Zseng a szófolyam, kötetlen
kerítve magába a csehovi létet,
Felhőkből zúganak, csak zúganak,
belepik a napot, kéklő eget.

Morajlanak, szörnyet vetnek reá,
a Magra, a Szellem darabban
s ezt űzik, űzzük napfolyást,
meg nem állva, szakadatlan.

Parkbéli a pár, egy keresztút
mely előttük áll, de mennek külön.
Mennek a fejnek, vagy a szívnek
el innen, el e világból menekülőn.

Elkerülés...megkísértés, önimádás.
Szűz gondolatok megszületése
a kedvtelen percek perceiben.
Van ennek még, volt-e értelme?

Komoly a papír, komoly a tinta
s a társviszony csendben, tisztán,
önérzetesen levan zavarva.

Téttelen az élet, téttelen a jövő
s csak csinálom mi jó, kedvteremtő,
nyugvó égen elkeringő.

Ott keringünk, oda vágyunk mind.
Míg e termőföld Nárcisszá gyúr,
míg a Lélek színtelen lebeg tovább,
Addig van velünk, addig szól az Úr.

Utána hangja nem hallik, némaság
tör a mezőre, a Tenger hullámira
s többé nem töri be, nem járja át
felszín tükrét zengő szava.