Szavak nem tudják kifejezni, mit éreztem akkoriban. Végre közel tudtam engedni magamhoz valakit, ha nem is teljesen, de ahhoz éppen eléggé, hogy meg tudjon sebezni, erre pedig... Megtette.

Nem én vagyok az egyetlen Chaz számára. Őrültnek nevezett volna, ha a képébe vágom, mert fogalma sem volt arról, amit megtudtam róla.

Ezért inkább nem mondtam el. Nem akartam egy olyan tekintetbe nézni, ami másra is ugyanúgy nézhet, mint rám. Jobbnak láttam szó nélkül eltemetni a dolgot. Ha egészen a legelején ennyire fájt, akkor mit tett volna velem, ha esetleg megszeretem?

Vagy talán az már meg is történt?

Ugyanazt csináltam, mint a múltkor, csak most talán még sokkal jobban elzárkóztam tőle. Kinyomtam, ha ő hívott, letiltottam, hogy üzenetet se tudjon küldeni nekem. Arra is felkészültem, ha esetleg éjszaka az erkélyemen várna, ezért onnantól fogva Meredithszel aludtam az ő szobájában, a húgom pedig csak értetlenül faggatott, hogy mégis mi lelt engem, amiért ezt akartam.

Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, és normális választ adni, amit talán mindkettőnk megért.

- Emlékszel, hogy amikor villámlott, te mindig átjöttél hozzám, mert féltél? - kérdeztem a húgomtól.

- Igen, emlékszem - helyeselt.

Sóhajtozva ráztam fel a párnámat. - Most én vagyok te, és nem szeretnék egyedül maradni, mert félek - magyaráztam a kislánynak.

Kérdőn billentette félre kis fejét, mire temérdek fekete haja a jobb vállára omlott.

- És Chaz a villám?

Megmerevedett tagokkal bámultam a párnám egyik sarkát. Nem akartam elhinni, hogy így belémlát ez a gyerek.

Végül bólintottam. - Igen, Mer. Ő most a villám, ami elől menekülök.

Érdeklődőn közelebb húzódott. - Miért? Mit csinált?

Zavartan beszívtam ajkaim. - Becsapott - feleltem szárazon.

- Ó - csodálkozott Meredith. - Nem gondoltam volna róla...

- Hát én sem - ismertem el szomorúan - Ne is beszéljünk róla. Inkább ejtőzzünk, Mer.

Több se kellett, a húgom máris alvó üzemmódba kapcsolt. Egyedül nekem volt nehéz dolgom, hiszen megállás nélkül kavarogtak a gondolataim.

Miért zaklatott fel ez ennyire? Hiszen nem várhattam el tőle, hogy az első adandó alkalommal örök hűséget esküdjön nekem, míg a halál el nem választ, aztán boldogan élünk, amíg meg nem...

Akkor miért érzem ezt megcsalásnak? És vajon az a csaj tudja, hogy átveri őt? Van fogalma arról, hogy miket művel más lányokkal?

Tudom, meg kellett volna nyugodnom, hogy még időben rájöttem, de az, ami történt, közel sem volt rám felszabadító hatással.

Ilyen könnyű lenne félreismerni egy embert? Annyira el akartam hinni, hogy Chaz valóban akar engem, hogy mással már nem is foglalkoztam. Mindeközben pedig olyasmit vett el tőlem, aminek csupán a hiányát érzem, de a veszteségem közel sem volt látható.

Az éjszaka kellős közepén valami érthetetlen okból kifolyólag fölkeltem, hogy kinézzek az ablakon.

Jól sejtettem. Chaz ott állt az erkélyemen, szinte már hipnotizálva az üres szobámat, hátha annak a bámulásától egyszer csak ott termek.

Lemondóan húztam vissza a függönyt. Fogalmam sincs, mi lehetett az a borzalmas érzés, de mintha a szívem vér helyett sósavat pumpált volna, ami lassú, de biztos gyilkosként ölte ki belőlem a bizalmat.

Úgy kívántam, bár sose tudtam volna meg azt, amit. Annyira jó volt azt hinni, hogy az, amit mi ketten megpróbáltunk fellobbantani, valódi volt.

***

Anyáék újból felhozták az iskolát, pedig a vak is látta, hogy most ehhez van a legkevésbé kedvem.

Sosem szerettem a Westlake High Schoolt. Csupa beképzelt fehér kölyök járt oda, akik szerintem még a seggüket is halott elnökökkel törlik. Én mindig csupán a fekete bárány leszek közöttük, főleg a származásom miatt. Nem szívesen fogadták arrafelé a füstös képűeket.

- Azért örülnél, ha visszamehetnél, ugye, Grace? - nézett rám bizakodóan Anyu. - Végre sok új barátot szerezhetnél, és nem fordulnál annyira magadba...

Ingerülten pillantottam Anyára. - Nincs szükségem barátokra - sziszegtem engesztelhetetlenül. - Nincs szükségem senkire.

Éreztem a könnyeimet jósló forróságot a szemeimben, ezért inkább kiszaladtam a házból. Csak futottam, hátha a problémák nem érnek utol engem.

Ám azok továbbra is velem maradtak, mert a gondjaim nem körülöttem lebegtek, hogy csak úgy magukra hagyhatnám őket. Ott lappangtak az agyamban, és közben mégis a szívemet fájdították.

A tudomány mai állása szerint nem a szívünkkel érzünk. Az agyunknak van egy olyan része, ami az érzelmekért felelős, ha pedig valakinél ez az állomány nem működik, pszichopataként diagnosztizálják.

Pedig most mit nem adtam volna azért, hogy ne érezzem ezt a rohadt nagy hiányt... A vágyat az iránt, hogy visszakapjam a régi életem. Egy olyan életet, amit képes voltam irányítani, és nem befolyásolták a személyes érzelmeim.

Tovább menekültem, mígnem az izzadság patakokban folyt végig rajtam. Akaratlanul is Ahmed felé rohantam. Szükségem volt ebben a bolond világban valakire, aki el tudja hitetni velem, hogy nem csupán egy humán nehezék vagyok ezen az elcseszett bolygón.

Feltéptem az üzlete ajtaját, és tekintetemmel gyorsan végigpásztáztam a kíváncsi arcokat, amíg rá nem rátaláltam Ahmedre. Döbbenten nézett végig rajtam, ahogy verejtéktől nyirkos pólómban tökéletesen kirajzolódott ziháló mellkasom. Sietve, ugyanakkor kissé félve lépett oda hozzám.

- Grace... - ejtette ki a nevem hitetlenkedve. - Minden oké?

Akaratlanul is igennel feleltem, holott pontosan tudtam, egyáltalán nem így van. De hát nem egyszerűbb hazudni? Annyiszor mondjuk, hogy minden a legnagyobb rendben, miközben tökéletesen tisztában vagyunk a valósággal... Csak már egészen megszoktuk, hogy a mi problémáink keveseket foglalkoztatnak.

Az én esetemben viszont másról volt szó. Támaszra vágytam, és ezt Ahmed is kiolvasta a tekintetemből. Valahogy jobban tudta, mi játszódik le bennem, mint én magam.

Közelebb lépett, majd mutatóujjával kisimított egy homlokomhoz tapadó nedves tincset. Bölcs, barna szemei szavak nélkül is megértették a bennem rejlő fájdalmat.

- Most hazudsz? - tette fel a költői kérdést, amire már előre tudtuk a választ mindketten.

Végre engedtem a könnyeknek, és heves zokogásban törtem ki, mialatt csontos vállába kapaszkodva reméltem, hogy talán mégse zuhanok a mélybe.

- Igen... - válaszoltam elcsukló hangon, mire ő csitítgatni kezdett, akár egy feldúlt kisgyereket.

Engedtem az egyre szorosabbá váló ölelésének, és kicsit sem érdekelt, hogy mindenki minket bámult. Egyedül az számított, hogy a darabjaira hulló világom egy olyan emberre bízhattam végre, aki nem akar bántani, nem vár el tőlem semmit. Mellette úgy éreztem, hogy nem kell többet nyújtani szimplán saját magamnál.

Mikor kibontakoztunk az ölelésből, komor ábrázattal kezdte tanulmányozni sírástól felpüffedt arcomat és a nyulakéhoz hasonlóan vörös szemeimet.

- Bezárom a boltot - jelentette ki habozás nélkül. - Elmegyünk valami nyugodtabb helyre, rendben?

Beleegyezően bólogattam, miközben éreztem, a fejem egyre erősebben zsong a korábbi heves sírógörcsömtől. Ritkán szoktam ilyet csinálni, de olyankor akkorát szól, mint egy atombomba robbanás.

Nem sokkal később már Ahmed kocsijának anyósülésében ültem, és hagytam, hogy a vad, forró szél belekapjon a hajamba a letekert ablak jóvoltából, azt viszont fél szemmel észrevettem, hogy ő mintha jobban ügyelt volna a frizurája épségére. Szinte percenként igazgatta fején a kötött sapkát, ami szokás szerint ismét rajta volt.

Mintha egy idő után zavarni kezdte volna a csend, és bekapcsolta a rádiót. Egy pörgős Automatic Loveletter szám ment, ami egy kicsit végre fel tudott dobni, olyannyira, hogy a dal felénél dúdolni kezdtem, amit Ahmed barátságos mosolyával díjazott.

- Ahogy látom, megnyugodtál - könyvelte el bizakodóan.

Álmos pillantással bólintottam. - Hova megyünk?

- Egyelőre maradjon meglepetés - kacsintott rám sejtelmesen. - De ne aggódj, nem foglak elásni, vagy bármi ilyesmi.

Színlelt megnyugvással sóhajtottam, ezzel jelezve neki, hogy nagy kő esett le a szívemről, mire mindketten elnevettük magunkat. Ahogy fülig érő szájjal egymásra néztünk, tudtam, egy igazi barátra leltem Ahmedben, és akármilyen fájdalom is ért Chaz miatt, az általa okozott csorbát ő sikeresen kiköszörülte... Legalábbis akkor én úgy éreztem.

Ahogy elhagytuk a város őrült forgatagát, és végre kiszabadultunk az utolsó dugóból is, zöldellő lankák tárultak a szemem elé, holott még nem hagytuk el Los Angelest. Hamar rájöttem, hogy a Griffith Parkba megyünk.

- Ez a kedvenc helyem az egész városban, de talán a világon is - magyarázta nekem Ahmed, miközben már a parkban sétáltunk. - Apámmal folyton ide jártunk, aztán a halála után egyedül jöttem el néhanapján - idézte fel emlékeit merengve. - Úgy éreztük, ha itt vagyunk, az univerzum középpontjában helyezkedünk el. Mintha halál nélkül kerültünk volna a Paradicsomba, érted?

Némán bólintottam, miközben karjaimmal megkapaszkodtam az emésztő mélységtől óvó korlátban, és kietlen gondolatokkal szegeztem tekintetem a távoli messzeségig elnyúló, halhatatlannak tűnő "Hollywood" feliratra, ami látszólag örökké azt fémjelzi, hogy a városunk az angyaloké, holott szörnyek alapították. A hely, ahol az álmok valóra válnak... Minden álom, és nem csupán a szépek, hanem a rémálmok is.

Lehet, hogy órákon át bámultunk némán a távolba, de megeshet, hogy ez mindössze pár perc volt. Ahogy azon őrlődtem, hogy megtörjem-e ezt a csendet, az idő szinte elvesztette valós értékét.

Aztán egyszer csak mintha az összes általam ácsolt gát fölszakadt volna, és kissé rekedten, cserepes ajkakkal, de én úgy érzem, minden nagyobb gond nélkül meggyóntam Ahmednek egy olyan bűnt, amit nem követtem ugyan el, mégis vétkesnek hittem magam miatta.

- Szívmegnagyobbodásom volt - vallottam be, mire ő csodálkozva fordult felém. - Úgy is mondhatnám, hogy túl nagy volt a szívem - próbáltam zavartan nevetgélve elviccelni a dolgot, de szemmel láthatóan nem sikerült, így tovább folytattam. - Mikor még nem jutottam donorhoz, műszívvel kellett élnem, nehogy a saját szívem megöljön idővel úgy, mint apámat. Fél évig rohadtam ott bent, és állandóan életben akarták tartani bennem a reményt, miközben sehogy sem jutottam új szívhez.

Ennél a pontnál végre rápillantottam Ahmedre, hogy lássam, milyen érzelmeket váltott ki belőle a mondandóm, de nem tudtam rájönni, mit érzett. Olyan tükörsimák voltak vonásai, akárcsak egy nyugodt tó felszíne.

Végül tovább folytattam, habár túl sok értelme nyilván nem volt, hiszen nagyjából sejthette a történetem végkifejletét.

- Végül kaptam egy új szívet, de azóta sem tudom, hogy kiét. Nem ismerem a barátait, a családját, fogalmam sincs, ki lehetett, a nevét sem árulták el... - Hunyorogva néztem végig magamon. - Lehet, hogy boldognak kéne lennem, de egyáltalán nem vagyok az. Nincs helyem, nem tartozok sehova, és úgy érzem meg sem érdemlem, hogy teljes életet éljek. Régen egészen más voltam, Ahmed. Biztosan rám sem ismertél volna. A műtét óta viszont...

Ekkor Ahmed mondott olyasmit, amire pedig én nem számítottam volna.

- Leukémiám van - közölte velem szárazon a tényt. - Néhány hete derült ki, hogy semmilyen kezelés nem használ, és hát...

Ennél a pontnál pedig levette kötött sapkáját, és vele együtt a kemoterápia miatt megkopaszodott fejét takaró sötét parókát. Tátott szájjal bámultam őt, a több árnyalattal világosabb fejbőrét, hátha egyszer csak felfogom, minek lettem a szemtanúja.

Mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna rám, olyan érzés volt. Ahmed beteg? Miért nem jöttem rá? És ő vajon miért nem vette észre, hogy én más ember szívével élek? Talán ennyire nem látszana ez, és csupán én érzem úgy, hogy bárki, aki a szemembe néz, tudja rólam az igazságot? Vagy mindössze arról van szó, hogy mások gondjai ilyen nagy mértékben hidegen hagyja az embereket?

Mi lehet az igazság?

Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam, vagy esetleg örüljek, hogy így kitárulkoztunk egymás előtt, ám ő helyettem is döntött azzal, hogy megfogta hideg kezem, és barátilag megszorította.

- Az élet nem annyira rémes, mint amilyennek sokan gondolják - suttogta óvatosan, félve attól, hogy elriasztja a kismadárként ránk telepedő pillanatot. - És ami azt illeti, a halál sem olyan borzasztó.

Hitetlenül elhúztam a számat - Ezt pont te mondod?

Elmosolyodott, és gyengéden végigsimított az arcomon.

- A halál is csak azt bizonyítja, hogy egyszer éltünk - jelentette ki bölcsen. - Igazából még ajándék is. Mióta tudom, hogy véges az időm, annak is képes vagyok örülni, hogy fölkelek reggel, meg még sok ehhez hasonló apróságnak. Szeretem belélegezni a fényt, ízlelni a könnyeket, és hálát adni minden különleges, megismételhetetlen pillanatért...

- Mint a mostani? - vágtam érdeklődőn a szavába.

Lágy arcvonásokkal szívta magába újult életerőként a nyár illatát. - Igen, Grace - helyeselt. - Mint a mostani.

Ismét lágy selyemfátyolként borított be minket a szótlanság, ahogy lassan az égboltot a vérvörös alkony. Nem akartam, hogy a világ, amely érezte közelgő halálát, meglássa, megérezze azt, amit mi ketten. Ez a barátság egyedül a mi ajándékunk volt, és az egymással megosztott titkaink megbízható őrzőkre leltek. Tudtuk jól, hogy soha nem adjuk tovább másoknak az imént hallottakat.

Ekkor jöttem rá arra, hogy mindig lesz valaki, aki egy lépéssel mögöttünk kullog, és nem csak minket köröznek le mások az élet hosszútávfutó versenyén. Voltak, és mindig is lesznek olyanok, akik bennünket nem tudnak sohasem utolérni.

***

Tudtam, hogy nem kerülhetem el őt, mégis abban reménykedtem, hogy egyszerűen elenged, és mindenki élheti a maga életét a másik nélkül, csendben, nyugalomban, és fájdalomban.

Csak hát egy kitartó farkas nem ereszti olyan könnyedén el a kiszemelt zsákmányát, nekem viszont elegem lett az áldozat szerepéből, mígnem úgy voltam már vele, hogy ha Chaz akar tőlem valamit, akkor tegye csak meg.

De előbb álljon elém, és nézzen a szemembe... Ezt pedig hamarosan meg is tette.

Éppen a szobámban rajzoltam, mikor Anyu feljött hozzám.

- Chaz van itt, Drágám - adta tudtomra. - Beszélni szeretne veled.

Egy hajszál választott el attól, hogy ne törjem ketté a kezemben árválkodó ceruzát, ahogy meghallottam a nevét.

- De én nem akarom látni - morogtam ösztönös sértettséggel.

Anyu sóhajtozva lépte át a küszöbömet, majd keresztbe font karokkal, kissé értetlenül tekintett rám.

- Nézd, Grace! Fogalmam sincs, hogy mi történt kettőtök között, hogy miért alszol már napok óta a húgoddal, és nem is firtatom, hiszen jól tudom, hogy csak felhúználak vele - jelentette ki vészjósló hangon. - Nem drukkoltam nektek, ez igaz. Viszont Chaz is megérdemli, hogy tisztában legyen azzal, hogy mit követett el egyáltalán.

Szavai hallatán ideges fújtatásba kezdtem. - Szerintem pontosan tudja, hogy miért nem beszélek vele.

Anyu vonásai kissé megenyhültek, és szigorú testtartásából is engedett, utána pedig leült az ágyam szélére, és végigsimított a hajamon.

- Nagyon rossz bőrben van, Kicsim...

Jól teszi - jegyeztem meg magamban némi önelégültséggel. Elvégre ennyi elégtétel járt nekem, nem? Nehogy már csak én érezzem magam olyan nyomorultul.

- Legalább nézz szembe vele - javasolta Anya. - Ennyi még a halálra ítéltnek is kijár, nem?

Elhúztam a számat, ahogy ezen elgondolkoztam. Igaza volt, akármennyire is kerestem bármiféle kivetnivalót abban, amit mondott... És ezt ki nem állhattam.

Beleegyező biccentésemmel adtam tudtára, hogy sikeresen meggyőzött.

- Mondd meg neki, hogy pár perc, és jövök - kértem Anyától, aki elégedett mosollyal hagyta el a szobámat.

A legtöbb lány most szépen felöltözne, megfésülködne, és minimum egy ajakfényt fölkenne magára... Azonban én nem olyan vagyok, mint a legtöbb lány.

Továbbra is enyhén elhasznált melegítőmben maradtam, fejem búbján pedig ott imbolygott az a förtelmesen kócos konty, ami csupán arra jó, hogy a hajam ne lógjon bele állandóan mindenbe itthon.

Az a néhány perc arra kellett, hogy lejátszam magamban az elképzelt jelenetet, ahogyan elküldöm Chazt a fenébe. Ám minden próbálkozásom kudarcba fulladt, ugyanis képtelen voltam eléggé frappánsan kiadni az útját. A fejemben minden olyan jól hangzott, de ahogy kimondtam őket, és útjára bocsátottam a szavakat, valahogy mindből kiábrándultam.

Végső idegességemben kikotortam a táskámból egy karton cigit, amit pár napja vettem, de még csak az alufóliát sem szedtem le róla. Most viszont remegő ujjakkal úgy téptem le a fényesen áttetsző burkot, mintha az életem függne tőle. Még soha nem dohányoztam, de egyszerűen késztetést éreztem, hogy megízleljem a füstöt, és ami azt illeti, ez a vágy már nagyon régóta ott lappangott bennem, csak igyekeztem elfojtani.

Egy gyufával gyorsan meggyújtottam a számban árválkodó szál végét, és ahogy beleszívtam, szívmelengető parázs kezdett el pislákolni rajta, mint valami varázspálcán.

Vegyes érzelmek kerülgettek dohányzás közben. Az első letüdőzött slukk mart, égetett, mint a rosszseb, és nem is bírtam ki köhögés nélkül. A fejem fájt, szédültem, mi több, émelyegtem, és mintha a gyomrom is fölfordult volna...

De közben meg itt volt ez a káprázatos érzés, ami valami ismeretlen ösztönként késztetett az élvezetre. A szédülés egy idő után már nem volt kellemetlen, sőt, az izmaim sorra lazultak el. Egyik a másikat követte szép sorjában.

Olyan volt, mint egy békepipa, amivel az indiánok transzba estek, és tökéletes nyugalommal tudtak szembenézni a valósággal egy tünékeny gyönyörnek köszönhetően.

Már nem érdekelt a szívem épsége, sem az, hogy Chazt látnom kell. A cigaretta mintha erőt öntött volna belém, mintha bátorságot adott volna ahhoz, amin már lehetetlen változtatni.

Mikor egészen a filterig elszívtam a csikket, elnyomtam a papucsom talpán, kinyitottam az erkély ajtaját, majd hanyagul kipöccintettem. Ezek után nyitva hagytam az ajtót, hogy alaposan kiszellőzzön a szobám, magamra pedig nem elhanyagolható mennyiségű parfümöt locsoltam, hogy ne érezzék meg rajtam a bagószagot.

Ahogy ezeket mind elintéztem, köröztem párat a fejemmel, megmozgattam a vállaim, amik időnként ijesztően roppanó hangokat adtak ki, végül pedig elindultam. Továbbra is borzalmasan festettem, de legalább készen álltam arra, hogy szembenézzek a démonjaimmal... Illetve azzal az eggyel, amelyik nem hagyott nekem megnyugvást.

Ahogy lebattyogtam a lépcsőn, majd pedig ajtót nyitottam Chaznek, magamon éreztem a családom tekintetét, akik szokás szerint tisztes távolságból figyelték életem filmjének azon jeleneteit, amikbe pár lopott percnek köszönhetően bepillantást nyerhettek.

Már oda se figyeltem rájuk. Ami azt illeti, kezdtem megszokni, hogy ezt csinálják. Úgyis képtelenek erről leállni...

Mikor megpillantottam Chazt, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Kialvatlannak tűnt, férfias vonásait többnapos borosta szegélyezte, dzsekijéből pedig áporodott dohányszag áradt.

Anya nem hazudott, tényleg elég rossz bőrben volt. De akkor miért láttam én még így is a világmindenség legcsodásabb élőlényének? Miért nem tudok csak egyetlen egy pillanatra megundorodni tőle? Úgy minden sokkal egyszerűbb volna.

Egy ideig szótlanul néztünk farkasszemet egymással, mintha versenyeztünk volna, hogy ki lát bele hamarabb a másik lelkébe.

Természetesen ez a személy ő volt... Szokás szerint.

Zavartan beletúrt kócos hajába, és amint bal keze megállapodott a tarkójánál, már jól tudtam, hogy kiismert, mert reszelős hangon csak ennyit mondott:

- Meg tudom magyarázni.

Cinikusan fölkacagtam, mit sem törődve azzal, hogy láthatóan én se vagyok sokkal jobb passzban, mint ő.

- Nem kell magyarázkodni, Chaz - suttogtam ellenségesen. - Tudom, amit tudok. Ezzel is csak magadat akarnád menteni, de nem adom meg neked ezt az örömet.

Ahogy elnéztem Chazt, egy elégedett mosoly suhant végig könnyed, nyári szellőként az arcomon. Abban a pillanatban inkább tűnt egy elveszett kölyökkutyának, mintsem egy rettenthetetlen farkasnak.

Legalább egy kis elégtétel - gondoltam.

- Csak hallgass meg, kérlek! - nyűszítette. - A történetnek csupán az egyik részét ismered. Igen, egy nővel élek, bevallom. De...

- Nincs de - dobbantottam ingerülten, mire menten elhalkult. - Hazudtál nekem, Chaz. Már azt is csodálom, hogy ezek után még volt képed idepofátlankodni. Tűnj el innen!

Ez a pimasz hangnem benne is tüzet gyújtott, és újból erősködni kezdett, miközben vészesen közeledett felém.

- Na, ide figyelj! Nem hazudtam, és sosem fogok hazudni neked - hallatszott rekedtes szava a délutánban. - Mindössze arról van szó, hogy nem mondtam el.

Gúnyosan felröhögtem, és heves tapsolásba kezdtem. Komolyan nem tudott ennél jobb szöveggel előállni? Ennyi idő alatt csupán erre volt képes?

- Nahát! Ez igen, Chaz Wolf! Fogadja őszinte gratulációmat! Ön az emberiség megmentője, az új Superman...

Mikor már nem bírta tovább hallgatni ezt, váratlanul leszorította mindkét kezem, majd a hátam mögött összefogta őket. Ekkor már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy borostás arcéle dörzspapírként súrolta puha bőrömet, mintha abban reménykedett volna, hogy egyszer csak egy gyönyörű, hideg, érzéketlen gyémánttá csiszolódok általa.

Szerettem volna sikítani, de fagyos tekintete szinte kényszerített a némaságra.

- Fejezd ezt be! - parancsolt rám véges türelemmel. - Szerinted mégis miért jöttem ide? Miért kereslek téged mindenhol, és miért éjszakáztam az erkélyeden? Szerinted miért, Grace?

- Mert egy megszállott vagy - préseltem ki végül fogaim között. - Mert már nem játszadozhatsz velem.

Csábos félmosollyal reagált mondandómra.

- Nem, Grace - felelte elnyújtva. - Bár abban is van némi igazság, amit te mondasz, de mégsem erről van szó. Egyszerűen tudom, hogy milyen mulandó az élet, és pontosan ezért nem akarok otthagyni valamit, ami ennyire befejezetlen. Ennek még nincs vége, és én szeretek alapos munkát végezni.

Kezdett megriasztani Chaz. A szavaitól félelem járta át mindenem, mégis valahol legbelül jól tudtam, nem ártana nekem.

Végre elengedett, én pedig ahelyett, hogy felpofoztam volna, vagy beszaladtam volna előle a házba, továbbra is bámultam rá, mint egy félkész keresztrejtvényre, aminek sehogy sem tudtam rájönni a megoldására.

Vajon mi lehet a kettőnk problémájára a megoldás, amit Chaz keresztrejtvénye titkol előlem?

Ekkor a fiú elgondolkodva beleszippantott párat a levegőbe, majd rosszallóan tekintett rám.

- Te cigiztél? - kért számon hitetlenkedve.

Éreztem, ahogyan fokozatosan bíborszínben kezdett el pompázni az arcom, mialatt sebtiben becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, mintha azzal megakadályoztam volna, hogy a családom véletlenül is hallja azt, amit már eleve kimondtak. Szép volt, Grace!

Nem szóltam egy szót sem, amúgy is teljesen fölösleges volt, hiszen Chazt nem tudtam átverni. Néha már úgy éreztem, hogy túlságosan is ismer. Hogy tudja megérezni rajtam azt, amit mások elől sikeresen eltitkoltam?

Hunyorogva hátrált egy lépést. - Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy bagóztál. Miért csináltad, Grace?

Szikrázó tekintettel mentem oda hozzá, és végső kétségbeesésemben a mellkasát kezdtem el ütni, amit ő meglepő módon engedett nekem.

- Miattad - ismertem be. - Mert befészkelted magad az eszembe, és sehogy sem vagy hajlandó kiköltözni onnan. Miért nem hagysz végre békén? Miért nem hagysz magamra? - kérdezgettem tőle egyre hisztérikusabban.

Chaz szorosan magához ölelt, úgy, hogy ha akartam volna, akkor se tudtam volna kiszabadulni a karjai közül. Csak éppenséggel eszem ágában sem volt ilyesmit megpróbálni. Élveztem, ahogy a mellkasunk összesimul, én pedig érzem erősen dörömbölő szívverését.

Kivette a hajgumit a hajamból, és óvatosan kibontotta tincseimet a konty kényelmetlen szorításából, álla hegyével pedig az én fejem búbján állapodott meg, ami szabaddá vált az ő jóvoltából.

- A nőt, akivel élek, Jenna Morrisonnak hívják - beszélt kócos hajamba. - Gyermekbénulás miatt tolószékbe kényszerült, és befogadott, amikor az utcán éltem Akiakkal - mesélte lágy, nyugtató hangján. - Egyedül rengeteg dologra képtelen, szakképzett ápolóra pedig nem telik neki, mert nincs biztosítása.

Némán bólintottam ennek hallatán. Én aztán jól tudtam, hogy mekkora úr a biztosítás, hiszen ez döntött apám sorsa felett is.

Szerettem volna megkönnyebülni attól, hogy kiderült az igazság, de kimondhatatlanul szégyelltem magam a történtek miatt.

Ráadásul ott van megannyi kérdés, ami egyelőre válaszra vár... Hiszen Chaz miért került az utcára? És hol vannak egyáltalán a szülei?

Kicsoda ő tulajdonképpen?

Finoman elhúzott magától, hogy a szemembe nézhessen, ami abban a pillanatban nagyjából úgy festhetett, mint egy vihartól háborgó tó sötét vize. Talán pont az is volt.

- Ha úgy akarod, ebben a pillanatban elviszlek hozzá, és bemutatlak neki - közölte velem elszántan. - Olyan nekem, mintha az anyám lenne, de ennél több nem volt, és nem is lesz köztünk soha.

Legbelül örültem annak, hogy ezt felajánlotta nekem, ám én mégis visszautasítottam. Legalábbis elsőre. Azonban Chaz erősködni kezdett.

- Nem várom el tőled, hogy odavigyél, ha nem szeretnél - nyögtem ki végül.

- Nagyon is szeretném - somolygott a fiú. - Persze csak ha elengednek otthonról...

Fél szemmel a konyha ablaka felé sandítottam, ahonnan a család nyilván engem fixíroz, majd jeleztem Chaznek, hogy adjon nekem néhány percet, ezután pedig beviharzottam a házba, és egyből a konyha felé vettem az irányt. Jól sejtettem, Anya, Derek és Meredith ott húzták meg magukat, és a hangom hallatán mind ijedten összerezzentek, mint a halálra rémült nyulak.

- Megbeszéltük a dolgot Chazzel, ahogy javasoltad - fordultam Anyuhoz. - Elmehetünk sétálni?

Csodálkozva bámultak rám. Nem értették, hogy most miért akarok vele lenni, mikor pár perccel korábban látni sem akartam.

Lassan rá kellett ébredniük, hogy nem ismerhetik az életem minden egyes pillanatát, és talán ez volt számukra a legfrusztrálóbb.

Viszont némi habozás után végül mégis elengedett Anyu, én pedig felszaladtam a szobámba, hogy valami emberhez méltó göncöket hámozzak magamra, mielőtt még meggondolná magát.

Egy sötét farmerben, fehér topban, és a barna sarumban szaladtam ki Chazhez, a családomnak pedig köszönésképpen mindössze ennyit mondtam:

- Majd hívjatok, ha nem bírjátok nélkülem.

***

Sejtettem, hogy Chaz nem Beverly Hillsben él, de a környék, ahová elvitt engem, először teljesen lesokkolt. Úgy éreztem a koszos sikátorok között bóklászva, hogy ez nem is gettó, hanem valami egészen más, vagy ha mégis, akkor a gettó helyére új fogalmat kell kitalálni. Ehhez a kócerájhoz képest a latin negyed luxus, pedig az se volt egy kifejezett leányálom.

Útközben végig Chazbe kapaszkodtam, és ha valami riasztó alak haladt el mellettünk, csak még erősebben szorítottam a kezét, akárcsak egy védtelen kisállat.

- Mindjárt ott vagyunk - adta tudtomra egy idő után, mire lelkes bólogatásba kezdtem. Minél előbb kerülünk négy fal közé, annál jobb.

Szerintem úgy nagyjából soha a büdös életben nem fogom elárulni otthon, hogy hova mentem el vele... Miért is egyeztem bele ebbe? Tudhattam volna jól, hogy egy srác, aki szegény, mint a templom egere, a nő pedig, akinek biztosítása sincs, nyilván nem valami szívmelengető, családbarát környéken élnek.

Itt az ideje, hogy végre felébredj, Grace! Az élet sokaknak kemény küzdelem a túlélésért, nem pedig tinédzser nyafogás.

Végre beértünk egy téglavörös, legalább húszemeletes lakás belső terébe. Még csupán a lépcsőházban voltunk, de már üvöltő zene, és szitkozódások, veszekedések, fenyegetőzések csapták meg a fülemet.

- Nem félsz? - fordult felém kérdőn Chaz.

Zavartan a fejemet ráztam. Nem, egyáltalán nem féltem. Ami azt illeti, halálosan rettegtem, a kettő pedig meg sem közelíti egymást, szóval még csak nem is hazudtam.

Megfogta a kezemet, és bevezetett a nagyjából özönvíz előtti időkről itt ragadt liftbe, ami hatalmas rácsaival egy kalitkára emlékeztetett, így nagyon rossz érzéseket keltett bennem. Mondjuk ezen a környéken volt bármi is, ami szimpatikus volt számomra?

A lift riasztó hangok kíséretében elindult fölfelé, mialatt Chaz keze továbbra sem engedte el az enyémet. Bizonytalanul pillantottam az acsarkodó farkasra a kézfején. Vajon mi késztethette ezt a ragadozót arra, hogy lassacskán megszelídüljön a közelemben? Akkoriban még föl sem fogtam, hogy idő közben legalább akkora hatalmam lett őfelette, mint fordítva.

Akkoriban én csupán fogni akartam a kezét, és egyszerű vágyaktól vezérelve azt reméltem, hogy több bonyodalomban már nem lesz részünk.

Végül hosszas, csendben eltöltött percek után felértünk a legfelsőbb emeletre, ahol már közel sem volt akkora zsivaj, mint a földszinten. Nyilván ilyen magasra csupán kevesek merészkednek fel... Olyanok, akik nem igazán tartanak a haláltól.

Chaz a 479-es ajtónál megállt, majd kulcsait előhalászva a zárokkal kezdett szöszmötölni, amikből legalább három volt. Ez már csak azért is meglepett, mert mi a kertvárosban még kerítést sem építünk a házaink körül. Ott áll mindegyik hívógatóan, és mégis az ahhoz hasonló könyékeken van a legkevesebb betörés. Ez azért elgondolkodtató...

Még ki sem nyílt az ajtó, de már Akiak csaholását hallottuk, és ahogy beléptünk furcsán kellemes érzés uralkodott el rajtam.

A lakás kicsi volt ugyan, de tiszta, és nagyon is szívmelengető. A tévé halkan zsongott, és egy kerekesszékben ülő nő fordult felénk, mialatt Chaz kutyája körbeudvarolt minket örömében.

A nő nagyjából a negyven felé közeledhetett, mégis mintha barátságos mosolya egyből megfiatalította volna. Ahogy elnéztem őszbe hajló, kékesfekete haját, kreol bőrét, és vonásait angol-indiainak saccoltam volna, és ahogy később kiderült, nem is álltam olyan távol az igazságtól.

Ahogy felénk kezdte fordítani székét, láttam, hogy izmos karjai ellenére lábai vékonyak, suták, és nagyon erőtlenek voltak.

- Szia, Jenna! - köszönt neki Chaz. - Hoztam egy vendéget. Remélem, nem gond.

A nő vidáman legyintett. - Ne marháskodj már! Örülök, hogy végre rászántad magad, és elhoztad ide. Chaz állandóan rólad beszél - szólt hozzám kedvesen.

Döbbenten meredtem a nőre, aki jobbját nyújtotta nekem. Chaz tényleg mesélt volna rólam? Mármint valóban rólam?

- Jenna Morrison - mutatkozott be nekem roppant fiatalos hangján, ami a telefonos beszélgetésünk után már ismerősen csengett. - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Grace. Sokkal szebb vagy, mint amilyennek Chaz leírt, pedig ő is csak győzött dicsérni téged.

Pironkodva viszonoztam a kézrázást, mialatt lopva Chazre vándorolt a tekintetem, aki szintén zavarba jött ettől a helyzettől. Még sose történt velem ehhez hasonló, de ami azt illeti, valóban olyan volt, mintha a barátom anyjával találkoztam volna.

De vajon tényleg így volt? Mármint Chaz akkoriban már a barátomnak számított? Olyan barátnak, aki megérint, aki megölel, és akivel egy közös világunk - vagy ahogy Derek mondaná, mi-beállítódás, mi-kapcsolat - épül fel tégláról téglára, ahogy egyik csókot követi a másik? Egy olyan barát, akinek olyasmit is megengednék, amit másoknak sosem?

Egy ideig még beszélgettünk Jennával, akiről kiderült, hogy Ausztráliában nőtt fel, egy angol-indiai családban, amely már réges régen szakított a tradicionális hagyományokkal, és nem vetette meg sem a húst, sem az alkoholt.

Jenna már felnőtt volt, mikor a gyermekbénulás megtámadta a szervezetét, és mivel azóta is illegálisan van az országban, a társadalombiztosítás nem nyújt neki túl sok segítséget. Gyakorlatilag semmilyet.

Nagyon élveztem azt, ahogyan magáról mesélt, és teljes mértékben át tudtam érezni a nehézségeit, és volt is olyan pillanat a beszélgetés során, amikor majdnem bevallottam, mi is történt apámmal... meg persze velem.

De aztán eszembe jutott, hogy ezt még nem akartam elmondani Chaznek. Nem szerettem volna, ha tudja, mert féltem, hogy utána másképp nézne rám.

És ekkor jöttem rá, hogy én se vagyok makulátlan. Nekem is vannak titkaim Chaz előtt, és én sem egy nyitott könyvként álltam elé az első perctől kezdve.

De vajon rendjén van ez így? Normális, ha ilyesmiket eltitkolunk egy olyan ember elől, aki lassacskán egyre jobban az életünk részévé kezd válni?

Ahogy ezen elmélkedtem, Chaz egyszer csak fölállt az asztaltól, ami körül beszélgettünk, és bizakodóan a kezem után nyúlt, mialatt Jennához fordult.

- Nem bánnád, ha elrabolnám egy percre? - kérdezte. - Szeretnék vele kicsit kettesben maradni.

Persze Jenna nem az a fajta nő, aki az ilyesmit zokon venné. Azonnal vissza is gurult a nappali felé, hogy újra bekapcsolja a televíziót, miközben Chaz felvitt engem az épület tetejére.

Tudom, félnem kellett volna a vészjósló mélységtől, ami akkor fogadott, mikor lepillantottam a semmi széléről. Egyetlen óvatlan lépésembe került volna, és minden problémám megoldásra lel...

De ahogy akaratlanul is megszorította Chaz a kezem, már egészen biztos voltam abban, hogy még nem jött el az én időm, még tartogat számomra pár dolgot az élet, és amíg Ő velem van, addig a lehetetlen is megvalósulhat.

Nem néztünk egymásra, viszont éreztük a másik jelenlétét... A két hasonló lélek közelségét.

Ahogy elmerültem a város végeláthatatlan gyönyörében, úgy Chaz, mint a vízben fuldokló embert, úgy húzott ki saját gondolataim örvényéből szavaival.

- Nem vagyok jó ember, Grace - ismerte el két fájdalmas sóhaj között. - Vannak dolgok, amiket jobb lett volna sosem elkövetni, és szívem szerint örökre eltitkolnám előled ezeket, de tudom, jogod van ahhoz, hogy tudd rólam a teljes igazságot, és talán majd így is kedvelni fogsz...

Ennél a pontnál leült, és intett nekem, hogy üljek le én is mellé. Ahogy pedig eleget tettem a kérésének, folytatta.

- Addig is tudnod kell, hogy igyekszem jobb emberré válni. Olyanná, aki méltó hozzád - jelentette ki teljes komolysággal, mialatt tekintete egy percre sem hagyta el az enyémet.

Egy kurta biccentéssel jeleztem neki, hogy megértettem, neki még idő kell ahhoz, hogy mindent bevalljon, de addig is én türelmes leszek vele, mert...

Tényleg. Miért is? Miért vagyok türelmes egy szokatlanul fura fiúval, akiről alig tudok valamit?

Talán azért, mert az a bizonyos alig is bőven elég számomra. Ahogyan a világ tetején ültünk, csak mi ketten, a gyötrő magányom elszállt, és valami különös érzés lett úrrá rajtam. Olyan volt, mintha Chaz volna az én sápadt bőrű, gyémántkék szemű angyalom, aki amiatt szállt alá az égből, azért vált valósággá, hogy életet leheljen belém. Végre tartalommal teltek meg a napjaim, és eközben mégis csak peregtek a lapok a naptáron, az idő gyorsabban haladt, mint azelőtt.

És ahogy csak ültünk, néztük a várost, amíg az alkony pírje pár kósza pillanat ecsetvonásával festette át a horizontot, tudtam, ezt, ami kettőnk között kialakult, már nem lehet visszacsinálni.

És azt is tudtam, hogy egy nap, amikor minden összedőlni látszik, meg fogom tudni, ki ő igazából, és kötődni fogok hozzá, akármilyen is legyen.

De vajon ő is ugyanígy fog érezni, mikor bevallom neki az igazságot?

***

Yanina ujjongva ugrabugrált az ágyamon, akár egy kiskamasz, mikor elmeséltem neki, hogy újból szent a béke Chazzel. Már figyelmeztettem volna, hogy kárt fog tenni az ágyamban, ha így folytatja, de olyan aranyos volt, hogy így örült nekünk... És ami azt illeti, bennem is hasonló érzések kavarogtak.

- Végre! - visítozta. - Már azt hittük Miguellel, hogy minden elveszett. Szegény Chaz az utóbbi időben úgy nézett ki, mint egy ázott kóborkutya. Néha komolyan olyan érzésem volt, hogy fogja magát, és egy kamion elé ugrik.

Mosolyogtam ugyan, mikor ezt mondta, de legbelül valami különös, megnevezhetetlen valami lopakodott a lelkembe. Vajon Chaz tényleg képes lenne ilyesmit tenni?

Elmélkedésemből Yanina izgalomtól élesen csengő hangja zökkentett ki.

- Holnap páran kimegyünk a partra bulizni egy kicsit - mesélte. - Nincs kedvetek eljönni? Lesz tábortűz, gitárzene, meg persze pia is dögivel.

Tulajdonképpen nagyon szívesen elmentem volna, de egyelőre csak annyit mondtam Yaninának, hogy még megbeszélem Chazzel, és utána már biztos válasszal állhatok elé.

- Esetleg hívhatok még valakit? - érdeklődtem meg a lánytól, ahogy eszembe jutott Ahmed.

Mióta a Griffith Parkban voltunk a legutóbb, nem beszéltünk a betegségéről, ám én mégis rengeteget agyaltam a dolgon. Valamiért úgy éreztem, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy vele lehessek, illetve új barátokra találjon. Szerettem volna, ha ugyanúgy kinyílik a világ felé, ahogyan én is az utóbbi időben... Akárcsak egy viruló rózsa.

Este fel is hívtam mindkét fiút, hogy megbeszéljem velük a dolgot. Ahmed szívesen jött, és Chaz is örömmel fogadta a meghívást, amíg nem meséltem neki a vendégemről.

Nem érződött ki olyan egyértelműen a hangjából, hogy féltékeny lenne, de azért én is kiismertem már őt annyira, hogy tudjam, mikor gondolja úgy, jobb az elővigyázatosság. És szerintem Ahmeddel kapcsolatban is így volt ezzel, ami miatt én kicsit sem zavartattam magam, hiszen nincs miért. Ő csupán egy barát, nem több, erre pedig Chaz is rá fog jönni, amint megismerkednek egymással.

Másnap este el is mentünk a partra, és legalább húszan gyűltünk össze a tábortűz körül. Nem tudom, Yanina honnan ismerhet ennyi embert, hiszen az én eddigi legnagyobb baráti társaságom is mindössze belőle, Miguelból, Chazből, és Ahmedből állt, de most ez nem is volt lényeges. Egyedül az számított, hogy jól szórakoztunk, és még gondtalanul élvezhettük azt a nyári éjszakát. Eszünkbe se jutott, hogy hamarosan véget érhet ez a csodás időszak, mikortól ugyanis rengeteg dolog megváltozhat...

De akkor tilos volt ilyesmire gondolni! Inkább kortyolgattuk a testünket fűtő whiskeyt, hallgattuk, ahogyan egy Kenny nevű, hirtelenszőke srác lelkesen gitározik nekünk, és ahogy az éjszaka egyre sötétebb árnyakba burkolózott, úgy mi is sokkal elevenebbé váltunk. Úgy éreztük, ez a pillanat csakis a miénk, de talán az egész világ is egyedül értünk forog.

Az alkohol jóvoltából egyre több vicces sztori jött elő, amiket hangos nevetéssel jutalmaztunk. A homokban ülve, miközben Chaz a kezemet simogatta, lopva Ahmedre sandítottam. Örömmel töltött el, hogy szemmel láthatóan jól érzi magát közöttünk. Úgy érzem, egy példakép lett számomra azzal, hogy a halál küszöbén állva is képes értékelni azt a kevéske idejét, ami még hátravan neki.

Neki köszönhetem, hogy ráébredtem, mekkora szerencsém is van.

Ahogy tekintetünk összetalálkozott, bajtársiasan kacsintott rám, én pedig megemeltem a félig üres poharam. Azt a pár kortyot érte ittam.

Ekkor Chaz közel hajolt hozzám, és ajka gyengéden súrolta a fülemet, ahogyan suttogott.

- Lépjünk le egy kicsit - javasolta.

Bólintottam, majd egyből vele tartottam, és ahogy egyre távolabb kerültünk a tábortűz körül mulató csapattól, rájöttem, nincs szükségem ennyi ember társaságára, amíg Chaz velem van. Kettőnk között olyan összhang volt, hogy nem is kellett vezetnie, ahogy a homokos tengerparton sétáltunk. Mindketten ugyanoda tartottunk.

A zene idővel elhalkult, és már csupán a hullámok moraját, és a szellő suttogását hallottuk. A sós levegő mintha a szabadság leheletét jelentette volna, talpam pedig minden lépésnél mély nyomot hagyott a talajban... Ahogyan Chaz is bennem.

Egyszer csak mindketten ösztönösen megálltunk, és egymás szemébe néztünk. A hold ezüstösen világította meg a vonásainkat.

- Nem értem ezt az egészet, Grace - mondta ki Chaz némi hallgatás után.

- Én sem - ismertem be őszintén.

A fiú közelebb húzott magához, de még az a pár milliméter is, ami köztünk maradt utána, túl nagy távolságnak tűnt.

- Miféle varázserő ez, amivel fogva tartasz? - sóhajtott fel.

Vágyakozva tekintettem rá, majd pillantásom akaratlanul is lesiklott az ajkára.

- És a te varázserőd? - kérdeztem bizonytalanul.

Nem felelt semmit, csak bámult rám azokkal a gyönyörű szemeivel, miközben fogalmam sem volt arról, hogy ez most tényleg velem történik, majd megcsókolt. Nem olyan volt, mint az eddigiek. Nem a vágy dominált benne, nem volt hirtelen, mégis szikrázott, de nem olyan eszelősen, ami agyoncsaphat.

Ez a csók nem szenvedély volt, hanem maga a színtiszta szeretet, és én pontosan ezért örültem neki ennyire.

Ahogy a csók véget ért, a homlokunk összeért, kezeink pedig két fűzfa ágaként fonódtak össze. Nem szóltunk egy szót sem, mert tudtuk, ezzel a pillanattal semmi sem érhet fel.

Akkor már kicsit sem bántam a múltbeli problémákat, és azokat sem, amik később várhatnak ránk, kettőnkre. Talán pontosan azért, mert akkoriban kezdett tudatosulni bennem, hogy időnként bizony darabokra kell szétesnie a dolgoknak, hogy végül összerakhassuk őket.