Kis cseppekben esik az eső a kezemre miközben a zene ritmusàt próbálom leütögetni a telefonom oldalán az ujjaimmal. Ebbe is jobb lettem, amióta újra elkezdtem zongorázni.
Egy ideig agyatlanül ütögetem a telefonomat, aztán a kezem elkezd belassulmi és szépen lassan elhagyom az ütögetést, a tenyeremet pedig az ég felé fordítom és teljesen lefagyok.
Ritka pillanatok egyike ez, amikor egy rövid időre mentálisan újra jelen tudok lenni, itt a való életben ahol ezek a cseppek is a kezembe esnek és ahogy sűrűsödnek; lassan kis tócsàt alakítanak.
Csak azok tudok gondolkozni, hogy mennyit romlottam és mégis mennyit fejlődtem ahhoz képest amikor legutoljára voltam őszintén, nyíltan önmagam.
Ez az én saját, achilles sarkam; rettegek attól, hogy irányítani fognak, vagy egy helyzet ketrecbe zár.
Túlságosan szeretek szabad lenni, túlságosan gyűlölöm a bezártságot.. és mégis én engedtem magamnak hogy ezt tegyem magammal.
Azt hiszem megérdemlem a bűnhődést. Még mindíg ezt hiszem.
De nem alaptalan. A dolgok amiket tettem.. a saját szemeimben megbocsájthatatlanok ezért kikapartam őket a helyéről és másokét tettem oda; olyanokét akik nem látnak elég mélyre ahhoz, hogy lássák a bűneimet.
Profivá tettem magam arra, hogy elsikljak a részletek felett. Pedig ezekben a részletekben van a boldogságom, a szomorúságom.. és köztük bújik meg a rettegésem is, minden kis rést betölt a horror amivel nem merek szembenézni..

Ezen gondolkozom, amíg a tócsa nő a tenyeremben. Hiába is próbálnám meg átérezni bármelyik érzésem ami kikívánkozna; annyi réteg alá nyomtam őket, hogy amíg fájdalommal, félelemmel kéz a kézben le nem tépem őket; amíg brutálisan el nem szakítom a ránőtt húst a lelkemről, ami egyszerre melegítette pont annyira hogy túléljen és folytja meg mégis; hogy esélyem sincs érzelmekre amíg ott van.
De tudom, hogy amint odaérek, az első ami kijön az egy üvöltés lesz. Egy fájdalmas, hangos, szenvedő üvöltés, egy halálsikoly. Azt tartogatom a legtöbb ideje.
De talán pont egy őszinte nevetés lenne. Hiszen arra se vagyok képes; ki vagyok én hogy tisztában legyek azzal, hogy mi töri majd meg a kört? Hogy mi oldja fel a falat?

Ki ne ilyedne meg attól, ha rájön, hogy a saját kezeibe sincs biztonságban? Ha eljön az idő, hogy realizálnia kell, hogy volt idő amikor annyira utálta magát, hogy képes lette volna megölni. Ez nagy szó. Megemészthetetlen az ép elmének.
Nem is bírok rájönni se még mindig hogy hogyan vagy miért lettem volna képes rá.

Ahogy kizoonolok a világból, a kép behomályosodik ezek a gondolatok pedig szépen lassan, egymást követve kijönnek a szőnyeg alól ahova olyan precízen besöpörtem őket anno.

Fogalmam sincs milyen lennék ha nem az lennék akivé kényszer nyomása alatt alakítottam magam. Fogalmam sincs, hogy szeretném e a dolgokat amikről most mondom, hogy szeretem őket.
Nem tudom, hogy képes lennék e szomorú lenni, vagy dühös lenni.
..egy biztos; jobban félnék.
Sokkal jobban mint most.
És hát ezért is alakult ez így.
Pontosan emiatt lettem ilyen.
De a kártyaváram összedölőben van; a kezem már ott van az aljánál; készen megpöckölni amitől mindazt amit eddig felépítettem hirtelen elnyel a semmi.
Ezt nehéz elemgedni, már nagyon magas a váram..
De nem az enyém, részleteiben; amikre így félek rálàtni; ez csak azon darabokból álló művár, amire szükségem volt a lelki túléléshez vagy amilyenné tett mások véleménye, akiknek meg akartam felelni és beleépítettem magamba ezt.
Fáj, hogy a vár hamis, de mégis bennem áll. Ha ledöntöm eljön a káosz és megérzem majd.
Rettegek, hogy mit találok ha nullán leszek megint. Rettegek attól is, hogy mások meglássák azt amiről még én se tudok.
És tudom hogy sprintelni úgy lehet tanulni ha már eleve futsz de én meg se merek mozdulni.
A kezem remeg a kártyák mellett amik az egészet tartják; lökne de nem mer.
Az Istenért se mer.

Ott ülök és érzem hogy ha képes lennék magam miatt sírni, megtenném.

A rétegek már rég rohadnak; nyomnak, fullasztanak, elzárnak a való élettől; visszaköpik a gennyt, amit folyamatosan próbálok lemosni magamról.

Utálatos körforgás ez és én még mindig nem merek tenni. Nem merem meglökni.

A kezem már tele van vízzel. A kis lyukakon az ujjaim között; folyton folyik ki az esővíz, de meg se érzem, annyira a gondolataimban vagyok.

Nehéz elengedni még a folytogató komfortot is ha őt ennyivel jobban ismerem, mint a szabadságot, ami folyton a kezét nyújtja felém, de nem merem megragadni.

De ahogy arra gondolok, ahogy ma felvágtam a tofut otthon, kockákra; egy kis lezárást találok mégis.
Hiszen azt már nem tudom újra egésszé tenni; kockákra vágtam, változott és új formában létezik tovább. Mégis a funkcióját tölti be; emberi értelemben pedig ilyenkor mégis a helyes útra lép az ember, így a változása pozitív, elfogadott, értelmet nyer.
De mi van ha én nem azzá leszek akivé lennem kell?

Így hát a kezemet leejtem magam mellé, felállok és elkezdek sétálni; vissza, haza a már ismert úton az ismert helyre amit úgy utálok.

És ráhagyom a sorsra újonnan, hogy jöjjön majd ami jön és legyen aminek lennie kell.

Félek hogy rosszá válok, jobban rossz leszek vagy egy másik rossz mint most. Így egyenlőre csak mosom kezeimet. És a fejemet megint elfordítom.