Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. szeptember

Gerard Way

 Ismét ez történt. Nosztalgikus volt, mint általános iskolás koromban, mikor menekültem a többi gyerektől, akik szét akartak verni. Nos, ott voltam én ismét, az egyik nagyobb szemetes mögött bujkálva, a parkolóban és idegesen figyeltem a bejárat felé haladó diákokat. Közben imádkoztam, hogy a szellemfiú is ott legyen köztük és ne vegyen észre. Mikor felém pillantott némelyik kíváncsiskodó elsős csak akkor buktam le, a hatalmas, zöld kuka konténer mögött. Így magában is elég kínos volt, hogy itt rejtőzöm a gyáva seggemmel. Pedig ha elég bátor, erős és legalább kicsivel jobban férfi lettem volna, mint Pete, akkor ki is állhattam volna ellene. Pedig a szellemfiú olyan kis alacsony volt, én is sokkal magasabb voltam nála és az ember normális körülmények közt talán azt is gondolhatta volna róla, hogy aranyos. De az állítólagos velejéig romlottsága tette félelmetessé és a legendái, amik megrémisztettek. Nem mellékesen pedig rám vadászott (valószínűleg) és ez is a rohadt Pete Wentz hibája volt, meg részben az öcsémé is, de inkább Pete-é. Azonban egy szó, mint száz gyáva voltam és már tíz perce ott lapultam a konténer mögött (és a szellemfiú még a mérete ellenére is egyértelműen férfiasabb volt nálam). A nagy bujkálásom közepette azonban megfeledkeztem arról, hogy hátulról is érkezhet a 'támadás'. Ami meg is történt. Valaki nagy erővel rántott egyet a vállamon, így majdnem hátra estem. 

- Way! Te mi a frászt csinálsz itt? - fordított maga felé Patrick. Én csak rémülten figyeltem pár pillanatig.

- Te normális vagy? A frászt hoztad rám basszus! - kiabáltam rá végre magamhoz térve, mire összerezzent. A rémülettől még kissé lihegve tettem szívem felé a kezem, hogy megvan-e még és nem ugrott-e ki a helyéről. Megvolt... még.

- Nyugalom, csak én vagyok. A szellemfiú már rég bent van valószínűleg. Amúgy sem értem miért félsz tőle ennyire. 

- Mert Wentz rám küldte, hogy a lehető legkegyetlenebb módon nyírjon ki, amiért kutatok utána - tértem közben vissza a rejtekhelyemre és folytattam a megfigyelést. Patrick ekkor felsóhajtott és mellém lépkedett. Mintha aggódott volna értem.

- Figyelj Gee! Nem fog megölni, jó? A pletykák fele valószínűleg csak marhaság, múltkor ezt Jenny is bebizonyította - próbált nyugtatni és jobb belátásra bírni, hogy ne egy szemetes konténer mögött bujkáljak egész nap. De úgy tűnt Patrick az én épségem érdekében még a pletykáiról is lemondott.

- Akkor járjunk utána mindegyiknek, csak az nyugtatna meg  - mondtam csöndesebben. Patrick bólintott.

Akkor leplezzük le a szellemfiút.

.

A második szünet ideje jött el, elég rövid volt, de így lett egy kis időnk megbeszélni a dolgokat. A diákok sokasága nyüzsgött a viszonylag tágas folyosón. Ray folyamatosan a telefonján pötyögtetve dőlt neki a szekrényének, akkoriban valamiért mindig a mobilján lógott, képtelen volt figyelni. Patrick épp nagy hévvel ecsetelte nekem az ötleteit, hogy hogyan is kéne kiderítenünk mindent a szellemfiúról. Miközben én az egyik kedvenc tollam után kutattam a szekrényemben, pedig tudtam, hogy abban a rettenet rendetlenségben sosem fogom megtalálni. Legalább nem várt semmi kellemetlen, fenyegető levél a szétesett füzeteim közt, mely azzal gyanúsít, hogy én juttattam börtönbe valakinek a kedvenc kémia tanárját.

- Bevonhatnám Joe-t, ő utána tud járni. Mindent ki tud deríteni - ötletelt a szőke. Megint kezdte ebbe az egészbe nagyon beleélni magát.

- Joe Trohmant? Elég zűrös alak, nem is tudom Patrick. Jobb lenne, ha most ebbe a balhéba végre beleállnánk. - Joe Trohman volt ez egyik olyan ember, akitől nagyon tartottam. Még fel is vágott azzal, hogy szétverte a bátyját, aki utána el is költözött otthonról. Ki tudja, lehet még az országból is. De Patrick jóban volt vele, együtt jártak helyi koncertekre, ahol ismerték az előadókat. Bár Patrick Stump kivel nem volt jóban és kit nem ismert a szellemfiún kívül?

- Igazából tök jó fej gyerek attól még, hogy kívülről nem tűnik annak, csak meg kéne ismerned. Gee, te nem is ismerkedsz emberekkel, csak engem Rayt és azokat az embereket ismered, akik az öcsédhez kapcsolódnak. Ami ne túl szerencsés... - oktatott ki a kalapos és tudtam, hogy ő is Wentz fejét képzeli maga elé. Azt az idegesítő fejét.

- Nekem nincs betegesen szükségem kapcsolatokra Stump. Meg arra se, hogy Hogansville-i pszichopatákkal járkáljak sörözgetni, meg putri koncertekre, meg ki tudja hová. Köszönöm nem! És mellesleg neked sem kéne - fordultam dühösen felé. 

- Igaza van - mutatott felém, fel sem nézve mobiljából Ray.

- Köszönöm - tártam szét kezeim, egyértelműsítve, hogy tényleg nekem van igazam.

- Akkor sem normális, hogy ilyen antiszociálisan viselkedsz - vágott vissza durcásan.

- Nem is igaz én... - próbáltam volna tiltakozni, azonban valami súrolta a fülemet, majd nagy hanggal a szekrényemben landolt. Még nagyobb kuplerájt okozva ott (ami nem tudom, hogy lehetséges volt-e egyáltalán). Mind a hárman rémülten és kizökkenve pillantottunk a tárgy felé. Elfintorodtam, ahogy megláttam. Egy zacskóba csomagolt, rohadt szendvics. Konkrétan már fekete volt. Dühösen fordultam a röhögcsélés irányába.

- Hé Way! Nézd csak, olyan rohadt és sötét, mint a lelked - kiáltott felém, nyilván ki más, mint egy kosárcsapattag. Rohadt Gracetone-i ficsúr, köcsögök. A mi 'kasztunk' sose rendezi le ilyen gyáván, csesztetésekkel. Mi erővel intézzük el, és egyszer és mindenkorra. Kiállunk a másik ellen. Ezért szeretek én ebbe a csoportba tartozni. Na, jó persze beszélek én, aki még egy apró szellemtől is fél.

Ray közben kivette az "ajándékot" és a kuka felé indult vele.

- Mi az istenért csak velem csinálják ezt? Ott van még hatszáz ember, akivel ezt eljátszhatnák - dühöngtem és bevágtam a szekrényajtót. 

- Végül is, ezt lehet bóknak is venni Gee - tárta szét a kezeit kissé bizonytalanul Ray, miközben visszasétált hozzánk. Már nem is tudtam erre mit mondani csak idegesen és hitetlenkedve megráztam a fejem, majd a két jómadárral a nyomomban megindultam a spanyolterem felé. Őket is csesztethették volna, miért pont engem fogtak ki.

Talán tényleg több kapcsolatra lenne szükségem? Én is járhatnék alja koncertekre, mondjuk a szellemfiúval. Ki tudja talán legjobb barátok is lehetnénk.

Na még mit nem! Az a gyerek fog megölni. Már biztosan el is tervezte az egészet. Biztos jó a bizonyítékok eltüntetésében.

xxx

Úgy este tizenegy óra körül járhatott az idő, mikor a konyhában egy kis élelem felkeresésére indultam. A menza, mondjuk úgy szokásosan pocsék volt, azon a napon is. Anyám és Jay már rég besötétített a lakásban azzal az indokkal, hogy ők már aludni mennek, mert hirtelen nagyon egészségesen akartak élni, így mi is alkalmazkodtunk ehhez. Már egy hete eltartott a dolog, ami végül is eddig a leghosszabb idő volt. Salátákat ettek, meg anyám néha eljárt futni, természetesen Jay ebben már nem követte őt. De tudtam, hogy hamar alább fog hagyni ez a lelkesedésük. Minden évben megpróbálták eddig, mióta együtt vannak, vagyis két éven keresztül kísérleteztek. Mi Mikeyval már rég nem is gondolkoztunk ilyenben, mert mikor anyánk először rá akart venni minket is és egyszer brokkolit ettünk egész nap, Mikey utálatából adódóan a zöldség iránt nem evett semmit. A nap végére pedig annyira ki lett, hogy összeesett a fürdőben. Attól fogva anya ránk mást főzött.

Kitártam a hűtő ajtaját és a fény majdnem kifolyatta a szemet a helyéről. Hunyorogtam egy darabig, majd elkezdtem felfedezni az élelmet a polcokon, amik nagyrészt zöldek, vagy pirosak voltak, így kissé csalódottan kezdtem félretolni őket. Azonban az egészséges élelem mögött sem nagyon találtam valami éhség csillapító dolgot. Bevágtam a hűtőt enyhe dühömtől fűtve, de nem adtam fel a kutatást, így  a szekrények felé folytattam utamat. Mivel normálisat ott sem nagyon találtam, így megállapodtam a müzlin. Épp nyúltam érte, mikor meghallottam, hogy valaki lefelé tart a lépcsőn, vagyis csak az én egyetlen testvérem lehetett az, mivel anyáék hálószobája a földszinten kapott helyet.

- Gee! Nem hagy aludni a rohadt telefonod - szólított meg az öcsém és egy szál alsónadrágban és iszonyatosan kócos hajjal állt előttem a csörgő telefonommal. Idegesen átnyújtotta felém, konkrétan a kezembe csapta a kis szerkezetet. Majd morcosan trappolva elhagyta a helységet.

Patrick keresett. Ha este tizenegykor keres az sosem jó jel.

- Bocsi - suttogtam utána, majd felvettem a telefont.

- Igen? - szóltam bele, csak annyira hangosan, hogy senkit ne keltsek fel lehetőleg. Másokat már ne.

"Gee! Uram isten, te még nem hallottad?" - Hangjában talán egy kis félelem és izgatottság csengett. Nem tudtam miről van szó csak álltam ott a konyha, hideg csempéjén és nem értettem semmit.

- Nem, mit? Miről beszélsz?

"Andy, Andy Hurley. Ma este megtalálták a holttestét az erdőben, valahol a Morgan folyó mentén"

Egy pillanatra lefagytam. Hogy mégis mi? Fel sem fogtam először.

"Az a szóbeszéd járja, hogy meggyilkolták" - mondta Patrick a vonal túloldaláról, de hangjában egyértelműen lehetett hallani, azt a csipetnyi izgatottságot. De nem hibáztathatom, hisz hiába volt Hogansville egy veszélyesebb hely, diákot még sosem gyilkoltak meg. Sőt, mióta én ott éltem még sosem történt gyilkosság.

Félelmetes volt, de egyben felkeltette az ember érdeklődését. Újabb, komolyabb pletykák kaptak szárnyra azon a késő estén Hogansville-ben.