A koncert jövő szombaton volt, és szerintem még egész eddigi életemben nem lehettem ennyire izgatott, nem csupán azért, mert ez lesz életem első randija - Chazzel, meg úgy egyáltalán -, hanem végre élőben láthatom az egyik kedvenc bandámat.

Persze Anyu nem kifejezetten rajongott az ötletért. Azt nem mondta ki konkrétan, hogy nem kedveli Chazt, azt sem, hogy esetleg nem illünk össze, hiszen a stílusunk is tökéletesen megegyezett, a rengeteg furcsaságunkról nem is beszélve...

Nem, Anyunak egyszerűen baja volt Chazzel, vagy talán sokkal inkább azzal, hogy kezdünk egyre több időt együtt tölteni, holott ezzel akkoriban kicsit sem volt baja, amikor én éppen árapályos primadonnának éreztem magam, és el szerettem volna hidegülni a fiútól.

Mást képzelt volna mellém, mint Nathan. Valakit, aki megbízható, vannak céljai, meg úgy minden, ami abban a bizonyos nagy könyvben meg van írva. Valaki, aki liliomot hoz nekem, és ugyanarra az egyetemre jár, ahova majd én is fogok.

Világosan értésemre adta, hogy ő Nathannek „drukkol", mintha ez valami verseny lenne, holott tényleg nem volt Chazzel komolyabb baja.

Ahogy végighallgattam anyámat, csak mosolyogtam, majd halkan ennyit mondtam:

- Ez mind nagyon szép és jó, Anyu. Csak éppenséggel van benne egy pöttömnyi, szinte már mikroszkopikus bökkenő, mégpedig az, hogy én döntöm el, kivel szeretnék lenni, nem pedig te.

Zavartan elhúzta a száját. Nagyon is értettem, hogy csak nekem akar jót, azt azonban ő nem értette meg, hogy nekem a legeslegjobb az, ha Chaz közelében lehetek. De talán már annyira régen élt át hasonlót, hogy egészen elfelejtette, milyen érzés is ez. Nem haragudtam rá emiatt, így pedig elvártam tőle, hogy ő se legyen mérges rám, amiért nem olyasvalaki mellett fedezem fel újból a világot, akitől annyira nem féltene. Különben is csak találkozunk, és semmi sincsen kőbe vésve. Éreztem, hogy anyám szokása szerint mindent túl komolyan vesz, ha az én életemről van szó. Meg akar óvni, de mégis miből gondolja, hogy Nathan nagyobb biztonságot jelentene számomra, amikor Meredith éppen az ellenkezőjét gondolja?

- Van benne valami sötétség - magyarázta később a húgom. - Valami visszafordíthatatlan.

- És Chaz? - faggattam. - Nála nem éreztél ilyet?

Meredith csak a fejét rázta. – Nem. Ő csak szomorú és csalódott, de az még változhat.

Nem tudtam igazán, hogy higgyek-e neki, hiszen aznap este azért kellett kimenteni a tengerből, mert azt hitte, hogy színes a víz, és fürödni akart benne. Meglehet, remek érzéke van az emberekhez, de akkor is csak egy kislány. Nem vehetem komolyan minden szavát, mintha legalábbis az szentírás volna. Amúgy sem beszéltünk azóta Nathannel, szóval nem is óhajtottam tovább foglalkozni a dologgal.

A koncert napján átjött hozzám Yanina, hogy segítsen nekem pár dologban. Mikor megtudta, hogy én és Chaz randizunk, úgy ugrált és visítozott örömében, mintha csak a kedvenc sorozata főszereplői találtak volna egymásra. Bevallom, egy kicsit megijesztett a túlzott lelkesedése, ugyanakkor örültem, hogy egy ilyen jó barátra leltem benne. Még soha nem volt részem egy igazi barátnőben, olyanban, aki kiválasztja nekem a megfelelő ruhát, elkészíti a frizurámat, és közben hasznos tanácsokkal lát el. Az én életemből az ilyesmi teljesen kimaradt... egészen mostanáig.

Ám ahogy a tükör előtt ülve a szempillámat festettem, Yanina pedig birkatürelemmel sütögette a hajamat, hogy szép loknikat varázsoljon szögegyenes tincseimből, rájöttem, ez nem is annyira borzalmas dolog, mint ahogyan azt régebben gondoltam. Ami azt illeti, végre először éreztem úgy, hogy Anyán, Dereken és Meredithen kívül végre másra is számíthatok, ráadásul úgy, hogy még csak nem is kértem ezt a lánytól. Egyszerűen csak közölte, hogy feltétlenül segíteni fog nekem, arról pedig szó sem lehetett, hogy visszautasítsam az ajánlatát.

- Ott leszek, kicsinosítalak, és kész! Vita lezárva - közölte velem ellentmondást nem tűrően.

És ami azt illeti, egyáltalán nem bántam, hogy így erősködött. Főleg akkor, amikor megláttam a végeredményt.

Ott álltam a szekrényem egész alakos tükre előtt, és láttam magamat Yanina egyik fekete topjában, ami teljesen szabadon hagyta a hasamat, a kedvenc testhez simuló farmeremben, és a sötétkék Converse cipőmben. A hajam csábítóan hullámzott, ajkaim pedig szinte már hívogatóvá váltak a vörös rúzstól, amit szintén a lány adott kölcsön.

Dögös voltam, de közben mégsem festettem úgy, mint aki bálba készül. Gyakorlatilag tökéletesen öltöztem a koncerthez, és ezt egyedül Yaninának köszönhettem.

Barátian átöleltem, mikor már csak idő kérdése volt, hogy Chaz mikor fog csöngetni. Tényleg nem gondoltam volna, hogy egy olyan lánynak, mint én egy nap megadatik ez... Mármint az, hogy valakit a barátjának tarthat, koncertre jár, fiúzik, és ehhez hasonlóak. Nekem ezek a dolgok kimaradtak, de úgy tűnt, az élet most igyekszik kárpótolni a sok veszteségért, ami eddig ért engem.

Hamarosan fölcsendült a várva várt hang is, én pedig tagadni se tudtam volna, mennyire vártam már Chazt. Kettesével szeltem a lépcsőfokokat, csoda, hogy nem estem el, és nem törtem el a nyakamat. A nappaliban tévéző családom tágra nyílt szemekkel bámult rám. Anyu és Derek kapkodták a levegőt, Meredith pedig hosszas füttyentéssel adta tudtomra, tetszik neki az, amit lát.

- Ez igen, kisanyám - mondta nekem pontosan olyan hangsúllyal, ahogyan az a fickó is a tegnapi filmben, amit megnéztünk.

Széles mosolyomat egyenesen húgom felé villantottam. Imádta ismételgetni a kedvenc filmjeiben elhangzó mondatokat.

- Nagyjából fél tizenkettőre itthon leszek, szóval ne maradjatok fenn csak miattam - adtam a többiek tudtára.

Anyu és Derek bólintottak ugyan, de igazából jól tudtam, hogy tűkön ülve fogják várni, amíg haza nem jövök. Igazából a mostohaapám is legalább annyira aggódott értem, mint Anya, csak nem merte kimutatni. Derek jól tudja, hogy fel kell fedeznem a világot, elszakadnom a családomtól, hogy egészséges felnőtt életet élhessek, és a többi pszichológiai szakzsargon... Ugyanakkor gyerekkorom óta nevelt ő is engem, és ha nem is mondta ki sosem, én jól tudtam, a saját lányaként szeret engem is. Annak, hogy nem mutatja ki ezt gyakran, az egyedüli oka az, hogy félt. Félt attól, hogy én elutasítanám őt, mint apát. Számára talán semmi nem okozna akkora fájdalmat, mint az a tipikus tinédzser kiborulás, amikor a mostohák fejéhez vágják:

- Te nem vagy az apám! Ne mondd meg, hogy mit tegyek!

Ezért nem is mondta meg. Inkább csendben maradt, és Anyura hagyta a komolyabb beszélgetéseket, ahogy az Chaznél is volt. Így sokkal egyszerűbb minden, miközben senki nem sérül. Főleg ő nem.

Mikor már Chaz másodjára csengetett, végre észbe kaptam, vállamra vettem a táskám, majd ajtót nyitottam. A fiú egy pillanatra furcsán mért végig. Nem tudtam eldönteni, hogy tetszik neki, amit lát, vagy ott helyben meggondolta magát, és szíve szerint menten hazaszaladna.

Bizonytalanul néztem magamra, majd ismét rá. - Valami gond van? Nem nézek ki jól? - aggodalmaskodtam.

Mint egy csuromvizes kutya, úgy rázta meg magát Chaz. - Mi? Nem, dehogy! Éppen ellenkezőleg - tiltakozott.

Fellélegeztem. Tetszek neki. Legalább ezzel nincs gond.

Rögtön Yanina fürge lépteit hallottam meg a hátam mögül.

- Na? Bejössz neki? - rikácsolta kíváncsin.

Mind felnevettünk, azután meg egy határozott igennel feleltem a lánynak, aki viháncolva átölelt, miközben Chaznek integetett. Komolyan nem tudom, hogy mit vett be Yanina, de nekem is nagy szükségem lenne rá.

- Akkor nem ment pocsékba a rengeteg munkám - állapította meg izgatottan, miközben minket méricskélt. - Na, de akkor én most lépek is, fiatalok. Nektek is ezt ajánlom.

Meg is fogadtuk a tanácsát.

Nem tudom, hogy miért, de én azt hittem, hogy Chaz és én kocsival megyünk a koncertre, vagy legalábbis motorral. Persze nem gondoltam, hogy valami ultramodern csodajárgánynak a kulcsát fogja az ujján pörgetni, amint meglát, de mondjuk valami használt, régi járművel utaztunk volna...

De nem. Chaz és én buszoztunk. Persze nem voltam ettől csalódott, csak hát én szentül hittem, hogy egy ilyen fiú a közlekedésben is a veszélyt választja. Szinte láttam magam előtt, ahogyan túllépve a sebességhatárt, a levegőt egy vékony papírlapként kettévágva repeszt az országúton. Az elképzeléshez képest a legnagyobb veszélynek akkor voltunk kitéve, amikor egy enyhén molett néni odapréselt minket az ablakhoz.

Mindketten elnevettük magunkat.

- Nem olyan vagy, mint amire számítottam - vallottam be fülig érő szájjal.

Az egyre növekvő tömegben szorosan egymáshoz simulva felváltva emelkedett a mellkasunk belégzéskor. Chaz belém fúrta jégkék tekintetét.

- És ez jó vagy rossz? - kérdezte szinte már suttogva. Olyan halkan beszélt, hogy gyakorlatilag a szájáról olvastam le minden szavát.

Megvontam a vállam. - Azt majd még eldöntöm - válaszoltam színlelt lazasággal.

Hat megálló után végre kiszabadultunk a fülledt buszból, majd egy pár perces séta után a Metal Shopba értünk, ahol a koncertet tartották.

Őrületes élmény volt! Azt hittem, hogy zavarni fog a nagy zaj, a sok üvöltő ember, hogy be fogok pánikolni a tömegben, de Chaznek köszönhetően ez is fantasztikus volt.

A fiú mintha zsigerből megérezte volna a szorongásomat, amit a körülöttem tolongó idegenek okoztak. Kérdőn pillantott rám.

- Ne vegyelek a vállamra?

Elkerekedett pislákolóimmal tekintettem vissza rá. - Hogyan?

Kissé zavartan tarkójába kapaszkodott. - Hát csak azért, hogy lássál is valamit az emberek hátán kívül, Törpilla - tréfálkozott.

Nevetve oldalba böktem. - Hé! Majdnem százhetven centi vagyok, oké?

Ezt hallva egyből felröhögött. - Ó, az mindjárt más. Én meg majdnem százkilencven.

Kötekedően kinyújtottam rá a nyelvem. - Ha én Törpilla vagyok, akkor te Góliát!

Nem felelt semmit, csak óvatosan kisimított egy tincset a hajamból, mialatt tekintete egy perce sem hagyott szabadulni, de nem is nagyon bántam. Arca már vészesen közeledett felém, amikor egyszer csak a hátam mögé került, majd váratlanul érezni kezdtem, ahogy a magasba emelkedek. Annyira meglepődtem, hogy még sikítani se tudtam, pedig legbelül esküszöm, hogy felülmúltam minden kinti zsivajt.

- Na, milyen? - kérdezte a fiú, aki végül tényleg a vállára vett.

Levakarhatatlan mosollyal néztem le rá. Rekeszizomgyötrően nevetséges látvány volt, ahogyan a feje kikandikál a két lábam közül, mialatt kisfiús ábrázatáról lerí, hogy „Én megmondtam!".

- Hát innen nézve jelenleg olyan, mintha veled vajúdnék - ismertem be hahotázva.

Annyira megnevettettem, hogy majdnem leejtett a röhögéstől.

Aztán egyszer csak felvillantak a fények, és végre megláttuk a zenekart. Istenemre mondom, hogy ennél hangosabb üvöltözést ne érjen meg többé a dobhártyám! Persze csak ha újra hallani fogok bármit.

Megállt bennem az ütő, ahogy megpillantottam őket. Eddig csak videoklipekben láttam az arcukat, fülhallgatóból hallottam a hangjukat, most pedig egy karnyújtásnyira voltak tőlem. A többiek azonnal a telefonjukkal kezdtek el videózni, ám én semmiképpen sem akartam ezzel az otrombasággal megtörni az élmény varázsát. Azt akartam, hogy átjárjon a zene, nem pedig felvételekkel bizonyítani, hogy márpedig én ott voltam.

Teljesen átadtam magam a daloknak. Ahogyan az ausztrál akcentus dallama meg persze a meglepően nyugtató metálos hörgés köszönt vissza minden egyes sornál, az ereimben ott lüktetett a szabadság, a boldogság és... valami egészen különös érzés, ami mindig előjött, valahányszor végigsimítottam Chaz sötét haján.

Egyszóval életem egyik meghatározó élménye volt ez az este. Azt kívántam, bár sose érne véget.

A koncert után, a megállóban várakozva a buszra nem csináltunk semmit, csak szótlanul bámultuk egymást. Nem mondtunk semmit, nem csináltunk semmit. Mozdulatlanul fürkésztük a másikat, mintha az csak egy film lenne, amit soha többé nem látunk, és nem akartunk volna semmiről se lemaradni.

Aztán a buszon is pontosan ezt csináltuk.

Utána pedig még hosszú, végeláthatatlannak tűnő perceken keresztül, amíg az ajtónk előtt álldogáltunk.

Végül Chaz megnyalta száraz ajkait, hogy megszólaljon.

- Be kéne menned - mondta.

Lehunyt szemmel bólintottam. - Igen. Kéne.

Közelebb jött egy lépéssel, bár számomra még így is túlságosan távol volt. Mondjuk, nem tudom igazán, hogy számomra mi lehet az elég közel, ha róla van szó.

- Holnap is tudnánk találkozni? - lehelte a fülembe, ami még mindig kicsit sajgott az ellene elkövetett zaji bántalmazásoktól.

Egy őszinte mosollyal beleegyeztem. Tulajdonképpen semmi másra nem vágytam volna szívesebben.

Nem úgy váltunk el, ahogy szokás. Nem csókolóztunk, még csak meg sem öleltük egymást. Egyszerűen elköszöntünk egymástól, és kész.

- Akkor holnap - közölte rekedten.

- Akkor holnap - ismételtem meg én is, utána pedig bementem az ajtón.

Természetesen jól sejtettem, hogy Anyáék éppen most bukkantak rá a tévében egy eszméletlenül király, kihagyhatatlan filmre, amit egyszerűen muszáj végignézniük, és véletlenül sem azért voltak még fenn, mert engem vártak haza.

Nem voltam dühös rájuk, mi több, az értehetetlen jókedvemet az se tudta volna elrontani, ha még azon az éjszakán kihirdetik az atomháborút.

- Azért visszahúznátok a függönyt? - mutattam csibészes vigyorral a nappaliba. - Kukkolás után úgy szokás... Legalábbis akkor, ha nem akartok lelepleződni.

Levegő után kapkodva igyekeztek valami hihetőt kitalálni, de én meg se vártam a magyarázkodásaikat, hanem szinte angyalszárnyakon repültem fel az emeletre, hogy eltegyem magam holnapra, amikor újból láthatom Chazt.

Már smink nélkül álltam a zuhanyfülkében, és lanyhán engedtem magamra a forró vizet, amikor egy szokatlan érzés furakodott a lelkembe. Mintha máris hiányzott volna Chaz.

De ez mégis hogyan lehetséges? Csak pár perce váltunk el egymástól. Mi az a türelmetlen mohóság, ami a szívembe költözött? Miért akartam azt, hogy máris holnap legyen?

Egészen biztos voltam abban, hogy teljesen megőrültem.

A bennem kavargó érzések már az ágyamban sem hagytak nyugodni. Forgolódtam, a takarómat markolásztam kínomban. Olyasmit éltem át, mintha súlyos éhség gyötört volna, csak most éppen nem a gyomromban, hanem sokkal inkább a szívemben.

Éhezhet egyáltalán a szívünk? És mégis mi az, ami táplálja?

Sehogy sem bírtam elaludni, így a telefonommal kezdtem el babrálni, hogy addig is elüssem valamivel az időt, de ez sem használt. Csak a perceket voltam képes számolni, és sehogy sem telepedett nyugalom a lelkemre.

Mi a fene van veled, Grace? Aludni akkor is tudni kell.

Sehogy sem akart megkörnyékezni az álommanó, aztán egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy már elmúlt éjfél. Ekkor egy különös üzenet fogadott.

„Már holnap van" - írta Chaz.

Abban a szent pillanatban mintha jól is lakott volna a szívem. Földerült arccal pattantam ki az ágyamból, hogy kinyissam neki az üvegajtót. Talán legbelül végig tudtam, hogy ott fog várni rám.

És így is lett. Nem hiszem, hogy órák óta ott állt volna, mert azért nem egy perverz megszállott, csupán annyira hiányoztam neki, mint ő nekem.

Egyetlen egy dolgot kérdeztem tőle.

- Hová menjünk?

Sejtelmes mosoly kunkorodott ajkára. - Akárhova.

És mentünk is... Persze csak azután, hogy átöltöztem, mialatt ő végig háttal állt nekem. Legalábbis nagyon remélem.

Kettesben sétáltunk az éjszakában. Nem is tudom, hogy voltam-e valaha ennyire későn kint az utcán, ráadásul ilyen sokáig.

Eleinte csupán csendben csatangoltunk, de aztán rekedten krákogva megszólalt.

- Emlékszel még arra, amikor először találkoztunk?

Hunyorogva néztem rá. - Az étteremben?

- Nem - felelte. - Előtte.

Egy röpke pillanatra azt hittem, hogy kettényílik a föld, és engem is elnyel. Köpni, nyelni nem tudtam attól, amit mondott.

Előtte? Mi az, hogy előtte? Ha most azt mondja, hogy ő is álmodott rólam, akkor én biztosan holtan esek össze.

Ez képtelenség.

Szerencsémre nem ezt mondta.

- Azon a napon, amikor én elindultam hozzátok, hogy Akiakot hazavigyem, te ott szaladtál a kutyámmal a városban, és nekem mentél - mesélte fülig érő szájjal. - Tényleg nem emlékszel?

Megkönnyebbülten fellélegeztem. Az már nagyon ijesztő lett volna, amit eredetileg gondoltam.

- Nem is láttam, hogy beléd jöttem - idéztem fel azt a napot.

Chaz aranyosan felkuncogott. - Nem lep meg. Úgy szaladtál, mint valami őrült. Meg se hallottad, hogy szólok hozzád. Ott üvöltöttem, hogy éppen az én kutyámmal rohansz el, de mintha a falnak beszéltem volna...

Nevettem, ahogyan eszembe jutott, de az arcom rögtön elkomolyodott, amikor megéreztem Chaz bal kezének ujjait, ahogy gyengéden összekulcsolódnak az enyémmel. Kérdőn pillantottam fel rá, amit ő nem értett eleinte.

- Mi van? - Ekkor lenézett, és észrevette, hogy kéz a kézben sétálunk. Gyorsan kibontakozott az ujjak öleléséből. - Bocsi. Nem vettem észre - magyarázkodott.

Nem szóltam egy szót se, hanem ezúttal én fogtam meg az ő kezét. Úgy haladtunk tovább, hogy nem láttuk a másik fél mosolyát, mégis éreztük.

Később belógtunk egy moziba, ahol az Anyegint vetítették. Én már korábban láttam a filmet, még a könyvet is elolvastam, és nagyon élveztem, hogy újra megnézhettem. Chaz viszont velem ellentétben nem volt annyira oda a filmért.

- Nyáladzás - vágta rá egyből, amint újból a szabad levegőn voltunk. - Két elcseszett ember elcseszett élete. Mondjuk, az oroszoknak a vérükben van az agonizálás, akárcsak a vodka.

Rögtön védelmembe vettem a történetet. - Puskin ábrázolásmódja ennél sokkal többről szól - bújt elő belőlem az okostojás. - A tény, hogy túl későn jön rá Anyegin arra, hogy szereti Tatjánát, csak még gyönyörűbbé teszi a szenvedést.

- Hogy lehetne a szenvedés gyönyörű? - vetette fel cinikusan. - Nincs rossz szerelem, csak rossz időzítés. Ez az egész nem szólt többről, mint arról, hogy a férfi úgy hitte, képtelen szeretni...

Megálltam, hogy szemébe nézhessek. -... a nő pedig jobban belelátott a lelkébe, mint azt gondolta...

-... így pedig örökre megpecsételődött a sorsuk - fejezte be a mondattöredékemet.

Tökéletesen elmerültünk egymásban, ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkainkat. Egy idő után már nem tudtam eldönteni, hogy még mindig a filmről beszélünk, vagy valami egészen másról, másokról.

Chaz úgy nézett rám, hogy abban a pillanatban akármit mondhatott volna nekem. Azzal is lenyűgözött volna, ha csupán annyit mond: édesburgonya.

De szerencsére azért ennél velősebb tervei voltak.

Kézenfogva kezdett vezetni az ismeretlen felé. - Gyere - mondta. - Még valahova szeretnélek elvinni.

Teljesen átszellemülve hagytam, hogy irányítson. Valamiért úgy éreztem, a közelében sosem eshet bántódásom. Mellette még a pokol is mindössze egy ártatlan játszótér lenne.

Egy kis séta után az akkortájt már bezárt étteremnél kötöttünk ki, ahova az egyik bukóra nyitva hagyott ablakon keresztül másztunk be. Én majdnem elestem közben, de Chaz éppen jó pillanatban kapott el.

- Nem vagy éhes? - tudakolta meg tőlem, mikor a sötét konyhába értünk, ahol hamarosan felkapcsolta a villanyt.

Bólintottam, habár egy kicsit sem voltam éhes. Igazából abban a pillanatban mindenem megvolt, amire csak szükségem lehetett.

Chaz elkezdett főzőcskézni a konyhában, amit elégedetten figyeltem az edények mögött megbújva.

Közelebb érve hozzá a fazék fölé hajoltam, ahonnan finom illatok áradtak felém.

- Mit kotyvasztasz? - kérdeztem.

Gunyoros vigyorral az arcán nézett rám. - Salátát zsírszegény öntettel - idézte fel azt rettentően kínos pillanatot, mire rácsaptam a vállára. - Amúgy meg birkapörköltet. Remélem, hogy nem ver ki a frász tőle.

Nevetve tiltakoztam. - Szó sincs róla, nyugi! Ne felejtsd el, hogy mexikói vagyok. Nekünk vannak a legbizarrabb kajáink, közvetlenül a japánok után.

Fölvonta fél szemöldökét. - Például?

Elmélkedve simítottam végig az államon. Vajon melyik étel tükrözné hűen a feltevésemet?

Végül megállapodtam a csirkemell tekercsnél.

- Csoki van benne – magyaráztam a tátott szájú fiúnak.

Chaz szemei majdnem kiestek. - Csoki és csirke? - hitetlenkedett. - És te komolyan megeszed?

Elégedetten bólogattam. - Meg bizony! El se tudod képzelni, hogy milyen finom...

Fintorogva húzta el a száját. - Igazad van, Grace. Nem tudom elképzelni.

- Olyan ez nekünk, mint nektek banános-mogyoróvajas szendvics - magyaráztam továbbra is kitartóan.

A fiú szabad kezével, amelyikkel nem a pörköltet kavargatta, figyelmeztetően intett.

- Az más! - jelentette ki halál komolyan. - A banános-mogyoróvajas szendvics szent dolog. Kár is belekötnöd.

Megadóan emeltem a magasba mindkét kezem. - Jó, oké! Te győztél - közöltem vele elismerően.

Egy ideig csendes elégedettséggel főzött tovább, de aztán újult érdeklődéssel fordult felém.

- Azt azért meg tudod mondani, hogy a desszertben mi van, ha a főételt ilyesmikkel turbózzátok? - értetlenkedett tovább. - Mi van például egy tortában?

Kajánul vigyorogtam rá. - Egy tortában? Hát...

Közelebb hajolt hozzám, de annyira, hogy a homloka súrolta az enyémet. Többé már nem volt kedvem viccelni.

- Ha most azt mondod, hogy a tortába csirkét tesztek, akkor én most azonnal sikítozva szaladok ki a világból - suttogta hosszasan.

Alig tudtam elfojtani a mosolyomat. Nem is bírtam beszéd közben a szemébe nézni.

- Pedig néha azt is szoktunk - hazudtam neki nevetgélve.

Abbahagyta a kaja kavargatását, egy pillanatra lemerevedett, majd közönyösen ezt mondta:

- Te akartad...

Egyszer csak üvöltözni kezdett, mint egy őrült, és karjaival kapálózva akart kirohanni a konyhából, én pedig még időben vissza tudtam rántani magamhoz.

Forró, cigarettától illatos - mert rajta még a cigiszag is kellemes - leheletét ott éreztem az arcomban. Az orrnyergünk tökéletesen keresztezte egymást, az összesimuló testünkről nem is beszélve.

Az egyetlen testrészem, ami még így sem volt elég közel hozzá, az ajkam volt.

Már éppen csókra hajlottunk volna, amikor megéreztük, hogy valami ég.

- A francba! - káromkodott Chaz. - Végre bevágódhatnék azzal, hogy milyen jó szakács vagyok, erre odakozmálom a kaját.

Ám én csak nevetni tudtam rajta. Egy kicsit sem kellett megerőltetnie magát, hogy lenyűgözzön. Nekem bőven elég volt a puszta létezése.

Tehetetlenül helyezte vissza a fedőt a szénné égett pörköltre, mintha csak egy halottra zárta volna rá a koporsót, majd félrebillentett fejjel pillantott rám.

- Nos, Ms. Moreno? Nem ijesztettem még el teljesen a gasztronómiai kudarcommal?

Incselkedve ragadtam meg a pólójánál fogva. Ha ő játszadozhat velem, akkor én is nyugodt lélekkel tehetem meg ugyanezt.

- Engem a zenei tudása sokkal jobban foglalkoztat, Mr. Wolf - leheltem izgatóan a fülébe.

Ahogyan szemébe néztem, láttam rajta, hogy vette az üzenetet. Kimentünk a konyhából egyenesen az étterembe, ahol leült a zongora elé, felnyitotta azt, kezeit pedig egy ideig még a billentyűk felett lebegtette.

- Mit játsszak? - fordult felém.

Megvontam a vállamat. - Amit szeretnél.

Bólintott, de még mielőtt belekezdett volna, fél kézzel intett nekem.

- Gyere ide - kérte tőlem. - Ülj a zongorára, amíg játszok.

Engedelmeskedtem neki, és felültem a hangszerre. Chaz szó szerint a lábaim között volt már megint.

Éreztem, hogy nem lesz annak túl jó vége, ha mindig ehhez a testrészemhez kerül. Vagy talán mégis? Ki tudja...

- Azt szeretném, hogy ne csak a füleddel élvezd a zenét - adta tudtomra rekedten. - Lüktessen benned a ritmus, mintha a hang ott lenne a véredben.

Teljességgel kiszolgáltatva neki bólintásra hajtottam a fejem. Lehet, hogy Chaz akkor még nem tudta, de azt csinálhatott velem, amit csak akart.

Végre valahára belekezdett. Hamar rájöttem, hogy Seal Kiss From The Rose című számát játszotta zongorán, amitől egyből földerült az arcom. Ez volt a kedvenc dalom, amit csellón el tudtam játszani. Szerettem volna csendben végighallgatni a dalt, de egyszerűen muszáj volt elmondanom neki ezt.

Meglepetten nézett rám, miközben tovább zongorázott. - Te csellózol?

- Igen - biccentettem. - De aztán abbahagytam. A mű... egy ideje már nem játszom - javítottam ki magam elpirulva.

Nem tudtam, hogy vajon meddig nem fogok Chaznek mesélni a múltamról, de ez akkoriban még egyértelműen túl korainak tűnt. Különben is olyan szép volt az a pillanat! Valóban a zongora minden rezdülését ott éreztem magamban, és olyan furcsán kellemes érzés járt át tőle.

- Pedig nem semmi látvány lehettél - folytatta a fiú perverzül vigyorogva. - Szinte látom magam előtt, ahogyan ülsz egy nagy szoba közepén, és a szép lábaid közé öleled azt a hangszert.

Láttam rajta, hogy egészen elmerült a gondolataiban, olyannyira, hogy időnként el is tévesztett néhány hangot, és még csak észre sem vette.

Közelebb hajoltam hozzá. - Mi jár a fejedben?

Lustán pislogott párat, majd szóra nyitotta száját. - Csak belegondoltam, hogy még soha életemben nem akartam annyira csellóvá válni, mint most - felelte fátyolosan.

Ösztönösen kezdtem magamhoz húzni, ahogy fölállt a székből. Lábaimat finoman összeszorítottam a csípőjénél, mialatt feje a vállamon pihent meg.

Elképzeltem, hogy most Chaz az én csellóm, a gerincén pedig ott vannak a hangszer húrjai. Mialatt jobb kezembe a vonómat képzeltem, a bal kezem a hátára tévedt. Ujjbegyeim nyughatatlan mozgásba kezdtek, és szinte hallottam a zenét, ami ő maga volt.

Lehunyt szemekkel élveztem ki a pillanat gyönyörét. Ez olyasmi volt, amit csak mi ketten értettünk, és egyedül mi értékelhettük. Talán senki más nem kért volna tőlem ilyesmit, de ha mégis, én csak neki teljesíteném ezt a kívánságát.

Mikor már olyan intenzív lett bennem a kéjes lüktetés, hogy Chaz is megérezte, azonnal kibújt az élettelen hangszer szerepéből. Ahogy a félhomályban kirajzolódtak gyönyörű vonásai, nem is értettem, hogy hihettem őt egy percig is ridegnek, amikor tornádóként tomboltak benne a szenvedélyek. Az arcára volt írva.

- Nem bírom ezt így, Nanook – préselte ki fogai között, majd hevesen az ajkaimnak esett.

A csókunk közben türelmetlenül nyúltam be a pólója alá, hogy ujjaimmal végigsimítsak kemény hasfalán, mire belenyögött a csókunkba.

Fogalmam se volt, hogy mi lehet az a gyönyörrel teli szédülés, amitől még a látásom is elhomályosult. Talán alkohol? Drog? De mégis hogyan?

Akkor még nem is sejtettem, hogy az egyetlen drog, ami engem úgy az egekbe tudott emelni, az a személy volt, akit sehogy sem akartam elengedni a kezeimmel.

Chaz élvetegen túrt a hajamba, amiből pillanatokon belül szénaboglyát csinált, de neki mindent szabad. Ha össze akarja kócolni a hajamat, tegye csak.

Az ajkamról áttért a nyakamra, mire én hátradöntött fejjel engedtem az általa nyújtott élvezetnek. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó lehet.

Eközben erős kezei megállapodtak a derekamon. Tenyerei olyan forróak voltak, mintha tüzes vasként akarnának nyomot hagyni a testemen, de talán még a lelkemen is.

A mai napig nem tudom, meddig mentem volna el azon az éjszakán, ha ő maga nem térít észhez.

- Hány óra van? - szólalt meg egyszer csak földöntúli hangon.

Eleinte csak bambultam rá, és ami azt illeti, abban a pillanatban talán még a tulajdon anyanyelvemet is elfeledtette velem, ezért nem fogtam fel azt, amit mond.

- Ho-hogyan? – nyögtem ki végül.

- Mennyi lehet az idő? - ismételte meg újból.

Tanácstalanul elhúztam a számat. - Fogalmam sincs - ismertem be.

Ahogy kitekintettünk a partra, és láttuk, hogy a rózsaszínben játszó égbolt lassan már várja a felkelni készülő korongot, rájöttünk, hogy mennyi időt is töltöttünk együtt. Szó szerint miénk volt ez az éjszaka.

- Hazakísérlek - ajánlotta fel rögtön Chaz. - De előbb eltüntetem azt a szmötyit, amit a konyhában csináltam...

Örömmel segítettem neki a szénné égett birkapörkölt utáni sötétvörös nyomokat felszámolni a konyhából. Úgy festettünk, mintha egy gyilkosság után akarnánk felmosni a vérnyomokat.

Meglehet, undorodnom kellett volna attól, hogy odaégett, meglehetősen gusztustalan ételmaradványokat mosok le egy fazékról, mégis csak arra tudtam közben gondolni, vajon mi a csodát tehettem, amiért ekkora szerencsém lett? Hogy lehet olyan oltári nagy mázlim, hogy Chaz Wolffal mosogathatok?

Miután végeztünk, ugyanúgy szöktünk ki az étteremből, mint ahogyan beszöktünk. Jobb kezem továbbra sem engedte el a bal kezét. Ha ujjaimmal végigsimítottam a tetoválásán, szinte már éreztem, ahogy bőréből kibújik a farkas.

- Mesélj a tetkóidról, Chaz - kérleltem őt a hajnali sétánk közben, akárcsak egy kisgyermek.

Hunyorogva pillantott bele az első ártatlan napsugarakba. - Az első egy koponya volt a jobb felkaromon - mondta elmélkedően. - Tizenöt voltam, amikor megcsináltattam. Aztán két évvel később egy gránátra hasonlító szívet a mellkasom környékére, még a nagy Green Day korszakomból - magyarázta nevetgélve. - Nem sokkal később az alhasamra varrattam a Limitless feliratot, és nagyjából másfél éve van a bal kézfejemen a farkas.

Merengve mértem végig őt séta közben. - A legtöbbet értem - adtam tudtára. - A koponya nyilván passzol egy olyan kemény, elpusztíthatatlannak tűnő titánhoz, mint te. A gránátszív pedig a banda iránti rajongás, és még ez is stimmel, a farkasról nem is beszélve...

Fölvont szemöldökkel bámult vissza rám Chaz. – De?

Lassan kifújtam a levegőt. - De a szöveget nem igazán tudom hova tenni - feleltem. - Talán olyan határtalan lennél?

Szomorúan hunyta le szemeit, majd lassan kinyitotta. - Az voltam valamikor - helyesbített. - De az már jó rég volt, kicsi Grace. Ne is beszéljünk róla, oké?

Zavartan bólintottam. - Sajnálom - suttogtam.

A fiú megszorította a kezemet, majd bíztatóan rám mosolyogott. - Semmi gond. Ne is foglalkozz vele!

Mikor a nyaralóhoz értünk, tudattalanul kulcsoltam össze kezeimet a tarkójánál. Mélyen belenéztem a szemeibe, és azt kívántam, hogy soha az életben ne történjen velem olyan borzalmas dolog, amitől ne tudnék emlékezni erre az arcra.

- Jó éjszakát - leheltem gyengéden a fülébe.

Kisöpörte kócos hajamat az arcomból. - Jó reggelt...

Fölnéztem az erkélyemre. Innen lentről olyan elérhetetlennek tűnt.

Mégis hogy fogok én fölmászni oda?

Meg se kellett kérdeznem Chazt, ő már meg is ragadott engem derekamnál fogva, majd igyekezett minél magasabbra emelni. Egy ideig bénázva nyújtózkodtam, de végül sikerült elérnem a korlátok rácsait, utána pedig pár perc tehetetlen himbálózás után végre fel tudtam mászni, utána pedig biztos talajt érezhettem a lábam alatt.

Meglepetten nevettem Chazre, aki lentről figyelt engem.

- Te hogy jutsz fel ide annyiszor? – kérdeztem tőle döbbenten.

- Felugrok - válaszolta egy lezser vállrándítással. - A gimi kosárlabdacsapatában játszottam.

Elismerően fejet hajtottam előtte. A gimiben kosarazott. Mondjuk ilyen magassággal az lepett volna meg, ha sosem játszott volna. Még egy dolog, amit megtudtam a farkasról... Határozottan haladunk!

- Mikor tudnánk újra találkozni? - érdeklődte meg érezhető türelmetlenséggel.

Félrebillentettem a fejem. - Mikor érsz rá?

- Akármikor - felelte. - Ma este?

Belegyezően bólintottam, mire ő egy széles mosoly kíséretében elszaladt. Mikor már nyilván azt hitte, hogy nem figyelem, örömittasan felugrott, hogy lepacsizzon egy pálmafa ágával.

Azonban én még akkor is figyeltem őt, miközben próbáltam rájönni arra, hogy mi történik velem. Miért akarunk minél többet egymásból, miközben ezt egyikünk sem érzi tehernek?

És miért kezdett el a szívem újból éhezni, ahogy Chaz eltűnt a láthatáron?

***

Mondanom se kell, hogy azután a különös éjszaka után annyiszor voltunk együtt, ahányszor csak tudtunk. Persze így sem lehettem vele annyit, amennyit szerettem volna, mert közbeszólt nála a munka, de mielőtt elkezdődött volna a munkaideje, átjött hozzám, akárcsak az ebédszünetében, majd amint véget ért a műszakja. Legtöbbször a parton sétáltattuk Akiakot, de olyan is volt, hogy beültünk valahová, de párszor már előfordult, hogy csak ültünk egymás mellett, nézve az esti híradókat, miközben a családom a konyhából kukkolt minket. Hiába akartak úgy tenni, mintha csak valami baromi fontos dolgot akarnának megbeszélni a konyhában, én mindig csak arra kértem őket, hogy hozzanak még egy tál vaj nélküli popcornt nekünk az időjárás jelentés előtt.

- Remélem, nem olyan fontos az a bizonyos dolog, hogy egy percet ne várhatna - szóltam oda nekik viccelődve.

És minél több időt töltöttünk együtt mi ketten, úgy a bennünket körülvevő világ elkezdett bekategorizálni minket.

- Grace. Te és Chaz együtt vagytok? - kérdezte tőlem aggodalmaskodóan Anyu.

Idegesen fújtattam és prüszköltem ilyenkor, a szemeimet forgattam, és megkértem az anyámat, hogy legyen szíves békén hagyni az ilyesmikkel, akármennyire is nehezére esik.

Miért van szükségük az embereknek arra, hogy nevén nevezzék a dolgokat? A rózsa éppen olyan illatos, hogyha valami másnak kereszteljük, ugyanúgy pedig ha két ember sok időt tölt együtt, ugyanúgy lehet komoly dolog, anélkül, hogy bélyeget nyomnánk rá, nem?

Akkor meg mire jó ez az egész?

Még a húgom se tudott leállni erről a dologról. Mikor éppen dominóztam vele, akkor ő is előállt azzal, hogy szerinte mi a szerelem.

- A szerelem az, ha megosztoztok a fagyin, és fogjátok egymás kezét - magyarázta nekem elmélkedve, utána pedig villámgyorsan felém villogtatta kék szemeit. - Ti megosztoztok a fagyin Chazzel?

Nem feleltem Meredithnek, csak csendben folytattam tovább a dominózást.

Chaz és én nem osztoztunk a fagyin, még csak nem is ettünk együtt fagyit sosem. Mi ketten valami egészen más, megnevezhetetlen valamit kaptunk egymástól, amitől különlegessé vált a kettőnk viszonya. Olyasmit, ami nem került pénzbe, holott ezerszer többet ért, mint bármelyik jégkrém a világon.

A kettőnk között kialakult kötődés tagadhatatlan. Úgy ugrok minden pillanatban a nyakába, mintha hónapokkal ezelőtt láttam volna, holott legrosszabb esetben is csak két napot töltöttünk el egymás nélkül.

De hiába kérdezgették tőlem állandóan, én nem tudtam még azt mondani, hogy mi együtt vagyunk. Honnan is tudhatnám, mikortól lesz két ember egy pár? Hiszen még soha nem volt senkim.

Különben is, mi dönti ezt el?

Meredith úgy gondolja, megosztani egymással a fagyit bőven elég. Ám Ahmed szerint az első szex után lehet kapcsolatról beszélni. Derek azonban azt állítja, az egymás iránti kölcsönös bizalom fokozatos erősödése, és a többi unalmas pszichológus szöveg, ami csakis az agyturkászokat érdekelheti...

Kétségbeesetten kerestem fel Yaninát az étteremben a problémámmal. Chaz aznap nem dolgozott, és velem sem tudott találkozni, mert valami fontos dolga akadt. Nem kérdeztem tőle, mi az, hiszen így is tiszta ideg voltam attól, hogy fogalmam sincs, mikortól igazi egy kapcsolat.

Yanina éppen a pultot törölgette végig egy ronggyal, Miguel pedig nem túl romantikusan a lány fenekére csapott, amit ő mindössze egy csálé grimasszal díjazott. Persze nem haragudott rá, de pillantásával egyértelműen üzente barátjának, hogy még egy idióta megnyilvánulás, és lőttek a közös estének.

- Segíts rajtam, Yanina, könyörgök! - ragadtam meg mindkét kezét nyüszítve. - Fogalmam sincs, hogy mi van közte és köztem.

- Lefeküdtetek? - kérdezte szemrebbenés nélkül.

- Hogy mi? Nem, dehogy! - hüledeztem. Hát ő is csak a szex után beszél igazi kapcsolatról, mint Ahmed? Nyilván Miguel nagyon boldog lehet vele...

- Akkor mi történt köztetek? Magyarázd el, Grace, mert te és Chaz együtt kiismerhetetlenebbek vagytok, mint egy busman-koreai kéziszótár - adta tudtomra értetlenül.

Ajkaimat harapdálva gondolkodni kezdtem. Eszembe jutott, ahogy a vállára vett, hogy mindent láthassak a koncerten. Aztán az, hogy képes volt várni, amíg elmúlt éjfél, hogy elmondhassa, kibírta holnapig, de közben csak pár emésztő órát töltöttünk egymás nélkül. Utána pedig bevillant az, ahogy öntudatlanul is a kezem felé nyúlt, majd tekintetem megakadt a zongorán, amin most az a középkorú pasi klimpírozott. Ó, Istenem, ha tudná, hogy Chaz és én mit műveltünk az ő szent hangszerén, biztos szörnyethalna...

El is vigyorodtam, ahogy eszembe jutott.

Mikor nagyjából mindenről beszámoltam Yaninának, sajnos ő sem tudott komolyabb tanáccsal szolgálni számomra, habár eszméletlenül boldog volt, hogy ilyen jól megvagyunk.

- Tudod mit, Grace? - szólalt meg végül. - Ne foglalkozz senki véleményével! Egyedül azzal törődj, hogy milyen jól alakulnak a dolgaid. Ne úgy gondolj erre az egészre, hogy kapcsolatban vagy, hanem egyszerűen boldog vagy - tanácsolta egy huncut kacsintás kíséretében.

Nevetve ígértem neki, hogy megfogadom a tanácsát, amikor egyszer csak megjelent Nathan irritáló testvére Piper. Szokás szerint eszméletlenül jól nézett ki. Engem egy lesújtó pillantással el is intézett, majd Yaninához fordult.

- Úgy tudom, az apám nem azért fizet téged, hogy traccspartit rendezz - mordult gorombán a lányra, aki bocsánatkérően tekintett felém, aztán vissza is ment dolgozni.

Piper tekintetét ott éreztem magamon, hiába néztem máshova. Rettenetesen frusztrált a jelenléte. Nyilván még nem heverte ki, hogy végül nem tudta megszerezni magának Chazt.

Szokatlan nyájassággal szólt hozzám. - Akármit is gondolsz most rólam, tudnod kell, egyáltalán nem haragszom rád amiatt, ami történt.

Kurtán biccentettem. - Jó tudni - böktem oda egyértelmű nemtörődömséggel.

Bizalmaskodóan kezdett közelíteni felém. - Chaz Wolf jó pasi, de nekem túlságosan zűrös, ha érted, mire gondolok...

Végre mogyoróbarna szemébe néztem, de csakis annak reményében, hátha a saját szikráimmal felemészthetem őt.

- Érdekes, addig nem tartottad túl zűrösnek, amíg én nem jelentem meg - sziszegtem leplezetlen haraggal.

A forrongó indulataimat megérezve meghátrált egy kicsit Piper, ugyanakkor arckifejezése továbbra is tökéletesen nyugodtnak tűnt.

- Jobb, ha tőlem tudod, hogy nem megbízható fajta - közölte velem színlelt együttérzéssel. - Nem akarlak megbántani, de Chaz valójában együtt él egy nővel.

Gúnyosan felkacagtam, majd pedig hunyorogva néztem meg magamnak. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, amit mond. Miért ne hazudna nekem ez a hárpia? Annyira odavan Chazért, hogy bármilyen hazugsággal képes lenne előállni, csakis azért, hogy megszerezhesse.

- Hazudsz - vágtam egyből két szeme közé. - Nincs benned semmi büszkeség? Mire jó neked, hogy ilyeneket állítasz róla? Azt hiszed, így lehet nála esélyed?

Sokat sejtetően elmosolyodott. Egyik kezét vállamra akarta tenni, azonban én rögtön lesöpörtem magamról, mintha attól tartanék, hogy megfertőzne az elmebetegsége.

- Gondolj rólam, amit akarsz - mondta szinte már ijesztő lassúsággal. - Addig viszont elmélkedj el szépen azon, hogy mit fog neked felelni, ha azt kérded, felmehettek-e hozzá.

Tagadóan ráztam a fejem, mialatt kiszaladtam az étteremből. Nem akartam, hogy a szavai eljussanak az agyamig, de már késő volt. Ott visszhangzottak bennem, mintha csak egy barlang lennék.

Talán az is voltam. Egy üres, kietlen, koromsötét barlang, amiben az egyetlen hang akkor Piperé volt.

***

Úgy akartam tenni, mintha az a kis incidens meg se történt volna, miközben én tudtam a legjobban, hogy ez teljességgel lehetetlen.

Hinni akartam Chazben. Úgy akartam hinni benne, mint eddig még semmi másban egész életemben. Nem voltam hajlandó annak még csupán a lehetőségét is fölvetni, hogy ilyen ádáz játékot űzne velem. Ráadásul Yanina mondta, hogy sose látta még senkivel, nem? Ha pedig igaz lenne, amit az a liba mondott, akkor legalább egyszer összetalálkoztak volna vele, vagy legalább tudnának róla Miguellel.

Így pár napig sikerült elhitetnem magammal, hogy az égvilágon minden rendben van.

Csak közben a kételyek apró kis medúzaként lebegtek bennem, és időnként kegyetlenül belém csíptek, ezzel is arra emlékeztetve engem, hogy valami nagyon nincs rendjén.

Így egyszer megkérdeztem Chaztől, hogy esetleg átmehetnék-e hozzá, hogy ott nézzünk filmet, vagy valami hasonló.

Mondhatom is, hogy rögtön hímezett-hámozott.

- Nem is tudom... Inkább most nem kéne, Grace. Elég nagy a rumli otthon. De talán máskor, oké?

Némán bólintottam, holott belül ordítottam. Abban a pillanatban úgy éreztem, talán Piper nem is olyan elvetemült hazudozó, mint amilyennek eredetileg gondoltam. Lehet, hogy Chaz valóban az orromnál fogva vezet, ettől a gondolattól pedig esküszöm, hogy kedvem lett volna sorra tányérokat széttörni a falon.

Ehelyett viszont valami egészen mást tettem.

Egyik nap felhívtam Chazt, amikor ismét valami megmagyarázatlan ok miatt nem tudtunk találkozni. Kérdőre akartam vonni őt, elmondani neki, hogy miket mesélt nekem Piper, és elsősorban követelni tőle, hogy mondja végre el nekem az igazat.

Párszor kicsöngött a száma, majd valaki felvette. Mikor egy fiatal női hang csapta meg a fülemet, úgy éreztem, mintha ott helyben sóbálvánnyá váltam volna.

- Halló! Igen, tessék! – szólalt meg a túlsó végről.

Kiszáradt torkommal próbáltam megszólalni, hátha kijön egy hang is belőle.

- Ha-halló! - dadogtam idiótán. - Chaz Wolffal szeretnék beszélni.

Még mindig reménykedni akartam. Egyszerűen hinni szerettem volna abban, hogy erre is van megfelelő magyarázat. Miért is ne vehetné fel egy másik nő Chaz telefonját?

- Éppen bevásárol - felelte nemes egyszerűséggel. - Hagyjak neki valami üzenetet? Ki keresi őt?

Már azon voltam, hogy összeszedjem szerteágazó gondolataimat, amikor hirtelen kulcszörgést, kutyaugatást, majd a fiú hangját hallottam meg.

- Jenna! Megjöttem! Elfogyott a spagetti tészta, úgyhogy csak olyan gagyi csavartat tudtam hozni – magyarázta.

A lány hangosan felkacagott. - Keres valaki. Nem mondott nevet, csak...

Nem bírtam ezt tovább hallgatni, ezért inkább remegő ujjakkal tettem le, utána pedig ki is kapcsoltam a telefonom. A döbbenet mintha jeges vízként ömlött volna rám egy dézsából. Képtelen voltam dühöngeni, sírni, hisztizni. Csupán feküdtem az ágyamon, és a plafont bámultam, miközben keserű szívveréseimet számoltam úgy, ahogy mások a bárányokat elalvás előtt.

Csakhogy szemmel láthatóan én ekkor ébredtem fel.

Eszembe jutott, mennyit agyaltam azon, vajon honnantól beszélhetünk két ember között egy kapcsolatról.

Végre rájöttem, hogy honnan. Onnan, ha ilyen sokkoló hatással van rád, hogy valójában nem is vagy te annyira különleges, mint amilyennek tartottad magad mellette.