Egy évvel később.

Álmomban majdnem minden éjjel átéltem ugyanazt a napot. A második születésem napját.

Esős éjszaka volt, én pedig mélyen aludtam, mikor egyszer csak az orvosok ébresztettek engem.

- Grace! Keljen föl! Megvan az új szíve - közölték velem örömittassan.

Igazából alig fogtam föl az engem körülölelő világot. Az orvosok sietve toltak be a műtőbe, félúton pedig az anyám és a mostohaapám, Derek fogták sápadt, jéghideg kezeimet, miközben bátorítóan mosolyogtak rám.

- Végre sikerült, Kicsim! - ujjongott ragyogva Anyu. - Hamarosan minden más lesz.

Krónikus szívizom megnagyobbodásom volt. Apámat is ez vitte el még kiskoromban. Fél éven keresztül vártam erre a szívre, mégsem tudtam neki igazán örülni. Valahogy olyan életidegen volt az egész helyzet. Kapok egy szívet, amivel talán életben maradok, de még így sem biztos. Sok korombeli szívbeteg pár hónappal később már halott is.

Annyit imádkoztam érte, de amikor ez az ima végre meghallgattatott, nem volt bennem a közömbösségen kívül semmi érzelem... Mellesleg még csak időm se volt arra, hogy feldolgozzam a tényt.

Előkészítettek az operációra, majd elaltattak. Soha nem meséltem erről senkinek, de a műtét közben végig láttam magamat... Mármint odafentről.

Dr. Schultz fertőtlenítővel kente végig a mellkasom, aztán egy szikével megejtette az első metszést, majd rögtön fölserkent belőlem vér. Körülötte szinte egy egész csapat asszisztált a műtét során.

Végül ott feküdtem feltárt mellkassal a műtőasztalon. Valaki felnyitott egy ládát, amiben ott volt az én új szívem. Korábban lehűtve tartották, akkor viszont kivették, csakis azért, hogy mostantól az én részemmé válhasson.

A szív már a mellkasomban volt, amikor egyszer csak távolodni kezdtem. Mintha szárnyakon repültem volna egyre magasabbra, az orvosok pedig pánikba estek.

- Valami gond van!

Ezek után már csupán szófoszlányok jutottak el hozzám, aztán eljött a nagy semmi. Egy mindent elborító, vakító fehérség lepett el, ám én nem féltem egy kicsit sem. Az, ami várt rám odafent, sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a lenti dolgok.

A következő pillanatban a tengerparton sétáltam. A sós víz illatát szinte magamba inhaláltam minden lélegzettel. Csak a hullámok morajlását és a sirályok vijjogását lehetett hallani.

Egyszer csak egy fiú jelent meg előttem. Még soha életemben nem láttam, de azonnal magával ragadott. Tipikusan olyan ember, akin megakadnak a tekintetek, és ő talán még élvezi is ezt. Magas, majdnem két méter, ébenfekete tincseit egy laza mozdulattal kisöpörte homlokából, így pedig megláttam gyönyörű, gyémántként ragyogó kék szemeit. Testét különböző tetoválások díszítették, egy motoros bőrdzsekit és szakadt farmert viselt.

Maga a megtestesült titokzatosság. Az a fajta titokzatosság, ami szinte azonnal lángoló vágyat szül a testben és a lélekben egyszerre.

Elmosolyodott, mikor rájött, őt figyelem. Mondtam, hogy tetszik neki. A hozzá hasonló jelenségek szeretik az ilyesmit. Bezzeg én, a félszeg kis Gracie, aki alig meri kinyitni a száját társaságban, mert retteg attól, hogy hirtelen mindenki őt kezdi el figyelni... Mintha a tűz és víz találkozása lett volna a miénk. Talán egy kicsit még féltem is tőle, amire ő azonnal rájött.

- Csak nem félsz? - kérdezte szelíd, mégis érces hangján. - Ne feledd, a farkasok megérzik a félelmet.

Közelebb jött hozzám, bal kezét végigsimította arcomon. Észrevettem, hogy ezen a kézfején egy vicsorgó farkas tetoválás volt, amitől méginkább összerezzentem. Eddig senki sem volt ilyen hatással rám.

Egy igazi farkas, aki megérzi a félelmet, de talán még sok más dolgot is...

- Nem kell félned tőlem - suttogta érzékien a fülembe. - Egyvalamit biztos nem tennék meg, mégpedig azt, hogy téged bántsalak.

Nagy nehezen végre sikerült megszólalnom. - Akkor mégis mit akarsz? Mit akarsz tőlem?

A tengeri szellőtől megremegtem, majd egyszer csak Chopint kezdtem el hallani. A zene teljesen körülölelt bennünket, mialatt a fiú maga felé fordított, hogy szikrázó szemeibe tudjak nézni. Esküszöm, hogy tekintettől még soha nem borzongtam meg annyira, mint az övétől. Szinte már mágikus ereje volt a pillantásának.

- Először is azt akarom, hogy most felébredj - közölte velem férfiasan. - Aztán pedig maradj nyugton, hogy rád tudjak találni...

Ekkor a kórház hangjait kezdtem el hallani.

- Elveszítjük! - állapították meg kétségbeesetten. - Elveszítjük!

- Nem! - tiltakozott Dr. Schultz. - Töltés - a gép szinte felsikolt. - Hátra!

Én egy hatalmas csattanást éreztem, mikor visszatértem a testembe, ám ekkor mindenki megnyugodott. Az új szív ott dobogott bennem. Fellélegeztek. A nehezén ők már túl voltak.

Arra viszont akkor még senki sem gondolt, hogy az én életem mennyiben változtatja meg ez az új szív. Nem is sejtették, hogy egy más Graceként kelek föl a műtét után.

***

Felébredtem. Ma volt egy éve a műtét, de én még mindig gyakran álmodok róla, vagy csak arról a fiúról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hidegen hagyott. Szinte megbabonázott az egész lénye, és igazán azt se tudom felfogni, hogy álom csupán az egész. Annyira valósághű, engem pedig mindig felkavar, ha vele álmodok.

Mikor kikelek az ágyamból, sójajtva nézek körül a szobámban. Sokat változott egy év alatt, akárcsak én. A falaim feketék lettek, és teleaggattam különböző metál zenekarok posztereivel. Escape The Fate, The Amity Affliction, Black Veil Brides, Asking Alexandria, Slayer és még sorolhatnám.

Azelőtt csellóztam, a műtét után viszont többet nem nyúltam hozzá a hangszeremhez, pedig sokan tehetségesnek tartottak. Engem azonban már nem érdekelt a cselló, csak a kemény, vad zene.

A fürdőszobába érve alaposan megfigyelem a tükörképem. Én legalább annyit változtam, mint a szobám, ha nem többet. Először is elkezdtem világosítani sötét tincseimet, amik mára szinte szőkésbarnák voltak. Aztán pedig megtanultam sminkelni, amivel még nem is csaptam ki a biztosítékot senkinél. Ez sokkal inkább a tetkó és a piercing miatt következett be.

A mellkasomon éktelenkedő hatalmas műtéti hegre egy szárnyait kitáró főnixet tetováltattam fel. Ennek számomra azért is volt jelentősége, mert a műtét közben meghaltam. Ott lebegtem mindenki felett, aztán visszahoztak az életbe. Újjászülettem a halálból, akárcsak a főnix.

A septum piercing az orromban már csak ráadás volt. Azt tényleg nem tudom, hogy miért akartam. Egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy legyen. Ennyi.

A családom persze eleinte rettenetesen nehezen fogadta el, hogy mivé váltam. Azelőtt egy szerény, visszafogott kislány voltam, most pedig... Nincs is arra talán megfelelő szó, hogy mi vagyok.

Az orvosom igyekezett megnyugtatni őket. Azt mondta nekik, hogy transzplantáció után ez igencsak gyakori, főleg a tinédzsereknél. Ők csak legyenek nyitottak, és ne nehezítsék meg a dolgomat azzal, hogy nem fogadják el az új Gracet.

Igaza volt a dokinak. Így is volt elég bajom. Először is nem járhattam suliba, hanem magántanuló lettem. A házunknak eleinte olyan sterillé kellett válnia, mint egy kórháznak. Sokáig maszkban kellett járnom, úgy éreztem magam, mint egy leprás.

Egy új szívvel élő embernek olyan dolgokra kell ügyelnie, amire másoknak nem. Semmiképpen nem dohányozhatok például. Ez nem is olyan vészes, mert én még a szagát is utálom. Vagyis mostanában már nem is annyira...

Aztán meg a táplálkozás. Külön étrendem van, amit szigorúan be kell tartanom. Idejét nem tudom annak, hogy mikor ettem utoljára egy jó hamburgert sültkrumplival!

Sokat kell mozognom. Meglehet, hogy olimpikon már nem lesz belőlem, de az orvosok szerint muszáj sportolnom, ha nem is megszállottan, de karban kell tartanom a szívizomzatomat. Eleinte hülyét kaptam tőle, de már jól viselem.

Ezt pedig kevesen tudják, de transzplantáció után hat hétig tilos a szex. Mivel én még szűz vagyok, és barátom se volt még, ez nem is ejtett túl nagy kísértésbe.

Elmélkedéseim kellős közepette egyszer csak az én pöttöm féltestvérem, Meredith édes kis hangját hallom.

- Grace! Anyu azt mondta, hogy reggeli után csomagoljunk össze.

- Rendben - szóltam vissza a kishúgomnak.

A nyarakat Malibun szoktuk tölteni, Derek nyaralójában. A mostohaapám, Derek Spacey egy különös figura. Elismert kriminálpszichológus, akinek a tanulmányait a börtönviselt emberekről világszerte nagyra tartják, és nem csupán a pszichológus körökben. A könyvei bestsellernek számítanak a Times szerint, és párszor még Oprah Winfrey showjában is szerepelt.

Igen, sikeres és elismert ember. Amióta pedig az anyám férje, még boldog is.

Anyukám és Derek kapcsolatának a története igencsak érdekesnek nevezhető. Anyu mexikói bevándorlóként, majd hamarosan özvegyként igyekezett eltartani kettőnket. Egy nap rámosolygott a szerencse, és állást kapott Mr. Spaceynél, mint házvezetőnő. A merev, sziklaszilárd férfi egy idő után fölengedett a lélegzetelállító nő közelségében, mígnem olyan szerelmes lett belé, hogy térden állva kérte meg édesanyám kezét, akivel addig csupán szakmai volt a kapcsolatuk.

A ház, ahol azelőtt Anya súrolt, fölmosott, és főzött, mára az otthona. Akárcsak az enyém.

Gyakran kérdezgettem Anyát Derekről. Arról, hogy mit érez iránta, hogy szerelmes-e belé. Ám ilyenkor ő csak lesüti szemeit, megszűnik körülötte a világ, és halkan csak ennyit mond:

- Derek nagyon jó ember és nagyszerű férj. Jól bánik velünk, biztonságot nyújt számunkra. Az a kötelességem, hogy boldoggá tegyem...

És mi van a te boldogságoddal, Anya? - teszem fel ilyenkor magamban a kérdést.

Nincs bajom Derekkel. Tényleg jó ember, habár a külvilág egy nagyon befelé forduló emberként ismeri, mi azért látjuk az ő jó pillanatait. Látom, amikor Meredithszel játszik vagy ahogyan anyámra néz.

Szereti őt, efelől kétségem sincs. Csak hát Anyu egyetlen igaz szerelme az én apám volt, Salvatore Moreno. Az anyám, Valeria tipikusan az a nő, aki életében egyetlen egyszer szeret igazán. Sosem hitt az igazi továbblépésben, nem is szerette az erről szóló romantikus filmeket. Számára csak egy férfi létezett, Apa. Dereket nagyra tartja, de a két férfi iránt táplált érzelem összehasonlítása felér a hurrikán és egy nyári szellő összehasonlításával. Sosem léphet a mostohaapám az igazi apám helyére Anyu szívében, amit sajnálok is, mert kedvelem Dereket. Mindössze egy gond volt vele, amiért anyám sosem gyúlhat lángra tőle. Az, hogy ő nem Salvatore. Nem az apám. De talán még Derek is beletörődött abba, hogy rá soha nem fog úgy nézni, mint a halott férjére.

Ettől függetlenül a kettejük kapcsolata még így is irigylésre méltó, és Anya imádja Mereditht. Szép család vagyunk így négyen, csak hát valami miatt sosem leszünk igazán teljesek, de talán egy család sem az.

Lesétáltam a nappaliba, onnan pedig a konyha felé vettem az irányt. Los Angeles kertvárosi negyedében élünk. Tipikusan a gazdagok felségterülete, ahol még a gyepnek is pénzszaga van. Erre a környékre is nagyjából ugyanaz jellemző, mint a többi hozzá hasonlóra. Gyakoriak a grillpartik, a szomszédok áthívják egymást kártyázni, és mindenki furcsa szemmel vizslatja a különcöket, mint például minket is.

Enyhén rosszallóan nézte a környék Anyu és Derek házasságát, mi több, egy ideig szó szerint kukkoltak minket, mert fogalmuk sem volt arról, hogy milyen életet élhet a volt cseléd, a magának való pszichológus, illetve a volt cseléd lánya. Persze az idő ezt a problémát is megoldotta, mert fehér Amerika egy nap megnyitotta kapuit a furcsa páros előtt a multikulturalizmus nevében, és elkezdtek minket is befogadni a köreikbe Meredith születése után. Ez egyrészt jó volt, mert véget értek a kukkolások, az örökös találgatások és pletykálások rólunk.

Másrészt Anyut is megváltoztatta ez. Régebben nem adott ennyire a látszatra, arra, hogy ki mit gondol róla. Most is a konyhában, amíg egy extrudált kenyérre kentem zsírszegény vajat - az a borzalmas étrend, bah! - addig sóhajtozva mért végig, míg pillantása meg nem akadt apró topomom, amiből teljesen kilátszott a tetoválásom.

- Rakj el olyan ruhákat is, amikben nem látszik ez, Grace - javasolta nekem. - Ha esetleg elmegyünk valahová, nem feltétlenül kellene mutogatnod...

Idegesen haraptam bele kartonpapír ízű reggelimbe. - Ezt, mármint a tetkót, ugye? Mert ha most az a kurva ronda heg látszana ott, az rendjén volna igaz? Inkább tűnjek haldoklónak, mintsem egy gengszter nőjének!

Mielőtt bármire is reagálhatott volna, visszamentem a szobámba. Dühös voltam rá, ám ennek az igazi okát magam sem tudtam megmagyarázni. Rosszul is esett, hogy így leteremtettem, és pár másodperc múlva már szörnyen sajnáltam a dolgot. A műtét óta gyakoriak voltak az indokolatlan dühkitöréseim, amiket én is rettenetesen utáltam. Nem akartam ilyen lenni, de mintha ilyenkor nem én uralnám a szavaimat.

Inkább elkezdtem pakolni ahelyett, hogy marcangolom magam már megint.

Elraktam a ruháimat - igen, olyanokat is, amikben nem látszik a tetkóm -, néhány kedvenc könyvemet, a laptopom, a szemüvegemet, majd a rajztömböm, a ceruzáim, tűfilceim, és egy papírzacskónyi szénrudat.

Úgy egy éve kezdtem el rajzolni. Eleinte iszonyatosan ügyetlen voltam, de aztán a sok gyakorlásnak köszönhetően belejöttem. Még a kórházban kértem a nővértől papírt és ceruzát, majd elkezdtem lerajzolni az álmaimat. Azt, amit láttam a műtét közben, és hát... a fiút. Már annyiszor láttam őt, hogy csukott szemmel le tudnám rajzolni a vonásait. Bevallom, gyakran keresem, ha kint vagyok az utcán. Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Azt gondolom: Istenem! Végre itt van. Végre rámtalált.

Aztán mégsem ő az, én pedig visszacsöppenek a valóságba. Már nem is reménykedem. Biztos csak egy téveszme, nem több. Valami kivetülése a képzeletemnek.

De akkor miért ragaszkodok ennyire hozzá?

Számtalanszor próbáltam elhitetni magammal, hogy valahol már biztosan láttam őt korábban, de az emlékeim egyszerűen cserbenhagytak. Hiába kutattam utána az elmémben, sehol nem bukkant fel, csupán az álmaimban. De ott majdnem minden éjjel.

Senkinek nem beszéltem róla, még Dereknek sem, pedig pszichológusként ő biztosan meg tudná magyarázni a dolgok miértjét. Csak hát féltem a választól, bevallom. Féltem attól, hogy zizzentnek fognak tartani a dolgaim miatt. Az új szívnek köszönhetően így is olyan lettem az emberek szemében, mint valami ufó. Nem akarom, hogy még dilisnek is tartsanak.

Váratlanul kinyílt az ajtóm. Anyu jött be hozzám. Zavartan toporgott, kezeit tördelte, miközben kerülte a tekintetem. Szavak nem tudják kifejezni, mit éreztem, amiért ilyen voltam vele. Azelőtt sosem viselkedtem így, nem feleseltem, mi több, alig szólaltam meg. Nem tudtam, miért tette velem ezt ez az egy év és az új szívem, de rettenetesen rosszulesett. Egyáltalán nem akartam ilyenné válni.

Másrészt élveztem is a dolgot. Persze nem azt, hogy egy bunkó vadállatként viselkedek a szeretteimmel, hanem azt, hogy végre föl merek szólalni, van stílusom, és ki merek állni magamért. Ebből a szempontból örültem a változásnak.

Bocsánatkérően öleltem át Anyut, aki viszonozta is az ölelésem.

- Tudom, hogy milyen nehéz neked, Grace - suttogta a fülembe. - Apádat már nem lehetett megmenteni, de te esélyt kaptál az életre, és ki akarod ennek használni minden pillanatát. Nincs is ezzel semmi gond...

Bólogattam. - Ma van egy éve - közöltem vele rekedten.

- Igen - helyeselt. - Sosem felejtem el azt a napot, és örökké hálás leszek annak az embernek, aki meghalt érted.

Szorosabban öleltem anyámat, de közben egészen máshol jártam. Eddig kicsit sem foglalkoztatott, hogy vajon kinek köszönhetem az életem. Vajon ki lehetett ő? Hány éves volt? Mit szeretett csinálni? Szeretett egyáltalán bármit vagy bárkit?

  ***  

Délután már a nyaralóban voltunk, Malibun. Mikor először jártam itt, nemes egyszerűséggel Isten játszóterének neveztem, mert nem is tudtam volna elképzelni, hogy ilyesmihez emberi kéznek köze lehetne. A partot lustán nyaldosó óceánhoz, ami összeolvad a végtelen horizonttal, így pedig mintha két világ, két tenger találkozásának lehetünk szemtanúi. Egy véget nem érő szerelmeskedés a víz hullámzása, a sirályok zaja pedig morajlással vegyül. A napfény szétárad a lélekben a bőrön keresztül, ahol pedig endorfinná válik mind. Talán pontosan ezért sokkal kedvesebbek az emberek a nyugati parton. Legalábbis a gazdagok.

A kocsiút alatt Meredith cérnavékony hangocskáján énekelt, én pedig lerajzoltam közben gyönyörű kis profilját. Hasonlít Anyára. Neki is ugyanolyan fekete haja, kreol bőre, és pisze orra van, ugyanakkor Derek örökké fiatal, égkék tekintetét örökölte. Le sem lehetne tagadni, hogy az ő közös gyermekük.

Mire kész lettem a rajzzal, tiszta szén lett az alkarom, de megérte. Ritka jó kép lett, amit a kishúgom is rögtön észrevett. Diadalmasan meglobogtatta, mire Anyu és Derek ránk kezdtek figyelni.

- Ezt Grace csinálta rólam! - ujjongott örömittasan. - Ugye, hogy milyen gyönyörű?

- Pont, mint te, Csillagom - helyeselt Derek.

A húgom félrebillentett fejjel fordult hozzám. - Nem akarsz ezzel foglalkozni? Lehetnél festő, vagy ilyesmi.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Azelőtt az USC-re akartam menni az érettségi után, hogy pszichológiát tanuljak, aminek Derek kifejezetten örült. Amióta viszont elkezdtem foglalkozni a rajzolással, kevésbé csigázott fel a pszichológia, és hát a jegyeim se voltak már annyira jók. Legalábbis szerintem.

A malibui nyaralónk két emeletből állt, rendelkezett úszómedencével - mondjuk még most sem értem, minek medence, amikor egy köpésre van az óceán -, és egy hatalmas kerttel. Minden szobának van egy erkélye, ahonnan tökéletes kilátásban lehetett részesülni.

Elkezdtem kipakolni a saját szobámban. A nap már elérte a horizont legalját, a tenger pedig vörössé vált a lemenő korongnak köszönhetően. Mintha vér hullámzott volna olyan szelíden, nem pedig a víz.

Abban a pillanatban úgy éreztem, én is ez vagyok. A tenger vére. A vér, ami egyik pillanatról a másikra változott át valami egészen mássá, mint ami azelőtt volt, és senki sem tudja megindokolni ennek a valódi okát.

Más ember lettem, de attól még továbbra is Grace Moreno vagyok. A szívem viszont valaki másé. Valakié, akire ezidáig sosem gondoltam húsvér emberként, aki egykor nevetett, sírt, táncolt és dühöngött, s talán mindet egyszerre.

Megérintettem a mellkasom. Ha már el is takarja a tetoválásom a heget, azért kitapintani lehet. Mikor erre rájöttem, akkor döntöttem el, hogy sosem fogok senkit sem olyan közel engedni magamhoz, hogy erre rájöjjenek. Senki nem fogja megérinteni ezt a heget, sem a lelkemet.

Tudtam, hogy egyedül annak a fiúnak engedném meg, de hát ő nem is létezik. Szóval minek strapáljam magam, egy képzeletbeli valaki miatt?