Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. szeptember

Gerard Way

Ha nem lettem volna olyan szerencsétlen és képes vagyok megállni a lábamon, akkor talán sosem történik meg, lehet kezdetét sem veszi és minden más lenne. De, hé én vagyok Gerard Way, aki minden rémálomba képes belekeveredni az ügyetlensége miatt. Ott voltunk annak a hatalmas, nyirkos, földszagú erdőnek a kellős közepén, egy hideg szeptember végi, koromsötét este. A délutáni esőzéstől még mindig vizesen és egy diáktársunk holttestét készültünk megkeresni. A zseblámpám pedig néha villogni kezdett, nem tagadom, hogy féltem, szörnyű volt úgy sétálni a tűlevelek fedte kis ösvényeken, hogy bármelyik nagyobb bokor mögött ott lehet Andy. Nem akartam megtalálni, nagyon nem. Már nem is érdekelt abban a pillanatban, hogy ki a gyilkos, csak haza akartam menni. Ráadásul Pete-et kaptam társnak, de mélyen legbelül tudtam, hogy ezt is valamiért direkt akarta így. Csak tudtam volna, mit is akar, mert már vagy öt perce kóboroltunk, de ő hozzám se szólt.

A hatalmas fák rémisztően magasra nyújtózkodtak, mintha, a közben megjelent csillagokat akarták volna elérni. A Morgen folyó zúgása néha felsejlett a távolban. A zseblámpáink fények pedig olyan árnyékokat vetett elénk, hogy időnként kissé összerezzentem. Olykor hangokat is sikerült hallucinálnom egy-egy bokor mögé. De semmi sem volt abban az istenverte erdőben, csak rohadt hideg és szörnyen sötét.

A telefonom zúgni kezdett a zsebemben, azonnal kikaptam és épp meg akartam nézni, ki keres. Ekkor Pete úgy rácsapott a kezemre, hogy a kis kütyü a földre esett és ott világított tovább a saras földön.

- Normális vagy? Mi a franc Wentz? - rivalltam rá és leguggoltam, hogy felvegyem a mobilt.

- Halkítsd le azt a szart, mert észre fognak venni! És különben is nagyon jó lenne, ha mások nem tudnának a kis akciónkról - morogta felém Pete és előre sietett a keskeny ösvényen.

- Akkor azt meg is lehet mondani, nem kell egyből, kiütni a kezemből. Ja, és mit gondolsz, vagyok olyan hülye, hogy elmondom mindenkinek, hogy éppen Andy Hurley hulláját keresem az erdőben? - álltam fel és indultam meg utána. Már nem is mertem kockáztatni, hogy megnézzem, csak lenémítottam és zsebre vágtam.

- Igen, kinézem belőled, hogy olyan idióta vagy - haladt tovább Pete.

- Miért kell mindig ilyen ördögien köcsögnek lenned? Nem is értem, hogyan volt képes a közeledben lenni az öcsém - vágtam vissza a fejemet rázva. Tényleg képtelenségnek tartottam, hogy Mikey ezzel az alakkal valaha is jóban volt, vagy egyáltalán csak beszélt. Maga volt az ördög. Szívtelen kis tuskó.

Teljesen hirtelen ért a nekem ugró Pete súlya, így a földön kötöttünk ki. De nem hagytam magam, gyorsan kapcsoltam.

- Nem tudsz te kibaszottul semmit Gerard! - kiáltott rám Pete, tényleg elég dühösnek tűnt. Iszonyatosan szorította a vállam és így nyomott a nyálkás, tűleveles földnek. De én is próbáltam eltolni magamtól.

- Amilyen okoskodó tudsz néha lenni, annyira hülye vagy és értetlen. Kibaszott idegesítő, minden lében kanál idióta! - dühöngött tovább elég hangosan, és még a telefonom halk zúgása fogja felhívni ránk a figyelmet. Az elejtett zseblámpám pont megvilágította az arcát, ami rendkívül ideges vonásokat hordozott akkor magán.

- Akkor meséld el az igazságot Pete! Jogom van tudni, az én testvérem, neked semmi közöd sincs hozzá, szart sem jelentesz neki, csak egy volt ismerős arc vagy. Mi a francot akarsz tőle, hagyd már békén, így is eleget kapott az élettől. Nem kellesz neki még te is! - viszonoztam a kedvességét és kissé sikerült távolabb tolnom magamtól. Idegesen kezdett erre fújtatni, mintha a szemei is vörösen izzottak volna. Azt hittem győztem, de a zseblámpa a szemem alatt nem erről tanúskodott. Fájdalmasan nyögtem felé és szinte lerúgtam magamról Pete-et. A kezembe kapva a zseblámpát azonnal lábra pattantam, még mindig a bal szememet fogva. Iszonyatosan fájt, azt hittem felordítok, de nem tehettem. Bár, már úgy is mindegy volt mekkora zajt csapok.

- Fogd már be azt az istenverte szádat, Way! -ordított rám, pár lépéssel távolabbról. Épp visszavágni készültem, amikor egy másik zseblámpa fénye világította be a lombokat. Megfagyott köztünk a levegő, Pete azonnal kikapcsolta a lámpát, ahogy én is.

- Hé! Ki van ott! - kiáltott egy mély, férfihang, az egész erdőben visszhangzott. Pete felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem mozduljak. Vártunk. A szívem majd kiugrott a mellkasomból és ezen a hidegtől való remegésem sem segített. Úgy éreztem itt a vég, most fogunk lebukni és még ma le is tartóztatnak. Folyamatosan Pete-et figyeltem, csak néha pillantottam az idegen lámpa fénye felé, egyre közelebb járt. Idegesen és kissé sürgetőn figyeltem a velem szemben állót. Ekkor megrezzent a bokor mögöttünk és én gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, hallottam, hogy Pete is a nyomomban van. De rettenetesen sötét volt, így alig láttam valamit, csak futottam és reméltem, hogy nem fejelek meg egy fát sem. 

- Megállni! Álljatok meg! - ordított tovább az idegen. Mégis mire gondolt, majd csak úgy megállunk? Ráadásul, valószínűleg ő volt a rendőr, szóval eszem ágában sem volt egyhamar megállni.

- Jobbra kell tartanunk Way! Jobbra, úgy jutunk a kocsihoz! - lihegte mellém érve Pete. Már olyan közel volt a folyó, hogy a zúgásától alig hallottam (elég széles folyó volt és az áradások miatt igen gyorsan is folyt akkor).

- Mi lesz a többiekkel? - kérdeztem, megpróbálva túlharsogni a vizet. 

- Ők majd odatalálnak, de lehet... - de már nem bírta befejezni, mivel olyan közel ért hozzám, hogy konkrétan kigáncsolt és lökött rajtam egy elég nagyot, ahogy belém próbált támaszkodni. Én a rendkívül nagy szerencsémmel pedig átbuktam valamin és a tenyerem egy eddig mindennél nyálkásabb talajba nyomódott, undorodva emeltem fel az egyik kezem. Mikor megláttam.

- Úristen! Úristen! Pete! - kiabáltam hisztérikusan és elég rémülten. Az ajkaim remegni kezdtek, ahogy Pete lassan ráfordította a zseblámpát.

- Ez Andy Hurley kibaszott keze! - kiáltottam rémültem. Pete-re néztem, nem akartam a koszos, színtelen végtagot nézni. Pete is sokkosan állt felettem. Nem tartozott hozzá semmi, csak egy kéz volt. Rémülten próbáltam hátrálni. A társam végre feleszmélt a döbbenetéből és elkapta a kapucnimat, hogy felrángasson, majd rászorított a kezemre, hogy így folytassuk sietős utunk. Valószínűleg nem akarta, hogy megint valami szerencsétlen dolog történjen velem. 

Úgy tíz perccel később pedig már a kocsi felé tartottunk az úton. Már messziről láttam, hogy a két másik srác ott vár.

- Beszállás a kocsiba bassza meg! - kiabált, még mindig a csuklómat szorítva és húzva maga után. Majd szinte belökött az anyósülésre és olyan gyorsan hajtottunk el, ahogy csak lehetett.

Megúsztuk, de ez még közel sem jelentette azt, hogy következményeit is. Mert mindennek vannak következményei.

xxx

Az iskola megemlékezett Andy Hurleyről, mindenki feketében volt és a tornateremben gyűltünk össze, sokan sírtak is. De én rettenetesen rosszul éreztem magam az egyetlen dolog, amire tudtam gondolni, az a sárban heverő keze volt. Megalvadt vér volt rajta és elég undorítóan volt levágva. Nem bírtam én úgy ott állni, hogy előző este láttam az egyik testrészét leválasztva a többitől. Már a szemem alatt sajgó monokli sem érdekelt annyira, amit a mások tudta szerint egy szerencsétlen esés okozott. Ami részben igaz is volt.

Épp beszédet mondott valaki. 

- Hé, Gee! Jól vagy? - tette a vállamra kezét Ray és aggódva figyelte az arcom. Megráztam a fejem, a hányingerem egyre csak rosszabb lett.

- Nagyon sápadt vagy. Mi a baj? - kérdezgetett tovább kedves hangsúllyal. 

- Ki kell mennem a mosdóba - mondtam erőtlenül és megfordultam, hogy utat törjek magamnak a diákok között. Bár, nem is nagyon kellett megerőltetem magam, mivel senki sem akarta, hogy rajta landoljon az a kevés reggelim is. Nagy nehézségek árán végre eljutottam a mosdóba és körbe sem nézve rohantam be egyik fülkébe és térdeltem le a WC csésze elé. Be sem csuktam az ajtót. És a reggelim már láthattam is viszont, ami nagyrészt inkább csak víz volt, mivel nem sokat ettem aznap (de gondolom ez érthető). Zihálva dőltem a kék fülke falának, mikor mindent kiadtam magamból. Lehunytam a szemeim, próbáltam kicsit lenyugtatni magam. Ekkor egy halk kopogtatás hallatszott a nyitott ajtón. Rémültem kaptam oda a tekintetem. Meg is ijedtem attól, amit ott láttam, vagyis akit ott láttam. A szellemfiú támaszkodott a félfának és felém nyújtott egy kéztörlőt, hogy azzal töröljem le az arcom. Kissé habozva nyúltam felé.

- Tetszik a monoklid - mosolyodott el furcsán. Pont olyan volt, mint az övé.

- Kösz...? - vettem el a papírt és törölgetni kezdtem a szám körül. Még mindig nem értettem, miért beszél velem. 

- Szerencsétlen esés mi? - kérdezte. Tudott valamit, a szellemfiú tudott dolgokat. Gerard te hülye, ő mindent tud.

Értetlenül vontam össze a szemöldökeim és felnéztem rá, a mosolya már eltűnt a szájáról.

- Jobb lenne Gerard, ha távol tartanád magad attól az erdőtől és a helyedben Pete-et is kerülném - mondta komolyan, majd meg is fordult, meg sem várva a magyarázatom.

- De én... Mi? - ráztam meg a fejem értetlenül és kihajoltam a fülkéből, hogy még utána nézzek, ahogy elhagyja a helységet. Kirázott a hideg.

Raynek igaza volt. Lehet, hogy mi nem ismertük őt egyáltalán, de ő mindenkit ismert és mindent tudott. Ez még jobban megrémisztett. A szellemfiú a frászt hozta rám.

És mégis miért pont engem akart óvva inteni?

De legalább már tudtam, hogy nem akar élve eltemetni vagy ilyesmi. Már ez is valami, nem igaz?

Helló! Remélem élveztétek a részt és már tűkön ültök, hogy mi az a minden, amit Frank tud és mit titkol el Pete (csak viccelek, tudom, hogy nem lettetek annyira izgatottak :D). Szóval, bocsánat, hogy ennyire nem kommunikáltam felétek az előző részekben, csak nem nagyon volt mit mondanom, de gondoltam most már ideje. És nagyon köszönöm az eddigi visszajelzéseiteket, köszönöm, hogy tartjátok bennem az írás iránti kitartásom. Csak miattatok került egyébként vissza ez a könyv is (ezúton is bocsi, hogy leszedtem, nem tudom mi bajom volt). 

Remélem amúgy meg megvagytok, legyetek is.❤︎