Előbb-utóbb minden ember életében eljön az a várt, vagy éppenséggel nem várt helyzet, amikor egy olyan döntést kell meghoznia, amely meghatározza az egész életét. Ha pedig ezt a döntést meghozza, többé nincs visszaút, nem visszakozhat, nem csinálhatja vissza a dolgokat. El kell fogadnia, hogy onnantól fogva minden meg fog változni, aztán mérlegelnie. Vajon megéri mindezért felborítani a korábbi életét, vagy csupán keserűség vár rá, és a beteljesületlen álmok örökké győzelmi zászlóként lobognak majd felette?

Csupán sejtheti, hogyan alakultak volna a dolgok, ha másképpen határoz, de pontosan sosem tudhatja. Sőt, ha meghozza a végleges döntést, amihez tartja magát, akármi is történjen, a jövőbe akkor se láthat. Jól döntött? Megérte?

Megannyi kérdés, amelyekre csak akkor kapunk választ, mikor közel járunk ahhoz, hogy eljöjjön értünk a halál...

Akkoriban én is egy efféle döntésre kényszerültem. Mindenki elmondta a maga érveit és ellenérveit. A legtöbben manipulálni, befolyásolni próbáltak mindezzel, de akadt olyan, aki végül támogatott.

Ám a döntés így is az én kezemben volt. Erősnek kellett lennem, hogy úgy határozzak, ahogy én látom jónak, nem pedig úgy, ahogy a külvilág helyesnek tartja, de végül cselekedtem.

Azt azonban az első perctől kezdve tudtam, hogy többé már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

Az égvilágon semmi.

***

- Fejezd be, Grace! - parancsolt rám egyre hisztérikusabban az anyám. - Te is jól tudod, hogy nem tarthatod meg. 

Fáradtan szorongattam a takarómat, ahogy kémleltem a hópelyhek szállingózását az ablakon át. Nem tudom, mióta ment ez már így, de úgy éreztem, mintha sosem érne véget.

Pedig annak örültem volna a legjobban.

- Már miért ne tehetném? - kérdeztem suttogva. - Te húszévesen szültél. Az csak két év különbség.

Ám a kettőnk között húzódó párhuzamot véletlenül sem akarta észrevenni.

Pontosan az ablak elé állt, hogy szembesüljek az ő dorgáló arckifejezésével. - Nekem volt férjem és munkám, neked viszont még érettségid sincs, a barátodnak pedig nyoma veszett...

- Nem veszett nyoma, csak nem lehet elérni telefonon! - vágtam ingerülten a szavába. 

Cinikus nevetése élesen csengett a szobában. - Ó, persze... - majd kimérten elkezdte körbejárni a szobát. - De tegyük fel, hogy megvan az egzisztenciát és a családi háttered ahhoz, hogy felnevelj egy gyereket. A szíved akkor sem bírná a terhességet, te is tudod. Egészen biztos, hogy belehalnál.

Legszívesebben kizártam volna az egész külvilágot. Anya úgy csinált, mintha nem tudnám, milyen veszélyt vállalok. Pedig jobban tudtam, mint ő maga, hiszen ez az én életem, és ki fogná fel jobban, hogy mekkora kockázat megválni tőle, mint én magam?

Másik oldalamra fordultam, hogy újból elkerülhessem szemrehányó tekintetét. Neki kellett volna a legjobban megértenie, hogy nem akarok megválni a testemben növekvő gyermektől. Katolikusnak nevelt, a vallásunk szerint pedig az abortusz is gyilkosság. Én személy szerint már tökéletesen elidegenedtem Istentől, de ha belegondoltam abba, hogy egy lény, amely belőlem és Chazből jött létre, az enyészeté legyen, képtelen voltam másképp gondolni arra, amire rá akartak venni, mint a gyilkosság.

Alaszkában fogant, egészen biztos. Miután hazaértünk, Yanina esemény utáni tablettája egy ideig megnyugtatott, azt hittem, nincs okom az aggodalomra, de úgy tűnik, túl későn vettem be. Késett is a vérzésem, azonban abban az időszakban az volt a legutolsó dolog, ami aggodalmat tudott volna kiváltani belőlem, és különben is mindig rendszertelenül menstruáltam.  

Az orvosok nem is babának hívják, hanem magzatnak, mint valami tumort, egy kinövést a testemben. Alig egy hónapos, még csupán akkora, mint egy mogyoró, de már eldőlt, hogy milyen nemű lesz, milyen színű hajjal és szemmel jön a világra. Már minden eldőlt, csak később lesz látható a végeredmény. Olyan, akár egy meglepetés, egy ajándék, amit alaposan becsomagoltak.

- Mondhatsz akármit, Anya - feleltem komoran. - Meg fogom tartani, és nem szólhatsz bele, bármennyire is frusztrál ez téged. Nem döntheted el helyettem. - Ekkor mégis odafordultam hozzá, hogy szembesüljek vele. - Mellesleg, tegyük fel, ha nem lett volna munkád, sem férjed, te is ilyen könnyen megváltál volna tőlem? - tettem fel neki ugyanolyan cinizmussal a kérdést, mint ő korábban. - Gondolkodj el ezen, és csak utána ítélkezz!

Az anyám tehetetlenül nyúlt homlokához mindezek hallatán. - Jesszusom... - majd elhagyta a szobámat, de előtte még közölte velem, hogy semmilyen anyagi támogatásra ne számítsak részükről. - Ha nem dönthetem el helyetted, ha annyira felnőtt vagy, akkor oldd meg egyedül. Én viszont nem vagyok hajlandó abban segédkezni, hogy megöld magad.

Miután kiment, csak akkor szólaltam meg, és bár fölösleges volt úgy beszélnem, hogy nem is hallhatta a hozzá fűzött szavaim, jól esett kimondani.

- Sejtettem, ne aggódj... - jegyeztem meg halkan, mialatt kezem a hasamra tettem.

Ha valakinek, akkor neki egészen biztos tudnia kell, hogy ez az érzés, ez a kötelék még a haláltól való félelemnél is erősebb.

Mindennél erősebb.

***

Anya persze nem adta fel ilyen könnyen. Mindent és mindenkit bevetett, hogy jobb belátásra bírjon. Dr. Schultz alig győzte sorolni a kockázatokat, amik egy ilyen fiatal lány terhességénél előfordulhatnak, pláne akkor, ha szervátültetett.

Miután befejezte a mondandóját, úgy pillantott rám, mint aki valami átszellemülést várt volna tőlem, aminek köszönhetően hirtelen megvilágosodok, és úgy fogom gondolni, jobb volna gyökerestül kitépnem magamból a gyermeket, amely hozzám tartozik, és csak rám számíthat.

- Semmi újat nem mondott - közöltem vele ridegen. - Azt hiszi, nem vagyok tisztában a kockázatokkal? Pontosan tudom, mit vállalok.

Dr. Schultz tehetetlenül felsóhajtott. - Akkor nyilván azzal is tisztában van, hogy a pánikrohamai árthatnak a magzatnak...

Ideges fújtatásba kezdtem, ahogy meghallottam a magzat szót. Hát már ő is kezdi? Miért esik annyira nehezükre kimondani, hogy baba vagy gyerek?

Talán attól tartanak, hogyha kimondják, azzal el kéne ismerniük, hogy egy emberi életről van szó, amely bár még csak most vette kezdetét, máris véget akarnak neki vetni?

- Úgy tudom, homeopátiás módszerekkel is lehet kezelni a pánikbetegséget - adtam tudtára némi kioktatással, ám nem sokkal később már jóval nyugodtabban szóltam hozzá. - Nézze, ez elméletileg egy szabad ország, és jogomban áll azt csinálnom a testemmel, amit szeretnék. Nem vagyunk a középkorban, ahol kárhozattal fenyegetnének, ha elvetetném a gyerekem, és én se írom le azokat, akik az abortuszt tartják a legjobb megoldásnak. Viszont ha én úgy érzem, hogy meg kéne tartanom a gyerekemet, az semmivel sem jobb vagy rosszabb elhatározás. Ugyanannyi jogom van elvetetni, mint megszülni, nem?

Szavaimat hallgatva a kardiológusom csupán ingtani tudta a fejét.

- Igaza van, Grace - ismerte el a férfi némi csend után. - Tényleg ugyanannyi joga van mindkettőhöz, azonban a maga helyzetében rengeteg érvet lehet felsorakoztatni az abortusz mellett...

Felültem az ágyamban, majd álmos tekintettel pillantottam a sármos, középkorú orvosra, mire ő kérés nélkül is befejezte ezt a betanult, demagóg szöveget, amihez látszólag akkor is ragaszkodott, mikor már ő sem tudott azonosulni vele.

- Nekem is mindössze egyetlen érvem van amellett, hogy megtartsam - susogott hangom, akár az elsárgult falevelek közt cikázó őszi szél. - Ellenben ez az egyetlen felülírja az összes ellenérvet, Dr. Schultz. Ez az érv pedig a színtiszta szeretet.

Ahogy ezt kimondtam, rájött, hajthatatlan vagyok,  ugyanakkor azt is belátta, hogy orvosként minden emberi életet értékesnek kell tartania, így pedig nem csupán az enyémet, hanem a születendő gyermekemét, mi több, olyannyira meggyőztem őt is, hogy megígérte, utánajár, hogyan hordhatnám ki minél kevesebb kockázattal a kisbabámat.

Az anyám azonban nem adta fel. Újabb hadjáratot indított, amely még manipulatívabb volt az előző próbálkozásnál. Ezúttal nem a testi épségemmel, hanem a jövőmmel kapcsolatos borúlátó perspektívát vázolta fel a kedvenc tanárom, Mr. Abbot személyében.

- Ön fantasztikus tehetség, Grace! Képes volna mindezt csak úgy eldobni? - tette fel az eldöntendő kérdést, ami ironikus módon számomra már amúgy is eldőlt. - Még le sem érettségizett, és annak a gyereknek már a születése előtt mindent meg kell adnia. Magának művészeti főiskolán volna a helye, nem pedig használt pelenkák között, cumisüveget fertőtlenítve... Az átlagon felüli képességei el fognak sorvadni, ha nincs része megfelelő oktatásban.

Továbbra is derekasan álltam a sarat ugyan, de azért Mr. Abbot szavai elgondolkodtattak, és bevallom, egy pillanatra kissé meginogtam.

A művészethez való érzékemnek az eredetét örökre titok fogja övezni. Sharonnak a színészethez volt tehetsége, amihez viszont nekem semmi affinitásom nincs. A műtét után azonban a személyiségemnek egy olyan része tárulkozott ki, amely egészen addig számomra is ismeretlen volt. Amikor rajzoltam, nem létezett senki és semmi. Csak én, a papír, és a ceruza. Én irányítottam, kontrollálhattam mindazt, amit a valóságban nem. 

Ez egyes egyedül az enyém volt. Mi van, ha mindez semmivé lesz, mikor megszülöm a gyereket?

Azonban amint ezt a kérdést feltettem magamban, rögvest el is hessegettem minden ehhez hasonló gondolatot.

- Magának vannak gyerekei, Mr. Abbot? -  tudakoltam meg a tanáromtól.

Meglepetten tekintett vissza rám. Bár igencsak jó tanár, de attól még tanár, így pedig nemigen szokja meg, hogy feleselnek vele.

- Igen, vannak - válaszolt kissé megilletődötten a férfi.

Ujjaim összekulcsoltam az ölemben. - És úgy érzi, hogy lemondott miattuk valami jobbról, valamiről, ami által ön nagyobb emberré vált volna?

Egészen zavarba jött a kérdésemtől ugyan, de a lényeget így is megértette. A gyerekeinkért hozott áldozatra nem lehet áldozatként tekinteni. Többé képtelen voltam úgy gondolkodni, mint egy tinédzserlány, mert már nem voltam az.

Anya voltam. Egy anya pedig a gyerekét tartja a legfontosabbnak, és az számára mindenek felett áll. Ha a művészet volt eddig az életem értelme, akkor mostantól felülírja mindezt az, hogy világra fogok hozni valakit, aki remélem, hogy sokkal jobb ember lesz, mint amilyen én valaha is tudnék lenni.

- Ne aggódjon értem, Tanár Úr! Ha nehezen is, de mindent meg fogok oldani - nyugtatgattam a férfit. - A következő félévben még letehetem az érettségit egy állami középiskolában, ha pedig jók lesznek a pontjaim, akkor ösztöndíjjal mehetek fősulira. Csak nem gondolta, hogy ilyen könnyen feladom? - húzódott egy csalafinta mosoly az ajkamon.

A férfi csillogó tekintettel bólintott. - Tudom, Grace. Ha valaki, akkor ön minden bizonnyal képes lesz rá. Szerencsés lesz az a kiskölyök, hogy ilyen édesanyja van.

Végül Mr. Abbot is megtört. Gratulált a születendő gyermekemhez, és megígérte, hogy bármikor szívesen vállal különórákat, amikor felkészít majd a felvételire.

- Nem tudom eldönteni, hogy maga nagyon bátor, vagy nagyon ostoba, Grace, de talán a két fogalom között nincs is túl nagy különbség - jegyezte meg utoljára. - Talán csak annyi, hogy a bátor ember cselekedetei minden ember számára érthetőek, mialatt az ostobáét senki se képes felfogni... Bármelyik is legyen a kettő közül, akinek ilyen tiszta lelke és ennyire nehéz sorsa van, mint magának, az egyszer egészen biztos, hogy nagy művésszé fog válni.

Magam se tudtam igazán, bátor vagyok, vagy ostoba. Tizennyolc évesen csak úgy, a vakvilágba szülni mégis mi? Bátorság? Ostobaság? Lehet, hogy önző volnék, amiért ilyen lehetetlen körülmények között gyereket vállalok?

Talán neki is jobb volna, ha nem tartanám meg?

Lepillantottam a hasamra. Még lapos volt, de a gondolat, hogy valami új sarjad bennem, olyan felemelő érzés volt, amihez hasonlót korábban sosem tapasztaltam.

- Bár el tudnád mondani, mit szeretnél... - suttogtam halkan, a hasamat simogatva. - Nem akarok helyetted dönteni, de ahhoz sincsen szívem, hogy megváljak tőled.

Persze nem tudott válaszolni. Nem mondta, hogy meg akar születni, de az ellenkezőjét sem. Nekem kellett eldöntenem, hogy mi lesz a sorsa, és ez emberfeletti feladatnak tűnt, hiába viselkedtem úgy, mint aki annyira elszánt.

Csak azt tudtam, hogy mihelyst tudatosult bennem, gyereket várok, ő lett számomra minden, és ez tiszta őrület! Elvégre úgy szerettem, hogy nem láttam, nem ismertem...

Akárcsak az apját.

De ő vajon mit fog szólni, ha megtudja? Nem akartam ezzel maradásra bírni, magamhoz láncolni, de nem is szerettem volna nélküle végigcsinálni mindezt.

Azóta se tudta elérni senki... Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha sehol  sem találom, mikor hazamegyek.

***

- Eszednél vagy? - üvöltözött velem az, aki még sosem emelte fel a hangját, ha velem volt. - Nem teheted ezt, Grace! Nem dobhatod el ilyen könnyedén az életed! 

Anya utoljára Ahmedet vetette be, azt remélve, hogy ha az orvosom és a tanárom se tudott jobb belátásra bírni, akkor majd egészen biztos az a valaki fog, aki ezidáig mindig csak jót tett velem.

Egészen más volt, mint korábban. Kétségbeesett és dühös. Kiabált a szobában, könnyezett és a haját tépte, mint akinek megbomlott az elméje. 

Mintha nem is ugyanaz az ember volna.

Lehunyt szemmel sóhajtoztam. - Már döntöttem, Ahmed. Meg kell értened, hogy képtelen vagyok lemondani róla...

- Én pedig rólad nem vagyok hajlandó lemondani! - csattant fel mérgesen. - Nincs az a gyerek, az a pénz, semmi, ami fontosabb lenne számomra, mint te, érted? Semmi. Bele is halhatsz.

- Dr. Schultz szerint van rá esély, hogy életben maradok - magyaráztam tépelődve.

Ez viszont Ahmedet kicsit sem győzte meg.

- Van rá esély? - ismételte meg hisztérikusan nevetve. - Nekem az nem elég, hogy van rá esély, Grace. Eddig tudtam, hogy egészen biztosan előbb halok meg, mint te, és ez a tudat engem boldoggá tett.

Hitetlenkedve mértem végig a fiút. - Hogy mi? De mégis miért?

Olyan közel jött hozzám, hogy szinte súroltuk egymás homlokát.

- Mert jól tudom, hogy bár te képes volnál nélkülem élni, én nélküled semmiképpen sem - közölte velem az igazságot. - Nézd, én eddig soha nem kértem tőled semmit. Mindig csak adtam, anélkül, hogy elvártam volna cserébe bármit... De könyörgök, Grace, ne tedd ezt velem! Ne öld meg magad!

Ennél a pontnál nem bírta tovább, és sírva fakadt. Miközben zokogott, szorosan magához ölelt. Legalább annyira fájt nekem, hogy ezt a gyötrelmet én okozom neki, de akkor sem tehettem másképp.

Az emberek lenézik azokat a fiatal lányokat, akik abortuszra mennek. Akkor engem miért olyan nehéz megérteni? Miért olyan lehetetlen felfogni, hogy meg akarom tartani a gyerekemet?

Hirtelen szöget ütött valami a fejemben, és azonnal ellöktem magamtól Ahmedet.

- Ugye csak azért csinálod ezt, mert Chaztől várok gyereket? - tudakoltam meg tőle szemrehányóan. - Így van, nem?

Azonban amint feltettem ezt a nevetséges kérdést, már tudtam, hibát követtem el. Láttam a fiú arcán, hogy mekkorát csalódott bennem, amiért képes vagyok ilyesmit elképzelni róla.

- Tényleg ennyire kevéssé ismersz engem? - sejlett föl benne a kétely. - Komolyan azt hiszed, hogy azok után, amiket elviseltem, hogy annyiszor láttalak a nyakába ugrani, és szinte naponta szembesültem azzal, hogy sosem kelhetek vele versenybe a szerelmedért... - Ekkor sóhajtozva leült, de sokkal inkább úgy nézett ki, mintha összecsuklott volna. Hangja immár nem volt zaklatott, csupán kiábrándult. - Volt idő, amikor csak arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha velem találkozol előbb, de végül rájöttem, ezzel a megválaszolhatatlan kérdéssel csak önmagamat emésztem fel. Vele találkoztál előbb, és úgy szereted, ahogyan én téged. Feltétel nélkül. 

Behunyt szemmel haraptam ajkamba, de olyan erővel, hogy majdnem kiserkent a vérem. Hogy gondolhattam egy percig is, hogy számára ez jelenti a legfőbb gondot, amikor mindig csak tűrt, és a háttérben maradva szívébe zárta az érzéseit?

- Sajnálom... Ne haragudj, kérlek! - esedeztem elhaló hangon a bocsánatáért. - Egyszerűen már nem tudtam, mit higgyek!

Újból visszatért hozzám a szoba sarkából, majd pedig támogatóan megfogta mindkét kezem. Az érintése egy pillanat alatt felmelegítette a jéghideg ujjaimat.

- Ha már nem tudsz miben, akkor higgy bennem, mert az én érzéseim őszinték. Akkor sem akarnám, hogy efféle kockázatnak tedd ki magad, ha esetleg tőlem várnál gyereket, ez az igazság - ismerte be kissé zavartan, viszont a következő pillanatban újból rendíthetetlennek tűnt. - Számomra te vagy az élet. Senki és semmi nem lehet nálad fontosabb. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Egyszerűen nem tudnék többé azzal a tudattal élni, hogy valami bajod esett, és én nem akadályozhattam meg.

Furcsa érzés volt ezt tőle hallani, nem pedig attól az embertől, akitől gyereket várok. Egy pillanatra én is elképzeltem, hogy Ahmeddel előbb találkozok, mint vele, és akkor őt szeretem meg...

De hiszen Ahmed gyógyíthatatlan beteg! Nem számít, kit szeretek jobban, lehet, hogy végül mindenképp egyedül maradok. Csupán a gyermekem nem hagy el engem. 

Néhány percnyi hallgatás után Ahmed kissé higgadtabban szólt hozzám újból.

- Mikor mondod el Chaznek?

Kisöpörtem a hajamat az arcomból. - Majd ha el tudom érni egyáltalán...

- Szerinted ő is azt akarná, hogy árts magadnak? - szögezte nekem a kérdést.

- Nem tudom... - válaszoltam életuntan. - Van egy olyan érzésem, hogy többé semmit sem akar, ami velem kapcsolatos. Olyan vagyok neki, mint te nekem. Hiába minden próbálkozás, sosem kerülhetek az első helyre.  Casparnak igaza volt. Nem voltam több, mint fájdalomcsillapító.

Ekkor Ahmed vett egy mély levegőt, mialatt átkarolt. - Nézd, Grace, azon a rémes estén sok olyan dolgot mondtam, amit nem kellett volna... Tudom, hogy szeret téged, különben egy percig sem hagytam volna, hogy a közeledben maradjon. Viszont ezt a helyzetet fel kell dolgoznia. Nem tudhatjuk, mit élhet át. Azt hitte, végre maga mögött hagyta a múltját, de a múltja tulajdonképpen ott dobog a mellkasodban. -Jobb kezét gyengéden a hasamra helyezte. - Azonban a jövője itt van. Beszélned kell vele, mégpedig minél előbb.

Bólintottam ugyan, ám egy szót se szóltam. Tudtam jól, hogy beszélnem kell vele.

De vajon lesz rá egyáltalán lehetőségem?

***

Miután kiengedtek a kórházból, minden végtagom reszketett a félelemtől, a hasam görcsölt, és legszívesebben elhánytam volna magam, holott aznap még egy falatot sem ettem. Lehet, hogy mindössze a terhesség miatt, de szerintem még valami egészen más is közrejátszott ebben.

Nem csupán hazamentem akkor, hanem szembesültem az igazsággal. Tudnom kellett, mi vár rám, ugyanakkor rettegtem attól, hogy mi lesz, ha bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottam...

Pedig bekövetkezett, akármennyire is reménykedtem az ellenkezőjében.

A lakásban nyomasztó csend honolt, a karácsonyfa pedig inkább egy gyéren kicicomázott bitófának tűnt a nappali közepén árválkodva. Nem szólt a zene, nem ment a tévé, Akiak nem ugatott, ahogy kattant a zár. Még be sem léptem, már tudtam, baj van.

Jenna kisírt szemmel ült a tolószékében, és kémlelt a koszos ablakon át. Chaz mindig megígérte, hogy végre lepucolja az üveget, de aztán sosem csinálta meg. Tervben volt, hogy én elvégzem ezt a munkát helyette, de aztán nekem is mindig jobb dolgom akadt.

Rám se nézett az asszony, úgy szólt hozzám. Kezében egy zsebkendőt szorongatott, mintha megszűnne a világ, ha elengedné.

- Elment, Grace - adta tudtomra fátyolos hangon. - Még aznap, mikor kórházba kerültél. Egy óra alatt összecsomagolt, azután pedig úgy eltűnt Akiakkal, mintha soha nem is éltek volna itt.

Szavai egyenként úgy koppantak a fejemen, mintha kövek lettek volna, amik betörik a koponyámat. Még a kabátomat se mertem levenni, annyira nem éreztem többé magaménak a helyet, amelyre egészen idáig otthonomként tekintettem.

- Mondta, hogy hová megy?

Ám Jenna nemlegesen megrázta a fejét. - Csak annyit, hogy egyelőre képtelen itt maradni. Sosem láttam ilyen zavarodottnak. - Ekkor halkan felnevetett. - Vicces, hogy egyetlen személy meg tudja határozni a sorsunkat... Melletted úgy érezte, újra él, most pedig egy csontváz is elevenebb, mint ő.

Közelebb léptem a nőhöz. - Sajnálom - szóltam hozzá kérőn. - Nem akartam, hogy így tudjátok meg.

Lassan felém fordult. - Azt nem akartad, hogy megtudjuk - helyesbített némi ferde váddal a tekintetében, amely rögvest enyhült, mikor meglátta az arcomra írt fájdalmat. - Bár érthető, hogy titokban szeretted volna tartani. Talán én is így cselekedtem volna.

Leguggoltam hozzá, majd megérintettem a kezét. - Eleinte magam sem tudtam az igazságot - ismertem be. - Nem szívesen beszéltem arról, hogy szervátültetésem volt, mert azután mindig másképp kezeltek, mint korábban. Alig egy hónapja tudtam meg Sharon testvérétől, hogy ki is volt a donorom, én pedig pánikba estem. Csak arra voltam képes gondolni, hogy ez mindent tönkretehet, és... - a hangom elcsuklott, ahogy megéreztem a gombócot a torkomban. - Végül is igazam volt. Minden tönkrement. Nem is tudom, hogy lehet-e már ennél rosszabb.

Jenna ennek hallatán a párkányra tette a zsebkendőt, és távolabb gurult székével.

- Attól tartok, hogy igen - kezdte el baljósan. - Mivel Chaz elment, többé képtelen leszek fenntartani a lakást. Visszamegyek Ausztráliába, és mostantól a nővérem fog gondoskodni rólam. Elegem van ebből az átkozott országból. Egyáltalán nem olyan nagyszerű, mint a filmekben. Az elmúlt évek során megtapasztaltam, micsoda nyomorban tengődnek itt még egyes amerikai állampolgárok is. Ostobaság volt idejönni, de hát akkor még nem voltam béna. Gondolhattam volna, hogy fejjel rohanok a falnak?

Alig bírtam követni, úgy hadart egy idő után. Csupán egy dolgot értettem meg ebből az egészből.

Többé nincs apja a gyermekemnek, ahogyan otthonom se.

- Ugye vissza tudsz menni a szüleidhez? - tudakolta meg tőlem némi aggodalommal Jenna. - Most, hogy Chaz többé nincs képben, egészen biztos, hogy megnyugszik az édesanyád.

Nem feleltem, csupán bólintottam. Nem tudta, hogy gyereket várok Chaztől, az anyám pedig egyedül azzal a feltétellel volna hajlandó visszafogadni, ha elvetetném.

Annyira abszurd volt ez az egész helyzet, hogy fel se akartam fogni, mindez velem történik. Inkább tűnt valami elcsépelt drámának, amiben egyszerre zúdul minden baj a hősre, és sehogy sem menekülhet a problémák elől, így azok rendre utolérik őt.

Talán mégiscsak hasonlít az emberi élet a filmekre? 

- Amúgy minden rendben veled? - kérdezte Jenna, mire ijedten összerezzentem. - Chaz mindössze annyit mondott, hogy nem szívrohamod volt. Azért nincs semmi komoly baj, ugye?

Elmondhattam volna, hogy pánikbeteg vagyok, ráadásul terhes is, de minek tettem volna? Úgyis el fog menni Jenna. Elhagy, mint eddig mindenki. Mire mentem volna azzal, hogy elsírom neki a bánatomat?

Fakón annyit mondtam neki, hogy minden rendben, és bár szemmel láthatóan nem hitte ezt el, nem is kérdezett tőlem többet. Mindannyiunkat rettentően megviselte, hogy ilyen hamar visszájára fordult az egész életünk a balszerencsének köszönhetően.

- Akkor most bemegyek, és lepihenek egy kicsit - jelentettem ki - nem mintha tudtam volna egy percet is pihenni -, és indultam el a szobám felé, ám Jenna még utánam szólt.

- A fiókon hagyta az ajándékot, amit neked szánt Karácsonyra. Ez az egyetlen dolog, amit maga után hagyott...

Bólintottam, majd bementem a szobába. Eleinte döbbenten néztem körbe. Nem volt üres a hely, hiszen az én holmijaim még ott voltak, ugyanakkor minden más, ami a kettőnk szobájává tette a helyiséget, köddé vált. Nem volt ott a gitárja, a szanaszét hagyott ruhái, az öngyújtója, de még az a nevetséges bohócjelmez sem...

De legfőképpen ő hiányzott onnan.

Chaz pontosan ugyanúgy tűnt el az életemből, ahogyan megjelent. Hirtelen, váratlanul, úgy, hogy alig győztem levegőt kapni a döbbenettől. 

Erőtlenül feküdtem ruhástól az ágyra, ahol nem is olyan régen még együtt voltunk. Éreztem, ahogy hátulról átkarolt, és azt mondta, szeret engem. Bár a teste nem feküdt mellettem, az illata továbbra is ott terjengett az ágyneműben, ami összezavarta az érzékeimet. Mindössze a férfi tusfürdő és a dohány szaga emlékeztetett arra, hogy valaha is itt élt, semmi más.

Most pedig itt voltam terhesen, barát, lakás, kilátások nélkül. Nagyobb szükségem lett volna rá, mint valaha, ő azonban erről mit sem tudott, nekem pedig fogalmam se volt, vajon mi lenne rosszabb. Az, ha akarata ellenére velem maradna, tudván, hogy gyereket várok tőle, vagy az, hogy teljesen magamra hagyott abban a tudatban, hogy az életem rendbe fog jönni nélküle.

Nem voltunk olyan sokáig együtt, hogy ennyire fájjon, nem? Hiszen még egyetlen évfordulót sem értünk meg. Csupán időnként elvétve terveztük a jövőt, de hogyan, amikor egy donor hozzátartozójának és a donor megmentettjének semmi esélye a közös életre?

Nem akartam volna, hogy kötelességből legyen velem továbbra is. Ha úgy gondolta helyénvalónak, hogy el kell hagynia, akkor jobb így. Egy farkast nem láncolhatok magamhoz. Menni fog, mikor úgy véli, mennie kell.

De miért érzem úgy, hogy nélküle nem jön el a holnap?

Már beesteledett, és én továbbra is csak a plafont bámultam rendületlenül, amikor egyszer csak tekintetem valóban a fiókra vándorolt. Egy apró becsomagolt kis ajándék volt ott.

Ahogy a kezembe vettem, éreztem, hogy egy kis dobozka lehet. Ráérősen fosztottam meg a csomagolástól, hiszen nem siettem sehová. Ujjaim remegve simították végig az ékszeres doboz bársonyos felületét. Mikor kinyitottam, egy láncon függő gyűrűt találtam benne. Hamis gyémánt volt ugyan benne - másra nem is lett volna pénzünk -, azonban valósnak vélt érzelmek lapultak mögötte.

Volt még egy apró cetli is mellé, amire az volt írva: "Nem vagyok saláta zsírszegény öntettel, de nagyon boldoggá tennél, ha minden nap engem rendelnél, az idők végezetéig..."

Egyszerre sírtam és nevettem. Meg akarta kérni a kezem azon az estén. Vagy legalábbis valami ilyesmit tervezett, ezt viszont már sosem tudhatom meg.

Szerette azt, akinek hitt engem, ez már bizonyos. Én viszont nem az vagyok, akinek gondolt, és az a legrosszabb, hogy ezen nem tudok változtatni. Bennem él az ő egyetlen, igaz szerelme, ami ráébresztette arra, hogy nem pótolhatom Sharont.

Hogy is versenyezhetnék egy halottal? Egy halott szinte már tökéletes ideállá válik a megszépítő messzeségből, nem is emberi többé, hanem egy eszménykép, mialatt én egy tökéletlen, húsvér emberi lény vagyok, tele hibákkal.

Sosem lehetek jobb nála. Esélytelen próbálkozás volna minden, nem több.

Fölvettem a nyakláncot, majd a felsőm alá rejtettem, mintha bárki elől is titkolnom kéne, hogy viselem, majd addig sírtam, amíg győztem felidézni a közös emlékeinket, és el nem nyomott az álom.

Miért kellett így történnie? Miért nem lehettünk boldogok együtt?

***

- Nekünk se jött ez jól, Grace - mesélte fejét ingatva Jeff. - Nagyon nem. Úgy volt, hogy szerződésünk lesz, de hol találunk Chaz helyett egy új gitárost?

Megbeszéltem a bandával, hogy egy kávézóban megvitatjuk a történteket, amely szemmel láthatóan őket is ugyanúgy sokkolta, mint mindenki mást. Chaz ugyanis őket is faképnél hagyta, nem csak engem. Tökéletesen nyoma veszett, nem lehet elérni telefonon, sem Messengeren.

Olyan, mintha soha nem is lett volna része az életünknek. Eltűnt, mint a kámfor, én pedig hiába próbáltam haragudni rá emiatt, valami mindig megakadályozott abban, hogy így érezzek. Nem akartam ostoba libaként viselkedni, aki keresi a kifogásokat annak, akit szeret, de mit tegyek, ha egyszerűen úgy érzem, volt rá oka, hogy elmenjen?

És ezzel nem csak én voltam így.

- Azért engem is sokkolna, ha kiderülne, hogy az aktuális csajom az ex nőm szívét kapta - jegyezte meg hitetlenkedve Corey. - Őrület! Miért nincs erre valami rendszer? Akármi, ami megakadályozza, hogy abba szeress bele, akibe...

Nem fejezte be a mondandóját, mert látta, hogy még mindig fájdalmasan érint engem a téma, de igazából enélkül is tudtam, mire gondolt.

Egy ideig csendben hallgattunk, én pedig zavartan kortyoltam a gyümölcslevemből. Fel se tűnt nekik, hogy csak én nem rendeltem kávét, de örültem is neki. Legalább nem kérdezősködnek.

Szégyenlősen lesütöttem a szemem, ahogy az asztal sarkát bámultam. - Sajnálom, hogy cserbenhagyott benneteket. Nem gondoltam volna, hogy idáig fognak fajulni a dolgok.

Brian viszont csak legyintett. - Ugyan, Grace! Sokkal rosszabb helyzetben is voltunk már. Az elmúlt évek során megtanultuk, hogy a mélypontoknak is megvan a jó oldala, mégpedig az, hogy onnan már csak feljebb kerülhetünk - bölcselkedett szakállát simogatva. - Megoldjuk, ne aggódj! Ha kell, pár nap alatt felszedünk egy gitárost, de a szerződés akkor is össze fog jönni. De azért mindannyian reméljük, hogy Chaz hamar kiheveri a történteket.

- Pontosan - bólogatott Tyler helyeslően. - Ha újra látod, mondd meg neki, hogy bármikor visszavárjuk. Nincs harag.

Megígértem, hogy átadom neki az üzenetet, bár mind sejtettük, hogy erre aligha kerül sor.

Én már annak is örültem volna, ha négy nap múlva - mikor Jenna hazaköltözik - lesz hol laknom. De talán Briannek volt igaza, és a mélypontokat másképp is fel lehet fogni. 

A pusztulás akár egyenértékűvé is válhat valami újnak a megszületésével.

***

- Gondolom, semmiképpen sem lehetséges, hogy egy újabb szervátültetésen vegyek részt, ugye?

Dr. Schultz elkerekedett szemekkel mért végig pusztán attól, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben. Én is tisztában voltam azzal, hogy ez lehetetlen, amíg minden rendben van a szívemmel, de a gondolataim csak úgy cikáztak minden pillanatban, és szinte csak az járt a fejemben, hogy Chaz biztos nem ment volna el, ha nem Sharon szívével élnék. 

Szükségem volt rá. Úgy éreztem, belehalok a hiányába. Gyereket vártam tőle, ám neki erről fogalma sem volt. Olyan jó lett volna, ha tudná... Bár enyhén fogalmazva nem a legjobb körülmények között jött, de még így is varázslatos volt.

Viszont mi van akkor, ha nem is akar gyereket tőlem? Hiszen elhagyott. Ha engem nem akar, miért akarná a gyerekünket?

Túl bonyolult volt ez az egész, olyannyira, hogy lassan már azok sem értették, akik ennek a bonyodalomnak voltak a főszereplői. Legalábbis számomra egyre érthetetlenebbé vált ez a helyzet, és minél tovább törtem rajta a fejem, annál több megválaszolatlan kérdés halmozódott föl bennem.

Az orvosom továbbra is sápadtan fürkészte nyúzott arcomat. - Ez abszurd, Grace! - hitetlenkedett. - Ön is tudja, hogy hatalmas szerencséje volt.

Keserűen felnevettem. - Szerencse? Én már képtelen vagyok ezt annak nevezni...

- Pedig az - erősködött a férfi, mialatt megkerülte a kettőnk közé álló íróasztalt, és támogatóan megszorította a kezemet. - Esélyt kapott az élettől, használja ki. Tény, hogy nem tökéletesek a körülmények, de legalább elmondhatja magáról, hogy a múltja végleg lezárult. Még ha Mr. Turnert nem is látja soha többé, az ön élete akkor is még csak most kezdődik, és az a szeretet, amit a születendő gyermeke iránt érez, mindenért kárpótolni fogja.

Bólintottam ugyan, de legbelül komor és vigasztalhatatlan maradtam. Egyre kevesebb esélyt láttam arra, hogy megtartsam a kisbabát. A tökéletlen körülmények minden bizonnyal abortuszra fognak kényszeríteni, ezáltal pedig elvész az egyetlen dolog, ami még értelmet adott a mindennapjaimnak. 

A kardiológusom látta rajtam a kétségbeesést, azonban azt hitte, még mindig Chaz hiánya a legfőbb problémám.

- Nézze, Grace! Ez egy váratlan fordulat volt az életében. Olyan, amire senki sem számított volna, de pontosan ezért is volt ennyire sokkoló. Véletlennek tűnhet ugyan, hogy önök ketten találkoztak, de az is lehet, hogy mindennek oka van. Oka volt annak, hogy egymásra találtak, és talán oka van annak is, hogy most szétváltak az útjaik - filozofált az orvos tőle igencsak szokatlan módon. - Csupán találgathatunk, miért alakult így, de egy dolog egészen biztos. Magának bele kell törődnie, hogy olyan emberbe szeretett bele... - kezdte kissé habozva. - Szóval abba, akibe egyáltalán nem kellett volna.

Legszívesebben elnevettem volna magam ezeket a szavakat hallgatva. Dr. Schultznak végül is igaza volt, tényleg Chaz volt az utolsó ember, akibe bele kellett volna szeretnem. De hogyan leszek képes nem csupán elfogadni ezt a tényt, hanem beletörődni? Hogy fogadhatom el, hogy az élet így elbánt velem?

Csak velem? Hát nem bánt el tulajdonképpen mindannyiunkkal, beleértve azt, aki még meg sem született?

***

Elmentem arra a helyre, ahova évek óta nem mertem betenni a lábamat. A temetőbe, apám sírjához. Szükségem volt arra, hogy érezzem a közelségét, még ha csak lelkiekben is. Elmondhatatlanul nehéz volt nélküle, és amikor vele álmodtam a kórházban, az olyan megnyugtató volt... Mintha újból velem lett volna. Nem akartam beletörődni abba, hogy ez csupán a képzeletem szüleménye volt. Üzenni akart nekem, mert tudta, mekkora szükségem van rá.

A sírok közt bolyongva, hosszas keresgélés után végre rátaláltam. Amikor meghalt, csupán egy fejfát tudtunk beszerezni neki, mert sírkőre nem volt pénzünk. Ám miután Anya hozzáment Derekhez, az volt az első dolga, hogy egy gyönyörű, márvány sírkövet csináltasson neki, amibe gótikus, arany betűkkel vésték bele Apa nevét, a születésének és a halálának a dátumát. 

Mint mindig, most is egy friss, vörös rózsa nyugodott a síron. Tudtam, ki tette oda, és sosem fog megfeledkezni róla élete utolsó napjáig. A kettejük szerelme szinte már túl tökéletes lehetett, ezért kellett Apának meghalnia. Nem létezhet egy ennyire galád, önző világban olyan tiszta és őszinte szerelem, ami egy életen át kitarthat.

Emlékszem, gyerekkoromban mennyiszer kívántam azt, hogy egy nap nekem is legyen részem egy ilyen kapcsolatban. Valahányszor rájuk néztem, a szerelem legendás alakjai elevenedtek meg előttem, mint Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Jack és Rose...

De ahogy mind tragikus véget értek, úgy a szüleimet se tudtam soha elképzelni öregen. Nem láttam magam előtt őket, ahogy fogatlanul, szemüveggel is alig látva egymás ráncos arcát, ősz hajjal, miközben két reszketeg kéz egymásba fonódik.

Miközben leültem, és a sírkövet bámultam, pont azon gondolkodtam, hogy talán az efféle lángoló szerelmek egyikének se szabad megérnie a tűz kialvását, amely egyértelműen elkerülhetetlen, mint a kettőnk sorsa Chazzel. Lehet, hogy teljesült a gyermekkori kívánságom, és megtapasztaltam az éteri szerelmet, amely csakis az ifjúságot élteti forró szenvedéllyel.

Rájöttem, a kettőnk jövője csupán álomkép volt, semmi több. Halálra volt ítélve ez a kapcsolat a kezdetektől...

És a gyermekemet sem tarthatom meg, ez már egészen biztos. Esélyem se volt arra, hogy felneveljem, ez a tudat pedig szinte felőrölte a lelkemet, mert tudtam jól, hogy ő volna a jutalmam a sok kínért, a vihar utáni szivárvány, mégis el kellett löknöm magamtól. Hamarosan nem lesz hol laknom, és sehogy se tudnék olyan állást találni, amivel megfelelő körülményeket biztosíthatnék neki. Chaz utolsó emlékét is ki fogom tépni a szívemből, holott úgy ragaszkodtam hozzá, mintha már fejlett, önálló lény volna. A szeretetem határát egyedül a megélhetés szabta meg, más nem.

Szememmel végigpásztáztam a sírkövet. Salvatore Moreno nyugodott itt, aki mindössze huszonkilenc évet élt. Pár hónappal a harmincadik születésnapja előtt halt meg.

- Nem tudom, mit mondhatnék... - kezdtem el hebegve beszélni a sírhoz. Rettenetesen fura érzéssel töltött el, de nem volt más választásom. - Fogalmam sincs, mi célja az életemnek, Apa. Ha mindenkinek van rendeltetése, akkor nekem mi? Hogy anya legyek? Vagy művész? Soha nem gondoltam volna, hogy ez fog történni velem, de képes voltam örülni annak, amit az élet adott nekem. De miért adta, ha egyszer el akarja venni? Miért tesz nincstelenné, miért fokozza a fájdalmunkat? Hát nem szenvedünk így is eleget? És mi lesz a jutalmam, ha egyszer már ő se lesz nekem? Hogy áldozhatjuk fel önmagunkat egy életen át egyetlen pillanatért, abban a tudatban, hogy megéri? Mire jó ez?

A kérdéseimre persze sose kaptam választ, de már az némi megkönnyebbülést okozott, hogy kimondhattam őket. Legalább tisztában voltam azzal, mit is jelent, hogy mindennek ára van, semmi sincs ingyen. Meg kell fizetnem a létemért, és minden tettemért. Nem sumákolhatunk el egyetlen cselekedetet sem. Előbb vagy utóbb mindannyian törlesztjük az adósságainkat.

Látszólag én máris belekezdhettem a törlesztésbe. Azzal a tudattal léptem ki a temető kapuján, hogy még aznap időpontot kérek a nőgyógyászatra, és elmegyek az abortuszra.

Nem volt más választásom.

Ám előtte még elmentem a tengerparthoz, ahol minden elkezdődött. Most nem sütött a nap, alig voltak emberek, és a fagyos szél kíméletlenül belekapott száraz, fakó hajamba. Ahogy kémleltem a vizet, eszembe jutott az a dacos kamaszlány, aki éjjel-nappal piercinget viselt, és gyűlölte a világot, mert fogalma sem volt, hogy miféle erő formálta őt olyanná, amilyen.

Elmosolyodtam. Istenem, mintha fényévekre lennék már attól a lánytól. Bár üzenni tudnék neki, elmondani, hogy ennél már csak rosszabb lesz. Megismerkedik az álmaiban szereplő jóképű idegennek, és onnantól megváltozik az egész élete. Rengeteg nevetés, könny, forró, szenvedélyes ölelés és kegyetlen pofon vár rá, amelyek megedzik a lelkét, miközben észre se fogja venni, hogy egészen elhalványult a benne élő gyermek.

Igen, el kellett pusztítanom a bennem élő gyermeket. Az egyetlen alkotásomat, amelyre maradéktalanul büszke voltam, és ott a parton voltaképpen tőle búcsúztam.

- Nem tudom, ki lenne belőled, ha megtartanálak... - suttogtam, bár jól tudtam, egy szavamat se érti. - Azt viszont tudnod kell, hogy amíg velem lehettél, jobban bírtam minden fájdalmat. Kockáztattam volna érted az életem ugyan, de tulajdonképpen te voltál számomra az igazi élet. Látni akartam, ahogy felnősz, megfigyelni, hogy melyikünkre hasonlítasz jobban. Kísértelek volna edzésre, szakkörökre, és büszke lettem volna rád, akármilyen jegyeket is hozol haza. Reményt adtál a létezésemnek, és ha az lenne az utolsó cselekedetem, hogy téged megszüllek, boldog emberként halok meg. Nem önmagamat féltem, hanem egyedül téged. Tudom, hogy én úgysem leszek képes megbocsátani magamnak, amire készülök, ezért téged kérlek arra, hogy bocsáss meg! 

Egészen idáig a tengert figyeltem, de aztán ösztönösen megéreztem, hogy valaki ott áll mögöttem. Mikor megfordultam, a tekintetem összetalálkozott Ahmedével. Zavarban voltam, mert rögtön tudtam, hogy minden szavamat hallotta.

Úgy tűnt, mintha az örökkévalóságig bámultuk volna egymást szótlanul, amikor végül ő törte meg a csendet.

- Tényleg meg akarod tartani, ugye?

Könnyes szemmel bólintottam. 

Ekkor közelebb jött, és megfogta a kezem. - Akkor én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy ez így legyen.

Csodálkozva kaptam fel a fejem. Ezt mégis hogy érti?

- Lakj velem, Grace! Gondoskodni fogok rólad, és a gyerekről, ameddig csak lehet. Nincs meg mindenem, de ami van, az a tiétek is lesz.

Hihetetlennek tűnt számomra, hogy erre is képes a boldogságomért. Nemrég még úgy tűnt, minden elveszett, erre megjelenik ő, akár egy őrangyal, és lehetővé teszi, teljes maradjak Chaz nélkül is.

Sírva ingattam a fejemet. - Ezt nem várhatom el tőled...

De Ahmed csak mosolygott. - Nem is kell elvárnod. Én akarom így, és tőled sem várok el semmit mindezért cserébe. Nekem bőven elég az, hogy többé nem látlak összetörve.

Féltem, hogy a szívem nem tudja elviselni azt a mérhetetlen boldogságot, amit akkor éreztem. Egyedül semmiképpen se lettem volna képes megbirkózni ezzel a feladattal, viszont azok után, hogy láttam, mennyire ellenzi Ahmed a terhességem, úgy hittem, rá se számíthatok többé.

Szorosan átöleltem, és bár akkor is zokogtam, de többé nem a fájdalomtól, hanem azért, mert tudtam, a szenvedéseim végre megtérültek.

***

Idegenkedve lépkedtem a nyaraló kertjében. Régen se tudtam igazán magaménak érezni, de addigra ez az érzés csak még erősebbé vált.

Derektől titokban elkértem a kulcsot, mondván, van ott valami, amit szeretnék magammal vinni. Azóta is gyakran beszéltünk, nem úgy, mint az anyámmal, aki hallani sem akart rólam, ezért mindig titokban találkoztunk a mostohaapámmal.

Két hónap telt el azóta, ami bár soknak tűnik, de igazából Ahmed mellett szinte repült az idő. Miután elbúcsúztam Jennától, rögvest be is költöztem hozzá. Nekem adta a szobáját, ő pedig önként helyet foglalt a kinti kanapén, hogy ne érezzem magam feszélyezve. Tartotta  a szavát, és valóban nem várt el tőlem semmit, hanem csak óvott és vigyázott rám, még az orvoshoz is rendszeresen elkísért. Még nem tudni, fiú lesz-e vagy lány, de nagyon szépen fejlődik, és Dr. Schultz segítségével a szívem is jól bírja az első trimeszter nehezebb időszakait.

Ugyanakkor házban sétálva akaratlanul megrohamoztak az emlékek. Fölmentem az emeletre, ahol a szobám volt, és rezzenéstelen arccal figyeltem az erkélyt, ahol egykor ő várt rám rendületlenül.

Azóta sem hallottam felőle. Hazudnék, ha azt mondanám, nem is várom, hogy megjelenjen, mert nem így van. Valahányszor egy ismeretlen számról hív valaki, levél érkezik az én nevemre, vagy csupán hallom, hogy egy üzenetem érkezett, összeszorul a szívem, majd minden egyes alkalommal egy újabb csalódás ér, mikor ráébredek, nem ő keres.

Néha segít az, hogyha hangosan kimondom: Nem jön vissza többé! Minél többször mondom, annál inkább tudatosul bennem, hogy ez az igazság.

Mert nem fog visszajönni, és pontosan ezért jöttem ide.

Zavartan kezdtem el keresgélni a szobámban, mígnem az ágy alatt megleltem azt, amiért idejöttem. Óvatosan lefújtam róla a port, majd még percekig figyeltem.

A festmény volt az, amit róla csináltam, és végül sosem adtam oda neki. Annyira jól sikerült, hogy olyan volt, mintha valóban megelevenedett volna... De akárhogy is fordítottam a képet, sehogy sem tudott volna a szemembe nézni.

Olyan volt, mint mindig. Távolba révedő, és magányos. Még az én tekintetemben sem látta meg azt, amiért érdemes volna maradni.

Én mégis akartam egy kézzel fogható emléket róla, mert valamiért a telefonom lévő összes fotó sem volt elég. Nekem ez kellett, hogy sose feledjem el, milyen volt valójában, és ha a gyerekünk kérdezni fog róla, hűen el tudjam mesélni a teljes igazságot, szépítés és torzítás nélkül.

Látszólag beletörődtem abba, hogy a helyzet változatlan marad, ám mindezt meghazudtolta az a tény, hogy a pulóverem alatt továbbra is ott viseltem a láncon függő gyűrűt...

De így is többet kaptam jutalmul, mint amennyit valaha is remélhettem volna. Nem lehettem hálátlan.

Mégsem voltam képes még elengedni. Az iránta táplált érzéseimet többé nem mondhatom ki, csupán egy ládába rejtve őrizhetem úgy, mintha ez lett volna a világ legkülönlegesebb beteljesületlen szerelme a történelemben.

Pedig talán lesz idő, amikor már azt se fogják tudni, hogy nekünk valaha is közünk volt egymáshoz.