volt az életemben, mikor először találkoztunk. Talán még fontosabb is, mint az első randi, az első csók, az első félreértés, majd az első kibékülés...

Valamiért ez mindkettőnknek különlegesebb volt minden addigi első dolognál.

Akkoriban bele se mertem volna gondolni, hogy idáig eljutunk, nemhogy egyáltalán szóba állunk egymással. Ráadásul amilyen döcögősen indult a kettőnk története, ez az érzés teljesen jogos volt részemről, valljuk be.

Kéz a kézben sétálva lassacskán elvegyültünk a nevetgélő, sikítozó embertömegben. A vattacukor csábító illata csapta meg az orrunkat, és hallottuk azt a bizonyos győzelmi gongot, valahányszor valaki nyert valamit az egyik bódénál.

Őszinte leszek, még akkor is úgy éreztem, hogy képtelen leszek megmaradni a hullámvasúton, amikor már benne ültem. Chaz bíztatóan mosolygott rám, ami kicsit megnyugtatott ugyan, de az a kevéske nyugalmam is kámforként illant el, amikor elindult ez az átkozott gépezet.

Minden egyre gyorsabb lett, először még fönt voltunk a magasban, a következő pillanatban pedig már zuhantunk is a mélybe. Szégyelltem ugyan, de muszáj volt sikítanom, egyrészt a félelemtől, mert hát... Mégis mi a tosz ez? Miért kell? Kezdek szédülni, és mintha szambázna a gyomrom ettől az egésztől. Ki akarok szállni! Valaki állítsa le ezt az egészet!

A másik felem ugyanakkor azt gondolta, micsoda fantasztikus érzés ez. Az, hogy elragad egy felsőbb erő, én pedig csak sodródok.

Mikor végre élvezni kezdtem a dolgot, Chazre pillantottam, akinek a mosolya olyan hamisíthatatlanul őszinte volt, és már a szemeiben sem lehetett látni azt a komor fájdalmat, mint régen.

Boldog volt, és ettől én is az lettem. Úgy is mondhatnám, határtalanul boldog.

Miután kiszálltunk, még egy ideig kissé bizonytalanul imbolyogva kerestük elveszettnek hitt egyensúlyunkat, de ennél komolyabb bajunk nem volt.

Egy közös képet csináltunk Chazzel, amikor a távolból egyszer csak kiszúrtam Nathant pár sráccal, ahogy éppen célba lőttek. Mindegyikük nyakába egy-egy lány csimpaszkodott, ezért nem is zavartattam magam, hanem odamentem Chazzel, hogy köszönjek neki. Úgy voltam vele, ha máris csajozik, akkor nem ejthettem rajta olyan sebeket, amik már ne gyógyultak volna be.

- Szervusz, Nathan! - mosolyogtam rá őszinte örömmel. - Nem gondoltam volna, hogy itt futunk majd össze.

Ám a fiú nem úgy reagált, mint ahogyan én eredetileg gondoltam volna. Azonnal elsápadt, ahogy meglátott kettőnket, és egyből le is söpörte magáról annak a vörös hajú lánynak a kezét, aki eddig szorosan hozzásimult.

- Szi-szia, Grace... és Wolf - toldotta hozzá igencsak kelletlenül Chaz nevét.

Fura helyzet volt, nem tagadom. Ott állt egymással szemben a két srác, mint a viadalra kész harci kakasok, és közben szavak nélkül küldték egymásnak a fenyegető jelzéseket.

- Ők a barátaim az egyetemről - mutatta be végül a többi fiatal fiút és lányt, akiknek kedvesen intettem egyet.

- Ez a lány nem más, mint Grace Moreno, a híres dr. Derek Spacey mostohalánya - mesélt rólam, illetve Derekről, Nathan a haverjainak, akik amint meghallották ezt, elismerően füttyentettek.

- Láttuk már párszor a mostohaapádat, mikor szabad egyetemi előadások voltak a tanszékünkön - jegyezték meg. - Egy igazi zseni.

Nagyokat bólintottam, ahogy Dereket istenítették... Legalább már értettem, miért is Nathan barátai.

- Grace is pszichológus akar lenni - folytatta, mialatt ádáz farkasszemet nézett Chazzel. - A határ számára a csillagos ég... Ja, egyébként ez a csávó pedig az egyik pincér apám éttermében - bökött oda pökhendien a fiú felé.

Hirtelen minden fény megfakult a vidámparkban, és a mosolyunk is akaratlanul lehervadt. Lehet, hogy Nathan nem mondta ki konkrétan, de egyértelműen utalt rá, hogy Chaz szerinte túl kevés hozzám.

Csak éppenséggel ezt nem ő fogja eldönteni, hanem én.

Köszönés nélkül hagytuk őket faképnél, és ösztönösen megszaporáztuk a lépteinket. Nagyon féltem attól, hogy Nathan sikeresen elrontotta az egész esténket. Chaz csak úgy forrt a dühtől.

- Hülye fasz - sziszegte idegesen. - Mit képzel magáról?

- Ne foglalkozz vele - javasoltam neki. - Ez csak egy segg.

Chaz cinikusan felröhögött, amit nem tudtam hova tenni.

- Te könnyen beszélsz - vetette a szememre egyből. - A te életed tökéletes. A magadfajták nem tudják, milyen érzés, amikor mindenhonnan csak a szart kapják. "Erre nem vagy jó! Arra sem vagy jó! Már megint kihűlt a rizottó, Wolf!" - utánozta Mr. McDougall kioktató hangnemét. - Hát tudod mit? Kezd rohadtul elegem lenni abból, hogy engem senki sem tart értékesnek...

Döbbenten meredtem rá. Nem értettem, miért esett nekem, amikor nem is én voltam vele bunkó, és hirtelen mintha másfél métertnyit zsugorodtam volna össze.

De persze ez se tartott sokáig, és belőlem is előbújt a dühöngő vad.

- A magamfajtákról akarsz hallani, Chaz? - kérdeztem tőle ingerülten. - Nos a magamfajtáknak a szülei mexikói bevándorlóként éhbérért güriztek. Olyan szegények voltunk, hogy a szülinapomra torta helyett kihűlt másnapos palacsintát kaptam. Ebben az országban zöldkártya nélkül mindenki egy nagy nulla, érted?Anya úgy ismerkedett meg Derekkel, hogy a házvezetőnője lett apám halála után. Azért halt meg kiskoromban, mert nem volt jogosult a tran... megfelelő kezelésre - helyesbítettem végül vöröslő arccal.

Pedig ez nem is az én betegségem története volt, hanem Apáé.

Chaz angyalian kék szemei tágra nyíltak a döbbenettől.

- Én... ezt nem tudtam - magyarázkodott zavartan. - Ne haragudj, kérlek! Hülye vagyok.

Egyetértően bólintottam. - Igen, Chaz, az vagy - helyeseltem. - De most kivételesen elnézem neked.

Békülékenyen nyújtotta felém kezét, amibe azonnal belesimult a tenyerem.

Ennyi volt. A műsor véget ért.

- Menjünk máshová, oké? - súgtam a fülébe. - Félek, hogy errefelé a seggfejség fertőző, és a végén még tényleg elkapod Nathantől.

Újból elmosolyodott azzal az őszintén boldog mosolyával, és nem is volt többé kérdés, hogy otthagyjuk a vidámparkot.

A telihold fénye világított nekünk, mi pedig egy terebélyes lombú fánál telepedtünk le. Egy ideig csupán szótlanul kémleltük a ragyogó égboltot, de aztán Chaz rekedten megszólalt.

- Miben halt meg az apád? - kérdezte óvatosan, mialatt az egyik tincsemet a mutatóujja köré csavarta.

Fájdalmasan felsóhajtottam. - Szívnagyobbodása volt - vallottam be. - De ha nem gond, erről nem nagyon szeretnék beszélni. Régen történt már, ez igaz, de attól még... Nagyon fáj.

Természetesen Chaz megértette ezt, és többet nem is kérdezősködött. Továbbra is a csillagokat bámultuk, ám a fiúra nyilván most jött rá a szómenés, mert ismét beszélni kezdett.

- Szerinted egy farkas és egy főnix jól meglenne együtt? - tette fel nekem bizonytalanul ezt az igencsak fura kérdést.

Fölvont szemöldökkel pillantottam rá.

- Ezt mégis hogy érted?

Ráérősen vakargatta a tarkóját legalább két percig, mielőtt megszólalt volna. Láttam, hogy keresi a szavakat, ezért nem piszkáltam.

- Hát... - kezdte el habozva. - Csak fogalmam sincs, hogy egy mitológiai szárnyas és egy magányos fenevad képes lenne-e együtt maradni... Miután véget ér a nyár, a főnix pedig visszaröppen a kertvárosba. Vajon zavarná őt, ha a nagy, ijesztő farkas időnként meglátogatná őt? - tekintett rám kérdőn.

Ugrálni tudtam volna örömömben, ám én mégiscsak tetovált kézfejét a mellkasomra helyeztem, pontosan arra a részre, ahol a műtéti hegemet fedő főnix található. A két állat tökéletes harmóniában simult össze, ahogy Chaz forró tenyere szinte nyomot hagyott rajtam.

- Én úgy látom, hogy egészen jól kijönnek egymással - feleltem neki egy huncut mosoly kíséretében.

Ragyogó arccal megcsókolt, aztán még hosszú ideig néztük a csillagokat. Közben eszembe jutott, vajon valóban mit fognak szólni a kertvárosi szomszédok és a westlake-i ficsúrok ahhoz, hogy egy olyan fiú a barátom, mint Chaz. Ami azt illeti, engem kicsit sem érdekelt. Igen, egyáltalán nem foglalkoztatott az, hogy tele van tetkókkal, sem az, hogy ő mindössze egy pincér.

Én ennél sokkal többet láttam benne. Számomra ő az, aki visszarántott a szakadék szélén állva, és elhozta a színeket az életembe.

Nekem Chaz nem csupán egy jóképű srác, akivel jól elütöttem az időt, amíg Malibun nyaraltam. Az, ami köztünk volt, számomra ezerszer többet jelentett.

Ő a farkasom, aki mellett biztonságban érezhetem magam, én pedig a főnixe, aki bármikor föláldozná magát érte.

Ezek lettünk mi ketten... Két idegenből olyanok, akik már mindent együtt gondolnak ki. Mindezt pedig azért, mert köztünk már csak a mi létezik, és nem a te vagy az én.

Kezdtünk egyek lenni, és úgy hittem, az ősz sem választhat szét bennünket. Semmi sem.

***

Azon a napon, amikor visszaköltözni készültünk a házunkba, sokkal boldogabban pakoltam össze a holmijaimat, mint nyár elején, mikor Malibuba készültünk. Tulajdonképpen akkor jutott eszembe először, hogy egész idő alatt nem is fürödtem a tengerben. Nagyon szégyelltem a testemet, mióta viszont Chazzel vagyok, büszkébben gondoltam magamra, mint valaha.

Még a szárnyaimat is rendbe hozta - gondoltam szórakozottan.

Igen, én vagyok az ő főnixe, ő pedig az én farkasom. Ahogyan ebbe belegondoltam, szinte már riasztóan természetes érzés volt.

Önelégült mosollyal tekintettem az ajándékra, amit Chaznek szántam. Életem első olajfestmény portréját róla készítettem, a háttérben pedig egy erdőt festettem meg, ami fölött egy főnix száll, túl a fenyveseken meg egy farkas vonyít egy magas, hófödte hegycsúcsról, mintha csak a madarat hívná.

Figyelmesen megnéztem Chaz csodálatos profilját, ahogy mereng a semmibe. Ezt a pillanatát cigizés közben kaptam el, és tudtam azonnal le kellett fotóznom a telefonommal.

Három napon keresztül szenvedtem ezzel a képpel, és ez nem is az első próbálkozás. Aki még sosem dolgozott olajfestékkel, annak fogalma sincs arról, milyen nehéz kikeverni vele az adott árnyalathoz megfelelő színt, és bevallom, azért Ahmed is sokat segített nekem. Szóval ez inkább a kettőnk ajándéka neki, mint egyedül az enyém.

Mielőtt visszamentünk volna a kertvárosba, mindenképpen el akartam búcsúzni a barátaimtól. Igen, úgy érzem, Ahmed, Yanina, és Miguel a barátom lett, habár a fiút régebbről már jól ismertem.

Fura, hogy miket tud hozni az élet. Mikor minden vágyam az volt, hogy barátokra leljek, csak a magányomra találtam a szobámban. Most viszont már nem csupán egy zaklatott tinilány vagyok, aki egyedül néz szembe a világgal. Én már egy olyan lány voltam, aki érezte maga körül a szeretetet, azt, hogy vannak emberek, akikhez nyugodt lélekkel fordulhat... Ez pedig olyasvalaki számára, mint én, nagyon is sokat jelentett.

Először Ahmedhez mentem az üzletébe. Éppen kávét vitt ki valakinek, arca pedig egyből felderült, mikor megpillantott az ajtóban, hónom alatt a becsomagolt festményt tartva, amit Chaznek szánok.

- Megszenvedtünk vele, de nem volt hiábavaló küzdelem - emlékezett vissza nevetve. - Zseniális dolgot alkottál.

Ám én erre csak legyintettem. - Ugyan már! Nélküled semmire sem mentem volna.

- Én mindössze a színeknél segítettem, Grace. A többi mind a te érdemed - erősködött tovább. - Ez itt a te agyszüleményed, egy eredeti Grace Moreno... Dedikáltad, ugye?

Tagadóan a fejemet ráztam. Nem, ilyesmi eszembe se jutott.

Ekkor Ahmed egy fekete töltőtollat vett elő nekem a pult mögül, amit eleinte csak idegenkedve méregettem.

- Dedikáld, és írd rá a befejezés dátumát - kérte tőlem határozottan. - Minden művész így csinálja.

Bizonytalanul nyúltam a toll felé, de aztán vissza is rántottam a kezem, mintha csak egy tüzes vasat készülnék megérinteni.

- De... Én nem vagyok művész, Ahmed. Csak szeretek rajzolni meg festeni, de ez még nem jelent semmit.

Elszántan kezembe nyomta a tollat, hosszú ujjai pedig szívmelengetően zárultak össze keskeny csuklómon.

- Ez jelent mindent, Grace. Jól jegyezd meg, hogy te nem csak szeretsz rajzolni és festeni, hanem tudsz is - jelentette ki bölcsen. - Eszméletlenül tehetséges vagy. Én még nem is láttam olyat, aki kezdő létére ilyen jól bánik az ecsettel és az olajfestékkel. Ha már nem mondtad volna számtalanszor, hogy a családodban egy művész sincs, azt hinném, a véredben van.

Felkuncogtam, ahogy ezt mondta, és beadtam a derekamat. Miközben óvatosan, cikornyás betűkkel fölírtam a nevem és az alkotás dátumát a kép jobb felső sarkába, halkan szóltam Ahmedhez.

- Hogy vagy amúgy? - kérdeztem finoman utalva az állapotára.

- Ó, remekül - felelte színlelt könnyedséggel. - A fájdalomcsillapítóim nagyon prímák.

Mikor a szemébe néztem, jól tudtam, hogy semmi sincs rendben, és szerintem ő is tisztában volt azzal, hogy a tekintete elárulja... Azok a koravén, szinte már fekete gyémántként ragyogó szemei.

Bármit megtettem volna azért, hogy segítsek rajta, de közben tisztában voltam azzal, hogy ez teljesen lehetetlen.

Utoljára még szorosan átöleltem búcsúképpen, holott jól tudtam, nem akkor láttuk egymást utoljára.

- Látogass meg minél többször - kérte tőlem Ahmed. - És ne felejtsd el abban a puccos iskolában a csóró kis barátaidat.

Nevetve ígértem meg ezt neki, miközben egészen biztos voltam abban, hogy eszem ágában sincs megfeledkezni egyikükről sem. Amit ezek az emberek adtak nekem az elmúlt időszakban, az felbecsülhetetlen.

A barátaim lettek, és nem szánalomból, rajongásból, vagy bármilyen más hülye ok miatt. Egyedül azért, mert szerettek velem lenni, és ez az érzés abszolút kölcsönös volt.

Miközben a Sunset felé tartottam, azon sopánkodtam, bárcsak mind velem mehetnének a gimibe, és akkor talán nem érezném olyan különcnek magam a sok riasztóan normális ember között...

Mialatt ezen ábrándoztam, észre se vettem, hogy már az étteremhez is értem. Kezemben ott szorongattam a Chaznek szánt ajándékot. Izgultam, a tenyerem pedig csúszós lett az izzadságtól. Kíváncsi voltam, hogy tetszeni fog-e majd neki a festményem.

Mikor megláttam a pultnál Miguelt és Yaninát, azonnal furcsa érzések kerítettek a hatalmukba. Gondterheltek voltak, és amikor megpillantottak, úgy festettek, mint akik éppen véradásról jöttek. Arcuk rögtön falfehér lett.

Nem tudtam, mi a fene lehet, de valami nagy gáz, az biztos.

Én mégis igyekeztem elfojtani minden bennem lappangó negatív érzést, és könnyed léptekkel sétáltam oda hozzájuk.

- Sziasztok! Chaz itt van? - kérdeztem tőlük. - Szeretnék tőle is elbúcsúzni, mielőtt visszamegyek a kertvárosba.

A két fiatal egyszerre sóhajtott fel. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valami nagyon nincs rendben.

Yanina komoran a barátjára nézett. - Te akarod elmondani neki, vagy inkább én?

- De mégis mit? - értetlenkedtem. - Mi a franc folyik itt?

Miguel tehetetlenségében kezeibe temette arcát, majd megadóan a pultnak támaszkodott.

- Nézd, Grace... Chaz nincs itt. Ma reggel kirúgta az öreg McDougall - adta végre a tudtomra szomorúan.

Hitetlenkedve hátráltam pár lépést. - Hogy micsoda?

- Mi sem értettük az egészet - magyarázta Yanina. - Pedig mostanában nem is késett. Egyszerűen senki se tudta hova tenni ezt az elbocsátás-mizériát. Chaz zaklatottan elviharzott, és azóta nem is láttuk.

Képtelen voltam megbirkózni ezzel az információval. Ez nekem egyszerűen sok volt. Hogy rúghatták ki? Sokkal jobban dolgozott, mióta mi ketten...

És akkor jöttem rá az igazságra, mikor feltűnt a legtöbb problémánk forrása személyesen. Ahogy megláttam Pipert betipegni, egyből összeállt a kép.

Kirúgatta Chazt, mert nem lehetett az övé. Simán ki tudtam nézni belőle, hogy képes lenne rá.

Egyszerűen sehogy se bírtam uralkodni magamon. Kezembe vettem az egyik teli vizespoharat, ami a pulton árválkodott, majd odarohantam a csaj elé, és zokszó nélkül mindet a képébe öntöttem. A vendégek méltatlankodtak, Yanina és Miguel tátott szájjal bámult, Piper pedig eleinte csak hápogott, ám nem sokkal később már nagyban üvöltözött velem.

- Elment a maradék eszed? - visítozta. - Te tiszta hülye vagy! Elmebeteg!

- Valóban? - kérdeztem tőle  dühöngve. - Szerintem pedig sokkal inkább az nevezhető elmebetegnek, aki kirúgat egy srácot csakis azért, mert ő nem szerezhette meg. Mondd, hogy bírsz tükörbe nézni?

Piper értetlenül meredt rám. Elkenődött sminkjével olyan volt, mint egy nagyon brutálisra sikeredett Picasso kép.

- Mi a fenéről beszélsz?

Cinikusan felkacagtam. - Tudod te azt nagyon jól. Te mondtad az apádnak, hogy bocsássa el Chazt, amiért mi ketten együtt vagyunk - vetettem a szemére.

Ám első ránézésre nagyon úgy tűnt, mintha fogalma se volna a dologról.

- Mi van? Chazt kirúgták? - kérdezte meglepetten. - De mégis miért?

Látszott rajta, hogy nem színlel. Akkor hallott erről először, tehát tévedtem, és mégsem ő a felelős a történtekért.

De akkor mégis ki?

Aztán felfigyeltem az étterem teraszán üldögélő Nathanre, aki az egyetemi barátaival cseverészett éppen.

A gyanútól és indulattól remegve sétáltam oda hozzá. Nem akartam rögtön neki esni, ahogyan Pipernek. Kezdetben az is bőven elég lett volna, ha kiderül az igazság.

Mikor Nathan meglátott, sugárzó arccal állt fel a székéből, hogy odamehessen hozzám.

- Grace! De örülök, hogy...

- Te rúgattad ki Chazt? - vágtam egyből a szavába.

Nathan lefagyott. Hol rám, hol a barátaira pillantott tanácstalanul.

Ekkor jött el az a pont, amikor már minden szó feleslegessé válik. Tudtam, hogy ő volt a tettes. Az arcára volt írva.

Eleinte csak kelletlenül beszívta az ajkát, mígnem végül megszólalt.

- Nézd, én egyetemre járok - kezdte el halkan magyarázni. - Az apám egy sikeres étterem vezetője, anyámnak pedig saját cége van, és minden nap BMW-vel járok be a suliba. Szóval áruld már el nekem, mégis mi van abban a kis csóróban, ami bennem nincs meg? - kérdezte tőlem kicsinyesen. - Miben jobb ő, mint én, Grace?

Egy élesen csattanó pofonnal adtam tudtára, mi a véleményem róla. Újból megbotránkoztattam az embereket, de közel sem érdekelt.

- Tudni akarod, hogy Chaz miben jobb? Mindenben. A kisujjával sem érsz fel, te önelégült sznob - vágtam dühtől fortyogva a képébe. - Soha többé ne kerülj a szemem elé!

Zaklatottan szaladtam ki az étteremből, és rögtön Chazt kezdtem el hívni, de nem vette fel. Mindig csak a hangposta fogadott, miközben én egyedül az ő hangját akartam hallani, hátha megnyugodok végre.

Bűntudatom volt. Miattam rúgták ki, mert Nathan nem bírta elviselni, hogy vele vagyok. A pincérrel, nem pedig a jövendőbeli pszichológus palántával.

Próbáltam írni neki Messengeren, de nem sikerült. Egyszerűen az őrületbe kergetett, hogy nem tudtam elérni, ám eközben már Derek is küldött nekem egy SMS-t, hogy siessek, mert mindjárt indulunk.

Mégis mi a fenét tehettem volna? És miért nem tudok Chazzel beszélni? Talán ő is engem hibáztat a történtek miatt?

Lehet, hogy többé hallani sem akar rólam?

Ahogy sétáltam a nyaralónk felé, hirtelen valami különös fájdalom járta át a testemet. Ott volt a szúró érzés a gyomromban, a tüdőmben, a végtagjaimban... Elsősorban viszont mégis a szívemet érintette a dolog.

Fogalmam sem volt, mi járhat Chaz fejében. Ennél még az is jobb lenne, ha konkrétan kijelentené, nem akar többé tudni rólam. A bizonytalanságot jelentő semminél még ez is ezerszer többet ér.

Mikor beléptem, a családom azonnal faggatni kezdett.

- Mindenkitől el tudtál búcsúzni? - kérdezte Meredith.

- Hogy tetszett Chaznek az... - kezdett volna bele Derek, ám amint meglátta a festményt, ahogy magamhoz szorítom, egyből elhalkult.

Tudta, hogy felesleges minden szó.

Lehet, hogy csak én láttam rosszul, de mintha Anyu még halványan mosolygott is volna, de ezt már nem voltam hajlandó elviselni. Bőven elég, hogy egy szó nélkül ejtettek. Nem hiányzott a tudat, hogy ez az anyámnak még örömet is okoz.

Szárazon közöltem velük, hogy még átnézem, mindent elpakoltam-e, aztán nehézkes léptekkel fölmentem a szobámba.

Persze nem ellenőriztem le a holmijaimat, hanem csak ültem az ágyam szélén, és azon voltam, hogy fel tudjam dolgozni a helyzetet.

Vajon volna értelme Chazt személyesen fölkeresni, vagy így is elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy mennyire nem kíváncsi rám?

Lehet, hogy sírnom kellett volna a történtek miatt, de ez már olyan súlyos volt nekem, hogy a könnyek sem jelentettek volna számomra megoldást.

Csakis Chaz lett volna a tökéletes megoldás, ő viszont nincs, és talán nem is lesz már többé.

Miért nem mondta el nekem, hogy kirúgták? Ennyire nem is érdekeltem volna őt? Lehet, hogy ez az egész egy szimpla játék volt neki, nem több, és Chaz most fejezte be a játékot.

Game over...

Valaki bekopogott hozzám, majd a következő pillanatban Derekkel találtam szembe magam.

- Bejöhetek? - kérdezte tőlem óvatosan.

Mindössze egy vállrándítással válaszoltam neki, ő pedig leült mellém az ágyra.

- Nézd, Grace - kezdett bele a maga megfontolt módján a mondandójába. - Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az apád, és sosem leszek jogosult azokra a dolgokra, mint egy biológiai apa... - kereste tehetetlenül a szavakat. - De tudnod kell, hogy nekem ugyanolyan fontos vagy, mint Meredith. A saját lányomként szeretlek az első pillanattól, és ha valami fáj neked, az nekem is fáj. Szóval... Sajnálom, akármi is történt közted és Chaz között.

Mindössze fagyosan biccentettem, holott nagyon is meghatott, amit Derek mondott. Eddig is éreztette velem, hogy nem csupán egy szükséges rossz vagyok a számára, de ilyen nyíltan talán még sosem adta a tudtomra.

Csak hát jelenleg kisebb bajom is nagyobb volt ennél. Azt se tudtam, mi van Chazzel. Akár el is üthette egy autó, és fogalmam sincs róla.

De miért akarok ennyire tisztában lenni azzal, mi történik vele? Talán ilyen komoly lenne a dolog?

Te szentséges ég! Csak nem beleszerettem? De mégis milyen az?

Nem ismerem a szerelmet, csupán annyi fogalmam van róla, amennyit a romantikus filmekben láttam, de hát az csak mese, fikció. Az a céljuk, hogy elhitessék a reménytelenekkel, hogy valaki ott vár ránk egy virágos mezőn, és jobbá teszi az egész életünket.

Pedig az igazi szerelem rohadtul nem ilyen. Legalábbis amennyit eddig megtudtam róla, az meghazudtolja ezt az álomképet.

Elővettem a táskámból a septum piercingem, majd lassan és eléggé fájdalmasan behelyeztem az orromba. Már jó ideje nem viseltem, ezért kezdett benőni a helye.

Most azonban úgy éreztem, nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Mintha a piercing varázserővel rendelkezett volna, és bátorságot öntene belém. Ahogy a fém hidegét éreztem, úgy tűnt, mintha nem is volna szükségem Chazre, és arra, amit vele éltem át.

Pedig nyilvánvaló volt, hogy egyedül saját magamat áltatom ezzel a hülyeséggel.

Végül egy robotéhoz hasonló mozdulatokkal kaptam fel a cuccaimat, és indultam el, ki a házból.

A festményt a nyaralóban hagytam. Nem akartam állandóan az ő arcát látni. A lelki szemeim előtt úgyis csak ő lebegett szüntelenül, és számomra már ez is sok volt.

Egyszer adott magáról életjelet Chaz, még aznap este, mikor én már a kertvárosi házunk hálószobájában szemeztem a plafonnal.

"Jól vagyok, Grace. Ne aggódj miattam, és ne is keress többé. Jobb lesz neked nélkülem."

Keserűen fújtam ki a levegőt, mialatt a telefonom képernyőjét bámultam megállás nélkül.

- Te tudod, Chaz... - suttogtam merengve. - Lehet, hogy igazad van.

De ha így lett volna a legjobb, akkor miért fájt ilyen elviselhetetlenül?

***

Már csak pár nap volt vissza a suliig, de nekem máris elegem volt az belőle, sőt az egész kibaszott világból. Minden, ami Chaz mellett szép színes volt, rendre elhalványult nélküle. Állandóan a közös emlékeink üldöztek, és egyszerűen mindenben őt láttam. Még a reggeli koffeinmentes kávéban is az ő vonásait láttam viszont.

Lehet, hogy elment a maradék eszem is?

Mindent Anyu intézett helyettem. Ő íratott be az iskolába, mint nappali tagozatos diákot, ő intézte el nekem a féléves menzát, a tankönyveket, a diákigazolványom módosítását... Mindent. Én a kisujjamat se mozdítottam, annyira nem érdekelt az egész. A búskomorságom szinte nem ismert határokat, mi több, mióta visszaköltöztünk, ki sem tettem a lábam otthonról.

Úgy érzem, jobban magamba fordultam akkoriban, mint korábban bármikor.

Egy nap azonban Anyu és Derek mégis rá tudott venni, hogy vigyem el a húgomat az egyik osztálytársa, Tiffany Roberts születésnapi zsúrjára.

Tiffany és a szülei pár utcával arrébb laktak. Mr. Roberts filmproducer, a felesége, Danah pedig sikeres divattervező. Ami azt illeti, ők voltak ezen a környéken a legnormálisabbak. Mikor a többi család pletykálni kezdett rólunk, ők szívélyesen fogadtak minket. Anyu és Danah csupán néhány hónap különbséggel lettek terhesek, és akkoriban állandóan összehasonlították a pocakjuk nagyságát.

Talán ezért is mentem bele abba, hogy én viszem el Mert hozzájuk.

Még pár színes szalagot belefontam ébenfekete hajába, mielőtt elindultunk volna, Meredith pedig Chazről kezdett kérdezgetni.

- Hiányzik, ugye? Látszik a szemeden, hogy hiányzik - állapította meg a tőle megszokott koravén stílusban.

Nem feleltem, csak bólintottam, és tovább babráltam a hajával.

Hiányzott Chaz, mint a hajléktalannak egy kiadós tojásrántotta. Táplálékot jelentett a lelkemnek, én pedig vagy másfél hete éheztem.

Lehet, hogy küzdenem kellett volna érte, felkeresni őt otthon, de ahhoz volt már a legkevesebb erőm, hogy elviseljem, ahogyan személyesen utasít el.

Vége volt, és ebbe bele kellett törődnöm, még ha olyan lehetetlennek is tűnt.

Ez csupán egy flört volt, egy kis nyári kaland, nem több.

Hamar odaértünk a Roberts házhoz, ahol már hatalmas gyerekzsivaj hallatszott. Mindenhol csákós kiskölykök sikonyáltak, lufik lebegtek, de mintha még egy pónit is láttam volna a kertben.

Hát hiába. Errefelé még egy születésnapi zsúr is nagy hűhóval járt. Olyan, mint Mexikóban a Halottak napja.

A lila királylányruhába öltözött Tiffany egyből odarohant a húgomhoz, amint megpillantotta, aztán szorosan magához is ölelte, mialatt engem Mrs. Roberts üdvözölt. Tetszett, hogy nem zavartatta magát a tetkóm és a piercingem miatt. Ugyanolyan közvetlen volt velem, mint régen.

- Szia, Grace. Miújság?

Nem akartam rázúdítani a gondjaimat, nem is ismertem annyira, hogy ezt megmerjem tenni, ezért eljátszottam, hogy szép az élet.

Bárcsak tényleg az volna...

- Gyere, Meredith - vezette Tiffany a kishúgomat a kezénél fogva a medence felé. - Még bohóc is van.

Unottan járkáltam a vidám gyerekek között, miközben azt kívántam, bár olyan gondtalan lennék, mint ők, és bár sose került volna közel hozzám Chaz Wolf.

Nélküle olyan üres volt minden.

Elkezdtem a medence felé sétálni, ahol a nekem háttal álló bohóc éppen baromi ügyetlenül adott elő bűvésztrükköket. A zsigereimben mintha azt éreztem volna, hogy valahonnan nagyon ismerős nekem ez az alak...

De honnan is tudhatnám, amikor csak a hátát látom?

- Nem is tűnt el! - méltatlankodott egy zömök kisfiú az egyik trükk láttán. - A zsebedbe tetted a sípot.

- Akkor csináld te, Houdini - hallottam azt a jól ismert zsörtölődést.

Egyre közelebb mentem, mintha akaratlanul is szembesülni szerettem volna vele. Óriási piros parókát viselt, és otromba bohócjelmezt, aminek a hátára az volt írva: Boldog Bobby.

- Hajtogass nekünk lufit! - kérte tőle egy kislány.

- Nem tudok - felelte flegmán.

- Mégis mi a fenét tudsz? - cukkolta a kisfiú, aki az előbb is belekötött.

Csupán valamit morgott a bajsza alatt, de én már éreztem, hogy végem lesz, ha megfordul.

Amikor ez megtörtént, egyedül a szemei alapján ismertem fel őt. Az a riasztó bohócsmink és a krumpliorr szinte elrejtette a vonásait a kíváncsi tekintetek elől. Viszont a dactól csillogó, kék írisze egyből elárulta... Meg persze az, ahogyan ő is felismert engem.

Hogy biztos legyek a dolgomban, gyorsan lehúztam bal kezéről a fehér kesztyűt, és mikor megpillantottam a vicsorgó farkas tetoválást, már egy szemernyi kétségem sem volt.

A szülinapi bohóc nem más volt, mint Chaz.

Szótlanul berohantam Robertsék házába, és azonnal a konyha felé vettem az irányt, ahol a cukorban, vajban, és szénhidrátban dúskáló cupcake sütemények tornyosultak a szülinapi torta körül.

Azonnal a számba tömtem egy csokis drazsés muffint, mit sem törődve azzal, vajon hány felesleges kalóriát tartalmazhat.

Szarok a kalóriákra! A srác, aki lapátra tett, most egy gyerekzsúr goromba bohóca.

Az édesség azonnal ellazított, mint valami drog. A csoki szétkenődött az arcomon, a kezemen, a drazsé java pedig a padlóra hullott. Mégis az, amit meg tudtam enni belőle, nagyon jó hatással volt rám.

Mikor ettem utoljára sütit? Mármint normálisat, nem olyan papír ízű, kalóriamentes undormányt?

Meglehet, hogy van az talán két éve is. Már akkor diétára fogtak, amikor még nem volt szükségem új szívre, viszont az lassan alattomos növekedésnek indult a testemben...

Mikor az endorfin kellőképpen megnyugtatott, egy szalvétával letöröltem magamról a csokoládét, majd visszamentem a kertbe. Chaz éppen a holmijait pakolta össze, mikor a gyerekek már mind a hangosan nyerítő pónival foglalkoztak.

Egy köteg pénzt láttam a bohóckellékek mellett. Úgy tűnik, igen kifizetődő dolog hülyét csinálni magunkból.

- Szervusz, Chaz - köszöntem rá élesen. - Vagy hívjalak inkább Boldog Bobbynak? Esetleg már anyakönyveztetted is?

Agresszívan felém fordult, akárcsak egy támadásra kész farkas. Düh volt benne, és végtelen fájdalom.

- Sejtettem volna, hogy itt leszel. Ez a környék hemzseg a pénzeszsákoktól - jegyezte meg gunyorosan.

Éppen ki akart volna kerülni, ám én útját álltam, valahányszor csak ezzel próbálkozott, majd indulatosan rángatni kezdtem a ruhájánál fogva. Szinte vasmarokkal szorítottam az olcsó műselymet.

- Miért csináltad ezt? Milyen alapon merészelted eldönteni, hogy mi a jó nekem? Talán egy kibaszott látnok lennél, vagy mi a franc? - kérdezgettem tőle szinte már tébolyultan. - Az emberek nem tűnnek el csak úgy mások életéből. Ez nem így működik. Nagyon nem.

Chaz ezúttal nem dühvel reagált. Vonásaiból sokkal inkább az őszinte kétségbeesést olvastam ki.

- N-nem tudtam... - hebegte elvesztetten. - Sajnálom.

Cinikusan felnevetettem.

- Mit sajnálsz, Chaz?

- Mindent - vallotta be. - Azt, hogy egy senki vagyok. Előtted ott az egész élet, a határ számodra valóban a csillagos ég, ahogy Nathan is mondta. Nekem nincsenek lehetőségeim, Grace. Ha nem pincér vagyok, akkor szülinapi bohóc. Egyszerűen nem tudok semmit felmutatni. Én... egy nagy nulla vagyok.

És abban a pillanatban rájöttem az igazságra. Chaz nem azért akart eltűnni az életemből, mert rámunt, hanem azért, mert szégyellte magát. Nathan nyilván elültette a bogarat a fülébe, és lassan elhitte, hogy igaza van annak a majomnak.

Pedig egyáltalán nincs, és ezt én tudom a legjobban.

- Én nem vagyok olyan, mint a többiek - folytatta megtörten. - Neked olyasvalaki kell, aki tudja valamire vinni az életben, nem pedig egy lúzer bohóc, aki még lufit se képes hajtogatni.

Elengedtem végre a ruháját, és kezemmel a kifestett arcán simítottam végig.

- Lehet, hogy igazad van, Chaz, de nem érdekel. Számomra te több vagy, mint jó. Nekem egyedül te kellesz, és senki más - ismertem be halkan. - Ahogy elnézlek téged, nem a bohócot látom elsősorban.

Chaz nyelt egyet, majd félve szóra nyíltak ajkai. - Akkor mit látsz? - kérdezte.

- Erőt, bátorságot, és rengeteg szeretetet - közöltem vele lágyan. - Azt az embert, aki visszarántott az életbe. Olyan embert látok, akit én igazán...

Ám ahelyett, hogy kimondtam volna azt a bizonyos szót, inkább megcsókoltam. Nem álltam készen rá. Még nem.

Miután ajkaink elváltak egymástól, Chaz szemében ismét boldogságot láttam. Végül mosolyogva ennyit mondott:

- Én is téged.

Varázslatos pillanat volt, ahogy úgy vallottunk egymásnak szerelmet, hogy ki sem mondtuk konkrétan, "szeretlek". De nem is mérvadóak a szavak két olyan ember között, mint én és ő.

Éppen el szerettünk volna sétálni a medencétől kéz a kézben, amikor Chaz megbotlott valami játékban, beleesett a vízbe, és engem is magával rántott. Egy pillanat alatt a vízben voltunk. Még sikítani sem volt időm, olyan gyorsan történt az egész.

Rengeteg vizet nyeltünk, amit próbáltunk felköhögni, miközben a nevetőgörcs is gyötört bennünket.

- Látod? Minden rosszba belerántalak - jegyezte meg két köhögés között viccelődve Chaz, mire én csak magamhoz húztam és megcsókoltam.

A hangos csobbanásra minden gyerek a medencéhez szaladt, és tátott szájjal bámult minket.

- Anya! - sikítozott Tiffany. - Grace és a bohóc beleesett a medencébe.

- És egymásba - jegyezte meg a kötekedő kissrác. - Még smárolnak is.

A kölykök szinkronban fújolni kezdtek, de mi csak nevettünk, Meredith pedig amint rájött, hogy Chaz a bohóc, ujjongani kezdett.

- Mostmár boldog vagy, ugye? - kérdezte tőlem tapsikolva. - Végre veled van.

Chazhez fordulva válaszoltam a húgomnak.

- Igen, boldog vagyok. De több ilyet nem fogok tolerálni.

A fiú egyetértően bólintott. - Megértettem.

- Ígérd meg, hogy többé nem tűnsz el szó nélkül - kértem tőle elkomolyodva.

Mikor megígérte, újból megcsókoltam, a gyerekek pedig még erőteljesebben adtak hangot nemtetszésüknek, de ez foglalkoztatott a legkevésbé.

Addig ott csókolóztunk a vízben, amíg Mrs. Roberts ránk nem szólt. Ezt a napot azonban az ő rosszallása sem ronthatta el, és az se, hogy mindketten csurom vizesek voltunk. Semmi az égvilágon.

Ami azt illeti, azon a napon tértek vissza újra a színek az életembe... Vele együtt.