A szezon utolsó kosármeccse volt, vagyis utoljára kellett Pamacsként ugrabugrálnom emberek százai előtt, ám a megkönnyebbülés helyett sokkal inkább a kétségbeesés lett úrrá rajtam. Az utóbbi időszak rettentően megviselt. Túl sok dolog történt túl rövid idő alatt, amit szemmel láthatóan a szervezetem sem bírt elviselni. Ingerlékeny voltam, elmondhatatlanul izzadtam a műszőrmés jelmezemben, szédültem, és alig kaptam levegőt. Valahogy még eljutott a fülembe, ahogy bemondták, LeFroy újabb pontot szerzett a csapatnak, de igazából kicsit sem törődtem vele.

Csakis Dr. Schultz szavai visszhangzottak a fülemben.

Miután felmerült a gyanú, miszerint Sharon lehetett a donorom, titokban rögvest kutatásba kezdtem. Lehet jobb lett volna bizonytalanságban élni, de szerintem legbelül csak önmagamnak szerettem volna bizonyítani, hogy valójában valami egészen másról lehetett szó.

Bármit megtettem volna azért, hogy kiderüljön, mindez csupán egy rossz vicc, de ahogy egyre közelebb kerültem az igazsághoz, kiderült, hogy nagyon is a valóságban élek.

Az interneten semmi különöset nem találtam a balesettel kapcsolatban, viszont a nyilvános könyvtár adatbázisában nem egy cikkre bukkantam, amik vagy a gyászrovatban említették csupán Sharon Philips-Turnert, hol hosszasan leírták a balesetet, amiben életét vesztette. Ahogy Chaz mondta, egy részeg kamionsofőr hajtott beléjük, aminek következtében a lány koponyaalapi törést szenvedett, mialatt a kocsi sofőrje - Chaz - több bordáját eltörte, és belső sérülései lettek, az üvegszilánkok pedig az oldalába fúródtak. A kórházban gépekre tették Sharont, de már egyértelműen beállt nála az agyhalál. Néhány órával később lekapcsolták a gépekről a férje beleegyezésével.

Kirázott a hideg, ahogy ezeket a sorokat olvastam. Eszembe jutott a heg Chaz oldalán, aminek a történetéről sosem tudtam mostanáig. Bevillantak az álomképeim a vakító fényről, és az óriási csattanásról.

Akkor már tudtam, hogy az összes ilyesfajta álmomban újraéltem Sharon tragikus halálát...

De nem akartam mindezt felfogni, amíg az orvosom a szemembe nem mondja. Ha Dr. Schultz tagadja, hogy Sharon volna a donorom, én többé nem fogok kérdezni, hanem igyekszem boldogan élni az életem Chaz mellett, ezt az egészet pedig csak egy kellemetlen galibaként felfogni.

De mi van, ha az igazság nem azt rejti, amire én titkon vágyom? Talán volna némi igazság abban, hogy a tudatlanság áldás?

Zaklatottan rontottam be a kardiológusom rendelőjébe. Zoe, a bájos, fiatal titkárnő riadtan szaladt utánam, ahogy rányitottam az éppen telefonáló férfira.

- Most nem mehet be! A doktor éppen egy fontos telefonhívást intéz - kiáltotta kétségbeesetten a nő, de mintha a falnak beszélne.

Dr. Schultz döbbenten mért végig, miközben majdnem kiesett a kagyló a kezéből, mikor berontottam hozzá. Homlokomon gyöngyözött a verejték, és zihálva vettem a levegőt. Azonnal látta rajtam, hogy okkal kerestem fel őt ilyen hirtelen, ezért megszakította a beszélgetést.

- Visszahívom... - szólt halkan a telefonba, majd letette, és udvariasan kiküldte Zoe-t.

Homlokát ráncolva hellyel kínált. - Mit óhajt, Grace? - kérdezte tőlem kimérten.

Talán azt hitte, hogy a hűvössége átragad rám is, ám ez korántsem volt így. Remegő kézzel vettem ki a táskámból Sharon fényképét, és az orra alá dugtam.

- Ő volt a donorom, ugye? Ő volt az. Egészen biztos, hogy ő - mondogattam szinte már megszállottan.

A férfi kezébe vette a fotót, és döbbenten tanulmányozta Sharon vonásait. Bár már szavak nélkül is tudtam az igazságot, hiszen az arcára volt írva, ő szárazon megszólalt.

- Végül csak rájött, Grace - állapította meg elmélkedve Dr. Schultz. - Felesleges volna már tagadnom. Szerettem volna elfelejteni ennek a lánynak az arcát, de egyszerűen képtelen voltam rá - ismerte be cserepes ajkakkal. - Még a halála pillanatában is olyan volt, mint egy angyal... Egy angyal, aki nem találta a helyét ebben a világban.

Túl borzalmas volt a helyzet ahhoz, hogy sírni tudjak. Végre kiderült az igazság, és ez megmásíthatatlan tény. Sharon Philips-Turner szíve dobog bennem, vagyis Chaz halott feleségéé. Casparnak igaza volt, és mostantól a markában vagyok, amíg képtelen leszek bevallani az igazat.

Megtörten huppantam le a doktor íróasztalával szemben kihelyezett székbe, miközben ujjaimmal a sajgó halántékomat masszíroztam. Nem akartam elhinni, hogy mindez velem történt...

De mégis hogy lehetséges ez? Több milliárd ember él ezen a bolygón. Hogyan történt meg a lehetetlen, vagyis az, hogy Chaz és én egymásra találtunk? A donor férje, és az, akit a donor megmentett... Őrület!

A kínos hallgatást egyszer csak némi zavarral törte meg Dr. Schultz.

- Hogyan jött rá? - kérdezte félig még aléltan. - Kutakodott az interneten? Esetleg belelesett valamikor a donorokkal kapcsolatos bizalmas iratokba?

Nem feleltem, mindössze egy keserű mosollyal ingattam a fejem. Bármennyire is szerettem volna tudni, ki volt a donorom, végül ez a titok a véletlennek köszönhetően derült ki. Istenem, mennyire igaza volt Patricknek. Most, hogy tisztában voltam az igazsággal, azt kívántam, bár örökké jótékony homály fedte volna mindezt.

Kisöpörtem a hajamat az arcomból, majd teljesen átszellemülten pillantottam fel az orvosomra.

- A donorom férjével élek együtt - jelentettem ki ridegen a tényt, ami szemmel láthatóan meghökkentette az orvost. - Több mint egy évig gyászolta azt a nőt, akinek a haláláért minden éjjel imádkoztam...

Támogatóan a vállamra tette a kezét. - Ez nem az ön hibája.

Indulatosan felpattantam. - Akkor kié? - kérdeztem tőle. - Kinek a hibája? Ki a fasz tehet arról, hogy mindez így alakult? Talán Chaz? Vagy Sharon? Vagy ön? - vetettem fel az ötletet egy széles mosoly kíséretében, ami talán inkább vicsornak tűnhetett. - Hiszen maga vágta ki a szívét, nem? Ön kapcsolta le a gépeket is...

- A férje beleegyezésével - helyesbített óvatosan Dr. Schultz, ám én mindezt elengedtem a fülem mellett.

- Márpedig valaki egészen biztosan tehet arról, hogy ez így alakult - kötöttem az ebet a karóhoz. - De ki az? Ki alakította így a dolgokat? Ki kuszálta így össze ennyi ember életét? Többé már nem csak rólam van szó. Az egész kibaszott világ összeesküdött ellenem, hogy aztán elcsesszen mindent és mindenkit, bassza meg! - káromkodtam kifulladásig, majd újból összegörnyedtem.

Ösztönösen a mellkasomhoz nyúltam. Olyan volt, mintha kést döftek volna belém. Hirtelen légszomjam lett, de még időben képes voltam uralkodni magamon néhány mély lélegzettel, miközben a kardiológusom nyugtató hangjába kapaszkodtam, aki türelmesen azt tanácsolta, hogy higgadjak le.

Miután ismét képes voltam lélegezni, Dr. Schultz aggodalmas ábrázatával kellett szembesülnöm.

- Minden rendben? - jutott el visszhangként hozzám kérdése.

Ráérősen bólintottam. - Ne mondja el a családomnak, ami ma történt - kértem tőle rekedten. - Már elköltöztem tőlük. Nem szeretném, hogy emiatt is aggódjanak. Hadd legyen most ez egyedül az én bajom, és ne terheljek vele senki mást.

Mintha egy másik világba csöppentem volna onnantól fogva. Nem fogtam fel, mi történik körülöttem, nem gondolkodtam többé. Minden csak úgy lézengett körülöttem. A járművek, az emberek, a lombjaikat teljesen elhullajtó fák...

December volt, beköszöntött a száraz, szürke tél, de nem csupán a városba, hanem a lelkembe is.

Ez volt az utolsó gondolatom, mikor a meccs vége előtt pár perccel eszméletlenül összeestem.

Tél van a lelkemben... És talán már soha többé nem jön el a tavasz. Minden kopár lett velem együtt.

***

Idegenkedve néztem körül az iskolaorvosnál, miután felébredtem. Bevallom, eleinte azt se tudtam, én ki vagyok, ami eszméletlen boldogsággal töltött el.

Ám amint ráeszméltem, mi történt, újból komorrá váltam.

- Minden rendben? - kérdezte az orvos aggodalmaskodóan. - Több mint tíz percig eszméletén volt.

Megnyaltam száraz ajkaim, majd csupán bólintottam. - Kicsit kimerültem. Ennyi az egész - magyarázkodtam. - Szerencsére mindjárt szünet, és nem kell abban az átkozott jelmezben lennem.

Még mielőtt elhagytam volna a rendelőt, a doki adott nekem egy pohár vizet, és a lelkemre kötötte, hogy egy újabb ájulásnál feltétlenül kivizsgáltatom magam.

- Lehet, hogy csak szimpla idegkimerültség a stressz miatt, de nem árt az elővigyázatosság.

Megígértem, hogy nem fogom félvállról venni a dolgot, majd kimentem a suliból, hogy elinduljak a buszmegálló felé. Mióta Chazzel laktam, közel sem volt olyan kényelmes számomra az utazás, mint azelőtt, de a tömegközlekedést is meg lehet szokni. Nem vagyok finnyás.

Késő este volt már, az utcai lámpák világították meg csupán az utamat. Ekkor a sötétből egy magas alak ugrott elém, hogy az utamat állja.

Próbáltam erősnek tűnni, de valójában a frász kerülgetett a puszta látványától, mióta tudtam, kicsoda ő valójában.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem remegő hangon Caspartól.

A férfi felnevetett. - Okos lány vagy - állapította meg. - Tudod, hogy az emberek nem tűnnek fel csak úgy mások életében. Valamit mindig akarnak...

Türelmetlenül felsóhajtottam. - Bökd ki végre! - követeltem. - A múltkor nem mondtad, mit vársz tőlem a hallgatásért cserébe, de nyilván már eldöntötted, mennyit ér számodra ez a titok.

Pofátlanul belopakodott az intim szférámba. Szinte már éreztem az arcomon erőteljes arcszőrzetét, amely dörzsölte a bőrömet.

- Tízezer dollár - ízlelgette szótagonként az árat, aminek hallatán tátva maradt a szám.

- Szórakozol velem? Arra is alig van pénzem, hogy a lakbért kifizessem - méltatlankodtam felháborodottan. - Honnan veszed, hogy volna tízezer dollárnyi spórolt pénzem?

Sátánian felkacagott, miközben kezébe vette egyik hajtincsemet, és azt kezdte el behatóan tanulmányozni.

- Nem is neked... Hanem mondjuk a mostohaapádnak. Úgy tudom, elég gazdag ember.

Azonnal kihátráltam. - Az lehetetlen! - közöltem a fejemet rázva. - Tőle nem kérhetek pénzt, ráadásul ennyit. Nem várhatom el tőle!

- Pedig nincs más választásod - sziszegte kegyetlen hangon, ahogy a tincseimmel játszadozott. - Tudod, Chaz teljesen tönkretette a családomat. Miután Sharon meghalt, minden atomjaira hullott. A szüleim szétmentek, apámmal hajléktalan szállókon tengetjük a napjaink, és alig tudunk megélni - mesélte akkor már merengő hangon, mialatt felidézte a múltat. - Egy gyerek elvesztése minden családot tönkretesz. Én sem voltam mindig ilyen ember... Chaz miatt váltam ilyenné, így meg kell értened, számomra emberfeletti erő kell ahhoz, hogy ne okozzak neki olyan fájdalmat, amit nem élne túl. Márpedig azt, hogy Sharon szíve benned dobog, sosem lesz képes elfogadni - közölte velem kíméletlenül, keze pedig hajamról az arcomra csúszott. - Senkit sem tud úgy szeretni, ahogyan őt szerette, még téged sem. Komolyan azt hiszed, hogy a helyére léphetsz?

Ennek hallatán dühösen lesöpörtem magamról arcomat cirógató kezének fagyos érintését. Azonnal fellobbant bennem a harag, ahogy ezeket a szavakat kimondta.

- Már a helyére léptem! - vágtam vissza önérzetesen. - Chaz velem alszik, és velem ébred. Szeret engem. Igazán szeret.

Caspar nevetése egyre rémisztőbben csengett. - Csak egy pótlék vagy, fogd fel. A kis Jeremy Charles igényeinek kielégítésére még tökéletesen megfelelsz, de olyan társa sosem lehetsz, mint amilyen a húgom volt. Ők ketten összetartoztak az első perctől kezdve.

- Ha ez így van, miért gyűlölöd őt ennyire? - fürkésztem értetlenül a férfi szigorú arcát. - Hogyha összetartoztak, akkor a sors tehet mindenről, nem pedig Chaz, és így senkit sem lehet hibáztatni...

Ekkor Caspar indulatosan fellökött, én pedig a földre zuhantam. A tenyerem felhorzsolta a beton, és a felszakadt bőr alól vörös vércseppek serkentek ki.

- Azért gyűlölöm, mert türelmetlen volt, és ezzel mindent elrontott! - förmedt rám. - Ha nem szöknek meg, és várnak, mindez sosem következett volna be. Kisajátította őt, pedig az én testvérem volt! - felelte őrjöngve, majd egyik pillanatról a másikra lecsillapodott, és lelkében csupán a hűvös közöny maradt rettegő arcom láttán. - De nem kell magyarázkodnom neked. Túl sokat kérdezel. Két hét múlva újra megkereslek, és ha jót akarsz, nálad lesz a pénz fele. Addig is siess haza! Nehogy miattam lekéssed a buszodat...

Mikor nyújtotta felém a kezét, hogy fölsegítsen, eleinte vonakodtam, ám végül engedtem neki. Ahogy talpraálltam, észrevette a vérem, amelyből az ő tenyerére is került. Meredten bámulta a vörös foltokat. Majdnem teljesen biztos voltam abban, mire gondolt.

Arra, hogy ezt a vért Sharon szíve pumpálta bennem. Neki köszönhetően működök és létezem. Nélküle már rég a föld alatt volnék.

A buszon ülve fejemet az ablaknak hajtottam, nem érdekelt, hogy mennyire rázkódok. Igazából legbelül abban reménykedtem, hogy újból eszméletemet veszítem, csak többé már nem ébredek fel.

Miért csinálja ezt Caspar? Hiszen még a leggonoszabb pillanatában is fölsejlik némi jóság. Nem született ő rossznak, mégis úgy viselkedik, mint egy velejéig romlott ember.

A gyász elvette a józan eszét... - gondoltam magamban. - Képtelen már különbséget tenni jó és rossz között. Talán nem is akar.

Eközben egy lány ült le az előttem lévő ülésre. Hosszú, szőke haja rasztatincsekben lógott, bőre pedig legalább tíz évet öregedett a sok szoláriumtól. Ahogy méretes hátsóját letette, az ülés alatt kinyújtózó lábamra lelkiismeret furdalás nélkül rálépett, mire egy hang nélkül visszahúztam azt.

Felforrt bennem a düh, és mindkét térdem teljes erővel az ülés háttámlájába fúrtam. Azt akartam, hogy fájjon neki, ahogyan nekem is.

Talán Caspar is így érezte volna? Lehet, hogy ugyanolyan jogosnak véli a bosszút, akárcsak én egy ilyen említésre sem méltó apróság miatt?

Szemet szemért?

De nekem ugyan miért kell bűnhődnöm? Mert beteg lettem? Hiszen nem én határoztam így.

Vagy talán az imáért, amit annyiszor elmormogtam? De erről mégis mit tudhatna?

Caspar az egész világot okolja azért, ami történt, hogy véletlenül se kelljen szembesülnie a saját lelkiismeretével. Nem akar arra gondolni, hogy megmenthette volna a húgát, ha jobban odafigyel, és rájön, hogy szökésre készül.

Ismerem ezt az érzést. Én is pontosan így kerestem a bűnbakokat, mikor kiderült az igazság.

Ám mindezt elfojtottam, mikor észrevettem Chazt az utolsó megállónál. Rám várt, hogy hazakísérhessen.

Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy véletlenül se vegye észre, miken gondolkozom.

Mégis hogyan szerzek két hét alatt ötezer dollárt?

***

Napokon át csak rajzoltam. Nem csináltam semmit, csak a lakásban ültem, és halmoztam a rajzokat. Minél több van belőlük, annál jobb. Még iskolába se mentem emiatt.

Abban reménykedtem, hogy eladhatom a képeim, amivel pénzt kereshetnék. Ha elég sok készül el, akkor talán minden negoldódik...

Mindent alárendeltem ennek érdekében. Néha még az étkezéseket, és az alvást is kihagytam. Eleinte jól tudtam titkolni, de aztán nyilvánvalóvá vált, valami bajom van.

- Ez így nincs rendjén, Grace - állapította meg Chaz. - Egész életedben nem rajzoltál annyit, mint mostanában. Valami baj van?

- Semmi az égvilágon... - suttogtam vészjóslóan. Az idegességtől olyanná váltam, mint egy időzített bomba.

Akiak odajött hozzám, és fejét az ölembe szerette volna hajtani, de én ridegen ellöktem magamtól. Már tudtam, ő sem önmagamért szeret, hanem azért, mert azonnal megérezte bennem Sharont. Én voltam a gazdatest, amely életben tartott egy darabot a szeretett személyből, nem több.

Senki sem értette, mi lelt engem. Ugyan, hogy is érthették volna?

Aztán egy éjszaka eszembe jutott, mit kell tennem.

Derek külön számlát nyitott nekem évekkel ezelőtt, hogy megalapozza a továbbtanulásomat. Ehhez a számlához csak tizennyolc évesen férhetnek hozzá, viszont már betöltöttem ezt a kort, szóval vehetek ki onnan pénzt.

Egy gonddal kevesebb... - nyugtáztam magamban.

De mi lesz, ha Caspar mindezek után is zsarolni fog?

Egyszer csak megéreztem a vállamon Chaz érintését. Az előbb segített lefeküdni Jennának, és most jött vissza a közös szobánkba.

- Min gondolkozol olyan nagyon? - kérdezte végtelen gyengédséggel.

Sietve ráztam a fejemet. - Semmin - hazudtam. - Csak olyan különös dolgokat hoz az élet... Sejtetted volna, hogy egyszer itt leszünk?

Nevetve magához ölelt. - Felesleges ilyesmin agyalni - válaszolta. - Kész időpocsékolás. A lényeg az, hogy most itt vagyunk. Önámítás volna azt feltételezni, hogy az élet irányít minket, vagy a sors. A dolgok csak úgy megtörténnek.

Csendben hallgattam hangját, ahogy arcomon megéreztem a szívverését, mikor mellkasára vonta a fejem, akár egy gyereknek.

Nem tudtam magamévá tenni, amit mondott. Ha nincsen sors, akkor hogy történhetett mindez? Hogyan lettem én az a lány, aki az ő szerelmének a szívét kapta? És miért találtunk egymásra?

Mindez véletlen volna? Egyszerűen így álltak a csillagok?

Így volna, Chaz? Valóban így volna?

Mialatt én magamban ezen elmélkedtem, ő megfogta a kezem, mire felszisszentem. A horzsolás még mindig ott volt mindkét tenyeremen, és mintha az idő múlásával csak egyre jobban fájt volna.

Chaz meglepetten tanulmányozta a sebeimet.

- Hát veled meg mi történt?

Idegesen nyeltem egyet. - Elestem pár napja - feleltem kurtán.

Ő ennek hallatán mosolyogva lehelt csókot mindkét tenyeremre, amivel akarva akaratlanul is kellemes bizsergést váltott ki belőlem, amivel szinte azonnal enyhítette a fájdalmat.

- Kis ügyetlen... - búgta gyengéden. - Veled aztán mindig történik valami.

Ó, ha tudnád, hogy mennyire igazad van!

A fiú lassan egyre közelebb hajolt, és megcsókolt. Már jól tudtam, hogy ennek a csóknak mi a célja, és még a legnagyobb lelkiismeret furdalás kellős közepette is kívántam a folytatást, mi több, égtem a vágytól...

De aztán eszembe jutottak Caspar szavai.

Csak egy pótlék vagy, fogd fel. A kis Jeremy Charles igényeinek kielégítésére még tökéletesen megfelelsz, de olyan társa sosem lehetsz, mint amilyen a húgom volt. Ők ketten összetartoztak az első perctől kezdve.

Miközben Chaz elfektetett az ágyon, és egyre sóvárgóbban szabadított meg a ruháimtól, csak ez járt a fejemben.

Mi van, ha hosszú hónapok alatt csupán annyit értem el, hogy a teste kívánja az enyémet, viszont a szíve legmélyén továbbra is csak Sharon az egyetlen nő, akit igazán tudott szeretni?

Tényleg csak egy pótlék volnék? Egy eszköz, aminek a segítségével elfelejtheti, milyen boldog is volt az első, igaz szerelmével.

Az egyetlen szerelmével.

A puszta gondolat villámcsapásként hasított belém, és eltoltam magamtól azt a felhevült testet, ami annyira elvarázsolt a kezdetektől fogva.

- Most inkább ne. Fáradt vagyok - közöltem vele hűvösen, majd oldalra fordulva próbáltam alvást színlelni.

Azt hittem, haragudni fog rám, amiért nem akarom őt, úgy, ahogy ő engem. Egészen biztos voltam abban, hogy ez sérteni fogja a férfiúi önérzetét.

Egy röpke pillanatig így is tűnt. Azonban meghallottam, hogy vidáman felkuncogott, majd hátulról átölelt, és a hajamba csókolt. Már az is megrészegítő érzés volt, ahogy az ajkai a fejbőrömet érintették.

- Szeretlek, Nanook... - suttogta, majd egészen hamar álomba merült.

Sírni lett volna kedvem. Annyira kívántam őt, hogy majd' megszakadt a szívem...

De mi van, ha ezt csupán a szívem műveli? Mi van, ha Sharon szerelme olyan erős volt, hogy nyomot hagyott bennem?

Mi van, ha mindketten csupán egy jól megrendezett átverés áldozatai vagyunk, és azzal ámítjuk magunkat, hogy ez valódi, és egyedül a miénk?

Már nem tudtam, mi a valóság és mi a puszta téveszme. Olyan voltam, mint azok az emberek, akik egyenesen előre szaladnak a messzeségbe, ahol valami különleges dolog várja őket...

Majd pedig nekimennek egy áttetsző üvegajtónak.

***

- Grace! Grace, figyelsz te egyáltalán?

Sietve fölkaptam a fejem Awa hangjára. Épp a közelgő záróvizsgák tételeit néztük át a munkahelyemen a műszakom után, és meglehet, a lány alattam járt, sokkal többet tudott, mint én végzős létemre.

Bár az is tény, hogy Awa tanulás terén egy igazi buldózer.

- Hogy? Miről is beszéltél az előbb? - kérdeztem vissza nem evilági hangon.

Gondolatban már megint másutt jártam.

Awa lemondóan ingatta a fejét, miközben nagyokat sóhajtott.

- Ha képtelen vagy megzabolázni a kósza gondolataidat, akkor csak pazaroljuk egymás idejét - puffogott. - Hidd el, hogy nekem is volna jobb dolgom, mint téged korrepetálni. Nem csak te vizsgázol félévkor.

Sajnálkozva tekintettem ébenfekete szemébe.

- Ne haragudj! - esedeztem a bocsánatáért. - Csak mostanában tényleg minden összejött... De igyekezni fogok, ígérem.

Tulajdonképpen nem is hazudtam, hiszen az életem valóban maga volt a megtestesült káosz. Próbáltam javítani a jegyeimen, helytállni a munkában, és közben szorított a határidő is, hiszen majdnem egy hét eltelt a kettőből, én pedig még semmit sem léptem.

És ha ez nem lett volna elég, a stressz teljesen kikészítette a szervezetemet.

Ám mindezek ellenére azon voltam, hogy minden a lehető legjobban alakuljon. Másban már úgysem reménykedtem.

Mikor úgy fél órával később Awa kiment a mosdóba, Ahmed odaült mellém, és szokás szerint a lelkembe látott, amint a szemembe nézett.

- Mikor mondod el végre? - kérdezte tőlem.

Zavart nevetésbe kezdtem. - Mégis mit? - színleltem értetlenséget.

Ekkor nagy, csontos keze átkarolta törékeny csuklómat, ami bármennyire is meglepett, mégsem húzódtam el. Az érintése mindig tapaszként szolgált a sebekre.

Csakhogy erre a sebre tapasz helyett most egy nyomókötés kellett volna, különben egészen biztosan elvérzek.

- Grace, ne hazudj! - kérlelt a fiú. - Nekem ne. Látom rajtad, hogy baj van. Mindent elmondtunk eddig egymásnak. Tudod, hogy bennem bízhatsz. Miért nem árulod el, mi a baj?

Már a könnyeimet nyeltem, ahogy felidéztem, mekkora szerencsétlen vagyok, ezért elfordítottam a fejem, nehogy lássa az arcomra kiülő érzéseket.

- Azért... - kezdtem el szipogva. - Mert ezt senkinek sem mondhatom el. Még neked sem, Ahmed.

Keze csuklómról az arcomra került, és lassan maga felé fordított, hogy szembesüljön a fájdalmammal. Ujjaival gyengéden letörölte forró könnyeim.

Egészen megszűnt a külvilág, ahogy ránéztem, pedig ugyanazt láttam azokban a fáradtan csillogó, barna szemekben, mint eddig.

Őszinte, feltétel nélküli szeretetet.

Ám bennem mintha akkor kezdett volna tudatosulni, hogy ennek mekkora ereje van.

Nem árulhattam el neki, mi bánt, pedig legszívesebben mindent megvitattam volna vele, hogy elsírhassam neki a bánatomat, akár egy gyerek.

De többé nem voltam gyerek. Az idő, és a sorozatos megpróbáltatások a dacos kamaszlányt felnőtté tették. Megkopott a fény a szememben, a világba vetett kevéske hitem is kezdett összeomlani, de legfőbb az, hogy tudtam, mit tesz ilyenkor egy felnőtt.

Vállalja a felelősséget. Nem futamodik meg, nem panaszolja el a fél világnak, micsoda szerencsétlenség érte, és különösen nem azoknak ecseteli ezt, akik közel állnak hozzá. Csak együtt cipelnék a másikkal közösen a terhet, de ettől még senki sem könnyebül meg.

Egyedül kellett végigcsinálom mindezt. Nem tudtam ugyan, hogy sikerülni fog-e, de nem tehettem mást. Túl sokat jelent nekem Ahmed, hogy szokás szerint belé kapaszkodjak. Ismerem őt. Tudom, hogy bármi áron segíteni akarna, ezt viszont nem várhatom el tőle. Kihasználnám, azt pedig nem akarom. Így is többet tett értem, mint amennyit bárkitől elvárhatnék.

Egyszer csak kerekek eszméletlen csikorgására lettem figyelmes, és kinéztem a kirakat üvegén keresztül. Egy ősrégi Sedan állt meg az üzlet előtt, amiben még nem volt semmi különös. Abban viszont már sokkal inkább, hogy kik szálltak ki belőle.

Chaz volt az Miguel és Yanina társaságában, a hátsó ülésen pedig ott fészkelődött Akiak. Ráadásul a barátom szállt ki a sofőr üléséből.

Nem akartam hinni a szememnek. Chaz vezetett... Ez számomra ép ésszel felfoghatatlan. Eszembe jutott, amikor könyörögtem neki, hogy tartson velem egy kocsiútra, mikor megszereztem a jogosítványomat, és mikor végre erre rá bírtam venni, egy apró baleset teljesen felkavarta őt.

Ma már mindent értettem. Tudtam, mitől félt, és hogy mindazt újra átélte az ütközés pillanatában. Azért haragudott rám, mert a múltra emlékeztettem. Valamire, amit inkább el szeretett volna felejteni.

Most azonban Chaz egészen másmilyen volt. Magabiztos, ruganyos léptekkel indult el felém a barátaink társaságában, és amennyire sugárzott az örömtől, ügyet sem vetett arra, hogy Ahmed az arcomat simogatja éppen, amit én pirulva engedtem.

Szégyelltem magam, de a barátom mindezt észre se vette. Ragyogó arccal magához ölelt.

- Gyere, Grace! Ezt nézd meg - mutatott büszkén az öreg autóra, ami odakint parkolt.

Homlokomat ráncolva tanulmányoztam őt. - Csak nem akarod azt mondani, hogy kocsit vettél? - hitetlenkedtem. - Éppenhogy megélünk, Chaz. Honnan volt pénzed erre?

Ő azonban nem vette magára a szemrehányásomat, hanem nevetve megcsókolt.

- Ne izgulj, Nanook! - csitítgatott tőle szokatlan lazasággal. - Láthatod, hogy ez még özönvíz előtti járgány. Igazán baráti áron kaptam, és így legalább nem kell azokon a büdös, zsúfolt buszokon kínlódnunk, még a suliba is el tudlak vinni. Különben is - kezdett bele egy sejtelmes kacsintás kíséretében - hamarosan lehet, hogy soha többé nem kell garasoskodunk.

Tágra nyílt szemekkel tanulmányoztam ragyogóan tiszta íriszét. - Ezt hogy érted?

Mindkét kezét a vállamra tette, és úgy közölte velem a nagyszerű hírt.

- Egy menedzser meghallgatta a zenekar demóját, és tetszett neki - mesélte lelkesülten. - Karácsony után alá is fogjuk írni a lemezszerződést, ha minden jól megy. Tudod, mit jelent ez? Végre jobb körülményeket tudok biztosítani magunknak. Ezzel minden problémánk megoldódhat.

Szorosan magához ölelt, nekem pedig nem volt szívem elrontani az örömét a magam problémáival, amikre még ez sem jelentene megoldást, ezért igyekeztem úgy tenni, mintha vele együtt tudnék örülni.

- Nagyon büszke vagyok rád... - súgtam erőtlenül a fülébe.

Még erősebben szorított magához ennek hallatán. - Nélküled ez sosem következett volna be. Bár meg tudnám hálálni mindazt, amit értem tettél.

Valamiért csak arra tudtam gondolni, hogy a hála legnagyobb jele az volna Chaz részéről, ha képes volna engem elfogadni azzal a borzalmas titokkal, amit a mellkasomban hordozok, de aztán hamar elhessegettem ezt a gondolatot. Önzés volna mindez a részemről.

Időközben Awa is megjelent, akit természetesen bemutattam a barátaimnak, és még azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, mennyire szikrázott közte és Miguel között a levegő az első pillanattól. Olyan széles vigyorral néztek egymás szemébe, mialatt kezet fogtak, hogy szinte már kínos volt számomra. A fiú viselkedése még viszonylag érthető volt, hiszen férfiból van, és így könnyedén megakad a szeme a csinos lányokon, főleg úgy, hogy Yaninával már szakítottak, így ismét szabad a pálya...

Ellenben Awa viselkedése rendkívül szokatlan volt. Ezidáig csak a tudományok csigázták fel az érdeklődését, a könyvek mögé bújva kóstolgatta a világot. Most viszont meglátta az én gyerekkori barátomat, és tekintete fekete gyémántként kezdett el ragyogni, mintha most egy szimpla mozdulat ráébresztette volna a világegyetem létének értelmére.

- Még nem volt alkalmam megismerni Grace barátait - közölte velünk úgy, hogy végig Miguel tekintetébe temetkezett kézfogás közben. - De már látom, hogy miről maradtam le.

A fiú valamiért sehogy sem akarta elengedni a kezét. - Azt hiszem, ez abszolút kölcsönös, kedves...

- Awa - mutatkozott be a merészség és a félszegség lenyűgöző egyvelegével. - Awa Khoudia Sidibe.

- Gyönyörű név- ejtette ki Miguel olyan áhítattal, hogy el is hittem, komolyan gondolja.

Rögtön megéreztem, hogy a csípős, decemberi levegőben valami szokatlan atmoszféra terjengett kettejüknek köszönhetően. Ennél már csak az lepett meg jobban, mennyire hidegen hagyja Yaninát az, ami a szemünk láttára történt.

Vagy csupán ilyen jól tudná színlelni, hogy már kicsit sem érdekli őt Miguel úgy?

Chaz és a többiek felajánlották Awanak, hogy hazavisszük őt kocsival, de a lány visszautasította.

- A bátyám eljön értem - magyarázta még mindig kissé remegő térdekkel. - De nagyon szépen köszönöm!

Miután már a Sedanban ülve haladtunk négyesben - plusz még Akiak az ölemben -, Miguel több sikertelen próbálkozás után képtelen volt magában tartani azt, amit gondolt.

- Megadnád nekem Awa számát, Grace? Muszáj újra hallanom a hangját - kérlelt engem a fiú ellenállhatatlan kiskutya szemekkel, akár egy hősszerelmes. - Mondd, hogy megadod! Mondd, könyörgök!

Egyre elviselhetetlenebbé vált a nyavalygása, ezért idegesen a homlokára csaptam.

- Eszednél vagy, ember?! - hőbörögtem értetlenül. - Nem is ismered őt! Ráadásul alig néhány hete lettél szingli. Már csak udvariasságból is visszafoghatnád magad, és nem Yanina előtt csinálod ezt a cirkuszt.

A barátnőm ennek hallatán hangosan felkacagott. - Semmi gond, Grace! Nyugodtan add meg neki a számát, ha ennyire akarja. Engem tényleg nem zavar. Végül is egy szakítás után sem várhatunk el örök érvényű cölibátust a másiktól.

Értetlenül meredtem Yaninára. Hát tényleg ennyivel különb volna bárkinél? Mégis mi lehet ez a nemesnek tűnő megnyilvánulás a részéről? Önzetlenség, közöny, vagy csak egy zseniális színjáték?

Én képes volnék így elviselni, ahogy Chaz egy másik lány után epekedik, ha mi ketten...

Pusztán sóhajtozni tudtam, miközben beírtam Miguel telefonjába Awa számát. Csak remélni tudtam, hogy örülni fog a fiú kissé korai közeledésének, és nem fog kinyírni, amiért rá szabadítottam.

Ezután Chazre tekintettem, és Ahmed jutott eszembe. Rá se mertem nézni, mikor a barátom megjelent. Nem akartam szembesülni a lelki fájdalmával, amin talán legalább olyan nehéz uralkodnia, mint a fizikai kínjain.

Ezt a fájdalmat én okozom akaratom ellenére, és ez borzalmas. De mit csináljak, ha mást szeretek?

Hamarosan kitettük a barátainkat az otthonuknál, majd csak én, Chaz és Akiak maradtunk az autóban. Figyeltem a mosolyát, ahogy a keze egy pillanatra sem remegett, mialatt kormányzott.

Nem volt benne egy cseppnyi félelem sem. Olyan mérhetetlen boldogság volt az arcára írva, hogy ha vissza tudtam volna utazni az időben arra a napra, amikor először találkoztunk, komolyan elgondolkodnék azon, vajon ugyanazzal az emberrel találkoztam-e akkoriban, mint aki most mellettem ül. A rádióból Good Charlotte recsegett, az ablak pedig félig le volt tekerve, és a szél belekapott mindkettőnk hajába.

Igazán csodás pillanat lehetett volna...

- Hová megyünk? - kérdeztem tőle hosszas hallgatás után.

- Nem tudom - ismerte be nevetve Chaz. - De igazán nem is számít. Csak menjünk előre, és fedezzük fel a világot, mert mindez a kettőnké, Grace. Túl sokáig voltam önmagam börtönőre.

Vonakodva fürkésztem arcát. - Nem teljesen értelek...

Kezét gyengéden a térdemre helyezte, miközben újból megszólalt. Az érintése forró volt, mégsem perzselő. Ahhoz bőven elég volt, hogy kellemes bizsergést érezzek a tagjaimban.

- Féltem a világtól. Rettegtem attól, hogy mit tehet velem, illetve én mit tehetek vele. Megfosztottam magam minden örömtől, elzárkóztam az emberek elől, elhitettem magammal, hogy nincs szükségem senkire, csakis azért, hogy ne kelljen szembesülnöm az élet árnyoldalával - fejtette ki bővebben gondolatait, ahogy ábrándos tekintetét szüntelenül az útra szegezte. - Te adtál újra értelmet a létezésnek. Mikor már azt hittem, a szívem tökéletesen elkérgesedett, te egyszer csak megjelentél, és lehántottad rólam ezt a kemény, durva kérget. A szerelmed ráébresztett arra, hogy mennyi időt pazaroltam el, mialatt majdnem belefulladtam az önsajnálatba. Jobb ember vagyok melletted, mint amilyen valaha voltam. Többé nem fogok félni az élettől, amíg azt veled élhetem meg.

Idegesen haraptam alsó ajkamba mindezek hallatán, kezem pedig ökölbe szorult. Ha nem lettem volna tisztában az igazsággal, annyira tudtam volna örülni ezeknek a komoly jelentőséggel bíró szavaknak...

De én már tudtam, mi az igazság.

Nem tudom, mióta mentünk, amikor Chaz egyszer csak megállt, és egy félmosollyal jobbra mutatott. Egy hatalmas, minden bizonnyal üres házra lettünk figyelmesek, amelynek a medencéje hívogató látványt nyújtott mindkettőnk számára.

Ám én eleinte dacoltam.

- Mi van, ha van bent valaki? - kérdeztem tőle félve.

Ekkor ő már ki is szállt a kocsiból. - Akkor elszaladunk - felelte nemes egyszerűséggel. - Ne légy ilyen félős, Nanook!

Kinyitotta nekem az ajtót, majd felém nyújtotta a kezét, de én még vonakodtam. Caspar tízezer dollárt követelt tőlem, hogy a titkomat megőrizze, szóval elég nyilvánvaló volt, hogy pont akkor volt a legkevesebb kedvem élni, amikor Chaznek igen.

De mit tehettem volna? Mit sem tudott erről az egészről, ami engem gyötört, és voltaképpen ez így volt jó.

Ezért engedtem a csábításnak, és mialatt a kocsiban hagytuk szegény Akiakot, mi ketten átmásztunk az órási, borostyánnal átfuttatott falon, ami elválasztott minket a kertben elterülő medencétől. Mire néhány sikertelen próbálkozás után átjutottunk a túlsó oldalra, megállapítottuk, hogy minden bizonnyal senki sincsen otthon, Chaz pedig alsónadrágra vetkőzve ugrott a vízbe.

Én még mindig csak álltam, és mamlasz módjára figyeltem őt. Sosem csináltam ilyet, és eleinte nem is szerettem volna megcsinálni, de minél többet noszogatott, annál inkább kezdtem beadni a derekam, mire elfogyott a türelmem, és ruhástól ugrottam egy igencsak idétlen bombát. A fiú röhögve kezdte el felém köpködni a vizet, mikor a fejem végre a felszínen volt.

- Szép ugrás volt, Pamela! - cukkolt a maga idegesítően szexi módján. - David Hasselhoff tanított erre?

Felnőttesen kiöltöttem rá a nyelvem. - Kapd be!

- Igenis - vágta rá, majd magához húzott a vízben, és hevesen megcsókolt.

Egy kósza pillanatra sikerült elfeledtetnie velem, mi történik körülöttem...

- Tudod, mi volt hatalmas hiba? - lehelte forrón a fülembe, miután elváltak egymástól az ajkaink. - Először is túl sok ruhában ugrottál be a vízbe. Le fognak húzni téged a medence legaljára, ha nem szabadulsz meg tőlük most azonnal.

Képtelen voltam ellenállni a vágytól lángoló pillantásának, sem a kezeinek, amelyek kérés nélkül vetkőztetni kezdtek.

Nem bírtam tovább az érintése nélkül. Közelebb húztam magamhoz, miközben egyre többet, és többet akartam.

Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott ez az ölelés valaki másnak a medencéjében. Fél óra? Vagy talán maga az örökkévalóság?

Annyiban viszont egészen biztos vagyok, hogy addig egyetlen emésztő gondolat sem bántotta a lelkemet. Éltünk, és csak ez számított.

***

- Mondd csak, Grace! - szólt hozzám Awa, miközben a folyosón sétáltunk. - Szerinted Miguel kinevetne, ha elhívnám a félévzáró bálra?

Ősidők óta hagyomány volt, hogy minden félév végén bált rendeztek az iskolában. Ennek kultusza volt, és nem a Westlake az egyetlen gimnázium, ahol megőrizték ezt a nemes hagyományt. Bár én még egyszer sem mentem el ilyesmire, állítólag jó hangulat szokott uralkodni. A tanárok felügyeletének köszönhetően nincs "ereszd el a hajam", de azért néhány diák mindig akad, aki elég óvatosan tud a puncsba löttyinteni némi whiskeyt.

Tipikusan olyan, mint egy átlag tinédzser életet bemutató középkategóriás film. De azért biztos jó lehet. Talán én is elhívhatnám Chazt...

Persze, ha akkor még együtt leszünk. Micsoda szívás, hogy tisztában vagyok a távolodás veszélyével, holott közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.

De vajon ez az egész mindössze illúzió volna?

Miközben ezen elmélkedtem, Awa a hallgatásomat bizonytalanságnak vélte, amitől ő is egyből elbátortalanodott.

- Ó, teljesen igazad van! - csapott a homlokára szégyenkezve, holott meg se szólaltam még. - Hiszen csak nemrégiben szakított a barátnőjével, nem? Azzal a szép, fekete hajú lánnyal, ugye? Istenem, hogy lehetek ilyen bolond? Miből is gondoltam, hogy kellhetnék neki egy ilyen csaj után...

Végre föleszméltem, és megállítottam őt a folyosó kellős közepén. Szokás szerint a tankönyveit pajzsként tartotta maga előtt, mintha a tudomány megvédené őt a külvilág által okozható sérülésektől.

- Butákat beszélsz, Awa - közöltem vele higgadtan. - Ha tudni akarod, Miguel az első pillanattól odáig van érted. Utoljára hétéves korunkban könyörgött nekem az utolsó kocka csokiért úgy, mint akkor, amikor elkérte tőlem a számodat.

A lány ennek hallatán zavartan kezdte igazgatni göndör haját. - Valóban?

Nevetve bólintottam. - Persze! Egyértelmű volt, hogy tetszetek egymásnak. Miért nevetne ki, ha elhívnád a bálra? Szerintem madarat lehetne vele fogatni, ha rászánnád magad.

Alig észlelhetően lassítani kezdett léptein Awa. Arcára kiült a tőle megszokott komolyság, ugyanakkor tekintetében félelmet véltem felfedezni.

- Grace, én még soha... - kezdte el akadozva. - Szóval nekem még nem volt...

- ... egy barátod sem - fejeztem be helyette mosolyogva a mondatot, mire ő egy szomorú biccentéssel ismerte el az igazamat. Abszolút át tudtam érezni a helyzetét, hiszen régen ugyanilyen voltam, amíg nem találkoztam Chazzel.

- És igazából nem is akartam, hogy legyen - vallotta be. - Úgy éreztem, ráérek vele. Előbb meg akartam ismerni az életet, a világmindenséget. Elvégre minek egy pasi, amikor úgysem értené a kvantummechanika alapelveit, holott én igen? És különben sem érdekeltem eddig senkit - legyintett lemondóan.

Nevetve tettem kezem a vállára. - Jól mondod. Eddig.

Mindketten elnevettük magunkat, és könnyed léptekkel sétáltunk tovább. A tanulás terén már viszonylag megkönnyebbültem, mert Awa nem adta fel velem kapcsolatban, és kitartóan korrepetált, így minden tárgyból vizsgázhatok a jövő héten. Már csupán az volt a kérdés, hogy milyen eredményeket fogok akkor elérni.

Ahogy elmentünk a diákok mellett, eleinte fojtott kuncogásokra lettem figyelmes, ami nem sokkal később hangos nevetésbe, időnként pedig fújolásba ment át. Észrevettem, ahogy a diákok szinte mind a telefonjukat bámulták, és a Messenger üzenetek csilingelő hangja egy merő zenebonává olvadt össze, ahogy mindenkihez eljutott valami nyilvánvalóan megbotránkoztató dolog.

- Korcs buzi - hallottam valakinek az undorodó hangját.

Ekkor Awa telefonja is megcsörrent, ő pedig nem sokkal később döbbenten szólongatott.

- Grace, ezt nézd meg! - mutatta felém a mobil képernyőjét.

Lefagytam a látványtól. Valaki egy körüzenetben küldött el az egész iskolának egy lesifotót, amin Patrick és Damien csókolóznak.

Nem akartam elhinni, hogy megint ez történt, ráadásul pont Damiennel. Egyáltalán nem ezt érdemelte. Ilyet senki sem érdemel.

Még mindig a sokk hatása alatt voltam, úgy szorongattam Awa telefonját, amikor meghallottam LeFroy és bandájának élcelődéseit.

- Hé, Damien! Szereted a homárt? - gúnyolódtak embertelenül aljas módon.

Felkaptam a fejem. A fiú egészen összegörnyedt a lelki fájdalmaktól, és könny csillant a szemében. Ki tudja, mióta rettegett attól, hogy egy nap kiderül, ki is ő valójában? Talán mindig is érezte, hogy ő másmilyen, de többé már képtelen volt megtagadni önmagát.

- Hagyjatok békén... - nyöszörögte elgyötörten. - Az egy megszerkesztett kép. Nem is én vagyok rajta - hazudta reménytelenül, ám hiába. Mind tudtuk, hogy ő van rajta.

Összeszorítottam mindkét szemhéjam, hátha máshova kerülök, mikor újból kinyitom a szemem, de sajnos ezt a képességet továbbra sem sikerült elsajátítanom.

Láttam, ahogy Dan és a haverjai berángatják Damient a mosdóba, miközben a fiú kézzel-lábbal tiltakozott ellene. Jól tudtam, mit akarnak tenni, és ezt nem hagyhattam.

Beszaladtam a férfi mosdóba, Awa pedig minden lépésemet követte, de csakis azért, hogy visszatartson.

- Ez nem a te dolgod, Grace! Nem rád tartozik, mi fog történni.

Dühösen pillantottam vissza rá. - Ha mindenki így állna a dolgokhoz, szerinted most hol tartana a világ? - tettem fel az elgondolkodtató kérdést, majd feltéptem a férfi mosdó ajtaját, azonban a lány továbbra is a nyomomban volt, mintha valami mágikus erő húzná őt felém, vagyis sokkal inkább a valódi világ felé.

Láttuk, ahogy a fiúk a falnak nyomták Damient, és kíméletlenül ütni kezdték. Észre se vettek bennünket, annyira belefeledkeztek a számukra igencsak mókásnak tűnő tevékenységbe.

- Te kis retek buzi! - sziszegték felbőszülten. - Biztos minket is titokban stíröltél a suliban évek óta. Melyikünk farkát kívánod a legjobban? Ki vele!

Damien hangosan zokogott, én pedig nem bírtam tovább. Amikor azt a fiút készítették ki évekkel ezelőtt a diákok, én csendben maradtam, félrevonultam. Úgy gondoltam, nem rólam szól ez az ügy.

Pedig rólam is szól. Mindenkiről szól. Ki kell állnunk egymásért, muszáj emberségesnek maradnunk ebben az embertelen világban, különben minden elpusztul körülöttünk, ami valaha is szép volt.

- Fejezzétek be! - rivalltam rájuk, mire meglepetten megfordultak. - Nem a ti dolgotok, hogy pálcát törjetek felette. Ne kezdjetek el istent játszani, mert még ahhoz is kevesek vagytok, hogy embernek nevezzelek benneteket.

Mindannyian hangosan felnevettek. Dan vészjósló közeledésétől kirázott a hideg, ám egy lépésnyit sem hátráltam meg.

- Ha nem tudnád, ez itt a férfi vécé, Moreno. - Álla hegyével Awa felé biccentett. - Csak nem a csokibabával szeretnél kettesben maradni? Esküszöm, egyre jobban kezd felforrósodni a hangulat.

Mikor már csak egy lépés választotta el attól, hogy testközelbe kerüljünk, minden izmom megfeszült.

- Ne gyere közelebb... - figyelmeztettem, de már késő volt. Rögvest megragadott a nyakamnál fogva, és a mosdókagyló fölé felszerelt tükörnek nyomott. Éreztem, ahogy a hátam mögött apró hajszálrepedések keletkeztek az üvegen. Erős kezei vasmarokkal szorították a torkomat, és mindenem fájt. Őrült fény csillant fel a szemében attól, hogy így látott.

- Engedj el - hörögtem erőtlen hangon, ő azonban csak felnevetett. A szemem sarkából láttam, ahogy Awa kisurran a mosdóból. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy minél hamarabb segítséget tud kérni valakitől.

Akárkitől.

Közben tekintetem összetalálkozott Damienével. Azok a csodás, zöld szemek, amelyek nem is olyan régen még mintha foszforeszkáltak volna, most életuntak, és elkeseredettek voltak. Már rég feladta a küzdelmet, mialatt sebesre harapdált ajkának bal sarkából egy apró csíkban szelíden szivárgott a vér.

Dan csupán a nyakamat szorongatta, de a kezeim szabadok maradtak. Már nem is figyeltem arra, miket mond nekem, mert észrevettem, hogy a tükrön egy hosszabb repedések jelentek meg. Gondolkodás nélkül kitörtem egy nagy, éles üvegszilánkot, amit Dan felé szegeztem. Mikor megérezte a nyaki ütőerénél a veszély hidegét, azonnal enyhült a szorítása, és végre levegőhöz jutottam. Azok a fiúk, akik eddig Damient püfölték, elkerekedett szemmel figyelték, ahogy a kezemben megcsillant a halálos fegyver. Még a tenyeremet is felvágta, olyan éles volt, de ez már mit sem számított.

- Azt mondtam, engedj el - ismételtem meg figyelmeztetően, mire Dan egy hatalmasat nyelt, és elengedte a nyakam, majd hátralépett.

Magam sem tudom, miért pont ebben a pillanatban kellett megjelennie Awanak és az egyik tanárnak, amikor éppen úgy nézett ki, mintha én akarnék valakit megölni, nem pedig fordítva.

Egy régről ismert szó hangzott el, ami megtörte a kínos csöndet.

- Az igazgatóiba!

***

Már megint ez történt... Lelki fröccs, ráadásul a szülők értesítése is. Anya nyilván nagyon büszke lesz rám, szokás szerint.

Ismét ott ültünk a diri irodájában. Meg se próbáltam védeni magam, nem szóltam egy árva szót se, csupán az egyik füzetembe rajzolgattam csendben, még ha fájt is a tenyeremen frissen fertőtlenített seb. Úgysem hinné el senki, hogy ártatlan vagyok.

Ugyanakkor mindenki azt várta el tőlem, hogy szólaljak meg.

- Nincs semmi hozzáfűznivalója a dologhoz, Grace? - kérdezte tőlem az igazgató a tőle elvárt, kioktató hangnemben. 

Körülnéztem. A kosarasok ellenségesen méregettek. Láttam, hogy némelyiküknek még véreztek az ujjai az ütésektől, de persze Damien szája sarkából folydogáló vércsíkot véletlenül sem vette észre a tanár, csak azt, ahogy én egy üvegszilánkot nyomok Dan torkához, nehogy a végén ő öljön meg engem.

Awára nem számíthattam, tudom. A múltkor sem állt ki mellettem, és igazán nem is vártam már el tőle. Lemondóan sóhajtottam, mikor tekintetünk találkozott, majd az igazgatóra néztem.

- Mindenért vállalom a felelősséget, uram - közöltem vele kihúzott háttal. - Bármi is legyen a büntetés, azt teljes mértékben magamra vállalom.

Nem hatottam meg a mondanivalómmal, de nem is ez volt a célom. Komolyan gondoltam minden szót.

- Ez a minimum, amit elvárunk öntől mindezek után - állapította meg ridegen. - Figyelmeztettem, hogy még egy ilyen, és muszáj lesz elviselnie a legsúlyosabb következményeket. Mióta megalapították ezt a gimnáziumot, még soha senki sem merészelt ilyen engedetlenül szégyent hozni iskolánkra. Mindezek után nem tűrhetem meg önt tovább az intézményünkben, ezért azonnali hatállyal eltanácsolom a Westlake-ből.

Ahogy ezeket a szavakat meghallottam, úrrá lett rajtam a félelem. Mégis hova tudok menni befejezni a félévet, amikor hamarosan jönnek a vizsgák?

Mi lesz az életemmel mindezek után?

Ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam volna. Awa felpattant a székéből, és a védelmemre kelt.

- Könyörgöm, ne tegye ezt, uram! - esdekelt a lány. - Grace mindig csak segíteni akar mindenkin. Nem érdemli meg, hogy kicsapják.

- Üljön vissza, Miss Sidibe! - parancsolt rá ellentmondást nem tűrően a férfi. - Felesleges védelmeznie a barátnőjét.

Ám mintha csak a falnak beszélt volna.

- Esküszöm, hogy ez az igazság! - kiáltott fel Awa végső elkeseredésében, mit sem törődve azzal, hogy már én is csendre intettem őt. - Damien Wilsonról egy olyan kép került fel a netre, ami... Szóval egy nagyon intim fotó. 

- Hallgass, te szerencsétlen - sziszegte az egyik fiú, mire az igazgató is felfigyelt, ám nem szólt egy szót sem. Egy biccentéssel jelezte Awanak, hogy folytassa, amit elkezdett. Úgy tűnt, hogy lassan kezdi elhinni, nem mindenért én vagyok a hibás.

- A képet mindenkinek elküldték egy körüzenetben, és a fiúk rögtön kiszemelték maguknak - mesélte tovább a lány. - Eleinte csak beszólogattak neki, majd berángatták a mosdóba, és verni kezdték. Grace utánuk ment, hiába mondtam, hogy ez nem a mi dolgunk, de ő már csak ilyen. Önzetlen, és nem bírja elviselni, ha bárkit is indokolatlanul bántanak.

Az igazgató előre hajolt, és megigazította a szemüvegét. Minden egyes mondat után mintha egyre jobban figyelt volna.

Egy mély lélegzet után Awa folytatta. - Grace megkérte a fiúkat, hogy fejezzék be, Dan LeFroy pedig begurult, és fojtogatni kezdte őt. Teljesen pánikba estem, és ekkor szaladtam segítségért. Amit Grace tett, pusztán önvédelem volt. Ha feltétlenül ki kell csapni valakit közülünk, az nem más, mint Dan LeFroy!

Ekkor a fiú sem tudott tovább uralkodni a dühén, és felugrott. Jobb öklét ütésre emelve irányította Awa felé, annyira felbőszült. Egy pillanatra egészen megfeledkezett arról, hogy hol van.

- Hallgass, te kis kurva! - sziszegte, majd az igazgató figyelmeztető szavára észhez tért, és egyből rájött arra, hogy leleplezte saját magát. Nyilvánvalóvá vált, hogy képtelen volt kontrollálni az indulatait.

Figyeltem, ahogy Awa rezzenéstelen arccal nézte a fiút. Többé nem félt, hanem volt bátorsága felszólalni az igazság nevében. Soha nem voltam olyan büszke rá, mint akkor.

- Mindezt figyelembe véve egészen másképpen kell kiszabnom a büntetéseket - állapította meg az igazgató úr. - Úgy fest, hogy az eltanácsolást ezúttal más érdemli meg, bár nyilvánvaló, hogy Miss Moreno nem a legmegfelelőbb eszközt alkalmazta, hiszen az erőszak nem old meg semmit...

Többé nem figyeltem arra, amit mond. A büntetések miatt onnantól fogva csak a fiúk téphették a hajukat. Én és Awa megmenekültünk.

Az irodából kilépve összenéztünk a lánnyal.

- Hát mégsem akarod túlélni a gimit konfliktusok nélkül? - kérdeztem tőle mosolyogva.

Awa viszonozta a mosolyomat. - Egy bölcs ember arra tanított, hogy az a bizonyos becsületkódex még ennél is fontosabb. Pláne, ha a barátunkról van szó.

Meghatódva öleltem magamhoz ennek hallatán. A barátom lett. Awa és én végül tényleg barátok lettünk, és ekkor derült ki, mennyire igaz ez. A legnagyobb megpróbáltatások során nyilvánul meg, kire számíthatunk utunkat megvilágító lámpásként a legsötétebb éjszakákon.

Aztán eszembe jutott valami. Úgy felpörögtek az események, hogy Damien közben köddé vált. Senki sem figyelt rá, még mi sem. Éreztem a zsigereimben, hogy valami borzalmas dolog történt. 

Bár ne lett volna igazam.

Visszarohantunk a mosdóba, ahol a verekedés történt, és amit láttunk, soha életünkben nem felejtjük el.

Damien azt az üvegszilánkot szorongatta, amit én törtem ki a tükörből. Bal alkarját elborította a vér, és a ruháját is vörösre festette. Mégis a legszörnyűbb az arckifejezése volt. Nyugodtnak, megkönnyebbültnek tűnt, mert tudta, hamarosan már semmi sem fog számítani.

Felüvöltöttem a fájdalomtól, és a halálhoz közel járó fiú felé rohantam. Még életben volt, de arca már olyan sápadt lett, mintha halott volna. A korábbi márványfehér arcszíne szabályosan napbarnítottnak tűnt ehhez képest.

Ez a halál színe volt.

- Hívd a mentőket! - utasítottam a sokkhatás alatt lévő Awat. - Gyorsan!

Magamhoz öleltem Damient, mit sem törődve azzal, hogy így én is csupa vér lettem. Alig hallhatóan motyogott valamit. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy értsem, mit mond.

- Nem akarom ezt végigcsinálni... Nem akarom...

Semmit sem értettem. Nem értettem, ki az a beteg ember, aki abban leli örömét, hogy másokat tönkretehet. Nem értettem, hogy miért annyira nehéz elfogadni, ha valaki más.

És nem értettem, mi vehette rá Damient, hogy végső kétségbeesésében ezt kövesse el. Hát nem gondolt azokra, akik így is szeretik őt? Nem gondolt Patrickre?

Letéptem a ruhámból az amúgy is véres anyagot, és megpróbáltam nyomókötéssel elállítani a vérzését. Úgy láttam, sikerült, ami megnyugtatott.

Szerencsére gyorsan kiértek a mentők, így minden bizonnyal meg fog menekülni a fiú. Legalábbis nagyon remélem.

Senki sem tudja, milyen érzés, amikor mentőt hívnak ki egy középiskolához, amíg nem volt ő maga is a szemtanúja. Mindenki bámészkodik, döbbenten figyeli az eseményeket, és csak megválaszolhatatlan kérdéseket tesznek föl maguknak.

Damien Wilson meg akart halni. Nem a figyelemfelkeltés volt a célja, különben figyelmeztetett volna minket, hogy kárt fog tenni magában. Csendben kislisszolt, és elkezdte felvágni az ereit, mert úgy érezte, az élete innentől fogva pokoli lesz.

Az a kép örökre ott lesz a diákok fejében. Biztos sokan lesznek, akik fel is teszik az internetre, ahonnan bárki letöltheti, és ha törlik is valamilyen hosszas procedúra során a világhálóról, valaki majd újból felteszi. Ez egy ördögi kör, ami elől senki sem menekülhet. A kérdés már csak az, hogy ki az, aki képes ezzel a tudattal együtt élni?

Vajon Damien igen?

Azonnal fel kellett hívnom Patricket, hogy elmondjam neki, mi történt. A hír hallatán azonnal sokkot kapott, de végül ki tudta nyögni, hogy azonnal beszalad a kórházba, hogy a barátja mellett lehessen. Nem számít, hogy akkor fog először találkozni Damien szüleivel. Többé már semmi sem számít.

Ott álltam az iskola udvarán, elgyötörten. Akkor eszméltem rá, mennyire fáj a vágás a tenyeremen. Még csak nemrég gyógyult be a horzsolás, és máris ez történt.

Bele sem akartam gondolni, hogy Damiennek mennyire fájhatott.

A távolból egyszerre vettem észre Derek Audiját és Chaz Sedanját, ahogy közelednek a suli felé. Az egyik azért jött, hogy dorgáljon, a másik pedig azért, hogy hazavigyen.

Legalábbis akkor úgy hittem.

Anya kiszállt a kocsiból, és egyből nekem esett, Chaz pedig nem is értette miről van szó. Fogalma sem volt arról, mi történt.

- Mi a fenét csináltál már megint? - hőbörgött az anyám. - És mi ez a rengeteg vér rajtad? Mi a fenét műveltél? 

Úgy éreztem, mintha ezer éve nem láttam volna. Meg akartam őt ölelni, vágytam a szeretetére mindazok után, amit ma átéltem, ő viszont ellökött magától, és ez nagyon fájt. Mind fizikailag, mind lelkileg.

- Én már nem tudom, mit tehetnék veled, Grace. Komolyan nem.

Chaz bizonytalanul odalépett hozzánk. 

- Nanook... Mi ez az egész?

Anya keserűen felnevetett. - Azt én is szeretném tudni.

Én viszont nem feleltem. Figyeltem az Audi ablakán keresztül Derek kétségbeesett pillantását, és Meredith nemtörődöm arckifejezését, ahogy a kocsi hátsó ülésén ülve szemrehányó tekintetével ostoroz.

Haragudott rám, amiért szó nélkül elmentem. Nem értette, miért tűntem el az életéből.

Ezt a tudatot képtelen voltam elviselni.

- Hagyjatok most békén! - kiáltottam rá az anyámra és a barátomra. - Mindketten! Az egyik barátom ma kis híján öngyilkos lett. Ez az ő vére rajtam. Ott voltam, és öleltem őt, miközben azt mondogatta a mosdó padlóján fekve, hogy nem bírja tovább. Rohadtul nincs szükségem a vádaskodásaidra, Anya. Egyszerűen én csak... Csak egy kicsit szeretnék egyedül maradni.

Mindezek után elrohantam, vissza az iskolába. A folyosón vakon szaladva Ted Sandersbe ütköztem.

- Nézz a lábad elé! - mordult fel ingerülten.

Ahogy elnéztem őt, tudtam. Azonnal tudtam, hogy ő készítette azt az átkozott képet, és ő küldte el egy ismeretlen profilról mindenkinek az iskolában.

Mindketten tudtuk az igazságot, ahogy egymás szemébe néztünk. Én tudtam, hogy ő volt, ő pedig tudta, hogy én ezt tudom.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy lehetetlen bizonyítani. Ted alapos ember volt. Valószínűleg lenyomozhatatlan IP címmel követte el mindezt, hogy semmilyen nyom se vezethessen el hozzá, akármilyen nyilvánvaló, mit is tett. Nyílt titok volt, amit művelt, de senki se merte volna száz százalékosan kijelenteni, hogy köze volt ezekhez az ügyekhez.

Ám ekkor a telefonom üzenetet jelzett, amely bár ismeretlen számról érkezett, pontosan tudtam, ki küldte.

"Hamarosan lejár a határidő. Jobb lesz, ha iparkodsz."

Legszívesebben a falhoz vágtam volna a készüléket. Miért nem lehet egy perc nyugtom se?

***

Mindenem reszketett, mikor sorra kerültem a bankban. Tudtam, hogy nem lesz semmi gond. Kiveszem a pénzt, és a probléma egy időre megoldódik. Senki sem kérdez, és én sem fogok magyarázkodni senkinek.

De akkor miért érzem úgy, hogy helytelen az, amit teszek?

Ezért a pénzért nem dolgoztam meg. Derek munkája volt benne annak reményében, hogy megfelelő oktatásban részesüljek az érettségi után. Még ha jogom is van kivenni erről a számláról, akkor is olyasmire költöm el, aminek talán semmi értelme. Elvégre mi a biztosíték arra, hogy Caspar így majd hallgatni fog?

Azonban én mindezek ellenére erőt vettem magamon, és már csupán egy aláírás választott el attól, hogy felvegyem az ötezer dollárnyi összeget, amikor egy ismerős kéz megakadályozta, hogy szignózzak.

- Ne tedd ezt, Grace! - kért Ahmed azzal a komolysággal, ami olyannyira jellemezte őt. - Te is tudod, hogy nem szabad.

Meglepetten pillantottam fel rá. Honnan tudta, hogy ide megyek munka után? És vajon mennyit tud arról, ami miatt erre kényszerülök?

- Nincs más választásom... - nyögtem ki végül halkan, kerülve a tekintetét. 

A recepciós hölgy tekintete zavartan hol engem, hol Ahmedet tanulmányozta.

- Akkor végül is kiveszi az összeget, kisasszony? - kérdezte bizonytalanul.

Ahmed magához húzva elvitt onnan, miközben ezt felelte a nőnek:

- Meggondolta magát. Mindezt tekintse tárgytalannak.

Miután a bankon kívül voltunk, egy ideig némán haladtunk előre, majd a fiú gyengéden leültetett egy padra. Úgy irányíthatott, akár egy marionett bábut. Szinte már testen kívüli élmény volt számomra minden perc, mintha nem is tartoznék a világhoz.

Ahmed arca szigorúnak tűnt. Ajkai két vékony cérnának látszottak, ahogy felnéztem rá.

- Ez összefügg azzal, amiről nem akartál a múltkor beszélni, ugye?

Némán bólintottam. Az utóbbi események teljesen kikészítettek. Sharon szíve, a zsarolás, az ájulás, Damien öngyilkossági kísérlete...

Úgy éreztem, nem bírom tovább. Ahhoz viszont túl gyáva voltam, hogy én is fölvágjam az ereimet.

Fejét ingatva leült mellém Ahmed, és átkarolt. - Akármiről is van szó, segíteni fogok, érted? Csak áruld el, mi a probléma, és én megoldom helyetted, bármi is legyen az.

Végleg feladtam, hogy megőrizzem magamnak ezt a súlyos titkot, és kiöntöttem a lelkem. Elmeséltem neki mindent a halloweeni éjszakától és a kiállítás napján megtörtént incidenstől addig, hogy Chaz elmondta nekem a múltja legsötétebb titkait, majd pedig Caspar zsarolni kezdett. Ahmed mindvégig hallgatott, nem szakított félbe, aminek nagyon örültem. Csupán a szemében vettem észre időnként, hogy mennyire megdöbbenti, miken megyek keresztül mostanában.

Miután befejeztem, egy ideig csendben voltunk, tekintetünk a távolba révedt. Fogalmunk se volt, mit tehetnénk. Legalábbis nekem biztosan nem.

Aztán Ahmed egyszer csak fölpattant, és megkért, ha újból hív Caspar, mondjam neki azt, hogy a Griffith Parkban akarom odaadni neki a pénzt fél ötkor.

- De te ne menj oda! - figyelmeztetett. - Majd én mindent elintézek.

Ezek után elszaladt, és meg sem állt, hiába kiáltottam utána. Egyik pillanatról a másikra eltűnt az embertömegben, én pedig elveszettebbnek éreztem magam, mint valaha.

Rájöttem, hogy többé már nem én irányítom az életem. Az is lehet, hogy sohasem én irányítottam.

Elgyötörten indultam el hazafelé. A buszon ültem, mikor Caspar türelmetlen hívásaira lettem figyelmes, és azt mondtam neki, amit Ahmed kért tőlem. Többé már semmi sem számított. Fogalmam sincs, mit akart tenni a fiú, de igazából már ahhoz sem volt erőm, hogy tudni akarjam.

Mikor leszálltam a buszról, és unott arccal kullogtam tovább, egy füttyentést hallottam meg a hátam mögül.

- Hé, nem te voltál azon az állat bulin? - kérdezte az idegen kajánul. - Ismerem a pasid, aki péppé verte a házigazdát. Csak sehogy sem jut eszébe a neve...

Megfordultam, és azzal a kreol bőrű, tetovált nyakú fiúval találtam szembe magam, aki azon az átkozott bulin felismerte Chazt.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem türelmetlenül fújtatva.

Látva, hogy mennyire nem vagyok jó passzban, kezeit megadóan fölemelte a srác.

- Nyugi, kislány! Én és a hapsid jó spanok voltunk régebben. Mindig tőlem szerzett anyagot, de jó ideje már nem járt nálam. Minden rendben vele?

Szótlanul biccentettem. Azon az éjjelen vallotta be Chaz, hogy egy mélypontja során kábítószerekhez kezdett nyúlni. Már értettem, mi volt az a mélypont, és miért kellett neki drog, hogy mindezt elfelejtse.

Sharon miatt. Minden Sharonról szólt, és kezdett ebből elegem lenni. Sosem találkoztam vele, nem hallottam a hangját, mégis bennem él, egészen felemészt belülről, és a maga képére formál.

Gyűlölöm Sharont! Nem ismerem, mégis gyűlölöm, mert ezt tette velem. Olyan emberré változtatott, amilyen sosem akartam lenni.

Miért, Sharon? Miért?

A fiú zavarba jött attól, ahogy elbambultam, és krákogni kezdett, hogy újból tudomást vegyek a létezéséről.

- Amúgy Travis vagyok - nyújtotta felém kezét, amelyet vonakodva ugyan, de elfogadtam, ám ekkor megéreztem, valami volt a kezében, amit átadott nekem.

Ahogy a tenyerembe néztem, egy csomag aprólékosan felvágott füvet láttam. Riadtan pillantottam Travisre.

- Nyugi, tiszta cucc - biztosított felőle. - Ettől nem leszel olyan szarul, mint Lukétól.

Tagadóan a fejemet ráztam. - Nincs nálam pénz - adtam volna vissza neki a marihuánát, de ő nem hagyta.

- Ne aggódj, az első adag nálam ingyenes - vetette felém behízelgő mosolyát. - Főleg, ha van egy régi közös ismerősünk.

Hunyorogva vizsgáltam a zacskó tartalmát. Úgy nézett ki, mint valami gyógynövény. Ki gondolná róla, hogy ártalmas, talán mérgező is?

Mire felnéztem, Travis eltűnt, szinte köddé vált, én meg óvatosan a táskámba csúsztattam a kis ajándékát. Fogalmam se volt, mihez kezdek majd vele, azt sem értettem meg, miért nem dobtam ki azonnal, hanem a lakásban a zoknis fiókomba rejtettem.

Addigra ez már kicsit sem érdekelt. 

***

- Nagyon felzaklatott az, ami a sulidban történt, ugye? - kérdezte tőlem éjjel a hátamat simogatva Chaz.

Lassan bólintottam. Még kissé kábult voltam egy újabb szeretkezésünk után. Már nem is tartottam számon, hogy ez hányadik. Jobb volt úgy gondolni rá, hogy végtelen, és sohasem ér véget.

- Holnap meglátogatom Damient a kórházban - közöltem vele erőtlenül. - Hamarosan elkezdődnek a vizsgák, és akkor egészen biztos, hogy nem lesz rá időm.

Nem felelt semmit, csupán gyengéden megcsókolta a nyakamat, majd a tenyeremen húzódó vágást kezdte el tanulmányozni a félhomályban.

- Ezt azon a napon szerezted, ugye? - tette fel a költői kérdést. - Mikor az a szemét fojtogatott. Az volt a mázlija, hogy én nem voltam a közelben.

Elmosolyodtam ennek hallatán. - Így is lesz elég baja, ne aggódj. Ki fogják rúgni az iskolából, és eljárás indul ellene.

Mit sem törődött Dan jövőjével Chaz, hanem a kezem miatt sopánkodott.

- Előbb az a csúnya horzsolás, most meg ez... - elmélkedett, mintha csak a kezemhez beszélne, nem is hozzám. - Hogy tesznek majd ezek a kezek világhírű művésszé?

Homlokomat ráncolva felé fordultam. - Miből gondolod, hogy én valaha is világhírű leszek?

Nevetve simította egy hajtincsem a fülem mögé. - Igazad van. Már most világhírű vagy. Az én világomban legalábbis egészen biztosan.

Elfordultam tőle ezek hallatán. Nem hittem, hogy komolyan gondolja mindezt. Nem is értettem, mire gondol.

Ő nem zavartatta magát emiatt. Keze a csupasz hasamra csúszott. Olyan finoman simította végig ujjaival a bőröm, hogy szikrázni kezdett bennem a vágy.

- Ha lenne egy gyereked, hogy hívnád? - tudakolta meg tőlem váratlanul.

Meglepetten néztem újból vissza rá. - Ezt meg mégis miért kérded?

Fogai igazgyöngyként csillogtak. - Nem tudom. Csak úgy eszembe jutott. Érdekelne, hogy neveznéd a gyereked, ha egyszer lenne.

Elgondolkodtam. A szomorú igazság az, hogy nekem minden bizonnyal nem lehet gyerekem. Még ha teherbe is esnék, az volna számomra a legbiztonságosabb, ha elvetetném. A szívem valószínűleg nem bírná ki, hogy kilenc hónapon keresztül hordozzak egy emberi lényt.

De persze Chaznek erről fogalma sem volt, ezért a válaszon kezdtem el törni a fejem.

- Ha lány lenne, akkor Gwendolin, ha pedig fiú, akkor... Chaz - nyögtem ki némi habozás után.

A fiú újból felkacagott. - Mit követett el ellened az a szerencsétlen gyerek? A Gwendolin még megjárja, de Chaz? Komolyan így szólítanád?

Sértődötten elhúztam a számat. - Nekem tetszik - közöltem vele duzzogva.

Erős karjaival átkarolt, majd a fülembe kezdett suttogni.

- Becézd inkább Chucknak - javasolta. - Az sokkal fickósabb. A Chaz úgy hangzik, mint valami nyálas tinisztár neve, a Chuck viszont olyan, mint egy tökös favágóé.

Miután megígértem, hogy így fogok tenni, azt kérdezte tőlem, hogy miért pont Gwendolin nevű lányt szeretnék.

- Volt egy babám, amit Gwendolinnak hívtam - meséltem. - Még egy kis dalocskát is költöttem hozzá. Te hogy hívnád a gyereked?

Ő viszont csak legyintett. - Hagyjuk! Biztos valami pocsék nevét adnék neki, mint Rufus vagy Raspuisha...

Végre együtt nevettünk, ő pedig hálás csókokkal kezdte elborítani a testemet.

- Énekeld azt a dalt Gwendolinról - utasított, miközben keze a hasam alá csusszant.

Összeszorítottam mindkét szemhéjam, és két akadozó lélegzet között megpróbáltam énekelni, de szinte lehetetlennek tűnt, miközben ő éppen ott érintett, ahol a legjobban szerettem.

Végül maga felé fordított, és módszeresen körbenyalta ajkaim, majd hamarosan egy olyan csókot éltem át, amitől egészen elszédültem, így a hajába kapaszkodtam. Az impulzusok olyan intenzívek és gyakoriak voltak, hogy úgy éreztem, másodpercenként megsemmisülök.

Édes istenem, bár ne tudná elérni minden egyes alkalommal, hogy ne csak egyszerűen kívánjam őt, hanem úgy érezzem, képtelen vagyok létezni nélküle!

***

Rühellem a kórházakat. Már azelőtt rühelltem őket, mielőtt megbetegedtem volna. A fertőtlenítő szaga mintha alattomosan a bőrödbe akarna ivódni, és hiába dörzsölöd magad órákig a zuhany alatt, akkor is érzed a bűzt.

Mikor beléptem Damienhez, egy halvány mosoly suhant végig az arcán. Nagyon sápadt volt még ugyan, de már sokkal jobban nézett ki, mint azon a borzalmas napon. Az alkarja még mindig be volt kötözve, amelyre akaratlanul is rásandítottam.

Ám ő úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna.

- Kedves tőled, hogy eljöttél - állapította meg még mindig elég gyenge hangon. - Eddig senki sem látogatott meg Patricken és a szüleimen kívül, ami egy kicsit érthető is. A kórházak rettenetesen nyomasztóak.

Mosolyogva bólintottam. Igen, ez így igaz. De még a barátai sem jöttek el? Lucy és a többiek?

Barát az ilyen egyáltalán?

- Jól nézel ki - állapítottam meg kissé még feszengve, mialatt az ágya mellé ültem.

Damien nevetve legyintett. - Ugyan, Grace! Még csak hajat sem mondhatok itt - közölte velem a hajába túrva. - Még mindig öngyilkos jelöltként kezelnek.

Komoly arckifejezéssel tekintettem vissza rá. - És már nem vagy az?

Ennek hallatán hamar arcára fagyott a mosoly. Szeretett volna úgy tenni, mintha mindaz, ami történt, nem is volna olyan nagy ügy.

Pedig mindketten tudtuk, hogy ez nagy ügy. Nem tagadhatta maga előtt ezt a tényt, előttem meg főleg nem.

Szaggatottan felsóhajtott. - Abban a pillanatban úgy éreztem, nincs más megoldás - ismerte be, mialatt zavartan az ujjaival babrált. - Mindig attól féltem, hogy ez lesz. Annyiszor szerettem volna kiállni az iskola, a szüleim, a barátaim elé, és csak kimondani, meleg vagyok. Ennyi, nem több. Aki még sosem titkolta el, kicsoda ő valójában, nem is tudja, milyen felemelő érzés volna ilyen bátornak lenni, ugyanakkor iszonyatosan félünk a következményektől. - Ekkor egy pillanatra elcsuklott a hangja. - Nem így akartam, Grace. Miért nem derülhetett volna ki máshogy?

Fejemet ingatva megszorítottam a kezét. Tudtam, mit él át, de én se tudtam volna neki megfelelő választ adni erre a kérdésre.

- És a családod hogy fogadta? - érdeklődtem kissé könnyes szemmel, ugyanakkor mosolyogva.

Damien is újból mosolyogni kezdett. - Jobban, mint amire számítottam. Apa egy kicsit még mindig idegenkedik a dologtól, de azok után, ami történt, rájött, hogy igyekeznie kell, és kicsit toleránsabban viszonyulnia hozzám. Anyu meg szinte azonnal áldását adta a kapcsolatomra Patrickkel, sőt, szerintem már vőként viselkedik szerencsétlennel - mesélte kuncogva.

Örültem, hogy legalább ez rendben volt. Azt mondta nekem a fiú, hogy ezek után minden bizonnyal nem jön vissza többé a suliba, hanem megpróbál otthon tanulni. A szülei is úgy gondolják, ez volna a legjobb megoldás, ráadásul még pszichológushoz is kell járnia az öngyilkossági kísérlet miatt. Azonban úgy tűnt, a dolgok mégsem alakultak olyan borzalmasan, mint amilyennek eleinte Damien gondolta. A szülei igyekeznek elfogadni a másságát, én pedig egyből felajánlottam neki, hogy megadom a volt magántanárom, Mrs. Anderson elérhetőségeit.

- Igazán jó arc a nő - meséltem neki mosolyogva. - Nála jó kezekben leszel, hidd el!

Mielőtt véget ért volna a látogatási idő, utoljára Damien meghálálta nekem, hogy ott voltam vele a bajban.

- Nem mindenki tette volna meg azt, amit te. Tudod, eleinte kicsit haragudtam, amikor rájöttem, nem haltam meg. Úgy voltam vele, hogy semmi közöd ehhez az egészhez, és fölösleges volt beavatkoznod - mesélte lesütött szemmel. - De aztán rájöttem, mennyi csodás dolgot hagytam volna magam mögött, ha te akkor nem mész vissza a mosdóba, és nem segítesz rajtam. Bele sem merek gondolni, mennyi ember öli meg magát hirtelen felindulásból, és soha többé nem tudják meg, hogy alakulhatott volna az életük. Köszönöm, Grace! Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy megöljem magam!

Mosolyogva intettem. - Úgy háláld meg, hogy sosem felejted el azt, amit most mondtál - kértem tőle. - Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban sem.

- Ígérem.

Megkönnyebbülten hagytam el a kórtermet. Boldog voltam, hogy tudhatom, valaki hálával gondol rám. Időnként olyan feleslegesnek és haszontalannak éreztem magam, mint egy falevél, amit céltalanul fúj a semmibe a szél. De úgy tűnik, mégiscsak volt valami értelme még az én létezésemnek is.

A kórház bejáratánál összefutottam Ahmeddel. Éppen új recepteket kért az onkológusától, azért jött be. Jó volt látni, meg nem is. Furcsa volt az, ahogy a múltkor elváltunk egymástól. Azóta sem tudtam, mit tett Casparral. Gondolatban a legriasztóbb lehetőségek merültek fel bennem, és csak reménykedni tudtam abban, hogy semmi ostobaságot nem tett.

Egy ideig zavartan bámultunk egymásra, majd felajánlotta, hogy hazavisz kocsival, én pedig nem ellenkeztem.

Az autóban nagyjából harminc másodpercig bírtam ki mély hallgatásban, aztán kitörtem, mint a Vulkán.

- Könyörgöm, áruld el, mit tettél vele! - ripakodtam rá szegényre úgy, hogy majdnem karambolt okozott, annyira megijedt. - Megverted? Vagy... Jesszusom, mondd, hogy nem ölted meg! Még csak az hiányozna, hogy gyilkossá válj miattam. Válaszolj már, Ahmed!

Lassan a birkatürelmű Ahmed is kezdett kijönni a sodrából a hisztim miatt.

- Nyugodj már meg, oké? Senki sem halt meg - csitítgatott. - Nem vagyok az erőszak híve, ha nem tudnád. Bár amilyen arrogáns alak volt, kedvem lett volna behúzni neki egyet...

Résnyire szűkült szemekkel tanulmányoztam arcát. - Akkor mégis mit csináltál?

Mosolyogva pihentette kezét a kormányon. - Szerinted? - kérdezett vissza félig fölvont szemöldökkel. - Kifizettem neki a teljes összeget helyetted, azzal a feltétellel, hogy egy szót sem szól Chaznek a dologról, és eltakarodik az apjával együtt Los Angelesből.

Levegő után kapkodtam, ahogy meghallottam mindezt. - Úgy érted... Vagyis te tízezer dollárt adtál neki? - hitetlenkedtem. - De mégis honnan szereztél ennyi pénzt?

- A szüleimtől örököltem egy kis pénzt a haláluk után - magyarázta vállait vonogatva. - Plusz elég jól tudok spórolni. Az a szerencséd, hogy pont tízezret tudtam összegyűjteni az évek során. Nem is megy olyan rosszul az üzlet, mint ahogy azt bárki gondolná, mi? - viccelődött.

Én azonban nem tudtam nevetni. Ahmed az összes pénzét rám költötte, amit kemény munkával szerzett meg, majd félretett. Annyi más dologra költhette volna. Jobb gyógyszerekre, esetleg egy hatásos kezelésre, amivel javulhatna az állapota.

Ő mégis rám fordította ezt az összeget.

Úgy éreztem, a szívem, amely korábban sosem ismerte Ahmedet, darabokra törik, és elporlad. Bűnösnek éreztem magam, amiért nem tudtam mindezt megakadályozni. Ha kiveszem a bankból a pénzt, és nem hagyom, hogy ő vegye a kezébe az irányítást, akkor még volna megtakarított pénze, amivel tudna mihez kezdeni, ha esetleg valami történne holnap.

Mi van, ha nem tudja tovább fenntartani az üzletet, vagy esetleg megemelik a fájdalomcsillapítók árát?

Nem bírtam elviselni, hogy mindezt én tettem vele. Én, aki képtelen voltam viszonozni a szerelmét.

Ez nekem már sok volt.

- Kérlek, hadd szálljak ki! - esdekeltem a könnyeimmel küszködve.

Értetlenül fordult felém. - Mi? De mégis miért?

- Csak állj meg, kérlek! - üvöltöttem ekkor már zokogva.

Megállt egy padkánál, én pedig fuldokolva dőltem az egyik szalagkorlátnak. Próbáltam mélyeket lélegezni, de sehogy sem sikerült. Nem jutottam elég levegőhöz, és újból szúrást éreztem a mellkasomban.

Egyszer csak megéreztem meleg tenyerének érintését a hátamon.

- Minden rendben? - kérdezte tőlem bizonytalanul.

- Nem - zokogtam. - Ezt nem csinálhatjuk így tovább. Nem menthetsz meg engem a saját rovásodra. Semmivel sem tudom viszonozni a kedvességed.

Hátulról szorosan átölelt. - Nem is kell - súgta bársonyos hangon a fülembe. - Nem azért tettem ezt, mert bármiben is reménykedtem, hanem azért, mert azt akarom, hogy boldog legyél. Még sosem voltam olyan önzetlen, mint amióta téged ismerlek. Számomra elég, hogy tudom, boldog vagy, még ha nem is mellettem. Bevallom, nagyon nehéz tud lenni időnként, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem erőszakolhatom rád a szerelmem. Viszont csak így tudom bizonyítani neked, hogy számomra te vagy a legfontosabb. Nekem sokkal nehezebb dolgom van, mint Chaznek. Ő szavakkal és tettekkel is kifejezheti, mit érez, nekem viszont csak a tettek maradnak. Szeretném, ha tudnád, én önként maradok a háttérben, nem pedig azért, mert akármit is elvárnék tőled cserébe mindezért. Nem áll szándékomban kisajátítani téged. Légy boldog, én csupán ennyit akarok. Hogy kivel vagy az, számomra mellékes.

Olyan hihetetlennek tűnt, hogy létezhet ilyen ember, mégis igaznak tűnt minden szava. Tudtam, Ahmed semmit sem mond ki komolytalanul, vagy csak azért, mert azt hinné, ezt akarnám hallani.

- De miért pont én? - értetlenkedtem.

Végigsimított az arcomon. - Ha tudnám, akkor képes volnék minden érzésemet a visszájára fordítani, és akkor mindezt sosem tettem volna meg érted - mosolygott. - Nem jó, ha mindent tudni akarunk, Grace. Neked magyarázzam? Semmit sem bánok, amit érted tettem, és fogok még tenni. Nekem ennyi bőven elég.

Bár értettem volna akkoriban minden szavát. Mindig azt kívántam, hogy képes legyek egy ilyen szerelemre, amely táplálás, viszonzás nélkül is szebben virágzik, mint a sivatagi rózsa. Ehhez viszont olyan nagyszerű embernek kellett volna lennem, mint Ahmed. Olyan pedig, mint ő, tudom, hogy sosem lesz többé.

***

Magabiztos léptekkel sétálgattam az iskola folyosóján. Szokatlanul jól sikerültek a vizsgáim, amit csakis Awanak köszönhetek. Nélküle még odáig se jutottam volna el, hogy egyáltalán vizsgázni menjek, és bár a végleges osztályzatot még nem tudtam, éreztem, hogy túl sok kérdésre tudtam a választ ahhoz, hogy elégtelen legyen az eredmény.

Ahogy megpillantottam a lányt, és észrevettem, milyen sugárzó arccal telefonál, tudtam, Miguellel beszélget. Azóta már többször is találkoztak, és a félévzáró bálra is együtt fognak menni. Úgy festett, Yaninát mindez kicsit sem zavarja, én pedig ráhagytam a dolgot. Ha számára nem kellemetlen, hogy Miguel ilyen hamar új utakon kóborol, azzal én nem tudok mihez kezdeni. Így is elég kusza volt a saját magánéletem, szóval valamiért nem vágytam arra, hogy mások ügyeiben kutakodjak.

Még mindig ott csengtek a fülemben Ahmed szavai, és képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy képes volt ezt megtenni értem, miközben tényleg nem várt el tőlem semmit. Sosem érintett meg úgy, ahogy egy vágyakozó ember tenné, nem zaklatott a szerelmi vallomásival. Csendben tette a dolgát a háttérből tudván, sosem lehet az első helyen. El sem mondta volna magától, mi történt a Griffith Parkban, ha nem tör rám az a kisebb dühroham.

Ki képes ilyesmire? Hogy nem emészti fel a viszonzatlan szerelem?

Mialatt ezen gondolkodtam, különös dologra lettem figyelmes. Ted Sanders és Nora Bates egymásra néztek. Persze ebben önmagában semmi különös nem volt, sokkal inkább az volt a fura, ahogyan néztek egymásra. Valami bajtársias összetartás volt benne. Eddig sosem vettem észre, pedig ha belegondolok, már többször láttam őket beszélgetni.

Lehet, hogy ők ketten összedolgoztak? Talán évek óta együtt űzték volna ezt a kegyetlen játékot?

Nora szokta végezni a korrektúrát az iskolaújságnál. Simán betehette azt a borzalmas cikket rólam lapzárta előtt. Ted pedig rajtakaphatta Damient a véletlennek köszönhetően.

Mi van, ha igazam van? És mi van, ha nem?

Pár órával és két újabb sikeres vizsgával később már sokkal kevesebben voltak az iskolában. Tulajdonképpen csak én lézengtem. Ekkor vettem észre, hogy Ted és Nora besurrannak a szertárba. Gyorsan arrébb húzódtam, hogy véletlenül se vegyenek észre. A szívem kalapált, ugyanakkor próbáltam úgy gondolkodni, mint ők. Elővettem a telefonom, és bekapcsoltam a kamerát. Mindenre fel voltam készülve, bármi is fogadjon a szertárba lépve.

Lábujjhegyen pipiskedve közeledtem, és minden lépéssel egyre jobban hallottam a kiszűrődő hangokat. Sejtettem, mi folyik odabent, de valódi bizonyítékra volt szükségem.

Vettem egy mély lélegzetet, és váratlanul rájuk nyitottam. Sorozatképeket kezdtem el készíteni, a vaku pedig olyan gyorsan villogott, amilyen sebesen repülnek a lövedékek a gépfegyverből. A pattanásos Ted és a jelentéktelen, mégis népszerű Nora félreérthetetlen helyzetben volt látható, és amilyen arcot vágtak, szent meggyőződésem volt, hogy ott helyben szörnyethalnak a szégyentől.

Nem csupán társak voltak, hanem partnerek a bűnben, akár Joker és Harley Quinn... Igaz, közel sem néztek ki olyan jól, mint ők.

Ki gondolta volna, hogy a drukkerlány árnyéka, és az objektív szemű szövetséget kötöttek, amit kavarással erősítettek meg? Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer ezzel kell szembesülnöm.

- Micsoda nap - állapítottam meg röhögve.

Ted vérvörös arccal nyúlt volna a telefonom után, ugyanakkor fél kézzel azon volt, hogy fel tudja húzni a nadrágját.

- Fejezd be! - förmedt rám. - Azonnal töröld ki a képeket, különben...

- Különben mi lesz? - sziszegtem indulattól fűtve. - Rólam is küldesz mindenkinek egy képet, amivel tönkreteheted az egész életem? Nos fordult a kocka. Áruld csak el, milyen a vaku túlsó oldalán lenni, Ted? Milyen érzés, hogy egy váratlan pillanatban olyan képet készítettek rólad, ami megváltoztathatja a jövődet? És Nora? A te szüleid mit fognak szólni ehhez? Vagy az iskola? Lőttek a népszerűségnek egy életre. Stacey Duncan soha az életben nem fog szóba állni veled. Nem ronthatja az imidzsét egy ilyen csaj.

A lány ekkor már sírva könyörgött. - Ne csináld ezt! Bármit megteszünk, csak ne küldd el senkinek!

Zsebre tettem a telefonom. - Tudom, hogy ti tehettek minden lesifotóról, ami rengeteg itteni diák életét megkeserítette - közöltem velük ridegen. - De ennek most vége. Egy barátom majdnem megölte magát a ti ostobaságotok miatt. Ideje felfognotok, mivel jár az efféle kiszolgáltatottság. Ha még egyszer egy hasonló kép kerül fel valakiről a Westlakeben, ez a fotó azonnal fölkerül az internetre. Ó, és intézzétek el, hogy Damien képét senki se tudja elérni többet. Nem érdekel, hogy tudjátok megoldani, de oldjátok meg. Miattatok majdnem meghalt egy ember. Örüljetek, hogy nem a rendőrségre megyek.

Ezzel hagytam őket magam mögött. Tudtam, a börtön amúgy sem volna lehetséges, hiszen arra továbbra sem volt bizonyítékom, hogy ők követték el az internetes zaklatásokat. Csupán annyit tehettem, hogy a saját eszközükkel tartottam sakkban őket.

Hát igen! Aki másnak vermet ás...

***

Eljött a félévi bál ideje, és végre úgy érezhettem, megkönnyebbültem. Caspar eltűnt az életünkből, azóta sem hallottunk róla, minden vizsgán átmentem, és Damien nemrég hagyhatta el a kórházat. A szülei és Patrick mindenben támogatják, és ahol lehet, segítenek neki. 

Pedig amilyen reménytelenül alakultak a dolgok, ahhoz képest minden egészen jól alakult.

Indulás előtt Jenna még készített rólunk egy fotót. Azt hiszem, egészen addig az estéig nem láttam Chazt öltönyben, de talán jobb is így. Túl hamar beleszerettem volna, ha korábban következett volna ez be, ugyanis szívdöglesztően festett fekete zakóban, és nyakkendőben.

Én azt a ruhát viseltem, amiben az étteremben először látott. Kíváncsi voltam, mit gondol most ugyanarról, amiben nyáron egy elkényeztetett libának tartott, aki csupán a tetoválását takargatja.

- Gyönyörű vagy - állapította meg. - És csak hogy tudd, akkor is annak tartottalak, mikor a Sunsetben ugyanebben feszítettél, Miss Saláta zsírszegény öntettel.

Oldalba böktem. - Gyűlöllek - hazudtam grimaszolva.

Sietve beültünk a Sedanba, és elindultunk a Westlake felé. Kíváncsi voltam, mi lesz a sok agyatlan cicababa reakciója, mikor meglátják, milyen fiúval jöttem a bálba. Szinte láttam, ahogy az álluk a földet kezdi verdesni, amit észreveszik Chazt.

Megéreztem a tenyerét a combomon, miközben a kinti fényekben gyönyörködtem. Nem fogdosott, az érintése sem volt sürgető, vagy türelmetlen. Egyszerűen csak érezni akarta a bőrét a bőrömön.

Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyire szeretem. Ha velem volt, úgy éreztem, örökké élek, és sem holnap, sem tíz év múlva nem fogom magamat egy perccel sem öregebbnek érezni.

Már egészen közel jártunk a sulihoz, amikor váratlan - vagyis hát igazából totál várható - dolog történt. Az ősrégi Sedan lerobbant az út kellős közepén.

Mindketten kiszálltunk a kocsiból, és a motorháztetőt kezdtük el vizsgálni. Fogalmunk sem volt, mi baja lehet, de egy biztos. A félévzáró bál nélkülünk fog lezajlani.

- A francba már! - zsörtölődött Chaz. - Mindig velem történik az ilyesmi.

- Inkább velünk - helyesbítettem nevetve, majd átöleltem. - Ne aggódj! Most, hogy így belegondolok, jobb is, hogy nem érünk oda. Legalább az a sok csaj nem csorgathatja rád a nyálát.

Ahogy ezt kimondtam, eleredt az eső, és rövid időn belül bőrig áztunk. Olyan intenzitással zúdult ránk az égi áldás, hogy fölösleges is lett volna elmenekülni előle. Néhány másodperc alatt csurom vizesek lettünk. Tipikusan olyan helyzet volt, amikor a saját szerencsétlenségén röhög az ember.

- Még ez is... Mondd, sosem bánod, hogy nem a BMW-s McDougall kölyökkel jöttél össze? - tudakolta meg tőlem félig fölvont szemöldökkel.

Azonnal vigyorogni kezdtem a név hallatán. - Ugyan! Hiszen még mi tettük tönkre a kocsiját. Nem emlékszel?

Ahogy teltek a percek, és az eső egy percig sem enyhült, azon kaptuk magunkat, hogy a lerobbant Sedan mellett lassúzunk. A sminkem odalett, a hajunk tincsekben tapadt az arcunkhoz, nem szólt a zene, mégsem tudtam volna ennél romantikusabb pillanatot elképzelni.

Fejemet a vállán pihentettem, amikor Chaz egy különös kérdést tett fel nekem.

- Nézd, tudom, ez rettentően furán hangzik, és ne ijedj meg... - kezdte kissé zavartan. - De tudod, annyi dolog történt kettőnk között, és ha veled nem találkozom, fogalmam sincs, most hol lennék... Egyszerűen azt szeretném kérdezni, hogy ha egyszer esetleg megkérném a kezed, akkor mit felelnél?

Mintha egy vészharang kondult volna a lelkemben. Eszembe jutott, milyen véges az időnk, Chaz viszont erről mit sem tud. Egyre komolyabban kezdte tervezni a kettőnk közös jövőjét, ami érthető is.

Ugyanakkor tudtam, sosem kérdezné meg tőlem ezt, ha tudná, ki vagyok valójában. Ha tudná, hogy a szív, ami bennem dobog, egy olyan emberé, akit sokkal korábban, és hosszabb ideig szeretett, mint engem.

Miközben ezen gondolkodtam, ő továbbra is válaszra várt, ezért azt feleltem, amit igazából éreztem.

- Azt hiszem, hogy igent mondanék, ha megkérnél...

Gyengéden megcsókolt, majd folytattuk a táncot az esőben, aminek köszönhetően nem láthatta az arcomon végigfolyó könnyeket. 

Tudtam, hogy igent mondanék neki, de azt is tudtam, hogy sosem fogja megkérni a kezem. Vagy ha mégis, az azt jelenti, hogy továbbra is hazudok neki.

A múlt örökké köztünk fog állni, és a múltra Sharon szíve fog emlékeztetni. Emiatt képtelen leszek megélni még a legszebbnek tűnő pillanatokat is.

Soha többé nem lehetek úgy boldog, hogy ne jutna eszembe, vajon képes volna-e mindezzel együtt elfogadni Chaz.

Pedig jól tudtam, hogy nem.