Merengek, üresen nézek a plafonra.
Két kéz, veríték s vér fonta.

A falon pedig csak kattog az óra,
Jaj mennyi történés, homok bukott le azóta.

Egy pillanatra az örök idő kerekét megállva,
Szeretnék megfogni mindent mi szép, kerek
Szeretném érezni mi az idős, mi az új.
Szeretném újra a különbet.

De a szemcsék esnek ki az ujjaim közül.
Minden pillanat csak egy pillanatnak hat.
A homok pereg ki a kezem közül.
Az ember tehetetlen nézi, bármi mást akarhat.

Kérem a nagy semmit,
temessen be lepelével.
Kérem a mindent is,
Felejtsen el engem buzgó hévvel.

Istenem, csak tudnám merre vándorolnak azok a szép napok
Azok a mesés momentumok, melyekben még mertem álmodni.
Hol kószálnak most ama fohászok,
Miket elmorzsoltam két felleg közt ugrándva?

És én már a szikla szélén állva,
Csöndben, némán, szótlanul
Mint jó diák, ki verset tanul,
Ugrani készülök e dőlt homokóráról.
Egy pallos mely mély tengerszembe suhint vissza.
Annyit meséltem már jelenlegi létem koráról,
Hogy elfelejtettem milyen is volt a rég múlt.
Mikor a gondtalanság, mint vad deliriumban lévő addiktikus a búmat issza.
S ni. A tó is, akár az ég
Kék. Mélyen égszínkék.

És mikor már a levegőben vagyok,
Szárnyat, tollruhát ragadok!
S mint bátor Ikarusz én is közel repülök a naphoz,
És maga az Égi a tanúm rá,
Melyre csak a lusta, az ún rá,
Hogy bizony én még mindig élek,
Élek mert engem a Nap nem állít meg,
Csak néhány homokszemcse,
Mely pereg ki ujjbegyeim közül
Egy szebb, békésebb életet keresve.