Drága Chaz!

Talán te úgy gondoltad, hogy a távolság és az idő majd megoldja a kettőnk problémáját... Csak remélni tudom, hogy nálad ez bevált, mert én személy szerint úgy érzem, hogy mindez nálam az ellenkezőjét éri el, ugyanis többet jársz a fejemben, mint valaha. Elképzelem, milyen helyeken jársz, miféle emberekkel találkozol... Szinte látom az arcukat az éjszakai fényekben.

Hogy van Akiak? Rég hallottam felőle is. Hiányzok neki?

És neked hiányzom? Hiányzom annyira, amennyire te nekem? Biztosan nem. Ha úgy volna, akkor már rég visszajöttél volna, ugye?

Hagyjuk is! Felesleges ezen rágódni, hiszen úgysem fogom ezt a levelet elküldeni neked. Csupán magamnak vetem papírra ezeket a sorokat. Akkor meg minek tegyek fel olyan kérdéseket, amelyekre talán még magad sem tudod a választ?

Inkább megpróbálok újból magamról mesélni... Szóval nem hagy nyugodni az emléked, ez az igazság. Az egyetlen szerencsém az, hogy Ahmed velem van, és vigyáz rám. Nem is tudom, hogy nélküle most hol lennék. Bevallom, az is lehet, nem volnék abban az állapotban, hogy itt írogassak neked, mint egy szentimentális vénasszony.

Miguel és Yanina remekül vannak. Továbbra sem jöttek össze újból, de azóta is elválaszthatatlan barátok, akik támogatják egymást. Miguel azóta hivatalosan is Awával jár, Yanina szilveszteri buliján pedig bemutatták neki a lány bátyját, Idrist, aki - legyünk őszinték - eszméletlenül jóképű srác, és ezt szemmel láthatóan a drága barátnőnk is észrevette. 

Mi is ott voltunk Ahmeddel, jó kis buli volt. Mikor éjfélt ütött az óra, Yanina és Idris már nagyban egymást falták, de igazán továbbra se tudjuk, hogy ez egy hosszútávú kapcsolat lesz-e. Én személy szerint nem tudom elképzelni, hogy ezt sokáig lehetne folytatni... Elvégre hogyan járhatnak egy testvérpárral azok, akik korábban maguk is együtt voltak?

Vagy lehet, hogy csak az tűnik lehetetlennek, amit mi magunk annak képzelünk?

Istenem, már megint kezdem... Mondd, mindig ilyen filozofálós ember voltam? Mert ha igen, akkor csodálom, hogy ilyen sokáig kibírtad mellettem.

Anyuval még mindig nem beszélek, és Meredithszel sem tartom a kapcsolatot. Úgy tűnik, a húgommal való kötelék fokozatosan megszűnik, de tulajdonképpen nincs merszem tenni ellene, hogy mindez másképp alakuljon. Gyáva vagyok. Legalábbis ebből a szempontból igen. Egyedül annak örülök, hogy Derek továbbra is támogat engem. Már alig várja a kicsi érkezését, úgy viselkedik, akár egy igazi nagypapa, pedig azért ahhoz még fiatal.

Most van az utolsó félévem, azóta pedig kiiratkoztam a Westlake-ből, és a Thomas Jefferson Középiskolában vagyok magántanuló. Innen sokkal nehezebb lesz ösztöndíjat szerezni, de igyekezni fogok, hogy sikerüljön. Mr. Abbot is mindent megtesz a siker érdekében, azóta szinte már a mentoromnak nevezhetem, és erre mindkettőnk nagyon büszke. Tartotta a szavát, és nem engedte el a kezemet. Ma már sokkal többet festek, mint rajzolok, és ebben Ahmed is segít. Néha van olyan nap, amikor mindketten a festővászon mellett, ülve alszunk el. Egyszer Ahmed álmában bele is zuhant az olajfestékbe. Bevallom, úgy nevettem akkor, hogy majdnem bepisiltem. Bár a terhesség alatt ez nem csupán a nevetés miatt okoz nekem gondot... 

Elméletileg sosem néztem ki ilyen rosszul. A lábam feldagadt, tíz kilót felszedtem az elmúlt hónapokban, ami nem is csoda, hiszen nagyjából kétszer annyit eszek, mint amennyit végül kihányok, és kiderült, hogy a terhességi csíkok elleni krémek oltári nagy kamuk. Nálam legalábbis egy se vált be. Úgy festek a striáktól, mint egy jól megtermett tigris, ezért nem szívesen nézegetem magam meztelenül. Minél ritkábban látom, annál kevésbé zavar. Jobb nem is gondolni rá, így kevésbé irtózok a testem változásától, és különben se tudnék változtatni rajta, még ha elégedetlenkedek is.

Mégis mindezek ellenére gyönyörűbbnek érzem magam, mint valaha. Az arcom egészen megváltozott, sugárzik belőle az életerő és a boldogság. Ahmed legalábbis mindig ezt mondja.

Augusztusra várom a kicsit. Továbbra se tudni a nemét, mert elég szégyenlős, és mindig úgy fekszik, hogy lehetetlen megállapítani, fiú-e vagy lány, ezért  valószínűleg csak a születésekor fog ez kiderülni, bár van egy megérzésem, de nem akarom elkiabálni... Az orvosok bizakodóak, mert egyelőre semmilyen komplikáció nem lépett fel. Minden egyes ultrahang felvételt megtartok róla, és albumba ragasztom őket. Tudom, kissé már soknak tűnik mindez, de hát mégiscsak az első gyermekemet várom. Bevallom, néha olyan boldoggá tesz a gondolat, hogy életet adhatok neki, hogy amikor egyedül vagyok, hangosan kurjongok, mint egy elégedett kisgyerek. Ezzel biztos az agyadra mennék.

Nagyon jó volna, ha itt lennél Chaz. Persze nem erőszakolhatom rád magam, de a hiányod akkor is fáj. Próbálok erős maradni, elfogadni, hogy ennek nem volt jövője, és már nem szégyellem kimondani, tudok boldog lenni nélküled. Néhanapján sikerül, bevallom.

Mégis mióta eltűntél, veled együtt eltűnt valami más is. Valami névtelen, megmagyarázhatatlan dolog, amelynek csupán a hiányát érzem, de fogalmam sincs, mivel és hogyan helyettesíthetném. Mindenki csak azt szajkózza, hogy egyszer el fog múlni, de mégis hogyan? Olyan, mintha egy végtagomat amputálták volna. Az pótolhatatlan, többé nem fog visszanőni.

Talán ez voltál nekem te is. Egy végtag. Valami, ami nélkül élni egészen más, mint korábban. Kaphatsz protézist ugyan, de a fantomfájdalom továbbra is gyötör, és sehogy sem menekülhetsz.

Te sem vagy már itt. Az utánad maradt seb fájdalmas hegesedésnek indult a lelkemben, és valahányszor a csuklómon lévő tetoválásra vándorol a tekintetem, vagy csupán eszembe jut az arcod, a hangod, az illatod, a seb újra felszakad.

Gondoltam rá, hogy egyszer eltávolíttatom az Amaguq feliratot, de valahogy képtelen vagyok elképzelni nélküle az életemet. Mára egészen a részemmé vált.

Te vajon meg akarsz válni a Nanook tetoválástól? Elfelejtenéd mindazt, ami rám emlékeztet? Vagy még így sem gondolsz rám annyit, amennyit én rád?

Sóhajtozva tettem le a tollat, majd összegyűrtem a levelet, és a szoba sarka felé hajítottam. Mindig ugyanott kötöttem ki, hiába koncentráltam. Eddig egyet se voltam képes befejezni. Állandóan elszúrtam az egészet ezzel az átkozott lelkizéssel, miközben realistának, mi több, racionalistának kellett volna maradnom, mialatt írtam.

De az érzelmeim ilyenkor sokkal erőteljesebben domináltak, mint a fejemben zakatoló észérvek. Ha csak eszembe jutott Chaz, már hevesebben vert a szívem.

Mégis minek írok neki? Hiszen azt se tudom, hol jár...

Mégis amikor leírom, mit érzek, mi jár a fejemben, kevésbé fáj mindaz, ami történt. Így nem tűnik annyira rendkívülinek a kettőnk bonyolult kapcsolata.

Különben is, amikor levelet írok neki, azt az illúziót kelti, hogy a szavaim eljutnak hozzá, még akkor is, ha nem küldöm el egyiket sem soha.

Vajon merre sodorja őt a szél? Látom magam előtt, ahogy egy tömött buszban nyomorog Akiakkal, miközben az esőcseppek kíméletlenül verdesik az ablak üvegét, ő meg természetesen a lehető leghangosabban zenét hallgat, hogy véletlenül se kelljen beszélgetésbe elegyednie senkivel.

Látom, ahogy stoppol a tikkasztó hőségben egy szakadt farmerban és egy szál trikóban hű társával, az északi inuit kutyával, és a nap kíméletlen sugarai kicserzik sápadt bőrét.

És ha képes vagyok rá, látom őt más nőkkel is, mindig másmilyenekkel, bár erre szeretek a legkevésbé gondolni. Persze nem akadályozhatom meg, de már a puszta elképzelés is fájdalmat okoz. Olyankor kicsit úgy érzem, újból előjönnek a pánikrohamaim, de egy terapeuta segítségével - akit titokban Derek fizet nekem, Anya tudta nélkül - megtanultam kezelni ezt a fojtogató érzést, és a homeopátiás szerek is javítottak az állapotomon.

Mint kiderült, a pánikbetegségem javarészt attól való félelmemben jött létre, hogy elveszítem Chazt, és mivel már elveszítettem őt, a tünetek egyre ritkábbak, bár továbbra sem tűntek el maradéktalanul. Időnként még érzem azt a szúró érzést a mellkasomban, ha eszembe jut a múlt, vagy éppen a bizonytalan jövő. Valahányszor felidézem, mekkora erővel szerettem Chazt, és szeretem őt a mai napig, olyan, mintha teljesen magamra maradtam volna a világban, pedig tisztában voltam vele, hogy nem így van.

Viszont Ahmed mellett mindig csillapodni látszik ez a kellemetlen érzés. Ha vele vagyok, mindent jobban el tudok fogadni. 

Végül is sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok, nem igaz?

A szoba sarkában árválkodó gyűrött papírgalacsinra tekintettem. Nem az első neki szánt levél volt ez, és valamiért úgy éreztem, hogy nem is az utolsó. Addig írni fogok Chaznek, amíg képtelen vagyok anélkül emlékezni rá, hogy ne halna meg bennem valami.

Kissé nehézkesen felálltam, majd odamentem és lehajoltam érte. Gondosan kisimítottam a gyűrődéseket, aztán összehajtottam a félkész levelet. Elővettem az egyik fiókból egy fehér borítékot, amibe óvatosan belehelyeztem, leragasztottam, még bélyeget is nyomtam rá, utána pedig egy fekete filctoll segítségével gyöngybetűkkel írtam fel az egyetlen címet, ahová valaha elküldeném.

99689 AK/YAKUTAT, Jeremy Charles Turner

Miután ezt felírtam, odamentem a ruhásszekrényhez, ahol a cuccok között kutakodva megéreztem a cipősdoboz kemény kartonját, és azonnal kihúztam az összes gönc rejtekéből. Itt őrizgettem még megannyi neki írt levelet, amelyet magamtól sosem küldtem volna el, mégis szokatlanul gyorsan felhalmozódtak a dobozban. Ez is már a sokadik volt, és alig győztem betuszkolni a többi közé.

Elmélkedve vizsgáltam a teli cipősdobozt. Titkoltam Ahmed elől a leveleket, nem akartam volna ezzel megbántani őt, hiszen amióta ismerem, csak jót tett értem. Szinte már kötelességemnek éreztem, hogy boldoggá tegyem...

Ahogy ezek a szavak eszembe jutottak, úgy éreztem, mintha anyám gondolatai visszhangzottak volna a fejemben, és ez rettentően zavaró volt.

Hát ő nem ugyanígy érez Derek iránt? Mindig lenéztem ezt a megalkuvó szeretetet, nem is értettem, hogy képes valaki egy napot is így leélni.

Lehet, hogy tulajdonképpen már hónapok óta élek úgy, mint az anyám hosszú évek óta, és még csak észre se vettem?

***

- Szeretlek, Nanook!

Ismét ugyanott fekszünk. A kandallóban ropog a tűz, a keze a csupasz derekamon nyugszik, én pedig olyan közel tartom a karom a lángokhoz, hogy bármikor megperzselhetne.

Mit bánom én, ha megperzsel? Az sem érdekelt volna, ha elevenen égek el.

Végül maga felé fordít, a mellkasunk összeér. A két szív összeforr a szenvedély tüzében, ahogy felfedezem az ébredező vágyat a kék tekintetben, amelyet képtelen vagyok kitörölni az emlékezetemből.

Eközben ő csak lágyan simogatja a hajamat úgy, mintha csupán ezért jött volna világra. Az érintése egészen megrészegít, ahogy ujjait végigszántja tincseim között.

Gondolhattam volna, hogy hazugság, amit mond. Kinevethettem volna, a vállára csaphattam volna, hogy milyen pocsékul lódít.

Megtehettem volna, de nem tettem, mert minden szavát elhittem, és van egy olyan érzésem, hogy még ő maga is hitt saját magának. De hogyan lehet hazugság az, amit mindketten igaznak vélnek?

Megcsókolt, de úgy, hogy ajkaimba mélyedtek a fogai, én pedig egyre csak húztam magamhoz, mintha egészen elvesznék anélkül, hogy érezném magamon a teste nehezét.

Már éreztem a bőrt a bőrön, már egészen élveztem, már majdnem a nevét kiáltottam, amikor...

Felébredtem. Verejtékben fürödve néztem körül Ahmed ágyában, pedig jól tudtam, hogy egyedül vagyok. A magány egészen felemésztett, mert rettegtem attól, hogy soha többé nem lehet teljes az életem.

Sírni lett volna kedvem, de annyit zokogtam az elmúlt hónapokban, hogy úgy éreztem, egy életre elfogytak a könnyeim. Valamiért éjszaka sokkal jobban fájt a hiánya, mint máskor.

Megfakult gondolatoktól gyötörve gyűrtem össze a lepedőt a kezem szorításával. Mindenki azt mondta, hogy idővel elmúlik, de mikor? Mikor lesz már csak egy emlék, amit néha felidézek, nem pedig olyan, mint egy nyughatatlan szellem, amelyik minden pillanatban engem kísért?

Kibújtam az ágyból, és ahogy résnyire nyitottam az ajtót, láttam Ahmedet a kanapén forgolódni. Rosszul éreztem magam, amiért kitúrtam a megszokott helyéről, de igazából ő ragaszkodott hozzá. Azt mondta, a terhesség miatt is jobb, ha minél több nyugalom vesz körül...

Dühösen becsuktam az ajtót, majd háttal nekidőltem annak, mialatt a plafont bámultam. Hogy a fenébe lehet valaki ennyire önzetlen? Nem létezik, hogy nincsenek hátsó szándékai, emberi gondolatai, amelyek arra késztetnék, hogy bebújjon mellém az ágyba.

És ha volnának, én mit tennék? Engednék neki hálából vagy szánalomból, miközben Chaz emléke továbbra is gyötör? Esetleg ellökném magamtól? Vajon hogyan reagálna arra?

Istenem, mekkora ostobaságokon töröm a fejem! Hiszen alig mer hozzámérni. Akkor mégis mi vezérelné arra, hogy ilyesmit tegyen? Számára én már-már olyan vagyok, mint a Szűzanya, holott jól tudtuk, hogy minden vagyok, csak szűz nem.

Túl sok felesleges gondolat gyötör, és ez nem jó, de már így is minden napom azzal telik, hogy valamivel lefoglalom magam. Szinte már csak tanulok és festek, viszont még így is akadnak pillanatok, amikor az eszembe jut, és akkor újra átélek mindent. A kevés jó és azt a rengeteg rossz egyszerre kezd el kínozni, közben pedig tudom jól, nem menekülhetek a múltam elől.

Gyűlölöm Chazt! Igen, gyűlölöm, amiért így elhagyott. Megint ő döntötte el, mi a legjobb mindkettőnknek, pedig nekem ez egyáltalán nem jó.

Utálom, amiért cseppet sem homályosul az emléke, és továbbra is annyira szeretem, mint amikor megismertem.

Utálom, hogy így szeretem! Utálom!

Vagy talán mégsem? Nem, dehogyis. Képtelen volnék utálni őt, ezért inkább magamat utálom, hiszen az sokkal egyszerűbb...

- Grace, minden rendben? - kérdezte tőlem az a higgadt, lágy hang, amelybe ezidáig kapaszkodtam, valahányszor felemésztett a sötétség.

Nem sírtam ugyan, de nyöszörögtem a lelki fájdalmaktól, miközben Ahmed átkarolt, majd visszakísért az ágyba. Tudta, mi bánt, anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna. Mikor újból párnára hajtottam a fejem, ő ott ült mellettem, és az arcomat cirógatta.

- Minden rendbe fog jönni - suttogta azt a sablonos szöveget, amit ő sem hitt el igazán. - Bár tudnék ennél biztatóbbat mondani neked...

Már ment volna vissza a kanapéra, amikor megszorítottam a kezét, szinte már kapaszkodtam belé, mire ő ledermedt. Kérdőn nézett végig rajtam.

- Nem akarok egyedül maradni, Ahmed - közöltem vele elfúlóan. 

Sötét volt ugyan, mégis tudtam jól, hogy elmosolyodott.

- Sosem maradsz egyedül - mondta, mialatt ismét visszaült mellém. - Én itt leszek, amíg csak lehet, utána meg a kicsi is ott marad melletted. És ki tudja? Talán egyszer ő is...

- Négy hónap telt el - csattantam fel ingerülten. - Négy hónapja ment el, és azóta semmiféle hírt nem hallatott magáról. Még egy rohadt üzenetet se tudott írni. Ha ilyen keveset jelentettem neki, akkor jobb is, ha nem látom többé.

Ám ő szüntelen nyugtatgatni próbált. - Ez nem igaz. Te tudod a legjobban, hogy ez ennél jóval bonyolultabb.

Igen, tudtam, hogy bonyolult, és éppen ezért fájt annyira. Ha csupán arról lett volna szó, hogy kiszerettünk volna egymásból, mint Miguel és Yanina, akkor talán az összes ember, aki részese volt ennek a tragikomédiának, megúszta volna sérülések nélkül. Így viszont mindenki elvérzik, ahogy magába fojtja a bánatát, és azon van, hogy úgy csináljon, mintha mi sem történt volna.

Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit semmiképpen sem engedhettünk meg magunknak.

Ekkor egy zavarba ejtő kérdést tettem fel Ahmednek.

- Itt aludnál velem?

Ő azonban eleinte vonakodott. Nem volt biztos abban, hogy képes lenne-e rá.

- Grace, ezt nem kéne - sóhajtozott. - Tisztában vagy azzal, mit érzek...

- Nem bírom a magányt! - erősködtem egyre elkeseredettebben. - Olyan elveszett vagyok, mint egy gyerek. A gyerekek sem alszanak egyedül, mikor rosszakat álmodnak, nem?

Egyetértően bólintott. - Igazad van - ismerte el, majd felhajtotta a takarót, és bebújt az ágyba. - Legalább nem kell többet azon a vacak kanapén szenvednem.

Örömittasan átöleltem, és amint fejére hajtottam a mellkasom, úgy ért el az álom. Végre nyugodt voltam, mert a lelkem biztonságban volt, hiszen a világ legnagyszerűbb embere őrizte, akár egy arkangyal.

Onnantól fogva mindig így aludtunk. Vigyázott rám, mint egy elveszett kislányra, de sosem merte felfedni a valódi vágyait. Ahhoz túlságosan szeretett. Már-már piedesztálra emelt, ami azért volt nagyon zavaró, mert ő tudta a legjobban, hogy kicsit sem vagyok szent.

***

Egyetlen személy volt, akiről úgy hittem, sosem leszek képes megbocsátani neki. Nem gondoltam rá annyit, hogy elmérgesedjen bennem a düh, de valahányszor fölsejlett az emlékeimben, csak arra a következtetésre juthattam, hogy amíg élek, nem felejtem el, hogy tönkretette a boldogságomat mindössze azért, hogy kiélje a bosszúvágyát.

Ez az ember pedig Caspar Philips volt. Olyannyira gyűlöltem, hogy szinte már a halálát kívántam, de ahogy Chaz, úgy ő sem tűnt fel az életemben, és azt hittem, mivel már megtette azt, ami ezidáig hajtotta őt, nem is fogom többé látni.

Pontosan ezért lepett meg annyira, amikor szembetalálkoztam vele több helyen is. Először a parkban láttam, ahogy távolról figyel, de nem akartam elhinni, hogy ő lehet, hiszen egészen máshogy nézett ki. Mikor a mosodában lettem figyelmes gyorsan elszaladó sziluettjére, már gyanakodni kezdtem.

Mikor harmadszorra találkoztam vele, már nem egy múltra emlékeztető árnyként villant be, majd tűnt el, hanem pontosan előttem állt meg, hogy puszta jelenlétével emlékeztessen a valóságra.

A haja rövid volt ugyan, és szakálla sem volt már, de felismertem őt. Éppen Ahmeddel vásároltunk be egy közértben. Szinte a tarkómon éreztem valakinek a tekintetét, és bolond szívvel azt hittem, Chaz jött vissza, de ahogy megfordultam, minden harag és méreg, amit addig nem élhettem ki, forrni kezdett bennem. Fenyegetően közelítettem a bizonytalan tekintetű férfi felé, hiába próbált Ahmed visszatartani.

- Mit keresel itt? - kértem számon felindultan. - Napok óta a nyomomban jársz, de mi végre? Nem tettél már eléggé tönkre? Nem vettél el tőlem így is mindent? Mit akarsz még? Pénzt? Az életem? A boldogságom? Mi kéne még? Mi?!

Mindenki minket bámult, ám engem ez kicsit sem érdekelt. Tehetetlenül csapkodni kezdtem Caspar mellkasát. Már nem lángolt a szemében az a riasztó fény. Olyan volt, mint bárki más, és higgadtan viselte, hogy ütlegeljem. Amilyen kemény és izmos teste volt, szerintem nekem minden ütés jobban fájt, mint neki.

Aztán egyik pillanatról a másikra megelégelte a néma hallgatást, és megszólalt.

- Csak el akartam mondani, hogy sajnálom. Nem lehetett addig nyugtom, amíg ezt el nem mondom neked - közölte rekedten, mire elakadt a szavam.

Földbe gyökerezett lábakkal figyeltem őt. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, aki félelemben tartott nem is olyan régen.

Most bocsánatot kér tőlem? Mindazok után, ami történt, volt képe visszatérni Los Angelesbe, visszapofátlankodni az életembe, amely neki köszönhetően tört darabokra, csakis azért, hogy enyhítsen a lelkiismeretén?

Szemétláda. Ez a szó jutott elsőként eszembe, ahogy felmértem a helyzetet.

Értetlenül kihátráltam. - Mégis mit sajnálsz? Azt, hogy tönkretetted az életem? Az ilyesmit nem lehet sajnálni, érted? Mit ártottam én neked? - kérdeztem elképedve. - Nekem csak egy kibaszott szívre volt szükségem, nem én okoztam a húgod halálát, mégis az én életem hullott atomjaira, hála neked. Remélem, hogy legalább elégedett voltál a végeredménnyel.

Tehetetlenül tárta szét karjait. - Tudom, hogy nem a te hibád. Mindig is tudtam - sóhajtotta. - De Sharon értelmetlen halála olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyektől ma már én is megijedek. Bosszút akartam állni Chazen, mert úgy éreztem, ő tehet arról, hogy a húgom így a vesztébe rohant.

Cinikusan felnevettem. Kicsit sem tudott meghatni, hisz már én is megízleltem az igazi gyötrelmet. Előttem nem magyarázhatta ki magát ennyire egyszerűen.

- Sharon felnőtt ember volt, senki sem kényszerítette semmire. Úgy élt, ahogy ő jónak látta, és a halála is emiatt következett be, számomra pedig ez kicsit sem volt értelmetlen. Ha ő nem hal meg, én se élnék.

Caspar zavartan bólintott. - Ez igaz.

- Nem vagy jobb Chaznél, sőt - állapítottam meg mérhetetlen lenézéssel. - Ő önszántából sosem akart tönkretenni senkit. Mindig a jó szándék vezérelte, még ha végül rosszul is sültek el a dolgok. Te viszont maga vagy a megtestesült gonosz.

Ahmed óvatosan vállamra helyezte a kezét. - Ne idegeskedj, Grace! - figyelmeztetett aggodalmaskodóan. - Arra van most a legkevésbé szükséged...

Egy kurta biccentéssel jeleztem neki, hogy minden a legnagyobb rendben, majd újból végigmértem Caspart. A rettenthetetlen fenevadnak már nyoma se volt, csupán egy elveszett halandónak. Ő is csak emberi lény volt, semmi több.

És egy ember sem jelenik meg ok nélkül mások életében, ezt már jól megtanultam. Mindig van valami célja annak, ha visszatérnek, csak éppen még nem tudtam, hogy ő mit szeretne.

Némi teketóriázás után zsebébe nyúlt, és egy papírzacskót nyújtott át nekem, miközben ezt mondta:

- Tudtam jól, ha anyámnak elmondom az igazságot, az felér azzal, mintha én árulom el. Nem tartottam a szavam, ezért nincs jogom ehhez a pénzhez.

Belenéztem a zacskóba, majd meglepetten vissza a férfira. Visszaadta azt, amit kizsarolt belőlem, vagyis sokkal inkább Ahmedből, elvégre ez az ő pénze volt.

- Tízezer dollárt adsz most nekem? - hüledeztem a döbbenettől.

Caspar bólintott. - Kétezret sajnos elköltöttem belőle, de hitelt vettem fel, hogy mindent vissza tudjak adni - közölte velem a váratlan hírt. - Már a puszta gondolat, hogy zsaroltam valakit, undorral tölt el. Fogalmam sincsen, hogy mi lelhetett engem.

Esküszöm mindarra a kevés szép és jó dologra, ami még megmaradt nekem, hogy hinni akartam neki, de valamiért sehogy se ment. Én nem ezt az oldalát ismertem meg. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer ilyen szavakat hallok pont az ő szájából. Ám amikor megszámoltam a zacskóban levő összeget, rájöttem, hogy valóban mindent visszaadott.

De vajon mit akar tőlem a hirtelen jött jóságáért cserébe? Nem létezik, hogy nem akar tőlem semmit. Ahmed az egyetlen ember, akiről ezt el lehetne képzelni, na de Caspar Philipsről...

Egy keserű sóhaj szakadt ki belőlem. - Mégis mi célja ennek az egésznek? Chaz már nem része az életemnek, szóval fölöslegesen próbálkozol...

- Találkozz a szüleimmel! - bukott ki belőle az eddig titkolt óhaj. - Anya azóta visszatért az életünkbe, kezd újra egyenesbe jönni minden. Viszont sem ő, sem Apa nem tudják kiheverni, hogy már kiderült, ki kapta Sharon szívét, mégsem ismerhetik meg az illetőt. Csak egyetlen egyszer szánd rájuk az idődet, és ha úgy érzed, számodra kellemetlen mindez, akkor többé egyikünket sem látod, ígérem.

Vonakodva mértem fel, mik a lehetőségeim. Ironikus, hogy a Philips család élete az én rovásomra jött rendbe...

De mégis hogyan nézhetnék a szemükbe mindezek után? Hiszen együtt voltam a lányuk barátjával, vagyis inkább a férjével. Hogy akarhatnak engem még így is? Valóban ennyire erős volna az a kötelék, amit egy szív okozhat? Egyszerre köthet össze és választhat szét olyanokat, akiket talán egyszerre sodort össze a sors és a puszta véletlen?

Nem úgy volt, hogy nem hiszek a sorsban? Bár azok után, ami történt, szerintem minden okom megvan arra, hogy higgyek benne.

Ahogy ezeken gondolkodtam, Caspar továbbra is válaszra vált, a hallgatásom pedig elbizonytalanította.

- Tudnod kell, hogy nekik semmi közük ahhoz, amit veled és Chazzel műveltem. Fogalmuk se volt arról, mit tervezek. Mikor Apa meglátta nálam a pénzt, és mindent bevallottam neki, olyan fejmosásban volt részem, amit életem végéig megemlegetek. Igaza volt. Többé már semmi se fogja visszahozni Sharont, még a bosszú se. Muszáj megbékélnem az élettel, csak úgy leszek képes elfogadni a halálát.

Őszintének tűntek a szavai, még Ahmed arcán se véltem felfedezni semmiféle gyanakvást, pedig ha valaki, akkor ő egészen biztos, hogy kiszúrja a simlis alakokat.

Én azonban továbbra sem tudtam eldönteni, hogy mit kéne felelnem.

- Ez... ez nekem most túl sok - feleltem végül hebegve. - Még gondolkodnom kell, hogy belemegyek-e egyáltalán. Iszonyatos dolgokat tettél velem, Caspar, és még nem tudom elképzelni, hogy megbocsássak neked mindent.

Caspar tett egy lépést felém. - Nem is várom el tőled, hogy ezt tegyed. Tisztában vagyok azzal, hogy amit cselekedtem, az megbocsáthatatlan. De könyörgök, ne a szüleimet büntesd azért a hibáért, amit elkövettem! Tudom, milyen az, amikor szembesülsz azzal, hogy olyanokat büntettél meg a múlt miatt, akik semmiről se tehettek - bizonygatta rendületlenül. - Te is áldozat voltál, és a szüleim is azok voltak. Elveszítették az egyetlen lányukat, és a fájdalmuk olyan, mint egy kiapadhatatlan forrás. Sosem teszik túl magukat azon, ami történt, de a puszta tudat, hogy te vagy, enyhíti a szenvedéseiket. Én tudom, milyen felemelő pillanat volt, amikor megéreztem a szívverésedet. Olyan, mintha egy apró darabja benned élne tovább... És voltaképpen így is van.

Tanácstalanul kezdtem el a cipőm orrát bámulni, mintha csak attól vártam volna a választ, amely megoldja a problémákat. Mint mindig, most se vált be.

Fogalmam se volt, mit tehetnék. Nem hittem, hogy meg tudnék bocsátani Casparnak mindazért, amit tett velem és Chazzel. Ugyanakkor az is tény, hogy a szülei nem tehetnek minderről. Még most is a fülemben csengett az anyja izgatott hangja, ahogy rájött, én vagyok az, aki a lánya szívét kapta. Nem hibáztatott, egyszerűen csak boldoggá tette az, hogy valamit megőriztem a gyerekéből.

Én is anya leszek, így jobban átérzem azt, amit ő. Még nem teljesen, de jobban bele tudom élni magam, mint azelőtt valaha.

Kérdőn Ahmedre pillantottam, aki ahelyett, hogy valami bölcs válasszal kisegített volna, a vállát vonogatta. Ha ő maga se tudja, mi a megoldás, akkor kicsoda?

Szaggatottan felsóhajtottam, majd ismét Caspar felé fordultam.

- Adj egy kis gondolkodási időt - kértem tőle tompán. - Ennyi jár nekem. Örülök, hogy visszaadtad a pénzt, de hálát ne várj tőlem azok után, ami történt. Már az borzasztó, hogy megfenyegettél egyáltalán.

Egyetértően biccentett, és már ment volna, mikor hirtelen eszembe jutott valami.

- Tudsz valamit Chazről? - érdeklődtem meg tőle halhatatlannak tűnő reménnyel.

Caspar zavartan zsebre dugta a kezét. - Karácsonykor enyhén fogalmazva dühösen hívott fel - idézte fel borongósan. - Jól tudta, hogy az én kezem volt a dologban, és azt is elmondta, hogy majdnem meghaltál. Tudnom kellett volna a saját káromon, hogy egy tragédia sosem csak egyetlen embert érint. Olyan, mint a futónövény, ami utolér idővel mindent, és teljesen ellepi...

- Nem tudod, hogy hol lehet? - kérdeztem a szavába vágva, türelmetlenül.

Ám ő csak a fejét rázta. - Fogalmam sincs - ismerte be. - Azóta nem hallottam róla. Azzal vádolt, hogy miattam többé nem lesz helye a világban. Talán pont azt akarja bebizonyítani magának, hogy valahova mégiscsak tartozik.

Ezekkel a sejtelmes szavakkal hagyott minket ott. Vajon hol lehet ez a hely? Alaszka? Nevada? Arizona? Virginia? Vagy akár egy egészen más ország?

Mégis hol lehet?

***

- Maga szerint mit kéne tennem? - tettem fel sokadjára a kérdést.

A terapeutám tanácstalanul beszívta ajkait. Nagyon úgy tűnt, hogy képtelen vagyok felfogni, amit mond nekem.

Egy középkorú, alacsony nő volt, rövid, festett barna hajjal. Mindig norvég mintás felsőket viselt, néha még garbókat is. Rendes volt, ez tagadhatatlan, és sokat segített rajtam, csak kicsit túl görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ne mosódjanak el a határok a terápia és a kötetlen beszélgetés között. Elsősorban segíteni akart rajtam, nem pedig lelkizni, ami egy kicsit érthető, ugyanakkor elkerülhetetlen a lelkem boncolgatása ahhoz, hogy segítsen. Egy újabb ördögi kör a sok közül.

- Ön mit tenne, Grace? - kérdezett végül vissza. - Melyik ötlet mellett van több érve, mint ellenérve?

Meglepetten néztem rá. - Úgy érti, hogy csináljak egy listát? Pro és kontra?

Elismerően bólintott. - Pontosan. Maga azt várja, hogy mások tudják maga helyett a választ, ami érthető, hiszen ez egy nehéz döntés. Ugyanakkor olyan helyzetbe került, amikor egyedül ön tudhatja a kérdésre a helyes választ. Nyilván nehéz lesz, és gyakran gondol arra, mi lenne, ha másképp tenne. Ezzel viszont hagyjon fel. Próbáljon meg úgy cselekedni és élni, hogy a ha szót elfelejti használni.

Még otthon is ezek a szavak visszhangzottak a fejemben. Tanulni se tudtam tőle, úgyhogy inkább kitéptem egy lapot a történelem füzetemből, és elkezdtem összeírni az érveket, illetve ellenérveket azzal kapcsolatban, hogy találkozzak-e Sharon szüleivel vagy sem. Viszont ahogy írni kezdtem volna, mintha egy láthatatlan erő megragadta volna a kezem. Csak tartottam a tollat a papír felett, de egy árva szót sem írtam.

Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, mi ebben a helyzetben az érv és az ellenérv. Miért volna jó, ha találkoznék Philipsékkel, és miért volna rossz, ha igen? És fordítva? Lehet, hogy hibát követek el, ha nem megyek bele?

De hát nem a terapeuta mondta, hogy éljek úgy, hogy a ha szó nem létezik számomra?

Inkább egy újabb levélbe kezdtem.

Drága Chaz!

Pár napja találkoztam Casparral, aki úgy viselkedett, mint aki feloldozást kér mindazért, amit elkövetett. Nem hiszem, hogy ezt valaha is megadhatom neki, viszont az már kérdéses, hogy a szülei, akik semmiről se tehetnek, vajon bűnhődjenek-e tovább a makacsságom miatt...

Látni szeretnének engem azok az emberek, akik téged éveken át neveltek. Eddig bele se gondoltam így a dologba. Amilyen rideg gyerekkorod volt, amiért elveszítetted az édesanyád, apád pedig téged hibáztatott mindezért, tényleg olyanok lehettek neked Philipsék, mintha az igazi szüleid volnának, ugye? 

Szereted őket, ebben biztos vagyok. Láttam az arcodon, mikor meséltél róluk. Emlékszem mindenre. Arra, hogy kivirultál, mikor meséltél arról, hogy Sharon anyja tanított meg zongorázni, és ez meghatározta az egész életedet. Úgy érezted, ez tett téged igazi zenésszé, én pedig már akkor tudtam, hogy a zene a mindened, mikor a Sunsetben meghallottalak Chopint játszani. Akkor még nem is sejtettem, kinek köszönhető, hogy kibontakoztatott a tehetséged.

Violet egy rendkívüli asszony lehet. Úgy érzem, amit ő alkot, amit ő hoz létre, az csak csodálatos lehet. Caspart kivéve... Bár legutóbb egészen másképp viselkedett. Olyan volt, mintha bánná, amit tett.

Te ismerted őt Sharon halála előtt is. Milyen volt? Nem volt ennyire kegyetlen, ugye? Akkor minden bizonnyal elszakadt benne is valami, nem csupán benned. Úgy látszik, az elvesztése valóban mindenkit tönkretett. Én pedig sose tudtam volna átérezni, micsoda fájdalom árán menekült meg az életem, ha nem találkozunk. Talán már ezért is megérte.

Furcsa ez az egész, Chaz. Igazad volt, amikor azt mondtad, ez nem csak egy szerv. Valóban sokkal több annál. Egy kötelék. Philipsék kötődnek hozzám, amiért Sharon szíve dobog bennem, te viszont ellöktél magadtól.

Miért nem lehetne fordítva? Már azt se bánnám, ha egyedül ezért szeretnél. A szerelmem felemésztette minden büszkeségem. Nem érdekel, ha őt jobban szeretted, csak szeress engem is egy kicsit, amiért életben tartom egy részét. Azt a részét, amely életben tart engem is...

Dühösen elhajítottam a tollat, mire görcsölni kezdett az alhasam. Egy pillanatra nagyon megijedtem attól, hogy nem múlik a belém hasító fájdalom, de végül elmúlt, és az izmaim újból ellazultak.

Ekkor jöttem rá, hogy már csak a kicsi miatt sem kattoghatok túl sokáig ezen a dolgon. Vigyáznom kellett rá. Az ő egészsége sokkal fontosabb volt számomra, mint a sajátom, szóval ha őt megviseli az idegeskedésem, akkor jobb lesz minél hamarabb döntést hozni.

Odamentem az ablakhoz, és kitekintettem rajta. Pont a partra nézett, és megannyi emlék rohamozott meg, miközben figyeltem a tenger szürkéskék hullámait.

Iszonyú volt a gondolat, hogy ha másképpen alakultak volna a dolgok, Chaz és én továbbra is együtt lennénk. Ha nem is együtt nőttünk fel, és kevés idő adatott meg nekünk, akkor is összetartoztunk valamennyire. Lett volna jövőnk, ebben egészen biztos vagyok.

De nincs több ha. Le kell zárnom mindezt, ezt az egész fájóan gyöngéd, felkavaró időszakot, amely egyszerre kötött össze, majd választott szét bennünket.

Egy mély levegőt véve elővettem a telefonom, majd kikerestem a bejövő hívások közül azt, amelyik meghatározta a további sorsunkat azon a rémes estén.

Ahogy csörgetni kezdtem Violetet, Ahmed váratlanul bejött hozzám, hogy megkérdezze, tudom-e, merre találja a pasztell festéket, mert legutóbb én használtam, de amint észrevette, hogy telefonálni szeretnék, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Csodálkozva figyelt engem, majd pillantása az íróasztalra vándorolt, ahol a Chaznek írt levelem volt. Sietve félresöpörtem a papírlapot, mintha egy lényegtelen fecni volna, majd tűkön ülve vártam tovább, hogy mikor veszi fel Sharon anyja.

Mihelyst ez megtörtént, csak egy dolgot tudtam mondani anélkül, hogy bármiképpen bemutatkoztam volna.

- Elsősorban nem magukért fogom megtenni - közöltem hűvösen. - Csakis önmagamért.

***

Feszengve vártam Sharon szüleit egy külvárosi, poros kis étteremben. Bár tiltakoztam az ellen, hogy Ahmed elkísérjen, most úgy éreztem, jól jönne a támogatása.

Pokolian féltem, és a legrosszabb az volt, hogy magam se tudtam igazán, mitől. Hiszen lehet, hogy ennek a találkozásnak köszönhetően végre szembe tudok nézni a démonaimmal, elengedhetem a múltat, és folytathatom fájdalom nélkül az életem.

De mi van, ha csupán saját magamat áltatom?

Zavaromban kitekintettem a piszkos ablakon. A külvilágot alig láttam rajta keresztül, magamat viszont annál inkább. A hajam már nem festettem, a szőke tincsek csupán nyomokban látszódtak, ami miatt kissé ápolatlannak tűnhettem, arról nem is beszélve, hogy milyen bő göncöket viseltem, hogy minél jobban tudjam takarni a terhesség jeleit. Még nem volt akkora hasam, hogy ne láttam volna tőle a lábfejem, mikor lenéztem, de azért egy testhez simuló ruhában elég egyértelművé vált volna, hogy gyereket várok. Magam sem tudom, miért, de nem akartam, hogy tudják. Talán egyszerűen csak nem szerettem volna, hogy kérdezgessenek róla.

Percenként néztem az időt, amíg nem bírtam tovább, és felhívtam Yaninát. Ahmed dolgozott, és különben is szinte már a nap huszonnégy órájában azon volt, hogy rendbe tegye a lelki világomat. Nem akartam még most is a terhére lenni.

- Nem hiszem, hogy menni fog, Yanina - közöltem remegő hangon, amint felvette a barátnőm. - Már most egy merő görcs vagyok, és a hasam is eszméletlenül fáj...

Őt viszont nem tudtam efféle kifogásokkal meghatni. Talán ezért is hívtam őt. Az ő sziklaszilárd jellemére volt szükségem azokban a bizonytalan percekben.

- Elég legyen, Grace! - csattant fel, akár egy fegyelmező tanár. - A te döntésed volt, hogy belemész ebbe, és én teljes mértékben támogatlak, ahogyan Miguel, Ahmed, és mindannyian. Akármi is lesz, mi itt vagyunk neked, de fejezd be azt, amit elkezdtél, a fenébe is! Nem vagy már óvodás, hanem egy felnőtt nő, hamarosan gyereked lesz. Nem bújhatsz ki többé a felelősség alól.

Fura, de ahelyett, hogy rosszul esett volna ez a stílus, sokkal inkább erőt öntött belém. Olyan volt, mintha Yanina egy pohár vizet loccsantott volna az arcomba, ezzel pedig visszahozott a valóságba.

- Köszönöm... - suttogtam hálásan. - Ez kellett nekem. Egy kis Yanina-féle szigor.

A lány derűs nevetése hallatszott a túlsó végről. - Pedig a lehető legrosszabbkor húztál fel. Tíz perc múlva randim van Idrisszel.

Szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól. - Még mindig? Kezd egyre komolyabb lenni a dolog. Akkor ez biztos nem csak egy bosszúhadjárat része, ugye? - tudakoltam meg tőle örömmel, bár némi gyanakvással.

- Dehogyis! - tiltakozott rögtön Yanina. - Tényleg jól érzem magam vele. Én sem érdekből, sem bosszúból nem jövök össze senkivel. Különben pedig miért állnék bosszút? Miguellel közös megegyezés alapján szakítottunk, ő pedig megismerkedett Awával. Ennyi történt, nem több.

Észrevettem, hogy a távolból már felém közeledett a Philips házaspár, ezért gyorsan lezártam a beszélgetést Yaninával.

- Majd később még azért megvitatjuk ezt, szóval ne reméld, hogy megúszod - figyelmeztettem kajánul. - Addig is vigyázz magadra!

- Te is, szivi! És sok szerencsét!

Amint letettem, jobban megnéztem magamnak az idős párt. Legutóbb tavaly szeptemberben láttam Sharon apját, amikor Chaznél járt, hogy kiderítse, hova került a lánya szíve. Akkor egy leharcolt, nagy szakállú öregembert láttam, most viszont ha nem is tűnt egy suhancnak, tíz évet egészen biztosan letagadhatott volna. Megborotválkozott, a haja is rövidebb lett, akárcsak a fiának, Capsarnak, és végre tiszta ruha volt rajta. Egyszóval addigra már nem festett úgy, mint egy hajléktalan.

Violet pedig minden képzeletem felülmúlta. Amint megpillantottam, rögtön tudtam, hogy Sharon kitől örökölte a kortalan szépségét, amelyen úgy tűnik, akkor se fogott volna az idő, ha megéri az öregkort. Az édesanyja már őszült ugyan, de sokkal inkább tűnt hamvasszőkének, mintsem igazán ősznek, és ráncai is alig voltak. Ugyanakkor örökké fiatal, kék szemei alatt megjelentek a kimerültség, a szomorú évek nyoma, azok a bizonyos karikák, amelyektől az ember már akkor is megviseltnek tűnik, ha éppen semmi baja sincsen.

Mégis kissé irigyen néztem végig rajta. Szerettem volna én is így kinézni idős koromra, bár amilyen mázlim van, biztos úgy fogok festeni, akárcsak egy torzonborz mazsola.

Nem olyan volt a találkozás, mint amilyennek eredetileg elképzeltem. Valamiért csak úgy láttam magunkat, hogy egymás nyakába ugrunk, mintha egy család volnánk. Azonban ehelyett kínos csöndben méregettük egymást, ami sokkal érthetőbb, hiszen nem is ismertük egymást.

- Magam sem tudom, miért, de valamiért úgy hittem, sokkal jobban fogsz hasonlítani rá - ismerte be Malcolm, Sharon apja a bemutatkozás után.

Nem feleltem erre semmit, csak kortyoltam a pohár vizemből. Szar érzés volt, hogy csalódást okoztam a férfinak. Még ha hasonló stílusom is lett, mint a lányának, attól még külsőleg igenis különböztünk egymástól. Ő valóban gyönyörű volt, akár egy angyal, mialatt én pedig egyszerűen csak Grace voltam.

A zavaró hallgatást Violet próbálta megtörni. Ügyesen magamról kezdett kérdezgetni, ahelyett, hogy Sharont hozta fel állandóan. Addigra már Malcolm is felfogta, hogy rosszul esett, amit mondott, még ha nem is szánt szándékkal tette.

- Mesélj magadról! - kérlelt az asszony. - Mit szeretsz csinálni? Hány éves vagy? Hol tanulsz, vagy mi a foglalkozásod?

Ujjaimmal babráltam, miközben elmagyaráztam, hogy tizennyolc vagyok, a rajz és a festés a szenvedélyem, és majd ezzel is szeretnék foglalkozni.

- Az összes művészeti főiskolára jelentkeztem Los Angeles körzetében, de elsősorban az USC-re szeretnék menni, a Roski School of Art-ra. Alapvetően is ez az egyetem érdekelt, csak korábban a pszichológia szak foglalkoztatott - magyaráztam némi büszkeséggel. - Sokat készülök a felvételire, de mióta magántanuló vagyok, egy korábbi tanárom támogat, és segít nekem...

- Otthon tanulsz? - kérdezett közbe Malcolm meglepetten. - Miért?

Idegesen ajkamba haraptam. Úgy elragadott a hév, hogy fel se tűnt, mit beszélek. Próbáltam valami kitérő választ adni, hogy ne kelljen a terhességemről beszélni.

- Túl sok stressz ért mostanában - feleltem végül. - Pánikrohamaim lettek, ezért úgy láttam jobbnak, ha otthon tanulok, nyugalomban.

Látszólag megelégedtek ezzel a válasszal, majd Violet megkérdezte, hol lakom.

- Egy... barátomnál - közöltem lesütött szemmel. - Nem tudom, maguk mivel vannak tisztában, és mivel nem, de én egy ideig Chazzel éltem együtt egy hölgynél, mert az anyám kidobott. Aztán pedig...

Ökölbe szorult a kezem, és azon voltam, hogy ne sírjak, ahogy a feltörekvő emlékek újból gyötörni kezdtek. Szerencsére ebben már egészen profi voltam, és egy könnycsepp se gördült le az arcomon.

Mikor már viszonylag nyugodt voltam, újból képes voltam a szemükbe nézni. Láttam rajtuk, hogy mindent tudtak rólam és a lányuk szerelméről, és ez rettentően kínos volt.

- Tudod, amikor megszöktek, nem csak a lányunkat veszítettük el - idézte fel szomorúan Malcolm. - Chazt saját fiamként szerettem. Mindannyiunkat gyötört a bűntudat, amiért nem érezték magukat biztonságban. Csak a legjobbat akartuk nekik. Egyszerűen képtelenek voltunk egymagunk megküzdeni Sharon betegségével...

Ekkor, ahogy elakadt a férfi szava, Violet támogatóan megszorította a kezét, és helyette folytatta.

- Remek lány volt, de a borderline szindróma lassan felemésztette őt. Olyan volt, akár egy időzített bomba, ami bármikor robbanhat. Akármilyen apróságot képes volt túlbonyolítani, és attól dührohamot kapott. Iszonyú volt látni, ahogy kifordul magából, mintha nem is önmaga lett volna. És azért olyan borzalmas ez, mert a nyugodt pillanataiban fantasztikus volt vele.

- Mintha a menny és a pokol között ingáztak volna - állapítottam meg merengve.

Egyszerre bólintottak. - Pontosan.

Elnyújtóztam a székben ülve, ám továbbra is kissé idegenkedve nézegettem őket.

- Sosem hittem volna, hogy ilyesmi fog történni velem - közöltem, mégis inkább hangos gondolkodásnak tűnt. - Még álmaimban is láttam Chazt, annyira ragaszkodott hozzá Sharon. Az ő vágyait éltem át, a kutyája, Akiak is érezte, hogy ki lakozik bennem. Így visszagondolva tudnom kellett volna az első pillanattól, de valamiért el akartam hitetni magammal, hogy ez csupán két ember története. Az enyém és Chazé, senki másé. Addig ragaszkodtam ilyen görcsösen ehhez a téveszméhez, amíg el nem veszítettem őt, de az is lehet, hogy valójában sose volt az enyém. Mindvégig Sharont szerette, nem engem. Hozzám mindössze valami megmagyarázhatatlan kapocs kötötte, de végül az is megszűnt. 

Újabb kínos csend következett volna, ha Malcolm nem vesz erőt magán, hogy odaüljön mellém, erős kezét pedig csontos vállamra tegye. Meglepetten pillantottam rá, ahogy megéreztem magamon az érintését.

- Nem tudni, miért következnek be bizonyos dolgok - sóhajtott fel tehetetlenül. - De oka volt annak, hogy így alakult, ebben egészen biztos vagyok. Neked azért, hogy megismerd azt, akinek az életed köszönheted, Chaznek pedig azért, hogy túltegye magát a történteken, és megtanulja nem önmagát okolni Sharon haláláért. És ezúton is szeretnék bocsánatot kérni azért, amit a fiam művelt. A gyász időnként a legrosszabbat hozza ki az emberből...

A pulóverem ujjával simítottam végig saját arcomon, mialatt velem szemben Violet egyetértően bólintott. - A mi házasságunk is azért ment tönkre, mert bűnbakot kerestünk. Egymást hibáztattuk, pedig senki se tehet erről. Mégis te vagy az egyetlen, akinek egyáltalán nem volna szabad emésztenie magát a történtek miatt. Megtörtént, és ha mi is belepusztulunk, az se változtat ezen a tényen.

Hálásan tekintettem az asszonyra. Örültem, hogy ilyen együttérzőek mindketten, és igyekeznek enyhíteni a bűntudatomon, ami már időtlen idők óta mardos még azért is, amit el se követtem.

- Caspar olyasmit mondott, hogy maguk ketten kibékültek - hoztam fel rekedt hangon a témát. - Igaz ez?

Mindketten halványan elmosolyodtak a kérdés hallatán.

- Olyasmi - felelte Malcolm. - Igazából a távolság is csak azt igazolta kettőnk számára, hogy túl erős szálak fűznek össze bennünket, amit még a múltban történtek sem vághatnak el. Letettem az italt, és végre újból annak szentelem az életem, amire esküt tettem sok évvel ezelőtt. Annak, hogy Violetet boldoggá tegyem.

Figyeltem, ahogy a két idős ember egymásra nézett, és a szívem lassan meghasadt. Én is át akartam élni azt, amit ők. Én is boldoggá akartam tenni Chazt, de képtelen voltam rá. Miért volt annyira nehéz? Csak azért, mert a múltra emlékeztetem? Mert bár Sharon szívével élek, mégsem vagyok ő?

Nem bírtam ezt így tovább. Haza akartam menni, mert éreztem, hogy elfogy a levegőm. Elnézést kértem tőlük, és elmagyaráztam, hogy ma még valami sürgős elintéznivalóm van.

- Örülök, hogy megismerhettem magukat - motyogtam, miközben észre se vettem, hogy Violet elővesz valamit a táskájából.

- Ez pár családi kép Sharonról - nyújtott felém egy kis fotóalbumot. - Nekünk nincs szükségünk rá, így is az emlékeinkben fog élni, amíg meg nem halunk. 

Patthelyzet volt. Nem akartam gorombán visszautasítani ezt a nagyvonalú gesztust, de nem is akartam képeket a lányról. Minél idegenebb volt számomra, annál kevésbé fájt, ez az igazság. Tökéletesen elsajátítottam a szervátültetettek struccpolitikáját.

Végül kissé vonakodva ugyan, de elfogadtam az ajándékukat, majd búcsúzáskor valami különöset súgott Malcolm a fülembe.

- Tévedtem. Egy dologban mégiscsak hasonlítasz Sharonra.

Bár nem értettem, mire céloz, de igazán nem is akartam tudni. Úgy éreztem, mintha a lelkem kiszakadt volna a testemből, akárcsak a műtét alatt. Olyan volt, mintha elveszett volna bennem valami, ami azzá tett, aki vagyok.

Végleg megfakultam. Nem engedtem el a múltat, csupán elhalványult az egész lényem, vele együtt pedig minden érzelem. Soha többé nem leszek az a lány, aki beugrott egy ismeretlen ember medencéjébe, és ott szeretkezett Chazzel. Soha az életben nem történik már meg az, hogy valaki július negyedikén csókoljon meg, olyan hirtelen, mint ő, miközben elkezdődik a tűzijáték.

Öregebbnek éreztem magam, mint Malcolm és Violet összesen. Olyan volt, mintha egy kétszáz éves ember bőrét öltöttem volna magamra. Miért nekik jár a boldog végkifejlet, az idilli happy end? Hiszen az ő életüknek elméletileg már vége, az enyém pedig még csak most kezdődne. Ez így egyáltalán nem fair. Minden, csak nem fair.

A buszon ülve tudtam csak rászánni magam arra, hogy belenézzek az albumba. Láttam Sharont kicsi lányként az erdő szélén, vagy amikor a kutyákkal játszott. Láttam az osztályképét, és láttam ahogy átöleli a testvérét, Akiak feje búbját vakargatta vidáman.

Azonban az igazi ajándéknak nyilván mégsem ezt szánták. A megannyi fotó között láttam nem egyet, ahol egy gyönyörű, fekete hajú, kék szemű kisfiúval állnak egymás mellett. Minél többet lapoztam, a gyerekek kamaszokká, majd fiatal felnőttekké váltak, és megláttam a férfit, akit mindketten szerettünk.

Ekkor jöttem rá, mire is gondolt Malcolm. De vajon Chaz nézett rám valaha úgy, mint Sharonra minden egyes képen? Sehogy se tudtam eldönteni. Már egyetlen pillantását se mertem igaznak hinni, hiába volt az a bizonyos megszépítő messzeség. Egyszerűen nem értettem, hogy tudott elhagyni, ha csak egy kicsit is szeretett, ugyanakkor miért könnyezett, ha semmit sem jelentettem neki?

A válasz egyszerű volt. Valamit mégiscsak jelentettem neki, de talán mégsem eleget. Nem voltam olyan fontos, hogy miattam maradjon. Sharon lénye viszont annyira belé ivódott, hogy a puszta emléke miatt képes volt eltűnni az életemből.

Hogy is akarná a kettőnk gyerekét, amikor engem sem akar eléggé? Csak feleslegesen emésztem magam ilyen idióta kérdésekkel. Úgyse jön vissza többé.

Mire hazaértem, már úrrá lett rajtam a zokogás. Köszönés nélkül beszaladtam a szobámba, Ahmed pedig sietve rohant utánam, ám amikor meglátta, hogy az albumot szorongatva elcsukló hangon bőgök, magzatpózban fekve az ágyon, csak tátott szájjal tudott meredni rám. Nyilván halálra rémítettem szegényt, de már képtelen voltam uralkodni az érzéseimen.

Gyászoltam. Gyászoltam a gyerekem apját, és életem legszebb pillanatait, amelyek szinte mind hozzá fűződtek.

Mégis leginkább az fájt, hogy rájöttem, én mindössze egy apró kitérő voltam számára, mialatt ő a végállomás. Többé semmi se lesz a régi.

***

- Minden a lehető legnagyobb rendben - állapította meg Dr. Fabray, a nőgyógyászom, akit nem más, mint a kardiológusom ajánlott. - Az AFP-vizsgálat alapján semmi ok az aggodalomra. Szed elég kalciumot, ugye?

Elégetetten bólintottam. - Hogyne.

- Jól teszi - helyeselt az orvos. - Ilyenkor rettentő fontos, mert a baba szervezetébe épül a kalcium, és emiatt szükséges az utánpótlás. 

Miközben felálltam, és már elhagytam volna a rendelőt, még lett volna pár kérdésem.

- Doktor Úr, mostanában egyre jobban görcsöl a vádlim - panaszoltam. - És egyre fáradtabb is vagyok, pedig azt hittem, hogy ez a rosszullétek múlásával enyhül. 

Miközben kinyitotta nekem az ajtót az ősz halántékú, szemüveges férfi, igyekezett megnyugtatni.

- Ne aggódjon, Grace! Ebben az időszakban ez teljesen normális. Pihenjen sokat, és azt javaslom, hogy szedjen magnéziumot a vádlija miatt - tanácsolta. - Hamarosan a baba neme is egészen biztos, hogy kiderül.

Rögtön elmosolyodtam ennek hallatán. - Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szeretném tudni. Jó volna, ha meglepetés lenne. Amúgy is már eldöntöttem, hogy fogom hívni, akár fiú lesz, akár lány.

Dr. Fabray viszonozta a mosolyom. - A maga döntése. Amúgy a kicsi apja most hogyhogy nem jött el a vizsgálatra? - érdeklődött kíváncsian. - Eddig minden alkalommal megjelent.

Egy pillanatra egészen elsápadtam, amikor feltette ezt a kérdést. Mi az, hogy miért nem jött el az apja? Hiszen sose jött el. Azt se tudja, hogy gyereket várok.

Aztán eszembe jutott, hogy az orvosom Ahmedre gondolt. Sosem magyaráztuk el, kicsoda az életemben, ezért nyilván arra következtetett, hogy ő a biológiai apa.

Nem akartam magyarázkodni, ezért csak annyit mondtam, ma nem ért rá, ami igaz is, csak éppen még nekem sem árulta el, hogy miért.

Mikor már otthon voltam, ez újból eszembe jutott. Éppen egy anyaméhben fejlődő kisbabát festettem, miközben azon gondolkodtam, mi tesz egy férfit apává. Vajon Chaz tényleg apa lesz anélkül, hogy tudna róla? Nem inkább Ahmed érdemelné ki ezt, aki ott van mellettünk, és támogat bennünket? És mikortól írja felül a genetikai egyezést a szeretet?

Sóhajtozva kevertem a színeket egy kartonlapon, miközben továbbra sem találtam választ a kérdéseimre. Az ötödik hónapban jártam. A bennem élő aprócska valami már sokkal inkább egy kicsi emberre hasonlít, mint egy babszemre. Már mindent hall maga körül, és hamarosan lehet, hogy...

Abban a pillanatban egy olyan semmihez sem fogható érzés kerített hatalmába, mint még soha azelőtt. Megéreztem a gyermekem. Éreztem, ahogy megmozdul, megérint engem belülről. Annyira csodálatos volt, mégis ismeretlen, idegen, ugyanakkor rögtön tudtam, mi ez, mintha csak egy ösztön kelt volna életre bennem pusztán attól, hogy a baba ott mocorgott bennem.

Hangosan nevettem a boldogságtól, mikor hallottam a zár kattanását, és egyből odaszaladtam Ahmedhez, hogy átöleljem őt. Úgy meglepődött, hogy még a teli bevásárlószatyrok is kiestek a kezéből, de ő akkor is viszonozta az ölelésemet.

- De jó így hazatérni - könyvelte el derűsen. - Mégis mivel érdemeltem ezt ki?

Kibontakoztam az ölelésből, kezeit pedig a hasamra helyeztem.

- Ezt nem hagyhatod ki - kuncogtam ragyogó arccal. - Egyszerűen fantasztikus.

Láttam, ahogy egészen átszellemült, mikor megérezte a kicsi mozdulatait. A szemében új fény csillant, mintha ő maga is újjászületett volna. Mindketten abban a pillanatban szembesültünk azzal, hogy ez a valóság. Hamarosan gyerekünk lesz.

Gyerekünk? - komorodtam el a saját gondolatomon. - De hiszen nem is a kettőnk közös gyereke. 

Bár az én örömöm megkopott, nem akartam Ahmedét elrontani. Elképesztően boldog volt, hogy mindennek részese lehet. Olyannyira magával ragadta a pillanat, hogy letérdelt, és úgy karolt át a derekamnál, hogy arcát a hasamra helyezze.

Furcsán bizsergető érzés volt, hogy így törődik valaki nem csupán velem, hanem a gyerekemmel. Tényleg szereti őt is, akárcsak engem. 

Zavartan félbeszakítottam az idillt, mikor megkérdeztem tőle, mit vásárolt.

- Ajándékot - felelte, mialatt feltápászkodott.

Elkerekedett szemekkel néztem rá. - Mégis kinek?

- Igazából... mindkettőtöknek - hebegte kissé bizonytalanul, majd az egyik zacskóból elővett egy becsomagolt dobozt, és felém nyújtotta.

Nevetve nyomtam csókot az arcára, majd bementem a szobámba, hogy az ágy szélén ülve megnézzem, mit kaptunk tőle. Úgy téptem fel a csomagolópapírt, akár egy izgatott kölyök, mialatt ő a küszöböt se lépte át, hanem az ajtófélfának támaszkodva figyelt engem.

Ahogy a csomagolás megsemmisült, úgy jöttem rá, hogy Ahmed gyerekcipőt vásárolt. A kicsi első cipőjét. Föl se mertem nyitni, olyan izgatott voltam, úgyhogy neki kellett unszolnia, hogy nyissam már fel a cipősdobozt.

Mihelyst megtettem ezt, lehunyt szemmel lélegeztem be az új cipő illatát. Kezeimmel éreztem, milyen apró lábacskákra tervezték őket, és elképzeltem, hogy hamarosan az én gyerekem fogja viselni.

Édes Istenem! Hát tényleg gyerekem lesz. 

Ahmed gyöngyöző kacaját hallottam. - Legalább nyisd ki a szemed!

Engedelmeskedtem neki, és alaposan végignéztem a kiscipőket. Fehérek voltak, akár a felhők derűs napokon, és puhák, mégis volt tartásuk. Egyszerűen tökéletes.

Viszont ahogy a szemem a masnira kötött cipőfűzőkre tévedt, olyasmit láttam meg, amitől egy pillanatra elfelejtettem kifújni a levegőt.

Egy karikagyűrű függött rajta. Minden bizonnyal ez az én ajándékom volt.

Olyan érzés volt, mintha tarkón vágtak volna. Csak bámultam a gyűrűt, azon gondolkodva, hogy még mi mást jelenthet ez, mint azt, amire én megállás nélkül gondolok. De végül mindig csak ugyanarra a következtetésre jutottam, miszerint ez egyetlen dolgot jelenthet.

Mégsem akartam elhinni, hogy ez megtörténik.

Ahmed félve ugyan, de közelebb lépett. Láttam ugyan, ahogy letérdel elém, azonban nem akartam észrevenni. Úgy csináltam, mintha mindez csak egy tévedés volna.

- Grace, bár azt ígérhetném neked, hogy mindig veled leszek, de mindketten tudjuk, hogy ez nem így van - kezdett bele, mialatt jéghideg kezemet melengette. - Nincs sok időm, mindössze pár évem, de azt teljes mértékben neked és a kicsinek akarom szentelni. Legyünk egy család, én csak erre vágyom. Tisztában vagyok azzal, hogy nem a középkorban élünk, és te egyedül is képes lennél felnevelni a gyereket. Én viszont mégis azt szeretném, hogy osztozzunk az örömökön, ahogy a problémákon is. Házasodjunk össze, Grace. Add meg az esélyt, hogy olyan boldoggá tegyelek, amilyenné te tettél engem.

Hirtelen légszomj kezdett gyötörni, ahogyan rá, majd a cipőfűzőre felfűzött gyűrűre pillantottam. Ott térdelt előttem, és válaszra várt, de mindez olyan hirtelen ért, hogy képtelen voltam rendes választ adni. Az egyik pillanatban még úgy gondoltam, hogy nem, a másikban viszont úgy, hogy igen. Így mégis mit felelhetnék?

Felpattantam, és ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, zaklatottan elszaladtam, hiába szólt utánam. Csak becsaptam magam után az ajtót, és futottam bele a vakvilágba.

Céltalanul jártam az utcákat, de mintha minden emberben Chazt véltem volna felfedezni, a gyerekem apját, akinek a helyére akar lépni Ahmed.

Mégis mi történik velem, és miért? Mi értelme ennek az egésznek?

Amíg futottam, addig is csak Chazre tudtam gondolni, arra, hogy az érzéseim sehogy sem múlnak, pedig olyan erősen tettem ellene. Mikor végre képes voltam megállni, görcsösen hívogatni kezdtem a számát, hiába tudtam, hogy nem elérhető. Egyszerűen nem akartam felfogni, csak újra és újra elindítottam a hívást, ami rögvest meg is szakadt.

- Vedd már fel! - üvöltöttem tébolyodott módjára. - Tudnom kell, hogy neked mi erről a véleményed. Vedd fel, a picsába!

Végre valahára feladtam a próbálkozást, és tudatosult bennem, hogy soha nem fogja felvenni. Abban a pillanatban elgyengülten leültem a kemény betonra. Április volt, tavasz, közeledett az érettségi. Olyan volt, mintha ébredezne a világ, ahogy elnéztem a külvilágot.

Akkor miért éreztem legbelül úgy, mintha mi sem változott volna azóta a decemberi éjszaka óta?

Elsétáltam arra a helyre, ahol mindig képes voltam megnyugodni. A tengerpartra.

Éreztem a sós szellő illatát, és hallgattam a tenger morajlását, miközben minden lépésemmel nyomot hagytam magam után a homokban. Eszembe jutott, milyen furcsa, hogy pont annak a látványa csillapít le, ami a régi barátnőm, Janis vesztét okozta.

Te mit tennél a helyemben, Janis? - tettem fel gondolatban a kérdést. - Mindkettőnket tönkretett a végzetes szenvedély egy olyan férfi iránt, akit igazán sosem birtokolhattunk, mégis bolond módjára a magunkénak hittük. Ahmed tényleg szeret engem, de képtelen volnék bármit is cserébe adni a kedvességéért. Nem akarok olyan emberré válni, mint az anyám. Az semmiképpen sem fordulhat elő.

- Legalább valami szokatlan helyet választanál, ha el akarsz előlem menekülni - jegyezte meg a jól ismert, nyugtató hang a hátam mögül, amely most mégis felkavart. - Így nagyon könnyű megtalálni.

Meg se fordultam, úgy szóltam hozzá.

- Talán titkon tényleg arra vágyok, hogy megtaláljanak - sóhajtottam.

Közelebb jött hozzám. Szemem sarkából ugyan jól láttam a profilját, mégsem mertem rátekinteni. Nem tudni, meddig álltunk így, de egy idő után végre rászántam magam arra, hogy megszólaljak.

- Nem így képzeltem el az életemet, Ahmed - sóhajtottam fel életuntan. - Mikor kislány voltam, minden egészen másképp festett, ha megláttam a jövőmet.

- Hogy érted ezt? - fordult felém érdeklődőn. - Mit terveztél volna másképp?

Cinikusan felnevettem. - Először is nem estem volna teherbe tizennyolc évesen. Nem követtem volna el sorban azokat a hibákat, mint anyám. Most pedig itt vagyok, nincs apja a gyerekemnek, és az egyetlen ember, aki mindig csak adott nekem, feleségül akar venni, holott ő tudja a legjobban, hogy a szívemben csak egyvalakinek van hely. Pontosan az történik velem, ami anyámmal. Egyformán rontjuk el az életünket. Ugyanazok a mozzanatok bukkannak fel, amelyekért őt éveken át megvetettem...

- Ne haragudj, de szerintem túl szigorúan ítélkezel önmagad és anyád felett is - vágott közbe finoman Ahmed. - Véleményem szerint az élet időnként úgy emlékeztet bennünket arra, hogy nem is olyan borzasztó az, amit korábban annak láttunk, hogy a magunk bőrén tapasztalva jövünk rá, mi is az igazság. Ilyenkor derül ki, hogy magunk sem vagyunk különbek bárkinél. Mindenki csupán ember, így pedig esendő. Attól, hogy nem azzal az őrült lángolással szereti Dereket, mint az apádat, attól még szeretheti. Minden szeretet másmilyen. Az édesanyád úgy szereti a mostohaapádat, ahogyan őt szeretni lehet. Derek egy csendes, visszafogott ember, így az iránta táplált szerelem se lehet másmilyen. Ez viszont még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is valódi.

Nyugtalanul zsebre dugtam a kezem. Bárcsak ne tudna ennyire jól belelátni az emberekbe... Éveken át azzal hitegettem magam, hogy Anya és Derek között mindez csupán érdekházasság, amely nélkülöz bármiféle komoly érzelmet, legalábbis az anyám részéről egészen biztosan. De mi van, ha Ahmednek igaza van? Mi van, ha nem csak a vagyonra, az amerikai állampolgárságra, a jó megélhetésre mondott igent Anya? Mi van, ha ez az önzetlen jóság felébresztett valamit halottnak vélt lelke egyik mélyen elrejtett zugában, csak eddig sose merte feltárni, mert félt, hogy ezzel esetleg megbánt engem?

Istenem, én hányszor bántottam őt! Mennyiszer vágtam a fejéhez, hogy képes volt szerelem nélkül férjhez menni, ő pedig még akkor se szólt egy szót se. Szégyellte, hogy tudott bárki mást szeretni apám után, pedig most, hogy Ahmed szavait hallottam, és eszembe jutottak az elmúlt évek, tényleg csak arra tudtam jutni, hogy szereti a mostohaapámat...

A hűvös széltől alig észrevehetően megborzongtam, mire Ahmed azonnal vállamra terítette a pulóverét. Jobban ismert engem, mint én saját magamat. 

Ahogy összehúztam magamon a pulóvert, ő maga felé fordított, hogy végre a szemébe nézhessek. Amint ez megtörtént, késztetést éreztem arra, hogy kegyetlenül őszinte legyek vele.

- A barátságomnál többet sosem nyújthatok neked - közöltem vele kissé nyersen. - Még nem állok készen arra, hogy elengedjem a múltat. Nem akarhatsz elvenni egy olyan embert, mint én. Csak még több fájdalmat okoznék neked, Ahmed. Én nem...

Ekkor mutatóujját lágyan ajkamra helyezte, hogy maradjak csöndben. Engedelmeskedtem neki, mire az enyém helyett az ő ajkai nyíltak szóra.

- Ne most adj választ! - kérlelt. - Gondolkodj el a dolgon, és ha később is nemet mondasz, legalább megnyugtat az a tudat, hogy fontolóra vetted a dolgot. Bárhogy is döntesz, rám mindenképp számíthatsz. Senki sem sürget. Az, amit érzek, kitart addig, amíg élek.

Szomorúan bólintottam. Biztos voltam abban, hogy igazat mond. Csupán az a baj, hogy Ahmed nem fog sokáig élni, ezt mindketten nagyon jól tudtuk. Nem is ő sürgetett engem, hanem a halála, ami bármikor bekövetkezhet. Az orvosok éveket adtak neki, de mi van akkor, ha nekem évekbe telik, mire kiheverem mindazt, ami történt?

Megígértem, hogy átgondolom, mégis abban a percben mintha minden porcikám tiltakozott volna ellene. Nem akartam, hogy az élet ráébresszen, milyen igazságtalan voltam az anyámmal.

***

- Nem, nem, nem, és nem! - mondogatta egyre idegesebb hangon Mr. Abbot, ahogy a képeim között válogatott. - Nincs bennük se lélek, sem a korábbi egyedi technikája. Ha ezekkel a képekkel kéne jelentkeznie, egészen biztos, hogy nem vennék fel sehova.

Szégyenlősen kerültem a tanárom tekintetét. - Sajnálom - nyögtem ki tompán.

- Hát sajnálhatja is - bizonygatta a férfi. - A mai reggelimben több volt a fantázia, mint ezekben. Mi van magával, Grace? A képei laposabbak már nem is lehetnének.

Mr. Abbot műtermében voltunk, mint minden különóra során. Eddig sosem volt elégedetlen a munkáimmal, mostanában viszont tényleg elég ritkán szállt meg az ihlet, és akkor sem csináltam semmi egyedülállót.

Némi mérlegelés után a tanárom megállapította, mi a legnagyobb bajom.

- Maga eddig a szívével festett, most viszont az agyával - magyarázta, mialatt az ecseteit rendezgette. - Olyan, mintha elzárta volna az inspiráció forrását, nehogy fájdalom érje. Fájdalom nélkül viszont művészet sincs.

Nem akartam beismerni, de igaza volt. Igyekeztem minél kevesebbet gondolni az életem legszomorúbb pillanataira, mert már így is úgy éreztem, hogy bármikor felemésztenek. Nem gondoltam arra, hogy Ahmed megkérte a kezem, hogy mennyire félek az esetleges komplikációktól, akármit is mondanak az orvosok, hogy Chaz elhagyott...

És arra, hogy miért hagyott el.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mire készül Mr. Abbot. A festőállványra helyezett egy kifeszített vásznat, elővette a festékeket. Csak akkor figyeltem fel rá, mikor odament hozzám, és kezembe nyomott egy ecsetet.

- Most pedig fessen! - parancsolta ellentmondást nem tűrően. 

Ám én vonakodtam. - Nem szeretném... Most nincs hozzá erőm.

Persze ezzel véletlenül se tudtam meggyőzni. - Az erő mindig ott van bennünk - förmedt rám. - Maga nem gyenge, Grace. Ha az volna, már régen feladta volna. Ne most hátráljon meg. Frida Kahlo, Salvador Dalí, Marc Chagall. Maga szerint tudnánk a nevüket, ha egyszer csak fogták volna magukat, és abbahagyják a festést, pusztán azért, mert elfáradtak? Ne legyen gyáva! Ne futamodjon meg saját magától! Fessen!

Továbbra is ellenkeztem. - Nem megy! Értse meg, hogy nem megy!

Mintha meg se hallotta volna, úgy nyomta kezembe az ecsetet, majd a festőállvány felé tuszkolt. Úgy féltem, mintha a bitófa felé közelednék. Abban a pillanatban az a festőállvány személyesítette meg minden félelmem, amelynek lényege nem más volt, mint a jövővel való szembesülés. Reszketve, hihetetlenül gyors pulzussal figyeltem a szűziesen fehér vásznat, miközben összekuszálódtak bennem a gondolatok. Mr. Abbot kezdte el irányítani a kezem, ahogy megfogta, és az ecsetem úgy mártottam a vörös festékbe, hogy magamtól egy önálló mozdulatot sem tettem. Ő mozgatta élettelen csuklómat helyettem.

- Most pedig fessen - súgta hátulról a fülembe. - Tudom, hogy képes rá. Maga is tudja. Engedje szabadjára minden szenvedélyét, szeretetét, haragját, és persze a kételyeit. Semmi se maradjon titokban. Minden ott van magában, de el fogja magát pusztítani, megfojtja, ha nem adja ki magából. Ne önt öljék meg, hanem maga öljön. Öljön és alkosson, miközben fest. Csak fessen! - Ekkor úgy felemelte a hangját, hogy riadtan összerezzentem. - Fessen, a pokolba is! Gyerünk!

Nem bírtam tovább. Minden érzés előtört, ahogy minden erőmmel szinte lesújtottam a vászonra. Egyszerre gyűlöltem és szerettem, miközben egy hosszú vérvörös csíkot hagytam magam után, mintha valóban gyilkoltam volna.

Némán figyeltem a csíkot. Több érzelem volt abban az egyetlen vörös csíkban, mint az eddigi munkáimban együttvéve. Eszembe jutott minden, és többé már nem szabadulhattam.

Ezért tovább csináltam.

Minden megszűnt körülöttem. Mr. Abbot olyan csöndben volt, hogy akár le is léphetett közben, annyira nem lehetett hallani még a légzését sem, én azonban attól való félelmemben, hogy megszűnik ez a gördülékeny alkotási folyamat, meg se fordultam. Csak festettem, miközben hol sírtam, hol nevettem. Egy ideig szigorúan az ecsettel dolgoztam, de végül eldobtam, és inkább a saját kezemmel festettem tovább. Az indulat új kapukat nyitott számomra. Jobban szenvedtem, mint valaha, néha úgy éreztem, össze is esek, vagy netán elvetélek közben, de végül a szemem előtt lebegő célba kapaszkodva felálltam, és folytattam tovább.

Ez a festmény egy küzdelem volt saját magam ellen. Nem ésszel festettem, hanem szívvel, ahogy azt Mr. Abbot elvárta tőlem. Azt se tudtam, mit csinálok, mindössze éreztem az embertelen fájdalmat, amit üvöltés nélkül el se lehetett volna viselni.

Mikor végleg kimerültem, könnyes szemmel néztem végig a képen. Akkor szembesültem azzal, min is dolgoztam hosszú órákon át megszállott módjára.

Egy vérben tocsogó szív tárult elém. Az aorta el volt metszve, mintha csak kivágták volna valakiből a szervet, ám abból mindkét oldalt gyenge, apró angyalszárnyak nőttek ki, és egy titokzatos kék szempár figyelte a szívet a magasból, mintha csak egy óvó égi tekintet volna, nem több. Mégis a leghátborzongatóbb az a köldökzsinór volt, ami összekötötte a szempárt és a szívet. Elválaszthatatlanok maradnak, vagy ha mégsem, mindketten elvéreznek.

Senki se tudná megérteni, mit jelent ez számomra, csupán az, aki ismeri az élettörténetemet. Pontosan ezért volt számomra olyan csodálatos, és ezzel nem voltam egyedül.

- Erről beszéltem, Grace. Szép munka! - jegyezte meg immár elégedetten Mr. Abbot, én pedig amint meghallottam elismerő szavait, arcom a vállába fúrtam, mert többé nem tudtam úrrá lenni a sírásomon.

Előhívta belőlem újból az érző, emberi lényt, és nem tudom, ezzel jót tett velem vagy ártott nekem. Mégis csak egy szót tudtam megállás nélkül szajkózni.

- Köszönöm... Köszönöm...

***

Idegenkedve, kissé kimérten szedtem a lábaim, ahogy haladtam előre azon a környéken, amelyet egykor otthonomnak kellett volna tartanom. A kertváros bár látszólag mindig szívélyes és barátságos volt, ez csupán a felszín volt. Csak egy bizonyos társadalmi réteget hajlandó magához édesgetni az effajta közeg, ahol a friss virágpor illatát is elnyomja a kerti grillezés után terjengő bűz, és a környezetet kicsit sem kímélő sportkocsik benzinszaga.

Akkoriban az élet ezen oldalát már tisztán láttam. Tudtam, hogy két bevándorló gyereke sosem érezheti magának az efféle viperafészket. Amerika itt csupán azokat várja tárt karokkal, akiknek egy családtagjuk sem rendelkezik zöldkártyával, és letéti alapja ott gyarapszik a bankban, arra várva, hogy a lelkes csemeték azt mind el is költsék a tizennyolcadik szülinapjuk és a diplomaosztójuk között. A "kevésbé szerencsések" hamarabb eltékozolják azt a kisebb vagyont, amit egyesek egy életen át spórolnak össze.

Többé nem az otthonom ez a hely, talán soha nem is volt az. Nem azért jöttem, hogy hazatérjek, hanem azért, hogy választ kapjak végre a kérdéseimre attól az embertől, akinek a darabja voltam, majd egyszer csak váratlanul elszakadtunk. Először akkor, amikor megszülettem, másodszor akkor, mikor helyette Chazt választottam. Szomorú tény, ez igaz, és bár nem éppen a legtökéletesebb élet, amit adott nekem, de megadta, és ez a fontos.

Nem tudtam azóta se dönteni azzal kapcsolatban, hogy mit feleljek Ahmednek. Ugyanannyi érv szólt mellette, mint ellene. Képtelen voltam zöld ágra vergődni, így hát végül ki mástól várhattam volna a megoldást, mint attól, akinek a lelke az enyémnek a tükörképe. Ő igent mondott arra, amin én még vacillálok, de vajon bánja, hogy így döntött?

Vagy talán mégis igaz volna, hogy takargatta ezidáig az érzéseit? Bármi is volt az igazság, úgy éreztem, tudnom kell, hogy én is tudjam, mi a helyes döntés.

Egészen elbizonytalanodtam, amikor egyre közeledtem a házhoz, ahol a családom továbbra is él... Nélkülem. Már úgy éreztem, hogy meggondolom magam, és visszafordulok, amikor egyszer csak megláttam az anyámat, ahogy kilép az ajtón. Lefogadom, hogy már akkor kiszúrt engem, amikor még csak befordultam a sarkon.

Többé nem volt visszaút. Lélegzetvisszafojtva haladtam tovább, és minél közelebb kerültem, annál jobban láttam, hogy néhány hónap alatt anyám éveket öregedett. Bár továbbra is gyönyörű volt, a szépsége egyértelműen megkopott, és már csupán bennem és Meredithben él tovább.

Mihelyst elértem az ajtó felé vezető kis utat, megtorpantam, ő pedig alaposan végigmért engem, nem utolsósorban pedig az egyre gömbölyödő hasamat, hiszen amióta eldöntöttem, hogy nem vetetem el a leendő unokáját, a kettőnk közti kapcsolat látszólag végleg megszakadt. Ő legalábbis nem próbált felkeresni engem.

Összefont karral várta, hogy megszólaljak, ez viszont aligha következett volna be, annyira elfogott a félsz.

- Mit akarsz, Grace? - tudakolta meg tőlem hűvösen. - Rég jártál erre. Csak nincs valami gond?

Szinte éreztem a gombócot a torkomban. Az egész út alatt eljátszottam magamban, hogy mit mondok neki, de a szavai mintha jeges fuvallatként mindent elfújtak volna, és a szavak rendre tovaszálltak. Talán nem is attól féltem, hogy feltegyem a kérdést, hanem sokkal inkább attól, mit fog rá válaszolni Anya.

- Én... én... - hebegtem, majd végül összeszedtem a gondolataimat. - Tudni szeretném.

- De mégis mit? - értetlenkedett az anyám.

Ekkor tettem felé egy lépést. - Hogy szereted-e. Sosem merted kimondani, nekem viszont most szükségem van arra, hogy tudjam, mi az igazság. Szereted Dereket? Már akkor szeretted, mikor megkérte a kezed, vagy ez csak később következett be? Bekövetkezett egyáltalán?

Amint ezt meghallotta, sietősen elfordította a fejét, hogy véletlenül se tudjak a szemébe nézni. 

- Mit számít az? - kérdezett vissza remegve.

Többé én sem tudtam türtőztetni magam, és felemeltem a hangom.

- Azért, mert tudnom kell! - kiabáltam. - Mert újraélem az életed, és ugyanaz történik velem, mint veled. A nagy szerelem örökre eltűnt az életemből, viszont van valaki, aki önszántából apja helyett apja lenne a születendő gyerekemnek. Tudnom kell, mi vár rám, hogy mi lesz a sorsom. Van esélyem arra, hogy újra szeressek bárki mást, vagy mindez felesleges próbálkozás? Áruld el nekem!

Anyámból egy hosszas sóhaj szakadt ki. - És ezt tőlem akarod megtudni? Azt hiszed, ha elmondom, hogy érzek Derek iránt, az felülírhatja a jövődet, amiről mit sem tudok?

Így, hogy tőle hallottam mindezt, valóban elég valószerűtlen volt, hogy az életem feltétlenül ugyanúgy fog alakulni az övé, akkor is, ha vannak benne hasonlóságok.

De akkor is tudni akartam, mit érez. Ehhez ragaszkodtam, és amikor újból feltettem neki a kérdést, bár nem felelt, de ahogy akkor rám nézett, a tekintete egyből elárulta. Rájöttem, milyen vak voltam annyi éven át. 

Végre ő is tett felém egy lépést, majd kezeit a vállamra tette. 

- Amit most mondani fogok neked, jegyezd meg örökre - kérte tőlem mérhetetlen komolysággal. - Te meg én nem vagyunk egyek, Grace. A testemből és a véremből vagy, de nem a klónom, nem egy plusz végtag. Önmagad vagy, a sorsod pedig a te kezedben van. Igazából már akkor magunkra maradunk, amikor a születésünkkor elvágják a köldökzsinórt. Onnantól fogva egyre ritkábban lesz lehetőségünk arra, hogy óvjanak bennünket, mígnem teljesen magunkra leszünk hagyatva. Csupán társaink lehetnek a Földön, akik megszépítik vagy megkeserítik az utunkat, de úgy igazán senki sem válik a részünkké. Ez csak egy ostoba ábránd, amibe a romantikus idealisták ringatják magukat. A te utadat akkor is te járod, ha én nem vagyok melletted, sem Chaz, sem Ahmed, de még a gyereked se. Nem döntheted el, melyik irányba fordulsz pusztán azért, mert én is így tettem. Önálló lények vagyunk önálló akarattal. Ne tévesszenek meg a hasonlóságok. Én nem vagyok te, ahogy te se vagy én, Ahmed pedig nem Derek, és Chaz sem az apád. Minden történet a maga módján egyforma, mégis különböző. 

Tágra nyílt szemekkel bólintottam, mikor egyértelművé vált, hogy befejezte a mondandóját. Hogy lehet igaz, amit mondott? Hogy lehetünk két külön lény, ha így a lelkembe lát? 

Azért lát a lelkembe, mert ismer - jöttem rá némi gondolkozás után. - Ennek aligha van köze a genetikához. Ha a létezésemről se tudott volna idáig, honnan is sejthetné, mit érzek, és miféle kételyek gyötörnek?

Zavartan indultam el, arra gondolva, hogy biztos Anya már lezárta a beszélgetést, amikor még utánam szólt.

- Fiú lesz vagy lány?

Mint egy lassított felvétel, úgy fordultam vissza. - Úgy döntöttem, hogy a születésekor akarom megtudni - feleltem. - Bár van egy olyan érzésem, hogy fiú.

Talán én láttam rosszul, de mintha Anyának ekkor mosolyra húzódott volna az ajka.

- Ne félj komoly döntéseket hozni, Grace Paz Moreno - kötötte a lelkemre utoljára. - Nem arra neveltelek, hogy ilyen könnyedén meghátrálj.

Megígértem, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni ennek érdekében. Egy ideig még egymást bámultuk, mint a megkövült szobrok. Mozdulatlanul, kiismerhetetlenül. Szerettem volna megölelni őt, de az a pár méter, ami közöttünk állt, mintha egy végeláthatatlan szakadéknak tűnt volna abban a pillanatban. Egyikünk se volt hajlandó engedni, pedig tudtuk jól, ha valamelyikünk rászánná magát, akkor talán véget vethettünk volna annak a viszálynak, ami szétválasztott bennünket.

De Anya akkor oldozott fel engem. Az utamra engedett azzal a tudattal, hogy nem egy babonának, valami átoknak vagyok a folytatása, hanem egy igazi ember, aki hamarosan életet fog adni egy másiknak.

Nem voltam biztos benne, hogy tíz év múlva minden gond nélkül fel fogom tudni idézni minden szavát, amit akkor mondott nekem. Viszont amíg élek, minden bizonnyal sosem fogom elfelejteni, mit éreztem, amikor mindezt kimondta.

Ám azt továbbra sem tudtam, mit feleljek Ahmednek.

***

Yanina és én a parton ültünk. Igazából nem is nagyon beszéltünk, mi több, én szinte már féltem megszólalni, hiszen azt se tudtam, hogy mivel kezdjem, ezért inkább a tengert bámultam. Közeledett az érettségi, a felvételi, ráadásul Ahmed továbbra is válaszra várt. Persze a világ minden kincséért sem erőltette volna a dolgot, azt mondta, addig gondolkodhatok a dolgon, amíg csak úgy látom jónak.

De a tanácstalanság egyre inkább kezdett felemészteni engem. A pro és kontra érvek állandóan döntetlen mérkőzést nyertek, és ha el is játszottam a gondolattal, milyen család lenne belőlünk, egy ostoba kérdés azonnal összetörte a törékeny ábrándot.

Mi van, ha Chaz mégis visszajön?

Mondhattam akármit, de legbelül továbbra is reménykedtem. Nem akartam elszakadni, sem elfogadni, hogy mindez így ért véget. Képtelen voltam elhinni, hogy többé nem látom őt, hogy már soha nem fogom hallani, ahogy Nanooknak szólít.

Lopva a barátnőmre sandítottam. Olyan boldog volt, annyira kiegyensúlyozott. Idris és ő tökéletes párt alkotnak, akárcsak Miguel és Awa. Nyilván nem lehetett egyszerű megbarátkozni a helyzettel, hogy egy testvérpárral járnak, de lassan már fél éve ment ez így, szóval egyértelműen túltették magukat mindezen.

Vajon hogy csinálják?

Megköszörültem a torkom, majd bátortalanul Yaninához szóltam.

- Hogyan felejthetném el őt? - kérdeztem tőle tanácstalanul. 

A lány meglepetten vonta fel mindkét szemöldökét. - Tessék? - nevetett fel zavartan.

- Hogyan felejthetném el Chazt, ahogyan te is Miguelt? - ismételtem meg. - Mióta elment, számomra megállt az idő, és félek, hogy ez már örökre így marad. Csak várom, mikor kopog az ajtón, mikor hív fel, vagy egyszerűen csupán meglátom az utcán sétálva. Szeretnék olyan boldog lenni, ahogy te is Idrisszel.

Yanina összekulcsolta lábfejeit, ahogy törökülésbe helyezkedett, majd hosszasan végigmért.

- Szerinted ez arról szól, hogy elfelejtjük azt, akit régen szerettünk? - tudakolta meg tőlem kioktató hangon. - Nem felejtettem el Miguelt, nem is tudnám, hiszen még így is majdnem minden nap látom az ormótlan képét - viccelődött, mire mindketten elnevettük magunkat. - Nem, Grace. A lényeg nem az, hogy elfelejtsed, és a legtöbb ember azzal szúrja el, hogy ugyanígy erre törekszik. Olyan célkitűzés ez, amit senki se képes véghezvinni. Nekem egyszerűbb dolgom volt, mert én és Miguel nem vettük olyan halálosan komolyan a dolgot, mint ti ketten. Úgy festettetek együtt, mint valami tragikus szerelmi történet főhősei...

- Van benne valami - húztam el a számat.

- Mi ketten viszont úgy álltunk hozzá, hogy még fiatalok vagyunk, és rengeteg szerelem vár ránk az életben - folytatta tovább Yanina. - Ti mindent egy lapra tettetek fel, és vesztettetek. Megesik az ilyesmi, de nehezebb is kiheverni. Több időre van szüksége annak, aki úgy érzi, élete nagy szerelmét veszítette el, mint annak, aki csupán egy komolytalan kamasz kapcsolatot. Nem akartam magamhoz láncolni Miguelt, ahogy ő sem engem. Önzetlenségnek tűnhet, de szerintem sokkal inkább érdektelenség. Továbbléptünk, mert már kihűltünk, és tisztán láttuk, nincs értelme felesleges álmodozással elvenni egymástól a lehetőséget, hogy boldogok legyünk, akár valaki más oldalán. - Ekkor hunyorogva az égre tekintett, ahol sirályok szelték ketté a levegőt. - Talán nem is arról van szó, hogy nem szerettük egymást eléggé. Lehet, hogy olyan sokat jelentünk egymásnak, hogy felülemelkedünk az afféle önző dolgokon, mint például kivel van most együtt. Úgy vélem, minden embernek meg kell ezt tapasztalnia, hogy önmagát is képes legyen szeretni.

- Nem értelek - közöltem vele zavarodottan. - Az előbb még érdektelenségről beszéltél, most viszont a világ legönzetlenebb emberének tűnsz, akinek csak az számít, hogy akiket szeret, boldogok legyenek.

A lány nagyokosan felém fordult. - És szerinted nem kell némi érdektelenség az önzetlenséghez? Sokan összekeverik az érdektelenséget a flegmasággal, pedig hatalmas különbség van a kettő között. Igenis komoly dolog, ha nem érdekel, hogy akivel nem is olyan régen még te ébredtél, most mással teszi meg ugyanezt. Érdektelenség kell ahhoz, hogy gond nélkül végighallgassam Miguelt, mikor arra panaszkodik, hogy Awa túl sokat tanul, nincs rá elég ideje. Én pedig megteszem érte, nem húzom fel magam, és egy idő után ez már nem is jelent komoly gondot, mert azon kapom magam, hogy elengedtem a kezét. Továbbléptem végleg. Hiába tűnt akkoriban olyan hirtelennek a szakításunk, számomra is ez egy folyamat volt, mint bárki másnak. Igazából a legnagyobb próba nem is az, hogy képes vagy elfogadni, nem szeretnek, hanem az, hogy te tudsz-e újra szeretni.

Megjegyeztem magamnak a szavait, mert határozottan úgy éreztem, hogy segíteni fog a döntésben. Yaninának fogalma sem volt arról, hogy Ahmed megkérte a kezemet, így a mondanivalójával sem meggyőzni, sem lebeszélni nem akart. Minden szava szívből jött, és ennél őszintébb már nem is lehetett volna.

Másnap a lakásban ülve a havi csekkeket nézegetve elgondolkoztam az életemen. Anya szerint el kell vonatkoztatnom attól, ő milyen utat választott, és úgy döntenem, ahogy én jónak látom. A lánya vagyok, de független ember, az emberek pedig egyszerre hasonlóak és különbözőek. Nekem kell megírnom a saját történetemet, nem másnak. 

Yanina pedig úgy véli, nem egy szerelem létezik az ember életében. Meg kell gyászolni mindazt, ami elmúlt, aztán szépen továbblépni, élni az életünket, tanulni a hibáinkból.

Idegenkedve kémleltem a számlákat. A kettőnk számlái Ahmeddel. Lassan a hatodik hónapba lépek, mi meg úgy élünk, mint a házasok. Nincs benne túl sok izgalom, de mégis nyugodtak a hétköznapok, nincs okom aggodalomra. Hiába tudom, hogy halálos beteg, a hétköznapokban ez sosem tűnik fel. Úgy tud nevetni, beszélni, enni, és szeretni mint akire még legalább hetven év vár, nem pedig csupán négy-öt. 

Sosem féltem attól, hogy elveszíthetem őt, ahogyan Chazt. Mindig ott lesz, talán nem is hal meg. Lehet, hogy meggyógyul. Akármi történhet...

Felpattantam a dohányzóasztaltól, majd egy újabb levél írásába kezdtem. Ahogy remegő ujjakkal papírra vetettem a sorokat, tudtam jól, ez lesz az utolsó, többet nem fogok írni.

"Kedves Chaz!

Hamarosan fél éve, hogy egy be nem fejezett mondat után kiszaladtál a kórházi szobámból, és azóta sem láttalak. Bármennyire is azon voltam, hogy gyűlöljelek mindazért, ami történt, és elhitettem magammal, nem is reménykedek a visszatérésedben, a hitem igazán sosem halt meg. Minden arcban téged akartalak fölfedezni, mert olyan felfoghatatlan volt a tudat, hogy így ért véget a kettőnk története. Olyan sorsszerűen kezdődött, de végül ugyanúgy tarkón vágott bennünket a jéghideg valóság, mint bárki mást.

Megpróbálom lassacskán elfogadni a tényt, hogy ennek így kellett történnie. Egyikünk sem sejthette, hogy így alakul, ez nem a mi hibánk. Egyedül az élet tehet arról, hogy mi nem maradhattunk együtt.

Idáig álmokból akartam felépíteni az elkövetkezendő éveket, de már látom, sosem jössz vissza, és talán így van rendjén. Többé nem teszek fel olyan kérdéseket magamnak, amikre talán te se tudod a választ. Nem gyötröm magam azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem Sharon szívét kapom. Az ő szívét kaptam, és kész. Megtanultam mindezzel együtt élni. 

Ahmed megkérte a kezem, én pedig igent fogok neki mondani. Nem akarom mindezt úgy felfogni, hogy ezzel egy megfakult jövőbe ugrok fejest, mindössze más palettákat próbálok ki, amelyek talán ugyanolyan varázslatosak lehetnek, mint amiket veled tapasztaltam meg.

Te már rég elengedted a kezem, de én ugyanerre csak most állok készen. Megpróbálom újrakezdeni azzal az emberrel, aki minden bizonnyal nagyszerű apja lesz a gyerekemnek. Szerettem volna mindezt veled átélni, neked szülni, a te fiad vagy lányod felnevelni, de nem így történt. A dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy eleinte tervezzük, de lehet, hogy ezzel nincs is olyan nagy baj.

Viszont amíg élek, az emléked mindig ott fog élni bennem. A szigorúan felvont szemöldököd, a markáns arccsontod, a tetoválásaid, és az időnként olyan végtelenül kegyetlennek tűnő kék tekinteted, amiben én képes voltam felfedezni a gyengeséget. Ha nem is szerettél úgy, ahogy én téged, azért talán sikerült egy kicsit felolvasztanom a szívedben nyíló jégvirágokat. Szerintem már csak ezért is érdemes volt találkoznunk.

Fogalmam sincs, mi fog várni rám mindezek után, de a lelkemnek már elég darabkája halt meg érted. Bocsásd meg nekem, hogy élni akarok, de muszáj. A bennem hagyott lábnyomaid így is örökké fájni fognak.

Meglehet, mindössze pár hónap jutott nekünk, holott számomra egy élet is túl kevés lett volna, de ez a rövid időszak életem meghatározó élménye volt. Mindig te leszel az első szerelmem, aki életre keltett engem, aki megtanított szeretni. Mikor felülemelkedek a szenvedéseken, és túlélem azt, amibe elvileg bele kéne halnom, mosoly fog átsuhanni az arcomon, mert az emléked végig fog kísérni egy életen át, és még mindig jobb néhány hónapnyi lángolást a magaménak tudni, mint egyáltalán nem érezni.

Ezennel hivatalosan is vége. Tudom, már akkor vége volt, mikor elhagytál, mert onnantól hiányzott a boldogító tudat, hogy az enyém vagy, még ha ez nem is volt teljesen igaz. Csak éppenséggel már én se vagyok a tiéd többé. Mindketten szabadok vagyunk ettől a pillanattól fogva. Bízom benne, hogy amíg élünk, emlékezni fogunk egymásra, mert számunkra mindössze ennyi maradt. Az emlékek.

Ég veled, 

Grace"

Bár zokognom kellett volna, a szemeim szárazak maradtak, és a szívem se sajgott annyira, mint máskor. Nem színeztem ki semmit, a nyers valóságot írtam le. Fagyos nyugalommal hajtottam össze a papírlapot, majd fogtam egy borítékot és bélyeget, mint bármikor máskor, és felírtam a megszokott címet. Ettől olyan volt, mintha el akarnám küldeni, pedig jól tudtam, sosem volna hozzá bátorságom.

Egészen megnyugodtam attól, hogy leírtam mindezt. Úgy éreztem, képes leszek továbblépni végre, és új életet kezdeni Chaz nélkül. Ideje volt már. Nem akartam, hogy elrepüljön mellettem az élet, mialatt egy elérhetetlen álomképbe kapaszkodok.

Valaki váratlanul csengetni kezdett, én pedig meglepetten léptem az ajtóhoz, hiszen Ahmed még dolgozott. Mikor megtudtam, hogy Derek, a mostohaapám jött el hozzám, végtelenül boldog voltam. Egyszerű pólóban és farmerban volt, mintha nem is a neves pszichológus volna, csak egy hétköznapi ember. Keveseknek adatott meg az a kiváltság, hogy ezt az oldalát is lássák, ám ez annál nagyobb szerencsének számított.

- Hát te mit keresel itt? - kérdeztem tőle csodálkozva, mialatt átöleltem.

Derek felnevetett. - Épp ráértem, és gondoltam, hozok nektek egy kis ajándékot - magyarázta, mialatt egy teli zacskót emelt a magasba. - Csak néhány ruha a kicsinek, semmi extra. De azért úgy gondoltam, hogy lassan már ideje lesz segíteni a felkészülésben. A pici csak nő, és az a pár hónap egy szempillantás alatt elrepül...

Izgatottan néztem a babaruhákat, amelyek többnyire vagy fehérek vagy sárgák voltak, amit Derek azzal magyarázott, hogy ezeket ugyanúgy viselheti ha fiú lesz, ha lány.

- Val mesélte, hogy a születésekor akarod megtudni a nemét - magyarázta, mire az arcom akaratlanul is komorrá vált, ami nem kerülhette el a figyelmét. - Nagyon hiányzol neki, Grace, de egyszerűen túl büszke, és szégyelli magát azért, amit tett. 

Tehetetlenül felsóhajtottam. - Én már nem is haragszom rá, hidd el. Viszont úgy érzem, a távolság már túl nagy közöttünk ahhoz, hogy mindezt megoldjuk. A szakadék mindent ellehetetlenít.

A mostohaapám odajött hozzám, és megfogta a kezem. - Akkor hidat kell építeni, hogy a szakadék többé ne legyen akadály - közölte tőle szokatlan hévvel, pszichológiai szakzsargonok nélkül, ami különösen meglepő volt. - Ő is örül annak, hogy nagymama lesz, csak nem meri kimutatni az érzéseit, mert fél, hogy sosem bocsátasz meg neki.

Nem tudtam erre mit mondani. Egyelőre csak örülni akartam annak, hogy az életem kezd egyenesbe jönni, ezért inkább arra tereltem a témát, ami sokkal inkább foglalkoztatott.

- Mondd csak, eljönnél az esküvőmre? - tudakoltam meg tőle rekedten.

Eleinte Derek úgy tett, mintha nem értené a kérdést, majd amikor tudatosult benne, mit is mondtam, szívből gratulált nekem.

- Ahmed remek ember. Biztos nagyon boldogok lesztek együtt, de... - bizonytalanodott el egy pillanatra. - Te valóban ezt akarod, Grace?

Kimérten bólintottam. - Alaposan átgondoltam, hidd el. Nehéz volt döntést hozni, de rájöttem, hogy megérdemlek az élettől egy második esélyt, és nem akarok egy életen át a múltban élni. - Ekkor kezem a vállára téve mélyen a szemébe néztem. - Tudom, hogy milyen kegyetlen voltam veletek annyi éven át. Azt hittem, Anya sosem szerethet téged úgy, ahogy Apát, de már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nincs fekete vagy fehér, szeret vagy nem szeret. A kapcsolatotok működik, és attól valódi, hogy erős lábakon áll, és kitarthat akár egy egész életen át. Remélem, hogy egyszer képesek lesztek megbocsátani nekem a gyerekes ostobaságomat.

Bár alig láthatóan, mégis könnyeket véltem felfedezni Derek barátságos, kék szemeiben, amelyeket minden erejével próbált visszafojtani. Sosem láttam még sírni, mégsem voltam zavarban. Inkább örültem annak, hogy ennyire közel tudtunk kerülni egymáshoz. Végre tényleg olyanok voltunk, mint apa és lánya, én pedig azt kívántam, hogy az én gyerekem is úgy szeresse Ahmedet, ahogyan én szeretem Dereket.

- Hát tényleg felnőttél... - állapította meg halványan szipogva, de mielőtt végleg elsírta volna magát, vett egy mély levegőt, és erőt vett magán. Hiába szeretett saját lányaként, igazán sose lesz képes átadni magát az érzéseinek, de talán ez nem is baj. Ő ilyen, és kész. Így kell őt elfogadni, amilyen.

Még egyszer gratulált nekem, majd a dohányzóasztalon heverő papírkupacra felfigyelve udvariasan felajánlotta, hogy kiviszi a postát, én pedig erőtlenül megköszöntem neki. Út közben összeakadt Ahmeddel, aki korábban tudott hazajönni. Még hallottam, ahogy neki is minden jót és sok boldogságot kíván, amit a fiú nem tudott hova tenni. Mikor belépett a lakásba, értetlenül kémlelte tükörsima arcomat.

- Miért járt itt Derek, Grace? És mégis mihez gratulált az előbb?

Olyan apró mosoly húzódott ajkamon, hogy magam is alig éreztem meg. Mikor felé fordultam, egy szimpla kérdéssel válaszoltam neki.

- Megvan még az a gyűrű?

Azelőtt sosem ölelt olyan erősen magához Ahmed, mint akkor.

***

Egy hónap. Egy hónap alatt annyi dolog történt, hogy kész csoda, hogy várandósan is bírom az iramot.

Miután igent mondtam, mintha minden felgyorsult volna. Mintha a huszonnégy óra huszonnégy perc volna, egy hét pedig csak hét óra. Hirtelen ruhát kellett keresnem magamnak, időpontot egyeztetni az anyakönyvvezetőnél, és persze meghívni azt a pár embert, aki igazán számít. Összesen nyolc vendég volt, közöttük Derek, aki engem kísért Ahmedhez, aki jóképűbbnek tűnt azon a napon, mint valaha. Sosem felejtem el, amikor a mostohaapám út közben a fülembe súgta:

- Biztos vagy magadban, Grace? Még mindig ezt szeretnéd?

Csak bólintottam, majd mentem tovább. Igen, biztos voltam magamban. Boldog szerettem volna lenni végre, még úgy is, hogy kissé fájt az anyám hiánya, aki nem jött el az esküvőre. Nem hiszem, hogy a házasságommal volt baja, hanem egyszerűen szégyellte magát, ahogy Derek is mondta. Mindketten egy helyben toporogtunk, mert nem mertük megtenni az első lépést, ezért pedig nem láthattam az édesanyámat az esküvőmön. Mosolyogtam ugyan, de egy kicsit akkor is fájt.

A szertartás alatt elképzeltem, hogyan láthatnak engem mások a fehér ruhában, a nagy hasammal, az olcsó fátyollal, amit ugyanabban a használtruha boltban vettem, mint az esküvői ruhámat. Nem volt márkás, talán nem is a legszebb, mégis a vőlegényem, a leendő férjem úgy nézett rám, mintha én volnék az egyetlen igazán gyönyörű teremtmény ezen a világon.

Nem tudtam arra figyelni, amit az anyakönyvvezető mondott nekünk a házasság szépségeiről, nehézségeiről. Hiába törekedtem arra, hogy ez a nap tökéletes legyen, mégis én rontottam el a magam örömét. Zakatoltak a gondolataim, és szemem sarkából a csukott ajtóra pillantottam. A szívem hevesebben vert a puszta gondolattól, hogy valaki beront a terembe, és azt mondja:

- Ez a házasság nem jöhet létre - jelenti ki zihálva, miközben felém mutat. - Az a nő mást szeret. Engem.

Nyilván nem kell elmagyaráznom, ki lehet az a bizonyos valaki, akire gondoltam. De nem jött, én pedig végre józan akartam lenni. Sosem fog jönni. Nem is szeretett igazán. Ideje, hogy új életet kezdjek, amit már sosem tehet tönkre.

Innentől fogva repült csak igazán az idő. Felhúztuk egymás ujjára a gyűrűt, majd életemben először, kissé zavartan megcsókoltam Ahmedet. Ez a csók a többieknek szólt, és amikor erre kértek bennünket, mindketten olyanok voltunk, mint két kisiskolás, akik fülig pirulnak a csók puszta gondolatától is.

Nem volt többé visszaút. Ahmed volt a férjem, amit Miguel és Yanina is megerősített az aláírásával, mint tanúk. Mint mindenki, ők is vonakodva fogadták ezt a házasságot, ugyanakkor örültek annak, hogy megpróbáljuk együtt. 

Azóta Ahmed vezetéknevét is viselem, Mrs. vagyok Ms. helyett, és csak zuhanyozáskor veszem le a gyűrűmet. A kapcsolatunk mindössze ennyiben változott. Már a nászéjszakán megnyugtatott, mikor én feszengve kezdtem lehámozni magamról a ruhámat.

- Nem erőltetek rád semmit - suttogta végtelen nyugalommal. - Ha úgy érzed, készen állsz rá, akkor együtt leszünk, mint férj és feleség, de addig nem. 

Azóta sem álltam rá készen, ráadásul a terhesség szempontjából is kockázatos lett volna. Az orvosok ekkor már jobban féltettek engem is, hiszen a baba egyre nagyobb volt, így pedig a szívem is nagyobb kockázatnak volt kitéve. Pihenésre fogtak, ami eleinte nagyon nehéz volt, állandóan tenni-venni akartam, de aztán idővel hozzászoktam a semmittevéshez. 

Mégis egy fülledt, nyári napon, miközben Ahmed ebédet főzött kettőnknek - vagyis inkább hármunknak - a konyhában, sajgó háttal fölkeltem, mikor a postás csöngetett, és hozta a leveleket. Az izgalom elkerülhetetlen volt, hiszen akkor már leérettségiztem, és ideje volt, hogy az egyetemi felvételről is megkapjam az értesítést. Észre is vettem az USC címerével ellátott óriási borítékot, amelynek láttán földerült az arcom. Amikor pedig megláttam a levélben, hogy felvettek levelező tagozatra, hangosan felsikítottam.

- Felvettek! - ujjongtam. - Felvettek, Ahmed! Alig tudom elhinni!

Bár ő is nagyon örült, de még be akarta fejezni az ebéd készítését, és engem is arra intett, hogy ne izgassam fel magam túlságosan a baba érdekében.

Minden erőmmel azon voltam, hogy lenyugodjak, és a kanapéra heveredve sorra átnéztem a többi levelet, hátha azzal képes leszek elterelni a gondolataimat. Eleinte csak a megszokott számlák, felesleges reklámokat tettem félre, ám utoljára egy képeslapon akadt meg a tekintetem. Régről ismerősnek tűnő, hófödte hegycsúcsok voltak rajta, amelyek olyan napokra emlékeztettek, mikor még azt hittem, a boldogság egy kiapadhatatlan forrása az életnek.

Nagyot nyeltem, majd ökölnyire szorult gyomorral megfordítottam a képeslapot. Azonnal láttam, honnan érkezett. Nem nekem címezték eredetileg, hanem Derekhez, nyilván ő irányította ide. A képeslapra felírt sorokat olvasva mintha a múlt kísértett volna.

"Minél hamarabb Kaliforniába fogok menni. Bár előbb jöttem volna rá, mennyit jelentesz nekem...

Amaguq"

Alig győztem felfogni a szavak jelentését. Ez azt jelenti, hogy visszatér? Hát mégis? Mihelyst eljutott az agyamig az információ, az első reakció a boldogság volt. Eljön, velem lesz, együtt fogjuk felnevelni a kicsit, és boldogan élünk, amíg meg nem...

Aztán eszembe jutott a szomorú igazság. Hiszen én férjnél vagyok. Papír van róla, még vendégeket is hívtunk. Megvolt az esküvő, én is részt vettem rajta, elvégre a menyasszony voltam. Nem tehetem meg Ahmeddel, hogy most csak úgy elhagyom. Mindig a legjobbat akarta nekem, nem támadhatom hátba, hogy ilyen hálátlan vagyok.

Különben is mikori ez a képeslap? Már vagy másfél hónapja írták meg a dátum szerint. Mégis hol van? Már megint csak a bolondját járatta velem. Ehhez nagyon ért. Istenem, bár ne ő volna a gyerekem vér szerinti apja!

Bár ne is szülnék neki gyereket!

Hatalmába kerített a légszomj, amely már jó ideje nem gyötört engem. Fuldokoltam, mintha a tenger mélyére rántottak volna le engem. Kapálóztam, ahogy egyre inkább észleltem, hogy többé nem vagyok ura a testemnek. Tehetetlenül markoltam a semmibe.

A fura zajra Ahmed kijött hozzám, és halálra rémülten ellenőrizte a pulzusom. Olyan sápadt voltam, mintha már az utolsókat rúgnám, de a neheze még hátra volt.

Pontosan abban a borzalmas, legkevésbé alkalmasnak nevezhető pillanatban megindult a szülés. Tágra nyílt szemekkel figyeltük a magzatvizet, amely kíméletlen foltot hagyott a kanapén, mialatt én már éreztem azt a semmihez sem hasonlítható nyilallást a hasamban.

Bár még nem volt itt az ideje, de elkezdődött az, amire egyikünk se volt felkészülve.

***

Holtfáradtan, csatakos hajjal és arccal feküdtem a szülőszobán. Nehéz szülés volt, rengeteg vért vesztettem. Az orvosok attól tartottak, hogy egyikünk sem éli túl.

Fiam született, de nem sírt fel. Még csak a hetedik hónapban volt, túlságosan korán érkezett. Nem is láthattam, így sehogy se tudott tudatosulni bennem, hogy gyerekem van. Olyan hirtelen történt minden, hogy képtelen voltam felfogni mindazt, ami történt. Hiszen még a kiságyát sem szereltük össze.

Ahmed ott ült mellettem, és jéghideg kezemet szorongatta. Nemrég felhívta Dereket is, aki már úton van.

- Nagyon jó esélyei vannak - biztatott a fiú, holott én szótlan maradtam. - Manapság a koraszülöttek is képesek ugyanúgy fejlődni, mint egy időben született baba.

Ám szavai egyik fülemen be, a másikon pedig ki. Csak egy dologra tudtam gondolni, mígnem megnyaltam papírszáraz ajkaimat, és végre kimondtam.

- Látni akarom őt - jelentettem ki elhaló hangon. - Látni akarom a fiam.

Ahmed ennek hallatán lemondóan fejét rázta. - Még nagyon gyenge vagy, Grace. Egy lépést se tudnál megtenni...

- Látni akarom - ismételtem meg jóval határozottabban.

Rájött, hogy képtelen lesz visszatartani, ezért inkább hagyta, hogy belé kapaszkodjak, és úgy tegyem meg azt a rövidke sétát az inkubátorig, ami akkor számomra felért egy maratonnal. Időnként már azt hittem, össze fogok csuklani, annyira erőtlen voltam, de Ahmed végig támogatott, így képes voltam eljutni a fiamhoz.

Mihelyst megláttam, sírni lett volna kedvem. Hát ez volna a gyerekem? Ez a sovány, kiálló bordájú, fekete hajú kis élőlény, aki sokkal inkább egy macskakölyökre emlékeztetett, mintsem egy emberre? Csövek lógtak ki a testéből, a szeme lehunyva. Olyan volt, mintha nem is élne.

Többé nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Benyúltam hozzá, és megsimogattam az apró testét. Amikor megéreztem a finom bőrét, valami megmagyarázhatatlan érzés járta át mindenem. Akkor éreztem először, hogy végre anya lettem. Nem olyan pillanat volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem néztünk egymás szemébe, nem volt olyan, mint a romantikus filmekben, de akkor is varázslatos volt.

- Én... Én is odamehetek? - kérdezte meg bizonytalanul pár perc kínos hallgatás után Ahmed, mire bólintottam, és átengedtem neki a helyem, bár továbbra is a vállába kapaszkodtam.

Figyeltem, ahogy a kicsi apró keze felé nyúl. Ugyanazt érezte, mint én, le sem tagadhatta volna, hogy örül neki, ugyanakkor aggódik érte. Mégis hogy fogja túlélni ez a gyenge kis lény az élet megannyi megpróbáltatását?

Aztán, mintha csak olvasott volna a kicsi a gondolatainkban, egyszer csak megszorította parányi kezével Ahmed mutatóujját.Abban a pillanatban mindkettőnknek elakadt a lélegzete.

- Milyen erős... - állapította meg elérzékenyülve a fiú, majd rám tekintett. - Minden rendben lesz. Ez a fiú egy kőszikla.

Reméltem, hogy igaza lesz, majd még erősebben öleltem őt át, miközben a kisbabát kémleltük lankadatlanul. Nem azért volt az ölelésem szorosabb, mert féltem, hogy összeesek, hanem mert végre megismertem a szeretet határtalan erejét.

Aznap nem csak én váltam anyává, hanem Ahmed is apává. Többé semmi más nem számított.