Most minek tagadjam? Állandóan Chaz hangja zúgott a fejemben. Hogy senkinek se kellek, főleg neki, hogy csak egy ostoba liba vagyok, aki játssza az eszét, és csupán felvágni akar a tetoválásával.

A családom nem is értette, miért döntöttem hirtelen úgy, hogy többet be nem teszem a lábam a Sunsetbe, ahonnan végül Anyu hozta el a táskámat. Egy ideig kérdezősködtek, de aztán felhagytak vele, mert csak azt érték el, hogy rajtuk vezettem le a bennem tomboló feszültséget.

Hullámoztak bennem az érzések. Először kétségbe estem. Tényleg ilyen lennék?

Utána a nemtörődömség. Egyszerűen leszarom, mit mond, és kész! Mit számít nekem, hogy mit mond vagy gondol rólam az a flúgos pincérfiú? Ő se százas, az fix.

Majd az önutálat. Legszívesebben élve megnyúztam volna saját magam. Gyűlöltem a testem, ami ketrecként zárta be érzékeny, labilis lelkemet.

Aztán a Chaz iránt táplált utálatom tört felszínre. Mi a fenét gondol magáról ez a díszbunkó? Pusztán azért, mert észvesztően dögös, nincs joga másokat kritizálni. Nem is ismer engem. Gőze sincs arról, miket éltem át. Akkor meg milyen alapon ítélkezik felettem?

Tagadás. Azért sem vagyok májerkedő liba! Nem, nem, és megint csak nem. Én tudom magamról, hogy ki vagyok, Chaz Wolf véleménye pedig kicsit sem számít.

Bizonytalanság. Vagy talán mégis...

És ezek a felkavaró érzések pontosan ebben a sorrendben jöttek elő nálam, majd egy merő végtelenségben folytatódtak. Kétségbeesés, nemtörődömség, önutálat, Chaz utálata, tagadás, bizonytalanság, majd újból a kétségbeesés, és így tovább.

Mikor már három napja nem hagytak nyugodni kavargó gondolataim, elmentem futni. Muszáj volt valahogyan levezetnem a tehetetlen dühömet, különben egészen biztosan megbolondulok.

Egy ócska melegítő felsőben és farmer sortban, amin övtáska lógott, lófarokba fogott hajjal kezdtem el a parton szaladni, mint akit egy ágyúból lőttek ki. Fülhallgatómban a New Year's Day és Chris Motionless Angel Eyes című száma dübörgött. Mikor már fél órája futottam, megéreztem annak hatását. Mohón kapkodtam a levegő után, arcomon izzadság gyöngyözött, végtagjaim pedig bizseregni kezdtek, ezzel vészjóslóan jelezve testemnek a közelgő izomlázat.

Ám a lelkem továbbra sem nyugodott meg. Úgy háborogtak bennem az érzések, mint a tenger a viharban. Talán akkor se múlnának el ezek, ha egy egész maratont futnék végig. Chaz fájó szavai továbbra sem hagytak nyugodni. Tehetetlenül bámultam a semmitmondó messzeségbe, mialatt vártam, hogy légzésem normalizálódjon.

Igaza volt - állapítottam meg magamban keserűen. - Csak egy kis senki vagyok, aki unalmában nem tud mihez kezdeni az életével. Nincsen pasim, sem barátaim, soha nem járok el sehova. Az égvilágon semmi nincs bennem, amire büszke lehetnék... De ő talán jobb?

Fura, de ez a költői kérdés mintha egy kicsit megnyugtatott volna. Lehet, hogy nem kellek talán senkinek igazán, de nem vagyok furább, mint Chaz Wolf. Ha rosszat mond rám, az megbosszulja magát, hiszen a magunk különc módján hasonlítunk, így pedig a bántó szavai visszaverődnek rá, akár a fény az üvegről.

De én vele ellentétben nem voltam hajlandó beletörődni ebbe a ténybe. Kezdeni akartam magammal valamit. Valamit, ami nem rombol le engem belülről, hanem épít bennem valamit.

A sétányon kezdtem el bandukolni, egy ideig céltalanul. Utamat égig nyújtózó pálmafák szegélyezték, a naptól izzó levegőben pedig ott lehetett érezni a mentolos cigaretta émelyítő illatát az óceán mindent megtisztító sójával. Egy lágy szellő suhintott végig rajtam, mintha valaki csak barátian megsimogatta volna a hátam. A malibui lakosok és a turisták mind a maguk útját járták, holott minden ember útja végül ugyanoda vezet. Csak hát addig még szeretnék hinni, hogy mi irányítjuk az életünket. Mekkora baromság!

Aztán egyszer csak megtorpantam. A kávézók és üzletek sokasága között egy különös helyen akadt meg a szemem. A kirakatot street art stílusú graffitik díszítették, és az ajtóra különböző színeket fújtak. Hatalmas bricolagehoz hasonló betűkkel írta fel rá valaki: Művészbolt.

Csodálkozva figyeltem a helyet, majd egy kis habozás után bementem. Mit veszíthetek?

Ahogy beléptem, különös látvány fogadott. Az emberek babzsák fotelekben terpeszkedtek, a falakon különös műalkotások poszterei voltak láthatóak olyan festőktől, mint Munch és Chagall. A levegőben a frissen pörkölt kávé aromája érződött, és rádióból MAGIC! szólt, ha jól emlékszem, a Let Your Hair Down. Nem az én stílusom a reggae, de ehhez a helyhez véleményem szerint nagyon is illett.

Minden figyelem felém irányult, én pedig feszengeni kezdtem. Nem szerettem, ha bámulnak, habár már sokkal jobban viseltem, mint régebben. Azelőtt szabályosan megrémültem, ha váratlanul én kerültem a figyelem középpontjába. Mára csupán zavar, és kész.

- Mit szeretnél, Kislány? - szólalt meg a hátam mögül barátságos férfihang.

Megfordultam, és egy magas, kissé vékony férfival találtam szembe magam. Sötétbarna haja egészen válláig ért, és a nagy meleg ellenére is kötött sapkát viselt. Nem tölthette még be a harmincat. Kedves barna szemei azonnal szimpátiát váltottak ki belőlem.

- Nem tudom - feleltem őszintén. - Csak megláttam ezt a helyet, és gondoltam, benézek.

- Jól tetted - kacsintott rám, majd kezét nyújtotta. - Az én nevem Ahmed.

Mosolyogva ráztam kezet vele. - Grace Moreno - mutatkoztam be neki.

- Na, és mondd csak, Grace, te vevő vagy a művészetre? - kérdezte tőlem érdeklődőn.

Lazán megvontam a vállam. - Fogjuk rá. Ez amolyan bolt és kávézó egyszerre?

- Pontosan - helyeselt elégedetten Ahmed. - Még apám tanított arra, hogy egy üzlet csak akkor lesz virágzó, ha a kellemeset párosítjuk a hasznossal.

Körülnéztem újból. Megláttam, hogy az emberek nem is csak tespednek és kávéznak, hanem vázlatokat skiccelnek fel, festési technikákat vitatnak meg... Tehát kezdenek valamihez magukkal.

Kérdőn fordultam a férfi felé. - Árulsz rajztömböt és faszenet?

Ahmed felnevetett. - Alap - válaszolta pimaszul.

Így vettem magamnak egy kis csomagnyi fűzfaszén rudat, és egy közepes méretű rajztömböt tíz dollár huszonöt centért, amit az övtáskámból halásztam elő.

- Gyere máskor is - bíztatott kedvesen Ahmed, miközben odaadta nekem a frissen vett holmijaim.

Mosolyogva bólintottam, majd még utoljára egy tömör grafitceruzát adott a kezembe.

- Ez a ház ajándéka. Ha előbb ezzel rajzolod fel a skiccet a szén helyett, sokkal jobb hatást fogsz elérni - javasolta.

Megháláltam a ceruzát, aztán kiléptem az üzletből.

Leültem egy padra, utána pedig egy ideig bizonytalanul forgattam kezemben a ceruzát. Mégis mi a bánatot rajzoljak?

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a megoldás ott van előttem. A horizontig nyúló tenger, és az égboltot ellepő különböző bárányfelhők, amiket szárnyaikat hevesen csattogtató sirályok próbálnak elérni a siker kósza pillanatának öröméért.

Először szénnel alaposan átsatíroztam az érces papírt, ami hamarosan grafitszürkévé vált, utána meg egy papírzsebkendővel átsatíroztam a felületet, ami ezáltal világosabb árnyalatúvá vált. Amikor ezt elértem, a ceruzával felskicceltem a partot, az ott pihenő embereket, a szabadon szárnyaló sirályokat, és a képlékenynek tűnő égboltot. Ez komoly koncentrációt igényel, hisz ez alapozza meg a rajz további sorsát. Feltéve, ha egy rajznak lehet sorsa persze...

Még a nyelvem hegyét is kinyújtottam a nagy koncentrálástól. Ritkán csináltam ilyen aprólékos munkát, de úgy éreztem, belehalok, ha ez a képem nem sikerül jól. Egyszerűen muszáj volt jól sikerülnie.

Megnéztem magamnak a vázlatot. Nem lett olyan rossz, de szemmel láthatóan hiányzott róla a szén, ami furcsamód élettel tölti meg a fekete-fehér képet. Ezért kivettem egy keskeny kis fűzfaszén ágacskát, amivel először a nagyobb, kevésbé fontos részletekben merültem el, amik nem igényeltek akkora precizitást, mint a homok és a tenger hullámai. A komolyabb kihívás a távolról hangyányinak tűnő emberek, illetve a sirályok kidolgozása volt. Legalább egy órát dolgoztam vele, és akkor még nem is satíroztam át jobban azokat a részeket, amiknek világosabbnak kellett lenniük, például az óceán habjain megcsillanó napfény.

Mire befejeztem, elégedetten néztem végig a rajzomon, nem csupán azért, mert jó lett, hanem azért, mert végtelen nyugalom árasztott el, miközben készítettem. Mások már a felénél kitépték volna a hajukat, de nekem... Nekem ez hozta meg a lelki békém.

Egy anyuka a kisfiával elsétált mellettem, majd gyorsan visszafordultak, és a rajzomat kezdték el csodálni.

- Ez gyönyörű - ismerte el a fiatal nő. - Te olyan művész-féle vagy?

- Mondhatjuk - feleltem mosolyogva.

- Le tudnád rajzolni a kis Greget? - mutatott a fiára. - Persze csak ha nem gond.

Elégedetten feleltem igennel az ajánlatra, majd leültettem magam mellé a kisfiút, és elkezdtem rajzolni.

Szeretem a portrékat. Sokkal jobb egy arcban elmerülni, mint egy tájban. Egy keserű ránc a száj sarkában, egy csillogó tekintet sokat elárul az emberről. A kicsi Greg szemmel láthatóan boldog és gondtalan kisfiú volt, csak nagyon nehezen tudott megülni a fenekén, amivel jól megnehezítette a dolgomat.

Végül elkészült a portré, amit a fiatal anyuka és fia ámulva bámultak.

- Pont olyan, mint én - csodálkozott a kissrác.

A nő helyeslően bólogatott. - Ez valami csodálatos lett - állapította meg elcsukló hangon. - Akár egy régi stílusú fotó.

- Hát örülök, hogy tetszik - suhant át arcomon egy tagadhatatlanul elégedett vigyor.

A nő zsebéből elővette a tárcáját, majd a pénzét kezdte el számolni.

- Mennyit kérsz érte? - kérdezte tőlem.

Persze én azonnal elutasítottam azt, hogy fizessen a rajzomért, de ő csak tovább erősödött.

- Egy ilyen munkáért fizetség jár - közölte velem határozottan. - Mindössze nyolc dollár van most nálam. Ugye elég lesz?

Még sok is - gondoltam magamban, majd némi vonakodás után elvettem a pénzét. Még figyelmeztettem őket, hogy csak a lap szélét fogják meg, és otthon fújják le hajlakkal a rajzot, hogy azzal fixálhassák, aztán el is tűntek.

Fura érzések jártak át, ahogy a nyolc dollárra néztem. Még soha nem jutottam úgy pénzhez, hogy azt valóban ki is érdemeltem volna. Azon a napon valaki fizetett nekem az egyik alkotásomért, ezzel pedig bennem is megváltozott valami.

Úgy éreztem, végre olyasmit tettem, amivel felülemelkedtem Chaz Wolfon.

***

Onnantól fogva minden áldott nap kijártam oda, egy Meredith által készített kis táblával, miszerint bárkiről készítek portrét öt dolcsiért, aki csak szeretné. Eleinte órákon át csak ültem egy helyben, ceruzámat forgatva, miközben az emberek érdektelen tekintettel arcukon megnéztek maguknak egy pillanatra, aztán tovább is álltak. Aztán egy idő után akadt pár ember, akit nem riasztott vissza a piercingem és a tetkó a mellkasomon, hanem örömmel állt nekem portrét. Majd a néhány emberből hamarosan egy kész tömeg alakult ki. Mind a turisták, mind a bennszülött malibuiak számára egy látványosság lettem. A fura lány, aki öt dollárért olyan portrét készít rólad, mintha csak egy fotó köszönne vissza rád. Még sose éreztem olyan elégedettséget, mint akkoriban. A családom meg is jegyezte, mennyire kivirultam, és ebben teljes mértékben egyetértettem velük. Végre hasznosnak éreztem magam, úgy gondoltam, amit teszek, maradandó, az emberek megőriznek általa az emlékezetükben. A pénz érdekelt a legkevésbé az egész dologban.

Kár, hogy ezt is el kellett rontania...

Éppen egy fiatal párt rajzoltam, akikkel szörnyen nehéz dolgom volt, mert vagy nyihogva csikizték egymást, vagy heves csókcsatába kezdtek. Hát igen... Valami ilyesmi lehet az, amit rühellek, de talán pontosan azért, mert a saját bőrömön szívesebben tapasztalnám, mint másokén.

Pedig egészen helyes páros volt. Tipikusan Ken és Barbie emberi másai tökéletesen lesült, karamellbarna bőrükkel, hirtelenszőke hajukkal, hófehér mosolyukkal, és hibátlan, sportos, a gepárdéhoz hasonlatos karcsú testükkel. Tudom, gonoszság ilyet gondolni, de egy idő után rettenetesen irritáltak a vihogásukkal, és a kibaszottul felhőtlen boldogságukkal. Mégis ki tud így élni? Én már rég cukorbeteg lettem volna.

Aztán a rajzolásban egyszer csak egy csaholó régi ismerősöm zavart meg. Akikak szélsebesen rohant felém, majd hálás nyüszítései közben az arcomat kezdte nyalogatni. Ugyanúgy örült nekem, mint az első pillanatban, én pedig szorosan magamhoz öleltem az állatot. A szívem mintha újból felsajdult volna panaszos hangjától.

- Csá, kicsi Grace! - szólalt meg egy kegyetlen hang még kegyetlenebb tulajdonosa. - Rég láttalak. Talán csak nem ment el az étvágyad a nálunk felszolgált kajától?

Felsóhajtottam, mikor megpillantottam a cigiző fiút. Istenem, bár ne lenne ilyen szörnyen jóképű! Akkor talán nem fájna annyira, hogy mit gondol rólam.

Nem feleltem a kérdésére, mi több el akartam hitetni magammal, hogy igazából nincs is ott. Tovább rajzoltam a nyálas párost, miközben Akiak mellettem lihegett.

Ám Chaznek ez se tetszett. Ezúttal azt akarta, hogy figyeljek rá. Yaninának igaza volt vele kapcsolatban. Sose tudni, hogy éppen mit szeretne. Teljességgel kiszámíthatatlan.

- Megsüketültél, vagy mi? - kérdezte tőlem egyre türelmetlenebbül.

Végül idegesen ölembe vágtam a munkámat. - Nem dolgoznod kellene, Wolf? - fordultam felé kioktatóan. - Dél körül van. Nyilván ilyenkor jó sok rizottót kell megmenteni a kihűléstől.

Egy zavarbaejtően szexis vigyor ült ki az arcára. Mintha élvezte volna, hogy végre merek kötekedni is vele. Ó, ha tudná, hogy legszívesebben tarkónütném egy lapáttal, talán menthetetlenül belém is szeretne...

Miután irigylésre méltó gyorsasággal elszívta cigijét, hanyagul elpöccintette a szótlan messzeség hanyag ölelésébe, utána viszont olyasmit tett, amivel ismét sikeresen felhúzott. Erős kezével lazán oldalba billentette az álompárt, akiket rajzoltam, majd habozás nélkül elküldte őket.

- Lépjetek le, tubicáim! - követelte tőlük fagyos hangon. - Váltanék pár szót a művészkével.

A fiú értetlenül fordult felé. - Majd ha lerajzolt minket. Öt dollárt fizettünk neki.

Erre Chaz csupán felröhögött, majd zsebéből elővett némi pénzt, amit könnyedén hullajtott a párocska mellé.

- Tessék, itt van hét dolcsi. Vegyetek magatoknak valami kotont is belőle, de ne spóroljatok rajta - tanácsolta ridegen. - Nem kellene szaporodnotok.

A két fiatal vérig sértve pattant fel, ami azt illeti, teljesen jogosan, én pedig csordultig teltem az indulattal. Meg tudtam volna ölni Chazt azért, amit tett.

- Most boldog vagy? - mordultam rá szikrázó tekintettel. - Mire volt jó ez? Miért kell mindenkit megaláznod?

Chaz pillantása hűvös maradt és ijesztően őszinte. Talán nem tudott volna így feldühíteni, ha nem ilyen... Ilyen rendíthetetlenül nyugodt. Akár a jég. Ragyogó, sima, de ugyanakkor fagyos és kőkemény.

- Valld be, hogy téged is idegesítettek - közölte a maga fájóan őszinte módján. - Azt hiszik, amit éreznek, vagy amit csak érzelmnek gondolnak, örökké tart. Ezek olyan hülyék, hogy föl se fogják, mindennek vége egyszer. Nincs halhatatlanság, így pedig maga a szerelem sem az. Ami él, az egyszer el is fog pusztulni. Semmi sem maradandó, semmi sem örök, azok ketten pedig pláne nem. Lefogadom, hogy pár év múlva az a rajz már darabokra lett volna tépve, mert csak egy fájó emlék lenne. Egy hatalmas tévedés, nem több.

Gyűlölettel néztem rá. Gyűlöltem azért, mert belelát a gondolataimba. Azok a gondolatok egyes egyedül az enyémek, Chaznek pedig semmi joga kisajátítani őket.

- Miért jöttél ide? - sziszegtem. - Mit akarsz?

Nem felelt a kérdésemre, hanem kezébe vette már majdnem kész rajzomat, amit tüzetesen tanulmányozni kezdett. Egy elnyújtott füttyentéssel adott hangot elismerésének.

- Ez aztán komoly! - jelentette ki elégedetten. - Már értem, hogy miért voltak hajlandóak erre pénzt áldozni. Mióta rajzolsz?

Keskeny csíkká szívtam ajkaim. - Mi közöd hozzá?

A fiú hangosan felnevetett. - Na, ez az arcod sokkal jobban tetszik - ismerte el.

Éreztem, ahogy az összes vér az arcomba szökik. Miért csinálja ezt velem? Az egyik pillanatban még kritizál, most pedig azt merészeli állítani, hogy tetszik neki bármi is, ami bennem lakozik? Barom.

- Nem kellene dolgoznod? - kérdeztem tőle gúnyosan.

- Megfáztam - közölte vigyorogva. - Még lázam is van.

Hunyorogva mértem végig. - Nem tűnsz nagyon betegnek - állapítottam meg.

Ekkor közelebb lépett hozzám, mire a szívem hevesebb kalapálásba kezdett, mint talán egész eddigi életemben. A francba már, hogy ezt sehogy sem tudom kontrollálni!

Közelségének köszönhetően megéreztem arcszesze émelyítően férfias illatát. Tekintete kiismerhetetlen villogása akár egy idegen lámpás a vaksötét éjszakában. Olyan végletes érzéseket keltett bennem, amikkel nem tudtam mihez kezdeni. Az ajkát akartam harapni, de nem csupán az élvezet öröméért, hanem azért, hogy büntessem őt. Igen, büntetni akartam, amiért ilyen baromi bonyolult lélek. Miért nem lehet csak egy kicsit egyszerűbb?

Farkas tetoválásos kezébe vette törékeny csuklómat, amitől rögvest kellemesen riasztó borzongás futott végig a gerincemen. Hideg ujjai gyengéden, ugyanakkor határozottan fogták kezemet, amit lassan homlokára helyezett.

- Te nem érzed, kicsi Grace? - suttogta érzékien. - Nem érzed a forróságot?

Egy hajszál választott el az őrülettől. Nagyon is jól éreztem a forróságot, csak éppen nem rajta, hanem saját magamban. Még soha nem éltem át ehhez hasonlót, talán még az álmaimban sem.

Aztán Chaz ismét megváltozott. Lesöpörte magáról kezem érintését, mintha nem is ő akarta volna az egészet, majd szokásos páncéljába burkolózott. Ahogy rám nézett, véletlenül se gondoltam, hogy valóban érdeklem őt. Abban a pillanatban tökéletesen elhitette velem, hogy ami pár másodperccel korábban történt, csupán egy vízió volt, nem több.

- A kisfőnök nagyon hiányol téged - jelentette ki gúnyosan. - Már csupán idő kérdése, hogy mikor készít egy Grace oltárt a szobájába.

Közönyösen megvontam vállamat. - Hát aztán! Nathan azt csinál a szobájában, amit csak akar.

Hirtelen huncut csillogás parazsát fedeztem fel szemében. - Ne is akard tudni inkább, hogy mit szokott művelni a szobájában - javasolta egy laza félmosoly kíséretében.

Először a lihegő Akiakra néztem, majd újból Chazre. Kérdőn billentettem félre a fejem.

- Ezért jöttél ide? Hogy ezt elmondd nekem?

Lezserül zsebre tette mindkét kezét. - Igazából Akiak akart mindenáron odamenni hozzád - vallotta be. - De gondoltam, ha egyszer már itt vagy, adnék pár tanácsot.

- Nincs szükségem tanácsokra - vetettem oda neki csípősen. - Főleg egy olyan érzelmi nyomoréktól, aki szerint én csupán egy szűzkurva, egy májerkedő liba vagyok, aki unalmában akar különlegesnek mutatkozni, de még így se kell senkinek.

Először fedeztem fel a fiú arcán döbbenetet, hiába próbálta palástolni. Már tudta, hogy tudom... Tudom, mit is gondol rólam valójában. Ajkai elnyíltak, íriszében felsejlett a néma sebezhetőség, ami annyi embernek okoz álmatlan éjszakákat. Ám én eközben elégedetten mosolyogtam rá. Tetszett az, hogy - ha nem is örökre, de talán egy kis időre - el tudtam nyomni a benne rejlő vadat. Most én voltam az erősebb.

Mit sem törődve Chazzel, megsimogattam Akiakot búcsúzóul, összeszedtem a holmijaimat, aztán otthagytam őket. Hátam mögül még hallottam Chaz érces hangját.

- Nem kellett volna magadra venned azt, amit mondtam. Tudod, hogy miért?

- Nem... - feleltem úgy, hogy még csak meg se fordultam. Valóban nem tudtam, hogy miért ne kellett volna nem magamra venni azokat a szavakat, de már nem is nagyon érdekelt.

***

Újabb napok teltek el anélkül, hogy én kimozdultam volna. Anyu csak kérdezősködött, de én sose feleltem neki. Hogy is válaszolhatnék? Hiszen ő nem tudja azt, amit én. Azt, hogy a fiú, akivel egy éven keresztül akaratlanul is álmodtam, valójában egy kiismerhetetlen idióta. Mekkora időpocsékolás... Akarom mondani, álompocsékolás.

Éppen Miguellel chateltem, aki arról kérdezett engem, hogyan rabolhatná el végre Yanina szívét, amikor a telefonom egy erőteljes rezgéssel jelzett egy újabb üzenetet. Értetlenül vontam fel fél szemöldököm. Nathan volt az.

"Szia, Grace! Tudom, hogy nem ismerjük egymást túl régóta, de a szüleim nem lesznek otthon a hétvégén, és a húgommal bulit csinálunk. Volna kedved eljönni?"

Csodálkozva meredetem telefonom képernyőjére. Na, erre most mi a fenét válaszoljak? Még így, vadóc Graceként se jártam nagyon bulikba, bár bevallom, párszor kiszöktem már otthonról, de akkor is csak magányosan csatangoltam általában. Mégis leginkább az zavart, hogy alig ismerem Nathant. Csak azt tudom róla, hogy isteníti a mostohaapámat, de ennél több nem nagyon derült ki róla.

Nem akartam teljesen egyedül menni hozzá, így egy zseniális ötlet pattant ki a fejemből. Közöltem vele, hogy csakis akkor megyek el, ha magammal vihetem Miguelt és Yaninát. Eleinte vonakodott, de végül beadta a derekát. Utoljára közölte velem, hol lesz a buli és mikor, majd elbúcsúzott tőlem, én pedig vigyorogva írni kezdtem Miguelnek.

"Excellento! Kitaláltam valamit!"

Hamarosan a fiú értetlen válaszával találtam szembe magam, mire mindent elmagyaráztam neki arról, hogy együtt megyünk bulizni Nathanékhez, ahol ő és Yanina talán sokkal közelebb kerülhetne egymáshoz, mint eddig. Tulajdonképpen olyan lenne, mint egy randi, de mégsem. Egyszerűen tökéletes.

Még megbeszéltünk pár dolgot arról, hol találkozunk és mikor, aztán elköszöntünk egymástól. Volt egy olyan érzésem, hogy ezért Miguel örökre hálás lesz nekem.

Aztán egyszer csak eszembe jutott Chaz. Az volt a legszörnyűbb, hogy minden komolyabb ok nélkül tűnt fel a gondolataimban, holott nem volt benne semmi logika. A sirályok vijjogása? Chaz Wolf. Fékező kocsikerekek csikorgása? Chaz Wolf. Derek horkolása? Hadd ne mondjam ki újra ugyanazt a nevet!

Nem állítom, hogy nem kerestem őt a közösségi oldalakon, de sehol nem találtam. Nincs se Facebookja, se Twittere... Egyszerűen olyan, mint egy szellem. Semmit nem találtam róla az interneten, ám pontosan ettől mintha ezerszer érdekesebb lett volna, mint korábban, pedig régen se lehetett kifejezetten unalmasnak nevezni.

Keserűen felsóhajtottam. Tudtam, az egymástól gyökeresen eltérő érzéseim rövid időn belül kaput feszítenek szét bennem, én pedig elvérzek. Döntenem kellett, hogy kedvelem-e Chaz Wolfot vagy gyűlölöm.

Talán nem is voltam még ennél nehezebb helyzetben.

***

A buli szombat este volt McDougallék malibui házában, alig tíz percnyire tőlünk. Miguellel és Yaninával egy pizzériánál fogok találkozni kilenckor, és onnan együtt megyünk el Nathanékhez.

Fél nyolckor a szívem már a torkomban dobogott, ám a családom előtt igyekeztem eljátszani, hogy ez az este is csak ugyanolyan, mint a többi. Megnéztem egy mesét Meredithszel, utána megfürdettem, segítettem neki fogat mosni - mert a világ minden kincséért nem tudta volna megtanulni a helyes fogmosás alapjait -, aztán ágyba bújtattam. Szerettem gondoskodni róla, ez az egyetlen dolog, ami a műtétem után sem változott. Sose tekintettem rá úgy, mint féltestvérre. Meredith a húgom volt, és kész. Nem érdekelt, hogy nem ugyanaz az apánk.

Mikor a kislány már az igazak álmát aludta, egy hosszan elnyúló ásítást színlelve jelentettem ki a többieknek, hogy én is elindulok ejtőzni egy nagyot.

- Rettenetesen fáradt vagyok - magyaráztam anyáéknak. - Most inkább lefekszem.

Semmi kifogásuk nem volt ellene, nem is gyanakodtak, amitől, bevallom, lelkiismeret furdalásom volt. Derek és Anyu még most is tökéletesen megbíznak bennem, én meg titkolózok előttük...

De hiszen erről szól a felnőtt élet, nem? Arról, hogy elkezdünk egy saját életet élni, ami már nem tartozik másokra. Még a családunkra sem. Legalábbis nem minden egyes része.

Alvás helyett sminkelni és öltözködni kezdtem a szobámban. Egy fekete topot vettem fel, ami teljesen szabadon hagyta a sok mozgástól immár kockás hasamat, rá egy farmer mellényt húztam, a nadrágom azonban már nem volt ilyen kihívó, csak egy szimpla, kissé még bőnek is nevezhető fekete szövetnadrág.

A hajamat leeresztettem, és némi elégedettséggel figyeltem vállamra omló világos tincseim. Jól éreztem magam a bőrömben, nem is volt kedvem betenni a piercingem. Jó voltam így. A tetoválásom már különben is teljesen kilátszott. A mai estére ennyi bőven elég.

Utoljára fölvettem az egyik fekete szegecses sarumat, leoltottam magamnál a villanyt, utána halk léptekkel mentem ki az erkélyre. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaim, mikor lenéztem. Nem volt túl nagy a mélység, és különben is a gyepre estem volna, de akkor is izgultam.

Majd végül lehunytam szemeim, mosolyogva ezt mondtam magamnak:

- Tárd ki végre a szárnyaid! Eleget voltál a kalitkádban.

Csupasz karjaimat a sötétedő égbolt felé nyújtottam, miközben lábaim szinte önálló mozgásba kezdtek, ahogyan átlépték az erkély korlátját, én pedig már nem éreztem biztos talajt magam alatt. Olyan gyorsan kezdtem el zuhanni, hogy még sikítani se volt időm. Hamar a bokorban végeztem, ami alaposan összekaristolta a bőrömet, a hajamba pedig növénydarabok ragadtak...

De kint voltam. Most egyedül ez számított, így megráztam magam, és már szaladtam is, hogy odaérjek a pizzériához, ahol a többiekkel találkozok.

A város éjszakai fényeiben hamar észrevettem az észvesztően dögös Yaninát, mellette ott volt Miguel is, akinek érthető módon kocsányon lógott a szeme, de... Volt velük még valaki. De kicsoda?

Dühösen fújtatni kezdtem, mikor felismertem Chazt.

- Mit keresel itt? - förmedtem rá indulatosan.

A fiú csak a szokásos félmosolyával nézett meg magának ahelyett, hogy válaszolt volna. Szikrázó tekintetem átvándorolt az ujjaival babráló Miguelre. Tudtam, hogy az ő keze van a dologban.

- Me-meséltem Chaznek a buliról - dadogta erőtlenül. - Gondoltam ő is jöhetne.

- Persze csak ha nem gond a kis Gracenek - mondta Chaz mézesmázosan. - Véletlenül sem akarom elrontani senki estéjét.

Azt már akkor elrontottad, mikor megláttalak - gondoltam bosszúsan. Biztos az a bögyös Piper maga alá fog élvezni, ha észreveszi... De miért is érdekel ez engem?

Végül csak lemondóan intettem mindannyiuknak, hogy induljunk végre. Várt ránk a buli, ahol még annak dacára is jól akartam érezni magam, hogy Chaz is ott lesz.

Egész út alatt magamon éreztem a fiú pillantását, ám végig úgy tettem, mint aki ezt észre se vette, vagy legalábbis magasról tesz rá.

Amint megérkeztünk, tátott szájjal bámultam McDougallék házát, ami nagyjából kétszer akkora volt, mint a miénk, pedig az se nevezhető kicsinek. Hatalmas kivilágított medencéjükbe már bikinis csajok és fürdőgatyás srácok csobbantak. Ha a szemem nem csalt, valaki az univerzum legriasztóbb felfújható szexbabáját is bedobdta a vízbe, amivel ki tudja, miket műveltek... Nagyjából hasonlóakat, mint a bikinis lányokkal.
Egy pillanatra valóban elgondolkodtam azon, hogy most tulajdonképpen miért is vagyok itt? Miért nem alszok a szobámban? Mire jó egyáltalán ez az egész?

Aztán a félelmemet elnyomta a kíváncsiságom, és magabiztos léptekkel indultam el a ház felé, a többiek pedig libasorban követtek engem.

A nagy forgatagban alig találtuk meg Nathant, de közben legalább száz ismeretlen alakba futottunk bele, mialatt a hangos zene kíméletlenül lüktetett dobhártyánk legeldugottabb zugában.

Viszont ebben a hatalmas zajban is meghallottam Piper visítozó hangját.

- Chaz! - sikította, miközben a srác nyakába ugrott. - Hát itt vagy?

Dühösen ajkamba haraptam, ahogy néztem őket. Nem tetszettek Chaznek Piper levakarhatatlan végtagjai, amik mintha a fiú egész testéhez simultak volna, de a tény, hogy egy percig is magán hagyja ezt az izét, aki nem lehet sokkal jobb annál a szexbabánál, ami a medencébe fullasztotta maradék erkölcsét is, teljesen felhergelt, aminek a valódi okát magam sem tudnám megmagyarázni. Egyszerűen dühösen otthagytam őket, és azonnal olyan helyet kerestem, ahol piához juthatok, de valami erőshöz. Ma éjjel nem akarok vigyázni a szívemre. Éreztem, hogy annak már amúgy is lőttek.

Gyorsan hozzá is jutottam egy üveg vodkához, amit rendre meghúztam, mire a körülöttem lévők elégedett hurrogásba kezdtek, holott egyáltalán nem azért tettem ezt, mert menőnek akartam látszani. Egyszerűen annyit szerettem volna inni, amennyitől Chaz Wolf nevét is elfelejtem.

De sajnos hamar rájöttem, hogy ahhoz tíz hordónyi vodka is kevés lenne.

Mikor az alkohol már kellően ellazított, végre Nathan is megjelent.

- Örülök, hogy eljöttél - mosolygott rám kedvesen.

Én azonban ahelyett, hogy megszólaltam volna, kézenfogtam, hogy a nappaliba menjünk. Táncolni akartam, tombolni, nem törődni semmivel.

A hangszórókból Jennifer Lopez és Pitbull On The Floor című száma dübörgött, én pedig átadtam magamat a zenének. Nathan szava azonnal elakadt attól, hogy milyen jól mozgok, ami nem is csoda. Anyu fiatal korában nagyon tehetséges táncos volt, és a képességeiből én is örököltem valamicskét, ha nem is mindent. A testem úgy hullámzott, akár a tenger, minden porcikám követte a ritmust, amire hamar felfigyelt mindenki. A táncom már nem csupán Nathannak szólt, hanem egy egész közönségnek, akik mind engem figyeltek, én pedig eleget ittam ahhoz, hogy kicsit se érdekeljen. Rövid topomban minden izmom láthatóvá vált, amit még a sarokban megbújó Chaz is tágra nyílt szemekkel bámult, miközben Piper végig őt tapizta, holott a fiú mit sem törődött vele.

Elégedett mosolyom tette fel a pontot az i-re. Chaz Wolf számára én lettem az origó, a világ közepe... Legalábbis a táncparketté.

Utána tekintetem átvándorolt Yaninára és Miguelre, akik nagyokat nevettek együtt. Örültem nekik. Legalább ennyi értelme volt annak, hogy eljöttem.

Még véget sem ért a szám, de engem már legalább egy tucat fiú vett körül, akik táncolni akartak velem, ám mindegyikük tervét sikeresen meghiúsította a bősz farkas, aki utat tört a részeges alakok között, és egy határozott mozdulattal magához rántott. Szemében már nyoma se volt fagyosságnak, csupán a vad szenvedélynek.

- Most én jövök, kicsi Grace - lehelte forrón a fülembe.

Ha nem éreztem volna meg ismét arcszesze illatát, esküszöm, hogy ellöktem volna magamtól, de hát így...

Olyan közel kerültem hozzá, amennyire csak lehetett. Éreztük egymás hevesen verő pulzusát, talán meg is tudtuk volna mérni a másik vérnyomását. Kezeimmel úgy kapaszkodtam nyakába, mintha nélküle lezuhannék a mélybe. Azt a levegőt szívtam, amit ő kilélegzett. Élveztem, hogy Pipert végre lerázta.

Akkor éreztem először úgy, hogy talán egy kicsit már ismerem Chazt, mikor egy szót se szóltam hozzá. Csupán a testem beszélt, de annak akkor minden szava igaz volt.

Mágia volt ez. Másképp sose tettem volna ilyesmit, még részegen sem.

Aztán egyszer csak elkapott egy fura érzés. Forgott velem a világ, rosszul éreztem magam. Nem értettem, hogy hirtelen miért éreztem olyan nehéznek mindenem, és a padló miért tűnt egy sötét folyónak, ami a lábam alatt hömpölyög.

- Rosszul vagy? - kérdezte tőlem aggódva Chaz.

Megráztam hét mázsásnak tűnő fejemet.

- Csak haza akarok menni - formálták ajkaim lassan.

Azonnal felajánlotta, hogy elkísér, de én visszautasítottam. Nem akartam, hogy velem legyen, amikor ilyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Ennyire azért nem bíztam benne. Sőt, nem is bíztam benne egyáltalán.

Kikullogtam a házból, átbodladoztam a meztelenül párnacsatázók között, lesöpörtem magamról minden fogdosni vágyó kezet, és elindultam haza egyedül. Legalábbis akkor még azt hittem...

Már jó ideje bandukoltam az utcán, mikor valaki egyszer csak megszólalt a hátam mögül.

- Szervusz, Cicuskám! - köszönt rám nyájasan. - Nem te táncoltál olyan szexisen McDougallék buliján?

Megfordultam. Egy hatalmas, kopasz figurával találtam szembe magam, akiből valami megnevezhetetlen, kellemetlen szag áradt. Csupasz halántékára egy ölelkező csontvázpár volt tetoválva. Nem volt szívderítő látvány, az fix.

Nem feleltem neki, mert féltem tőle. Fogalmam se volt arról, hogy követett engem bárki.

A fickó tovább folytatta, miközben vészesen közelített felém.

- Biztos vízszintesen is jól nyomod. Itt van a közelben a kocsim. Nincs kedved kipróbálni? Nem fogod megbánni - kacsintott rám savós szemével.

- Nem, kösz - nyögtem ki bátortalanul, mire ő dühödten magához szorított. Végre rájöttem, mi volt az a rémes szag. Sör és marihuána.

- Mi az, hogy nem? - üvöltött velem kíméletlenül. - Azzal a csávóval jó, hogy nem kezdtetek el ott helyben dugni, engem pedig kikosarazol? Mit képzelsz magadról, te kis kurva?!

Sose értettem ezt. Sose értettem, hogy miért pont az a lány a kurva, aki nem akar lefeküdni a pasival. Akkor legalább leszbikus, frigid, vagy valami hasonló... De miért pont kurva? Semmi logika nincsen benne.

Eközben a fickó erős markával kíméletlenül fogdosni kezdte a fenekem, nyelvével pedig a fülembe nyalt. Undorodtam tőle, de nem tudtam ellökni magamtól, mert alig volt erőm, neki azonban annál inkább.

Már kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés, mikor egy ismerősen csengő hang rendre intette a zaklatómat.

- Engedd el őt! - követelte Chaz.

A pasi nem zavartatta magát.

- Higgadj le, haver! - röhögött. - Nem sajátíthatod ki az összes lotyót.

Abban a pillanatban egy éles kattanást hallottam, utána Chaz egy pillangókést nyomott a férfi nyakához. A hideg acél kíméletet nem ismerő ragyogása fénylett a sötét éjszakában. A támadóm végre vette az adást, és beletörődött abba, hogy ma éjjel nem erőszakolhat meg. Reméltem, hogy máskor se lesz lehetősége rá.

Mikor magunkra maradtunk, Chaz elrakta a kését. Értetlenül bámultam rá. Hogyan hihettem akár egy percre is, hogy ismerem őt?

Kínos csend telepedett ránk, amit nem bírtam. Hallani akartam Chaz gúnyos szavait, ezért ingerülten lökdösni kezdtem sziklaszilárd testét.

- Mondj már valamit! - üvöltöttem rá. - Mondd ki, amit gondolsz! Mondd, hogy megérdemeltem volna, ha elkap! Mondd, hogy túl kihívóan öltöztem, túl dögösen táncoltam! Mondd ki végre, hogy egy hülye picsa vagyok, és csak magamnak köszönhetem, hogy ez történt! Mondd már ki! Mondd!

De Chaz jó sokáig nem szólalt meg, csak felnyalábolt, és elkezdett két karjában cipelni hazáig, hiszen tudta jól, hol lakom. Ebben pedig egyedül az volt a fura, hogy én ezt hagytam.

Már egy ideje vihetett engem abban a szótlan némaságban, amikor egyszer csak megszólalt. Olyan halk volt, mintha félt volna, hogy elriaszt engem, ha csak egy kicsit is felemeli a hangját.

- Tudod te azt, hogy milyen gyönyörű vagy? - kérdezte tőlem. - Van fogalmad róla?

Elfúló hangon szóltam hozzá. - Akkor miért mondtad, hogy tűrhető vagyok? Hogy senkinek sem kellek?

Chaz felsóhajtott. - Mindenki maszkot visel mások előtt, Grace - magyarázta nekem merengve. - Senki sem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Ennek az oka az, hogy sokan meg akarnak felelni másoknak. Nálam pontosan ennek az ellenkezője érvényes. Azért viselek álarcot, mert nem akarom, hogy szeressenek. Így minden sokkal egyszerűbb. Egyszer majd megérted...

- Nem akarod, hogy szeresselek? - kérdeztem tőle gyengén.

Nem válaszolt, csak cipelt tovább, mialatt álomba merültem karjaiban. Ez volt az utolsó emlékem arról az éjszakáról.

Másnap a szobámban ébredtem. A pizsamám volt rajtam, a festékem lemosva, a ruháim összehajtva a szekrényben. Olyan volt, mintha az egész tegnap este csak egy álom lett volna. Elégedettnek kellett volna lennem, de egyáltalán nem voltam az. Hiányérzet gyötört egy olyan ember miatt, aki nem ismert, mégis maszkot húzott ellenem.

Hol vagy most, Chaz Wolf? Miért jelentél meg egyáltalán?