Akár a beteg gyerek

Prüszkölve, arcokat vágva nyeli le a gyógyszert,
Álmaiban futkosik Alaszka s Fokváros közt.
Izzad, beszél s néha vitákat nyer,
Mint politikus, hazudik.
Balzsamozik jóindulattal.
Reszketeg kézzel fogja meg a forró kancsót,
Melyben gőzölög a nedű, kamomilla.
Netán hárs levele. Erdei szamóca.
De jaj ő csak sírni tud ilyenkor.
Nem gondol a finom ízekre,
Fittyet hány a sok ezer leégetett ízlelőbimbóra!
Kicsi, homorú homlokán fehér borogatás ékeskedik,
Letakarja a cikázó gondolatokat s egyéb kimerítő lázálmokat. Hűs, gyenge, üde csókja nyugtatja s álomba ringatja a kis beteget.
"De jaj, valami ismeretlen óriás megrengette a falut!"- ordibálja a gyermek s ledobja a hószínű textíliát.
S az anya, mint a vizes rongy felkúszik kicsinye lelkére s édesen oldódik álmán szamóca szava, mígnem a fiú szája boldogságosan legörbül
s apró szuszogással jelzi mamájának, hatott az ír.
Másnap pedig, mint izzó katlan
melyet csak a keserű medicina olthat el,
tüzell a kisfiú s anyja ezüstkanállal próbálja cseppenként belegyömöszölni a gyerek szájába a gyógyszert.
Egy rövid csengetés szól s nyílik az ajtó.
Belép az óriás s megtámadja ismét a kis falut.
Dörmögve szól oda ő is gondviselőjének.
"Ne csak annak a kölöknek hozz élelmet!
Éhen pusztulok!"
S a vizes rongy repül tovább,
mintha az iménti meg sem történt volna,
repül hogy csillapítsa egy másik óriás haragját!
De ez az óriás mindig beteg.
Néki mindig a kis, jelentéktelen, nyúzott rongyra van szüksége.
Annyi falut kellett a nap során elpusztítania,
hogy csak ez mentheti meg az összeomlástól.
S jaj lám nem is tudta ezt, hogy mennyi mindent köszönhet majd ennek a kis ruhadarabnak,
mikor a szabó boltjában meglátta cicomázva, legszebb mivoltjában s kimondta a boldogító igent...