Nehezen, de végül elaludtam a lúdtollal kibélelt paplan ölelésében. Egy ideig boldog öntudatlanságban voltam, majd jöttek a szokásos álmok.

Újra a tenger, Chopin, és persze Ő.

Ott ült mellettem, de csak a szemem sarkából láttam. Nem mertem ránézni, mintha attól tartottam volna, hogy a pillantásomtól rögvest semmivé foszlik.

Aztán egyszer csak végigsimított a hajamon. Ujjait gyengéden végigszántotta fejbőrömön, amitől kéjesen felsóhajtottam. Fogalmam sem volt arról, hogy ez ekkora élvezetet okozhat. Vagy csak azért esett olyan jól, mert ő csinálta?

Végre megfordultam, és a szemébe néztem. Igazi farkastekintet volt valóban. A farkas, aki próbál belelátni a lelkembe.

Én ügyesen álltam a pillantását, aminek szemmel láthatóan örült.

- Már nem félsz tőlem - állapította meg elégedetten. - Ez jó jel.

Fölvontam a szemöldököm. - Miért lenne az?

Közelebb hajolt hozzám. Ajkai puhán súrolták a fülemet. - Mert így nem fogsz megijedni ettől.

Ekkor hevesen, mégis gyengéden megcsókolt. Egy idő után a csókok átvándoroltak a nyakamra, aztán a kulcscsontomra, míg végül meg nem állapodott a mellkasomon... Nem sokkal a heg mellett.

Izgatóan mordult fel. - Ne ébredj föl, Grace! - követelte tőlem. - Azt akarom, hogy itt maradj velem, Grace. Grace, Grace, Grace...

Majd a kemény férfihang egyszer csak elvékonyodott, én pedig álom és valóság között lebegve még nem igazán tudtam különbséget tenni a kettő között.

- Grace! Grace! - Meredith hangosan felvisított. - Anya! Apa! Grace meghalt!

Ekkor már döbbenten pattantak fel szemeim. - Mi van? Meghaltam? - kérdeztem az ágyamban ülő kislánytól.

Láthatóan föllélegzett.
- Mégsem halt meg! - üvöltötte szüleinek helyesbítve, majd ismét hozzám fordult. - Már percek óta szólongatlak, de nem reagáltál - magyarázta Meredith.

Kisöpörtem arcomból kócos, összekuszált tincseimet, majd azzal a jellegzetes "bölcs nővér" pillantással jutalmaztam őt.

- Abból is tudni lehet, hogy meghalt-e valaki, hogy nem lélegzik, Mer - magyaráztam neki sokatmondóan. - Akkor kezdj el parázni, ha nem mozog föl-le a mellkasom.

- Ó - csodálkozott édes kis arcocskájával. - Hát jó. Jössz reggelizni?

Rövid gondolkodás után fejemet ráztam. - Nem. Azt hiszem, inkább sétálok egyet.

Nem sokkal később valóban már a parton hegyeztem a zabot egy rövid topban és egy szakadt farmerben, mezítláb. Zaklatott voltam, de igazán még én se tudtam megmagyarázni a valódi okát.

De miért is kéne megmagyaráznom? Egy ismeretlen ember szívével élek, azóta pedig háromszázhatvan fokos fordulatot vett az életem. Nem értettem, hogy miért álmodom azt, amit. Nem értettem, hogy miért hagytam abba a csellózást, amikor annyira szerettem. Nem értettem önmagamat, és ez kicsit sem túlzás.

Egy csapat sirályt láttam meg, ahogy a parton fészkelődnek. Hirtelen elfogott a düh, és nekik rontottam, mire riadtan szétrebbentek, némi méltatlan vijjogással fűszerezve.

Hogyan történhetett meg az, hogy már pár sirálytól is begurulok?

Elővettem a telefonom, aminek képernyőjében kifejezéstelenül néztem végig magamon. Az arcom még kerekebb volt, mint a műtét előtt, de így sem volt pufi, ahogy más fiataloknak egy transzplantáció után.

Világos haj, septum piercing, no meg a tetkó. Szembetűnőek, ez tény, de a legnagyobb változást nem ezek jelentették, hanem az, ami odabent történt velem.

Szinte már utálkodva néztem saját magamra. - Ki vagy te? - sziszegtem indulatosan. - Miért akarsz engem teljesen átformálni? Miért teszed ezt velem?

Nem jön válasz. Persze hogy is felelhetnék önmagamnak egy olyan kérdésre, amire magam sem tudom a megoldást.

- Gyűlöllek - préseltem ki végül fogaim között a szót.

Zaklatottan csúsztattam vissza a telefonom a zsebembe, majd tovább sétáltam a parton. A homokba mélyedt a lábam minden egyes lépésnél, ami nagyon kellemes érzéssel töltött el. Szinte már megnyugtatott.

Körülöttem szülők játszottak a gyerekeikkel, és fiatal párok szenvedélyesen csókolóztak. Bevallom, egy kis irigységet éreztem legbelül. Már tizenhét éves vagyok, de én még sosem éltem át ilyet, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is fogok. A fiúk már a műtétem előtt sem álltak sorba nálam, hát még utána.

Azelőtt azért nem volt fiúm, mert nem érdekeltek, sőt a smárolást szabályosan undorítónak találtam. Később viszont szégyelltem magam. Nem akartam, hogy közel kerüljenek hozzám, hogy lássanak meztenül.

Mióta viszont a fiúval álmodok, egyre többször gondolok arra, hogy esetleg én is lehetnék egy olyan lány, akit megcsókolnak a parton, akinek fogja valaki a kezét, és hazudik neki, becsapja, átveri, majd darabokra töri a szívét.

Az én szívem különben sem volt még törött. Legalábbis nem tudok róla.

Csak hát ki fogadna el egy olyan lányt, aki más ember szervével él? Valahányszor megtudja rólam valaki, hogy transzplantáción estem át, általában meghátrál, mintha legalábbis fertőző beteg lennék, holott az orvosok szerint egészséges vagyok.

Ha bevallasz magadról valami szokatlan dolgot, vállalnod kell a következményeket. Az embereknek sajnos jogukban áll eldönteni, hogy kivel akarnak barátkozni. Ez valami ősi ösztön lehet a múltból, amikor nem fogadták be a gyengébbeket a falkába, mert csak hátráltatták volna a többieket.

De a fenébe is! Ez már a 21. század. Milyen falkát hátráltatok én a volt szívbetegségemmel?

Aztán egyszer csak mintha egy ismerős hang szólalt volna meg. Apám szava szinte harangként kondult fel a lelkemben.

- Gracie! Grace Paz Moreno! Hol bújkál az én házi angyalkám? - kérdezte tehetetlenséget színlelve bújócskázás közben.

Halkan felkuncogtam, miközben a szennyeskosárban bujdokoltam. Még abban a korban voltam, amikor az ember lánya elhiszi, hogy ő ismeri a világ legjobb búvóhelyeit, és nyilván sosem találna rá senki a nyitott fedelű szennyeskosárban, ami mellesleg áttetsző is volt...

Hát mit mondhatnék? Kicsi voltam és naiv. Apu pedig pocsék színész.

Egyedül Apu mondta ki a második nevem. A halála után a Paz úgy kopott le rólam, mint egy régi autóról a festék. Már csupán a személyes irataimról köszön vissza rám.

Ugyanilyen jelző a házi angyalka. Csak ő hívott így, de még a hozzám fűzött utolsó szavaiban is benne volt.

Ott feküdt a kórházban. Nem azért, mert bármit is lehetett volna tenni érte, pusztán azért, hogy ott haljon meg. Mint illegális bevándorló, nem volt ennél többre jogosult, mivel biztosítással sem rendelkezett. Nem számított, hogy éveken át húzta az igát olyan felhőkarcolók építkezésein, ahol később a gazdag fehérek mereszthették a seggüket. Ha nincs biztosítás, nincs élet. Ezt már akkor megtanultam, arról a bizonyos "amerikai álomról", ami mára valóban álom csupán. Talán valamikor, valakiknek még létezik, de Apa idejében már nem.

Mikor Anyuval a szobájába mentünk, én már tudtam, hogy Apa meg fog halni. Anyu azt mondta, ne sírjak, csak akkor, ha már vége.

- Addig is csak egy könnycseppet engedhetsz meg magadnak, Lányom - közölte velem spanyolul. - Csak egyet, érted?

Némán bólintottam. Aki még nem próbálta, nem is tudja, milyen nehéz ez. Egyszerűbb mindent elfojtani, mintsem egy könnycseppbe oltani az összes fájdalmunkat. Én pedig olyan kislány voltam amúgy is, aki véget nem érő zokogásával tépi a világ szívét egy szimpla horzsolás miatt is.

Nem szerettem megélni a fájdalmat, de addig eszembe se jutott, hogy gátat is lehet szabni az érzelmeknek.

Így pedig az egyetlen könnycseppem legördült az arcomról, amit anyám törölt le rólam. Végre bemehettünk.

Amint megláttam Aput kedvem lett volna megszegni az ígéretek, és zokogni. Valami rettenetes állapotban volt.

De közben azt is tudtam, hogy már csupán őmiatta meg kell próbálnom erősnek lenni. Nem akartam, hogy fájjon neki a sírásom. Salvatore Moreno nem szerette a könnyeket, mert amilyen nagy és önzetlen szíve volt, mindig átérezte más emberek fájdalmát.

"Ha neked fáj, akkor nekem is, házi angyalkám." - mondogatta nekem mindig.

Hát én nem akartam több fájdalmat okozni az apámnak. Így is szenvedett éppen eleget. Később jómagam is megtapasztaltam kínjainak mércéjét.

Sose felejtem el, mikor utoljára láttam őt. Talán pont azért, mert annyira más volt, mint azelőtt. Régen nagy, izmos, rettenthetetlen emberként ismerte mindenki. A szemei fekete ékkövekként ragyogtak, mint a csillagok az éjszakában. Csak úgy szikrázott bennük a szenvedély... A bőre meg jó pár árnyalattal sötétebb volt, mint az átlag latinoknak, mert egész életében tűző napon dolgozott. Sűrű, fekete hajában mindig eltűnt a kezem, ha beletúrtam, nemes arcélét pedig férfias borosta szegélyezte.

Azon a napon viszont nem ilyen volt. Közel sem ilyen. Sápadtnak, soványnak, és borzasztóan elveszettnek tűnt, a kórházi ágy szinte magába szippantotta haldokló testét, amelyben már csak halványan pislákolt a lélek.

De még ott volt.

Csontos kezével intett, hogy jöjjek közelebb, én pedig csigalassúsággal odaléptem hozzá, mintha ettől az idő nem múlna olyan gyorsan. Pedig már jól tudom, így múlik el a lehető leggyorsabban.

- Hamarosan megváltoznak a dolgok, házi angyalkám - mosolygott rám erőtlenül. - De ha azt várod, hogy elbúcsúzzak tőled, akkor várhatsz az örökkévalóságig. Hallod, Grace? Nem búcsúzok el, mert továbbra is itt maradok, csak másképp. Az én sorsom mostantól arról fog szólni, hogy kijárjam nektek az utat, ami elvezet titeket a boldogságig. És bármi gond lesz, csak elővesztek innen - mutatott a szívemre -, és máris ott leszek. Érted?

Bólintottam. Csak úgy voltam képes sírás nélkül végighallgatni őt, hogy elvonatkoztattam a haláltusájától. Elhitettem magammal, hogy ez közel sem a vég, hogy valamikor, valahol újra velünk lesz.

Muszáj volt ezt hinnem.

Csakhogy akkor én mindössze hatéves voltam. Meredith most alig idősebb. Egy kislány, aki hitt a Mikulásban, a húsvéti nyusziban, meg persze a fogtündérben. Egy gyerek talán könnyebben viseli a halált, mert még tud hinni. Szent meggyőződésem volt, hogy Apának csupán a teste halt meg, nem a lelke.

Nem maradtam bent mellette végig. Kint ültem, míg Anyu utoljára beszélt vele, majd amikor kilépett az ajtón, és láttam könnyes szemét, már tudtam, hogy vége. Tényleg vége.

Mikor rámvetült pillantása, igyekezett visszafogni fuldokló zokogását.

- Mostmár te is sírhatsz, Grace - engedte meg nekem szipogva. - Csak ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad. Egy idő után a könnyek csupán gyengítenek.

Így hát kihasználtam azt a kevéske időmet a sírásra, amennyi nekem jutott. Beleadtam apait-anyait, szó szerint. Mert hiába hittem, hogy Apu velünk maradt, a tudat, hogy többé nem látom, nem hallom, nem lesz vele több közös emlékem, tőrként fúródott belém...

Nagy magányomból egyszer csak egy ismerősnek tűnő hang zökkentett ki.

- Grace? - kérdezte hitetlenkedve. - Grace Moreno?

Fölvont szemöldökkel fordultam a hang felé. Egy sötét hajú, őzbarna pillantású fiú nézett meg magának, de nyilván alig tudott hinni a szemének.

- Ismerjük egymást? - érdeklődtem.

A fiú felnevetett. - Nem ismersz meg? Miguel vagyok. Miguel Torres. Szomszédok voltunk a latin negyedben, amíg el nem költöztetek anyukáddal.

Ahogy beugrott a név, úgy villantak be sorra a képek a régi szomszéd fiúról, akit én tanítottam meg olvasni, és aki kislány koromban a legjobb barátom volt.

Istenem, hát ez valóban ő! Mikor felocsúdtam, már szorosan magához ölelt.

- Hát ez hihetetlen! - ujjongott. - Mikor is láttalak utoljára? Nyolc éve?

Egyetértően bólogattam. - Nagyjából.

- Alig ismertelek meg - vallotta be. - Bennem még mindig az a kislány élt, most pedig...

...egy tetkós, piercinges vadállat vagy - fejeztem be magamban a mondatot. Szerintem nagyjából ő is ugyanígy gondolta. Mégis egészen mást mondott.

- ...egy felnőtt nő lettél!

Biccentettem. - Hihetetlen, hogy itt találkoztunk - ismertem be. - Talán ti is Malibun nyaraltok?

Miguel elnevette magát. - Dehogy! Szerinted lenne pénzünk rá? Egy étteremben dolgozok pincérként idén nyáron - magyarázta. - Nem mindenki lehet olyan mázlista, mint te.

Némán beszívtam az ajkaimat. Zavart, amit mondott. Kiérződött belőle, hogy mi már két különböző világhoz tartozunk. Én a gazdag, ő a szegény. Régen mindketten szegények voltunk, de ma már nem. Ma már csupán egy régi emlék számomra a latin negyed, ahol a fülledt lakásokból dübörögve ütött át a szűk utcákba a zene és a spanyolajkú kiabálások.

Amíg Derekhez nem költöztünk, gyakorlatilag úgy éltem Los Angelesben, mintha Mexikóban lettem volna. Elhatárolódtam az americanos blancosoktól, mi több, alig láttam őket. Anyu is csak dolgozni járt ki a latin negyedből a jobb megélhetés érdekében.

Ám ez azóta teljesen a visszájára fordult. Inkább éreztem magam amerikainak, mint mexikóinak. Levált rólam a nemzeti identitás, mint egy olcsó ragtapasz, és ezt akkor éreztem át először igazán, mikor hosszú idő után újból találkoztam Miguellel.

A fiú megérezte, hogy zavarba jöttem, és azonnal témát váltott.

- Képzeld, a nővérem, Paulina férjhez ment Teetohoz tavaly májusban - mesélte. - Javier, a bátyám pedig azóta rendőr lett.

Halványan fölsejlett Miguel két testvére. Paulinának egyszer rágót tettünk a hajába, Javiernek pedig békát csempésztünk az ágyába... Régi szép idők!

Még egy ideig beszélgettünk, viszont kínos csend telepedett ránk, mikor már nem volt miről beszélnünk, így a srác stílusosan lezárta a dolgot.

- A francba, elkések a melóból! - csapott homlokára hirtelen. - Nekem most mennem kell, de ha gondolod, valamikor találkozhatnánk. Esetleg ehetnétek az étteremben - vetette fel az ötletet. - A Sunsetben dolgozom.

Vonakodtam. Nem gondoltam, hogy túl jó ötlet lenne ott enni, ahol a régi barátom pincér, és kiszolgál engem, Anyut, Dereket, és Mereditht. Úgy éreztem, ez már pofátlanság lenne a javából. Nem akartam ígérni semmit, ezért inkább csak ennyit nyögtem ki:

- Majd meglátjuk.

Ő szemmel láthatóan ennek is örült, és ezek után odébb is állt.

Újra magamra maradtam a parton. Körülvettek az emberek, én viszont mégis egyedül voltam.

***

Már rég otthon voltam, amikor a teraszon ülve egy újabb szénrajzot csináltam. Akkor éppen Miguel vonásait vetettem papírra, mert nagyon megfogott az, hogy újra láttam. Elgondolkodtatott, bevallom. Már egészen elfelejtettem, hogy milyen életem volt azelőtt, mielőtt Derekhez költöztünk. Miguelt sem ismertem meg egyből, pedig a legjobb barátom volt. Régebben ha eszembe jutott, azzal nyugtatgattam magam, hogy ennek így kellett történnie, és különben se maradtunk volna életünk végéig barátok.

Csak hát az is fontos, hogyan válnak szét az emberek...

Elégedetlenül néztem meg magamnak a rajzot róla. Szokatlanul rosszul sikerült. Miguel vonásai annyira elmosódtak bennem, hogy a gyermekkori arcát tökéletesen összekevertem a mostani, férfiassal. Olyan lett, mint valami bizarr torzó babaszerű orral, göndör szempillájú tekintettel, borostával, és határozott ádámcsutkával.

Kedvem lett volna összetépni a képet, de ez az egyetlen dolog, amit sose tettem volna. Nekem minden kép szent, akkor is, ha ronda. Nem érdemlik meg a pusztulást az alkotójuk tökéletlensége miatt.

Sóhajtozva néztem körül. Mit keresek én ebben a csodás házban? Nem érdemeltem meg. Nem szolgáltam rá arra, hogy itt legyek. Anyu Derek felesége volt, Meredith pedig a lányuk, de én mi vagyok? Miért kell itt lennem, hiszen semmi okom nincs rá...

Ekkor a fürdőruhás húgom és az apja csurom vizesen jelentek meg a kertben egy... kutyával?

Nagy termetű kutya volt, első látásra huskynak tűnt. Az fogott meg benne leginkább, hogy az egyik szeme sötétbarna, míg a másik szabályosan jégkék. Nyakában nyakörv díszelgett, amiről egy póráz lógott le, és ott himbálózott mellette.

Értetlenül meredtem rájuk. - Ez meg mi?

- A parton találtuk - magyarázta Derek. - Nem is akartuk, hogy velünk jöjjön. Egyszerűen követett bennünket.

A kutya egy ideig zavartan állt velem szemben, a levegőbe szippantott párat, aztán, mint aki az eszét vesztette, odarohant hozzám, és elkezdett nyalogatni valami eszméletlenül fülsiketítő nyüszítés kíséretében. Olyan hirtelen történt mindez, hogy nem is fogtam fel egy ideig, hogy a képemet nyalogatja. Szeretem a kutyákat, mert aranyosak, és hát az ember legjobb barátja, meg minden, de személy szerint sosem tapasztaltam, hogy én ilyen hatást váltanék ki bármilyen állatból. Legtöbbször közönyösen viszonyultak hozzám.

Derek szája széles mosolyra húzódott. - Szóval ezért követett minket. Biztos veled akart találkozni.

Miközben igyekeztem leszedni magamról a kutyát, ingerülten ráförmedtem a mostohaapámra. - Ne beszélj már hülyeségeket, Derek! Hogy akarhatott volna velem találkozni, amikor még soha életemben nem láttam?

Pszichológusként biztos erre is tudott volna valami magyarázatot a férfi, de inkább annyiban hagyta a dolgot. Nyilván fölmérte, hogy jobb, ha most csendben marad, mert ismét rossz kedvemben találtak.

Megnéztem a kutya nyakörvén a bilétát. Nem volt rajta semmi elérhetőség, csupán egy nagyon fura szó. Akiak.

Idő közben Anyu is megjelent, aki idegenkedve nézte meg magának a kutyát. Meredith persze azonnal könyörgőre vette a dolgot. Ő mindenképpen meg akarta tartani, anyánk viszont vonakodott. Nem akarta, hogy egy ismeretlen kutya legyen a környezetemben, ami érthető is. Ám a menhely teljességgel ki volt zárva, mert amint csak megemlítettük, a húgom visítozva tiltakozott ellene. Végül annyiban egyeztünk meg, hogy velünk marad, amíg meg nem találjuk a gazdáját.

- De nem aludhat az ágyatokban! - kötötte ki Anyu azonnal. - És ne etessétek, ne is simogassátok túl sokat! Az is lehet, hogy veszett.

Fáradtan fordultam Anyu felé. - Ha gondolod, elvihetem egy állatorvoshoz. Ott talán majd kiderül az is, hogy ki a gazdája.

Anya helyeslően bólogatott, majd tekintete megakadt a rajzomon. Elgondolkodva vette kezébe a képet.

- Ki ez, Grace? - kérdezte tőlem. - Olyan ismerősnek tűnik, de nem tudom, hogy honnan...

- Miguel Torres - feleltem neki. - A latin negyedben a szomszédunk volt. Ma találkoztam vele a parton.

Végre leesett Anyának. - Á, igen! - csettintett. - Az anyukája a mosodában dolgozott. Amelia Torres, ugye?

Bólintottam, habár nem igazán emlékeztem már Miguel édesanyjára, ahogy sok más dologra sem...

Továbbra is a rajzot nézte. - Jóképű fiú lett - állapította meg. - Mi dolga van errefelé?

Megvontam a vállam. - Valamelyik étteremben pincérkedik - feleltem neki.

- És miről beszélgettetek? Hogy vannak a testvérei? És most hova jár? - faggatott tovább.

Nem feleltem neki, hanem dühösen megragadtam a kutya pórázát, és elindultam a nyaralóból. Azt se tudtam, hogy hol találok legközelebb állatorvost, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy végre magam mögött hagyjam a folyamatos kérdéseket, amik ismét indokolatlanul töltöttek el engem végtelen haraggal.

Már jó ideje sétálhattam a kutyával, amikor végre elpárolgott a dühöm, és ekkor elővettem a telefonom, hogy keressek egy jó állatorvost a közelben. Eközben az állat felemás színű tekintetével végig engem figyelt. Miközben lihegett, olyan érzésem volt, mintha mosolyogna.

- Mit bámulsz? - förmedtem rá indulatosan. Frusztrált az, ahogy nézett. Mintha a régi cimbije lennék, akit újra látott. Pedig mindketten tudtuk, hogy ez teljességgel lehetetlen. Még ez a dög is tisztában volt vele, állítom.

Végre találtam egy orvost a közelben, az viszont szerencsétlenségemre nem volt hajlandó segíteni rajtam, mivel nem én vagyok az állat gazdája, így pedig nem vizsgálta ki.

- Hányszor mondjam, hogy van gazdája, csak nem tudom, hogy ki? - kérdeztem tőle sokadszorra.

A fiatal orvos csak elhúzta a száját. - Sajnálom, de így nem segíthetek - közölte ridegen. - Első ránézésre úgy néz ki, semmi komolyabb baja sincsen. Ápolt, egészséges, jó súlyban van. Tökéletes északi inuit kutya.

Meglepetten homlokomat ráncoltam. - Hogy mi?

- Olyasmi, mint a husky - magyarázta. - A farkasok leszármazottja.

Bólintottam. Még utoljára megköszöntem neki a nagy semmit, aztán leléptem a kutyával, aki továbbra is hálás vigyorral bámult rám.

A forróság szinte áradt a betonból, ezért egy idő után az állat megállt, és lefeküdt az aszfaltra. Nyilván a mancsai nem bírták ezt a tűző meleget. Eleinte próbáltam rábírni, hogy jöjjön utánam, de végül én is leültem mellé a földre. Nem akartam magára hagyni, még akkor sem, ha az lett volna a legegyszerűbb megoldás. Ahogy elkezdtem simogatni selymes szőrét, belélegeztem annak az illatát, valami különös érzés járt át, ami lassan körbetáncolta magát az egész testemben. Tudom, hogy lehetetlenség, de kötődni kezdtem hozzá. Valóban olyan volt, mintha már korábban találkoztunk volna, de magam sem értem, hogy miért.

Ismét megnéztem magamnak a bilétáját, és ajkaim lassan formálni kezdték azt a furcsa, idegen szót.

- Akiak... - suttogtam, mire a kutya hegyezni kezdte a fülét. Tehát ez az állat neve. Így utólag már nem is értem, hogy miért nem gondoltam erre.

Többé már nem érdekelt, hogy veszett lehet az állat, sem az, hogy nem az én kutyám. Magamhoz öleltem busa fejét, mire a hatalmas állat izmai egy kissé elernyedtek. Mintha hosszú időn át várt volna valamire, ami végre eljött, és megnyugodhatott a teste és a lelke egyaránt.

***

Úgy határoztunk, hogy hirdetést teszünk fel az internetre, és teleplakátoljuk a környéket Akiak fényképével, hátha rátalál a gazdája. Addig is nálunk maradhatott, és minden szabály, amit Anyu kikötött vele kapcsolatban, szépen lassan semmivé foszlott. Pár napon belül a kutya zokszó nélkül szenderedett el az ágyamban, én pedig testvériesen megosztottam vele a borzalmas kajáimat, amikről már biztosan kiderült, még a kutya sem eszi meg szívesen.

Egy újabb éjszakán ismét a farkassal álmodtam, aki lassan egy éve része az életemnek, hála a tudatalattim közbenjárásának.

Most kivételesen nem a parton voltunk, hanem valami egészen más helyen. Hófödte hegycsúcsok ölelték át a földet, a levegő pedig friss volt, és az égig érő fenyők illata érződött vissza belőle.

Azt hittem, egyedül vagyok, de ekkor megszólalt ő.

- Tárd ki a szárnyaid! - követelte tőlem. - Éppen eleget voltál a kalitkádban. Tárd ki a szárnyaid, és repülj, Nanook!

Nem törődtem azzal, hogy miért hív Nanooknak, hanem azt tettem, amit kért tőlem. Nem fordult meg a fejemben, hogy miért kellene ember létemre repülnöm. Csak kitártam karjaim, amiket amint elértek a hajnali napsugarak, lángnyelvekhez hasonló madártollak leptek el, ahogyan a testem többi részét.

Aztán a szárnyaimmal csattogtattam párat, és már ketté is szeltem a levegőt. Ég és föld között jártam, úgy éreztem a havas tájat látva, mintha az otthon köszönne vissza rám. A természet és a végtelen táj annyira megigézett, és úgy vonzott magához, akár a gyermekét viszontlátó édesanya, a fagyos szellő pedig erős karként védelmezett engem a démonaimtól.

Talán először éreztem úgy, hogy minden és mindenki a helyén van, engem is beleértve.

A hegycsúcsok kékesen fénylettek a visszaverődő nap fényétől. Öröm és ujjongás töltött el a tudattól, hogy a világ fölé kerültem. Felülemelkedtem minden rossz dolgon, ami velem történt, és csak repültem, míg meg nem láttam egy farkast. Azonnal tudtam, hogy ő az én farkasom.

Leszálltam hozzá. Egy ideig zavartan néztük egymást. Ez nem valósághű álom volt, mégis annak éreztem. Végül ismét emberi alakot öltöttünk, ekkor pedig a fiú már szorosan hozzám simult, fagyos lehelete pedig kirajzolódott a levegőben.

Vágyakozva súgta a fülembe: - Nanook. Nanook...

Végre én is megadtam magam a követelőző vágyakozás előtt, és magamhoz ragadtam. Ajkaiba úgy beleharaptam, hogy halkan felszisszent, de nem méltatlankodott. Élvezte, hogy kívánom, és azt, hogy meg óhajtom érinteni a lelkét.

Hirtelen hangos lihegésre lettem figyelmes. Félálmomban azt hittem, a fiú zihál ilyen hevesen, de mikor szemhéjaim felpattantak, rájöttem, hogy csak Akiak az, aki ismét az ágyamban aludt.

Egy szakadozott sóhaj tört fel a mellkasomból. Szerettem volna megérteni ezeket az álmokat, komolyan. De szerintem hamarabb fogom megérteni a relativitás elméletét, mint ezeket a képzelgéseket egy olyan emberről, akihez az égvilágon semmi közöm, mi több. Soha életemben nem láttam őt az álmaimon kívül.

Mások nyilván azt mondanák erre: Ez a sors! De én nem hiszek a sorsban. Az a dolog már elmúlt a Mikulással, a húsvéti nyuszival, és a fogtündérrel együtt.