Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. szeptember

Gerard Way

 - Szóval a szellemfiú tudja, ki vagy és beszélt veled? - kérdezte meglepve Mikey. Úgy tűnt, mintha nem hitt volna nekem. Hevesen bólogatni kezdtem, miután lapoztam a képregényben. Szinte mindig a közös képregény olvasgatás volt a  programunk, az én szobámban az ágyamon.

- És mit is mondott neked? - vonta fel érdeklődve egyik szemöldökét és a komolyság kedvéért még a szemüvegét is félretette. Ekkor bántam meg, hogy elmeséltem neki, nem akartam, hogy tudjon az erdei kis kalandomról, amit ráadásul Pete-el éltem át. Idegesen lapoztam még egyet, pedig még az előző oldallal sem végeztem. De nem hazudhattam a testvéremnek, nem érdemelte meg a hazugságot. Soha.

- Öhhm... - köszörültem meg a torkom. Még nem néztem rá, de a szemem sarkából már láttam, hogy gondolkodik, el kezdte érdekelni a dolog. Szomjazott az életem drámájára.

- Gee... Honnan van az a monokli? Tudtam, hogy nem csak megcsúsztál a vizes füvön - hangja egyre izgatottabban csengett. Lassan el is mosolyodott és közelebb húzódott hozzám.

- Jó, figyelj, a monoklim az egy másik sztori - vágtam rá, végre összezárva a kis füzetet. Nem hazudtam, csak még nem akartam mesélni a dologról.

- Akkor halljam, mit mondott neked az a híres szellemfiú.

- Jó, amikor múltkor későn jöttem haza igazából én... én a Morgan folyó melletti erdőben voltam - nyögtem ki kissé nehezen.

Mikey ajkai elnyíltak egymástól.

- Hogy mi? Ahol Andy testét találták? - suttogta a kérdést, de mégis olyan hangosnak tűnt, mintha épp lecseszett volna, de közben nagyon is lehetett rajta érezni, hogy felkeltette az érdeklődését a dolog. 

Kissé félve bólintottam, majd feszülten figyeltem az arcát.

- Mi az istent csináltál te ott este Gee? - faggatott tovább, zöld szemei tágra nyíltak, olyan volt akár egy kisgyerek, akinek épp esti mesét mondasz.

- Hát tulajdonképp... Andyt kerestem. De nem az én ötletem volt! Én nekem az eszemben sem volt, hogy valaha is odamenjek. Kényszerítettek rá - azonnal védekeznem kellett, hogy megvédjem a becsületem. 

- Akkor mégis kivel voltál ott? A szellemfiúval? - vonta össze értetlenül a szemöldökeit.

- Nem... nem pontosan és pont ez a baj, hogy így is tud róla - húztam tovább a dolgot. Egyszerűen nem akartam kimondani, pedig nem is én rángattam magammal azt az idiótát.

- Gee! - csapott maga mellé az ágyra.

- Jó! Pete-tel voltam ott. Oké? Nem én akartam! Konkrétan elráncigált, mert meg akarta keresni Andyt, hogy tudja tényleg meggyilkolták-e. Ne kérdezd miért, de nem tehettem mást, ha ellenkezek, szétvernek - magyarázkodtam, közben észre sem vettem, hogy Mikey arca gondterheltbe fordult. Tekintete már az egyik képregényen pihent. Befejeztem a beszédet, ő nem szólt. Mintha szomorúnak láttam volna. Nem értettem semmit. Talán csak túl ostoba voltam, hogy átlássak a dolgokon.

- Hé, Mikes! Minden oké? - vontam össze a szemöldököm.

- Gee én... - kezdett bele a mondanivalójába, de nem tudta már befejezni, mivel egy kopogás megzavarta.

- Gerard, tudnánk beszélni egy kicsit, drágám? - anyánk szavai szűrődtek be a szobába. Mikeyra pillantottam, aki csak bólintott, én pedig felálltam.

- Semmi - suttogta az öcsém, mikor kiléptem a szobából.

.

- Csüccs! - mutatott a kanapéra maga előtt. Szőke haja a szokotthoz képest, most mintha még szebben állt volna. Már láttam a dohányzóasztalra kikészített, sebkezelésre alkalmas szereket.

Lehuppantam a kanapéra, anya pedig pont előttem helyezkedett el és magához is vette a krémeket és különféle dolgokat. Elhatározta, hogy ő fogja kezelni a sérüléseim, amíg el nem múlnak. De mit tehettem, volna, hisz ő ilyen gondoskodó anya volt.

- Hogy vagy? - kérdezte és egy kis vattakorongra csepegtetett a fertőtlenítőszerből. 

- Miért? - válaszoltam szintén egy kérdéssel, majd felé nyújtottam a kezem, hogy a horzsolásomat kezelésbe tudja venni. Puha kezei gyengéden tartották az enyémet. Világoszöld szemei, figyelmesen vizsgálgatták a sebet, az ő szemei inkább Mikey szemeire hasonlítottak. Annyira irigyeltem őt emiatt, én többet kaptam apánktól.

- Andy Hurley miatt. Tudom, hogy nem könnyű. És szerintem te is jól tudod, hogy így már nem olyan biztonságosak az utcák sötétedés után, amíg el nem kapják a gyilkost. Kérlek, Gerard mostantól időben érj haza, ha lehet. Nem szeretném, ha úgy járnál, mint szegény fiú. - Gondoltam, hogy erre akart kilyukadni.

- Anya! Mi az, amiért idehívtál? Mit akarsz mondani? - szóltam rá, mikor már a krémet kente. Felsóhajtott.

- Apátok szeretné, ha egy hétvégét nála töltenétek - mondta ki kissé nehézkesen. Valószínűleg tudta hogyan fogok ehhez viszonyulni.

- Anya, már beszéltünk erről. Tudod, hogy egyikünk sem szeretne nála tölteni egyetlen napot sem - mondtam. 

- Tudom, de egy esélyt ő is megérdemel. Azt mondta, hogy sokat változott azóta és ezt csak miattatok tette. Szeretne látni titeket, egy kis időt eltölteni a fiaival, olyan lehetetlen ez? Hisz, az apátok Gerard - anya hangja egész, halk és szomorú volt. Óvatosan rászorítottam a vékony csuklójára, hogy a figyelmét a kezemről felém fordítsa. Arca gondterhelt volt és én tudtam mire emlékszik vissza. Mind a hármunknak más emléke volt apáról, más jobb emléke és más nehéz emlék. Nyomot hagytak bennünk azok az évek.

- És azt is jól tudod, hogy nekem nehezebben menne. Talán Mikey belemegy, de én nem hiszem, hogy menni fog. Sajnálom - préseltem össze ajkaim, hogy elnyomja az érzéseket, amiket az emlékek ébresztettek bennem. Anya bólintott, tudta, hogy hogyan érzek. Hisz, nekem kicsit több időt kellett apával töltenem, mint nekik és én egyedül voltam.

Hagyott bennem nyomokat az öreg.

.

 Leültem az íróasztalomhoz. A mellkasom olyan nehéz volt, mintha a sírás kerülgetett volna. A kis tükörből nézett vissza rám egy elveszett kisfiú, pont úgy nézett ki, mint én csak sokkal kétségbeesettebben. Minden embernek vannak dolgai, és most nem a kis kacatokról beszélek, hanem az elrejtett dolgainkról, mondjuk, mint titkok. De még sem teljesen titkok, mert a részeink, velük születünk, de a világ valamiért nem kíváncsi ezekre a dolgokra, valamiért utálja, ha mások a dolgaink. El kell rejtened egy részed. Ismerős? Néhány ember képes szeretni a dolgod, de sokan inkább csak megvetnek érte és te hiába gondolkodsz az okán, sosem fogsz rájönni és a dolog így lesz egyre nehezebb és szomorúbb. Mert ő a részed és bármit csinálsz vele, nem mehet sehová. Egy idő után pedig már attól is hányingered lesz, ha megemlítik.

Szóval, nekem voltak dolgaim. Amiket apám és a világ nehezen viselt.

Így hát el kellett rejtenem. Mint, ahogy mondtam: Ez sokkal bonyolultabb ennél.

Volt egy kis kulcs a matracom alatt, ami az íróasztalom legalsó fiókját nyitotta. Senki sem tudta, hogy ott vannak a dolgok, csak én. 

A kis fiók kissé felsikoltott, ahogy kihúztam a helyéről, már rég nem mertem kinyitni. De néha istentelenül szükségem volt rá. Ha először belenézett az ember, minden gondolat nélkül csak kacatok voltak, de ha után rám pillantott talán meglepődhetett. 

**

- Mik ezek a lánykacatok Gerard? És mi az isten van rajtad? - ordított felém apám. Csak tizenegy voltam. Mozdulni sem mertem, nem tudtam mit tehetnék éreztem, hogy a forró könnyeim utat készülnek törni maguknak.

- Normális vagy? Miért vagy kisminkelve, nem vagy te lány! - és az undorral telt kiáltásai nem halkultak, betöltötték anyám szobáját és szögeket vertek a fejembe, a legfájdalmasabb módon.

- Te a fiam vagy! Bassza meg! Mi bajod van Gerard? - tekintete folyamatos sokkot és szégyent tükrözött, ahogy újra és újra végignézett rajtam.

- Én tudom... A-apa, én csak... - dadogtam már sírva. A kék virágos szoknya alját markoltam idegesen és rettegve, hogy mi fog történni ezek után. Apa istentelenül dühös volt, borostás arcán az izmok megfeszültek, én pedig nem értettem miért érzi ezt. Hisz, én szerettem a lányos dolgokat és tudtam, hogy fiú vagyok, mindig is tudtam és nem fájt annak lennem csak szerettem néha csinosnak érezni magam, mint anya, vagy a többi kislány az iskolában. Még csak gyerek voltam semmit sem értettem.

Akkoriban még a mostaninál is hosszabb hajam volt, így apám könnyedén bele tudott kapni. Annál fogva kezdett rángatni ki a szobából, én pedig sírtam, zokogtam, üvöltöttem. 

- Az én fiamból nem lesz buzi! - kiáltotta. Akkor este is alkohol szagú volt mindene. A feje borzalmasan sajgott, ahogy tépte a hajam. Anyám ekkor jelent meg és kezdett üvölteni vele, rá is ütött a kezére, hogy eresszen el.

- Ereszd el! Ereszd el az istenért! Nem vagy normális! Gerard! - sírta anya és küzdött értem.

- Anya! Anya! - az én apró számon pedig csak ennyi fért ki, de az szörnyen kétségbeesett volt. Mikor anya végre arcon vágta, csak akkor eresztett el, de csak azért, hogy mindkét keze felszabaduljon és anyának essen neki. Én akkor rohantam be egyenesen a gyerekszobába és bújtam az ágy alá. A fülemre tapasztottam a kezeim, hogy kizárjam a hangzavart. Nem sokkal később éreztem, hogy Mikey mellém hasal és apró kis kezeivel szorosan magához ölel. Őt nem érdekelte semmi, ő csak ott volt, mikor szükségem volt rá. Egy idő után leemeltem kezeim a fülemről és felé pillantottam. Láttam rajta, hogy fél, de nem sírt. A kiabálás még mindig felhallatszott, de már csak a kisöcsémre figyeltem.

- Gee? - nézett rám, hatalmas zöld szemeivel, a kis barna folttal benne.

- Igen? - kérdeztem szipogva.

- Szerintem te nagyon szép vagy - mosolygott egy aprót, ami olyan őszinte volt mégis.

**

Többé nem beszéltünk arról az estéről. Anya és Mikey egy héttel később menekültek el onnan, viszont apám engem nem engedett ki a házból így még egy hétig vele kellett lennem, életem legnehezebb hete volt. Anyám viszont értem jött, nem hagyott ott. Apámat azóta nem láttam, pedig már az elvonóról is elengedték. Őszintén, soha többé nem akartam látni. Megfosztott valamitől azon az estén. Megfosztott önmagamtól, attól kezdve féltem, hogy ha önmagam leszek, akkor valami szörnyű fog történni.

Erőszakosan letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról. Azonban néha emlékeztem az öcsém szavaira is. Kitekertem a sötétvörös rúzst és felkapcsoltam az asztali lámpát. Olyan szép színe volt. Az én dolgom furcsa volt, de hihetetlenül egyszerű: néha, de csak nagyon ritkán szerettem volna szép lenni, de úgy szép, mint egy lány. Olyan nagy bűn lenne ez?

De lehet csak remélem azt, hogy mindenkinek vannak dolgai, talán így próbálom enyhíteni a szégyenem, amit apám hagyott bennem. Ki tudja?