Hogansville

1991. december

Patrick Stump

"Igazad volt Jackie... 

hatalmas bajban vagyok

A város szélén a Morgan folyó mellett, tudod az erd..."

Ennyi maradt, ezt hagyta hátra ez az átok, amit Hogansville-nek hívtak, Helena Jankinsből. Semmi mást. Egyszerűen eltűnt se egy csont se egy titokban előlre megvásárolt buszjegy a lehető legtávolabbi végállomással innen. Bár valahol mégis mindenki sejtette, hogy Helena már nincs az élők sorában. Ha ez az utolsó fennmaradt SMS nem lenne elég bizonyíték erre. Öt év. Öt éve nyoma sincs, de talán a Seriffség nem is annyira akarta soha megtalálni. Helena Jankins mindig is a város nagy jelensége volt, még tisztán emlékszem rá, mikor megjelentek a poszterek a képével, mindenki tudatába beleégtek puha, játékbabaszerű vonásai. Az iskolában mindenki erről beszélt, Mr. Wentz még egy előadást is tartott az odakint ólálkodó, az olyan gyerekekre, mint mi, leselkedő veszélyekről. Jelentsen ez bármit is. Frank Iero pedig egy hétig nem volt iskolában az egyetlen barátjának halála követően. Aztán igazából ennyi is volt a nagy történet, Frank visszajött, a posztereket az eltűnt goth lányról még egy ideig lebegtette a szél a lámpa oszlopokon és a suli falain, de ennyi volt. Aztán egyre több év telt el így és Helena Jankins lassan csak egy emlék lett, egy szellem. A Rain Lewis és Hogasnville szellemlánya. 

– Szerinted mindenkivel az történik majd, mint Helenával? – kérdezte Ray ahogy kibámult a szobám ablakán. Ki messze a viharfelhősnek tűnő ég felé. Ugyanezt kérdezhettem volna én is.

– Remélem nem. Nem akarom, hogy ilyen gyorsan elfelejtsenek. – Visszanéztem a mobilomra, ami a draculás takarómon hevert. 

– Szerinted még életben van?

– Nem sok esélyt látok rá. Az SMS-e alapján valahol a város szélén van elásva. De végülis a remény hal meg utoljára – válaszoltam őszintén Raynek, majd a falnak döntöttem a fejem.

– Hmmm... Mennyi idő telt már el? Merre van már Gee? – fordult végre felém a göndör. Tudtam, hogy mindketten kezdünk türelmetlenek lenni, annak fényében, ami az elmúlt időszakban történt ebben a városban pedig aggodalomra adott okot. Gee megint valamibe bele keveredhetett. 

– Esküszöm megölöm, ha elment Frankhez – morogtam az orrom alatt. 

– Nem vagy te túl szigorú vele? Szerelmes a fiú – próbált puhítani rajtam Ray.

– Egy potenciális sorozatgyilkosba? Ennél jobb jelöltet is válaszhatott volna, ne szórakozz Ray! Te is tudod, milyen a szellemfiú. – Ray csak sóhajtott és megforgatta a szemeit. Ő is pontosan tudta, hogy igazat mondok. 

– Nincs bizonyítékunk erre – beszélt halkan. 

– Ó, tényleg nincs? Akkor te minek mondod, amit Joel mondott? Szerinted Mr. Rayn saját magát elégítette ki orálisan az iskola férfi wc-jében Ray? 

– Patrick! Azt nem tudhatjuk pontosan hogyan volt. Geenek is így akarod előadni? Mert akkor most azonnal felejtsd ezt el! – emelte fel a hangját.

– Mi az, hogy nem tudhatju... 

A telefonom hangja vágott az egyre feszülő levegőbe kettőnk közt. Zavarodottan kaptam fel a mobilt. 

– Gee? – kérdezte Ray kizökkenve az előbbi, kezdődő veszekedésünkből. Összevont szemöldökkel ráztam meg a fejem. 

ISMERETLEN.

Pár pillanatig haboztam. Végül fogadtam a bejövő hívást. Nagyot nyelve emeltem fülemhez a telefont. Ray kíváncsi szemeibe néztem végig.

– Igen? Tessék – szóltam bele.

Patrick figyelj rám nagyon! Tudom, hogy valószínűleg utálsz, mint a szart, de most az egyszer hallgatnod kell rám. Sok minden forog kockán.

– Frank? – kérdeztem vissza bizonytalanul. Ray azonnal közelebb húzódott, hogy jobban hallja.

Nincs sok időm. Három fontos dolgot fogok tőled kérni.

– Mégis miről beszélsz? Te szívességet? Most? Mégis, hogyan gondolod ezt? 

Erre most tényleg nincs időnk! Mikey, Gee és Pete élete is valószínűleg nagy veszélyben van. 

Ray felé fordultam és a saját érzelmeimet láttam viszont az arcán.

– Figyelünk! – szólt ezúttal Ray a telefonba.

Jó. Geenek már írtam, hogy menjen ő is a temetőbe, de még sehol.

– Haza ment, azt mondta visszajön hozzánk, de akkor ott találkozunk majd – beszélt továbbra is Ray.

Oké. De nektek először el kell intéznetek az első dolgot. Nem lesz egyszerű, de nincs más választásunk most elmondom mi a terv...

Lenyelve minden addigi aggályomat csak bólintottam és most az egyszer ebben a kibaszott életben hajlandó voltam figyelni a szellemfiúra.

xxxxxx

– Ez a legrosszabb kibaszott ötlet valaha – morogtam magam elé, de elég hangerővel ahhoz, hogy a mellettem sétáló Ray is hallhassa. Nem mintha annyira érdekelte volna, de még egy utolsó próbát megért.

– Szerinted mi a legjobb Seriffségre betörős nasi? Heresy's? Vagy hozzak inkább Takist? – forgolódott a polcok között Ray a kezén piros kosár hintázott, ahogy a csomagok közt turkált. Pontosan úgy nézett ki, mint egy nagyon idegesítő anyuka. Meg kellett állnom egy pillanatra.

– Most komolyan Ray? Ez nem vicc tárgya. Szerintem... nem kéne ezt csinálnunk. Egyszerűen csak szólhatnánk a Seriffségen és...  

Esélyem sem volt befejezni a gondolatmenetem olyan szúrós tekint nézett vissza rám két cheetos mögül. Ray szemet forgatva dobta be mindkettőt a kosárba. Nagyot sóhajtva lépett elém és határozottan a vállamra szorított. Mindig is olyan nézése volt, amivel hatást tudott ránk gyakorolni. Egy komolyabb farkasszem és minden belső gondolata az embernek felszínre került. Geevel sose voltunk képesek megfejteni mi a titka, hogy csinálja. Egyfajta Rayhatás.

– Nem is tudom csak... Mondhatjuk úgyis, hogy kicsit kezdek félni ettől az egész szituációtól. 

– Tudom, hogy félsz és mindenkit féltesz. Mindig féltesz minket Patrick. Sokáig azt hittem Gee lenne a csapat anya figurája, de már biztos vagyok benne, hogy te voltál az egész végig. De ha most nem teszünk semmit és megint másra hagyjuk a dolgot, akkor sose lesz végre vége ennek az egész őrületnek és örökké félthetsz mindenkit. Akinek tennie kéne kéne valamit, akiknek rég lépnie kellett volna látjuk, hogy a kisujjukat sem mozdították. Sőt... Most mi jövünk. Nekünk kell a hősöknek lenni. Akármennyire is nyálasan hangzik ez. – Le kellett pár pillanatra hunyom a szemeim, hogy gondolkozzak, de akkora kavarodás volt bennem, hogy lehetetlen küldetés volt. Azt kellett mondanom, ami éppen ott volt a nyelvemen.

– Én nem akarom egész Hogansville-t megmenteni Ray... Lehet egy fasz vagyok, de nem érdekel tovább. Csak azt akarom, hogy Gee és Mikey biztonságban legyenek, de mindkettő akkora idióta tud lenni néha – ráztam meg a fejem. Ray ajakai egy keserédes mosolyba görbültek.

– Szerintem túl sokat vártunk. Ezen a ponton sajnos egész Hogansville-t meg kell mentenünk, hogy az a két szerencsétlen is meg legyen mentve. 

Beletörődve bólintottam és a kosarába pillantottam.

– Hát jó... legyen m&m's is. – Magamra erőltettem egy mosolyt is. Kezdtem azt hinni, hogy Raynek valójában tényleg mindig igaza van.

Bob a város széli bevásárlóközpontban dolgozott mint kasszás, az egyik ilyen mindenes üzletben. Pont félúton volt Graceton és Hogansville között, mint nincstelen gimisek nem sokat jártunk ide, mert autó nélkül szinte lehetetlen volt megközelíteni. Még szerencse, hogy Mr. Toro kölcsön adta a Mazdáját, amit Ray előszeretettel hívott a sajátjának, még ha nem is teljesen volt az (nem is sejtette, milyen hatalmas hőstetteknek lesz tanúja ez a kis kocsi). 

Hogy jó barátomnak nevezném-e Bob Bryart? Szóval az úgy volt, hogy mikor még kis hugyosok voltunk Geevel akkor nagyon jól elvoltunk vele, aztán a Rainbe kerültünk és kicsit eltávolodtunk egymástól. Azon kívül, hogy néha eljárt a próbákra és egész jó dobosunk volt, iskolán kívül nem sokat láttuk. Meg hát, mióta az apja meghalt és az anyja lebetegedett minden szabadidejét melóval töltötte. A faszfej bátyjától ugyanis egy vasat sem kaptak, ráadásul vissza is költözött Hogansville-be otthagyva őket Gracetonban. Na és itt jött be a képbe John Bryar, pont tökéletesen beleillett Frank kis tervébe. Ugyanis John, mit ad isten pont a Hogansville-i Seriffségen volt újdonsült seriff. 

Tehát, röviden és tömören annyira már egyáltalán nem voltunk közeli barátok. Ezért szeretek szívességeket tenni a nem túl jó barátaimnak is. Egyszer úgyis eljön az ideje, hogy viszonozzák ezt a kedves gesztust. Bobnak ez a pillanat pedig végre elérkezett.

– Helló, Bob! – könyököltem a kasszaszalagra és a két tenyeremben tartva a fejem néztem rá. 

– Ó, sziasztok! – Meglepettnek látszott, de nem úgy tűnt, mint aki nem örül a jelenlétünknek.

– Mi járatban erre? Most hétvégén próbáltok? – érdeklődött a vörös srác. Ajakimat összepréselve megráztam a fejem és egyik kezemmel benyúltam a kassza melletti részre, hogy benyomjam a gombot, amivel a szalagot irányítják. Máris közelebb voltam hozzá. Csak szeretek az emberek arcába lenni, mikor visszakérem az egykori hatalmas szívességeim. Bob kissé zavartan vonta össze szőke szemöldökeit. 

– Mi... miért vagytok akkor itt? 

– Hmmm. Emlékszel, arra a Metallica koncertjegyre? Mikor én lázban hevertem otthon és neked ajánlottam fel.

Bob nagyokat pislogva nézett rám.

– Én...

– 1989, Damaged Justice turné. Tudom, hogy tudod.  – mosolyogtam rá ártatlanul. 

– Pontosan emlékszem és sose leszek elég hálás miatta, de akkor sem értem mit akartok – emelte fel védekezőn kezeit Bob.

– Ha jól emlékszem John seriff Hogansville-ben...

– A segítségedre van szükségünk Bob –vágott közbe a mögöttem álló Ray.

– Röviden, az amit ő mond.

– És hosszan?

Hátra pillantottam Rayre. Hát, akkor tényleg ideje kihúzni ezt az egész rohadt várost a szarból, mi?

.

Bob arcán gondterhelt arckifejezés mutatta magát már vagy öt perce, ahogy a második szál cigit szívta összeráncolt szemöldökkel. Még azt is hagytuk, hogy a kis kék Mazdának dőljön és úgy gondolkodjon. (Nem, mintha sok választása lett volna. Tartozott nekem a kölyök.) Mi Rayjel pedig egész végig csak szótlanul bámultuk őt, mint valami Jézust, arra várva mikor fog már végre kiesni a száján valami szó. Azért éreztem, hogy percek kérdése és az idegim tönkre fognak tőle menni. Tisztában voltam vele, hogy Bob nem a legélesebb kés a fiókban, de azért azt én sem gondoltam, hogy ennyit kell gondolkodni azon, hogyan mondják az "igen" szót. Életek foroghatnak kockán az istenért! Ray már hógolyókat gyúrt a kis maradék hókupacokból a parkoló szélén és azt dobálta egy nem is olyan messze felállított kis nyomorék karácsonyfa felé. Igazából mindketten az idegeimen táncoltak. 

– Na? – szaladti ki a számon végül, mikor már mindent megelégeltem.

– Patrick! – szólt rám azonnal Ray.

– Nincs időnk ilyenekre. Se Gee se Frank már három órája nem válaszol a hívásainkra és az SMS-ekre sem. Ráadásul lassan sötétedik. Ki tudja mi történik éppen otthon. Nem várhatunk örökké. – Azzal a lendülettel közelebb is léptem Bobhoz. Aki még utoljára beleszívott a csikkbe, majd a földre dobta. Végre felvette velem a szemkontaktust, határozottabbnak tűnt ezúttal.

– Szóval, azt akarjátok mondani, hogy egyedül konkrétan rontsak be a Seriffségre valami ürüggyel a bátyám kapcsán és bizalmas adatokat konkrétan lopjak el, mert Gee lehet bajban van? – A hangja kicsit fojtottnak hatott, ahogy még bent tartotta a füstöt.

Megforgattam a szemeim. 

– Ó, komolyan Bob? Tudom mennyi szart loptál már, ennél nagyobb dolgokat is – rántottam egyet a kabát zsebemben pihenő ökleimen. 

– Szívesebben csinálnád inkább azt, amit mi? – Jelent meg végre mellettem Ray kicsit kipirosodott arccal. Én csak bőszen és helyeslően bólogatni tudtam. Jogos. 

Bob végre ellökte magát Ray apjának kocsijáról és pontosan telibe fújta az arcom füsttel.

– Kösz... – sziszegtem a fogaim közt, de megerőltettem magam, hogy nem köhögjek rá  vissza reflexből. Ő volt a legjobb esélyünk.

– Konkrétan nem vagytok normálisak Stump. De... – Bob megkerülve minket, hátra felé lépkedve nézett vissza ránk. 

– Utálom a kibaszott bátyám. Ha vége a műszaknak.... megcsinálom – bólintott egyet.

– Ezer hála – szólt Ray. Bob mutató és középső úját a homlokához emelte majd egyből el is emelete őket a magasba. 

– Akkor nyolckor találkozunk – kiáltott vissza és végre irányba fordulva sietett vissza a bevásárlóközpont bejáratához. 

– Mondtam, hogy a Metallicának hatalmas ereje van – néztem Rayre. 

– Én is tartozom neked ilyen szíveséggel Patrick? – vonta fel egyik szemöldökét kicsit aggodalmasan Ray.

– Majd idővel megtudod Toro.

xxxxxx

– Elég biztos vagyok benne, hogy ez már az illegális kategóriába tartozik... –  léptem át a Hogansville-i temető magas vaskapuja alatt. A szürkület már lefolyt egészen a magasra nyújtózkodó fák törzséig is. Mindenre nehezen telepedett rá a ködös szürkéskék szín. 

– Hmmm – lépett mellém Ray látszott rajta, hogy el van merülve a gondolataiban. A sírkövek, faragott fejfák és művirágok fagyott szírmai között is ott folyt az a csend ami nyugalmat hozott ennek a helynek, mégis így olyan húsba maró volt, ahogy kezdtük tényleg felismeri a helyzetet. 

A gondnok eltakarította a havat a keskeny kis beton ösvényről, mégis a legtöbb síron ott pihent a fehér lepel. Nem azt mondom, meg volt a maga hangulata. 

– Kicsit megértem ilyenkor miért szeretett itt lógni Frank – mondtam csendesen a vészesen feketedő szürkeségbe. De mégis, volt ebben az egészben valami nagyon sötét.

– Én is... olyan nyugodt minden, mintha megállt volna az idő. – A járda itt jobbra fordult. 

A nagyapámat is itt temették el lassan már volt annak hat éve is. Persze minden évben meglátogattuk, de ez most más volt, talán a körülmények miatt. Volt valami keserűség ebben az egészben. Talán a valóság morbiditása. Mintha már a csontjaimban futkosott volna a hideg. Önkéntelenül is emlékeket idéztem fel, ahogy egyre több nevet olvastam a márványköveken és a fakeresztekbe vésve. Néhányuk arcára még pontosan emlékeztem is, legtöbbjük idős volt, de fiatalabbak is voltak köztük. 

A halál élt ezen a helyen. Olyan valós volt, talán túlságosan is.

Aztán Ray egyszer csak megtorpant mellettem, így majdnem bele is ütköztem a vállába.

– Mi az? – fordultam egyből arra, amerre ő nézett meredten. 

– Andy az – mondta. Tényleg ő volt az, egy fehér mészkőbe vésve állt a neve. Akkor csapott csak meg igazán az elmúlt hónapok történésének komolysága. Talán egészen addig nem is nagyon volt időm realizálni mi is folyt le itt Hogansville-ben, vagy éppen a Rainben. Andy tényleg halott volt és ez az egész túl valóságossá kezdett válni. Egyrészről minden ugyanolyan volt másrészről, mégis drasztikusan megváltozott körülöttünk az egész világ. Már egyikünk sem volt ugyanolyan, mint szeptember előtt. Mint Mr. Rayn előtt. Már sokszor el is felejtettem, hogy valahol vele kezdődött ez az egész rémálom. 

– Valaki őt is megölte. Igazad van. Tényleg nincs más választásunk – léptem el a sírtól és lassan tovább lépkedtem azon az útvonalon, amit Frank magyarázott el még korábban. Kis idő után hallottam magam mögött Ray lépteit is. 

Egy jelöletlen sír, ha úgy vesszük már kívül is esik a temető területén. A fák alatt van, pont egy fenyő csemete van mellette. Ma reggel kezdtem el felásni.

Mégis, hogy? Teljesen fagyott fagy a föld.

Petárda. Forróvíz.

Mégis ki van ott egyáltalán?

Az most kurvára nem fontos a lényeg, hogy ott legyen. Nem találhatják meg. Képesek lennének eltűntetni. Csak a szerencsén múlott, hogy eddig nem vette észre senki.

Ez őrültség Frank! Ez már több, mint őrültség. Nem hiszem, hogy ilyet bármilyen körülmények között bárki csinálhat.

Ez az egyetlen megoldás. Kifutottunk az időből. Nincs más. Csak ma...

És tényleg ott volt a kis fenyő mellet, ami valamennyire meghajlott a maradék hó súlya alatt. Pont ott, ahol Frank mondta. A temető legtávolabbi pontján, ahol már se egy sírkő,  se egy kis domb sem bukkant elő a földből. Ahol nekünk kellet kitaposni az utat. Ahol csak egy valaki fordult meg már évek óta és az is a szellemfiú volt. Pár lépésre attól, ahol az erdő kezdetét vette megláttam a földkupacot a hóval keveredni. Akkor értettem meg. 

– Most már értem miért volt itt ennyit Frank... – szóltam Raynek csak olyan hangerővel, hogy éppen meghallja. A többi szellem se hallhassa a szavaim. 

Ray elemlámpájának fehér fénye éppen rávetült a kemény földből éppen csak előbukkanó csontokra. 

– Itt van. Mehetünk? – fordult el Ray zaklatottan. Én mégis leguggoltam az máskor láthatatlan sírhely mellé. Több volt ez a látvány, mint szomorú. 

– Ray! Fordítsd ide a lámpát! – szóltam hátra és kissé késve de újra megérkezett a fény. A kézfej csontozata szinte majdnem pontosan kivehető volt. Ezen kívül csak két bordacsont látszódott ki és a koponyának egy része, csak annyira, hogy biztos legyen benne az ember, hogy ez egy emberi koponya.

– Srácok! – hangzott a váratlan kiálltás a távolból. Egyből odakaptuk a tekintetünk. Hazudnék ha azt mondanám nem hagyott ki egy ütemet a szívem.

– Csak Bob – erősített meg Ray abban, amit messziről láttam. Úgy tűnt elég sietősen közelít.

– Srácok! – ért végre mellén, a kezében egy elég vastag sárga borítékot lóbált. Elégedettnek tűnt, de valami mégsem volt teljesen rendben. A zaklatottság jelei cikáztak végig arcán.

Közelebb lépett hozzánk de egyből hátra is hőkölt kicsit.

– Úristen! Mégis ki ez? – szorította mellkasa elé a borítékot hatalmasra nyílt szemekkel. Rayre pillantottam, és olyan pillantással szembesültem, amelyből egyértelműen tudtam olvasni. Visszafordultam a csontokhoz és megint a kézfejre koncentráltam. Kicsit koszos volt, de akkor is egyértelműen ki lehetett venni milyen betű állt az egyszerű lila kis karkötőre fűzött gyöngyön.

H

– Helena Jankins.

Nem is kellett volna megnéznem a betűt, hogy tudjam ki feküdt ott a fölbe fagyva előttem, de talán kellett valami kézzelfogható bizonyíték, hogy tényleg fel tudjam fogni. 

Pár másodpercig mind a hárman szótlanul meredtünk magunk elé. Csak a fák ágai zúgtak fel bentről, egészen az erdőmélyéből is. 

Végül Bob törte meg a szúrós csendet.

– Minden megvan. De mennünk kell! Úgy most – egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát nézett vissza valahova a temető bejárata felé. Ez sose jó jel.

– Mi történt? – kérdezte Ray, megelőzve engem.

– Szóval... be kellett törnöm valamit, hogy ezt megszerezzem és nagyon valószínű, hogy követni fognak. Szóval, menünk kell!

– Hogy mit csináltál? – hirtelen felszökött a hangom, ahogy realizáltam pontosan mekkora bajban is vagyunk. Zseniális ennél már nem is lehetett volna jobb ez a nap.

– Igen... Mennünk kell! Most! 

– Várjatok! Először segítsetek visszatemetni amennyire csak lehet. Nem találhatják meg.

 .

– És? Felhívtad az állami rendőrséget? – Vágtam hozzá Bobhoz a kérdést szinte ló halálában, ahogy bevágtam magam az anyósülésre. Bob a boríték után vetette be magát a hátsó ülésre, miközben Ray indította is a kocsit.

– Igen, igen! – Ezen a ponton már konkrétan kiabáltunk egymással. Csak Ray hallgatott, csak remélni tudtam, hogy a vezetésre koncentrál és nem éppen agyal.

– És? Mit jelentettél be nekik? 

– Hát mi a faszt jelentettem volna? Amit mondtatok. Gyilkosságot. 

– Hova megyünk most egyáltalán? – dőlt elölre Bob a vezető-és az anyósülés közt.

– A nagy erdőbe – válaszolt ezúttal helyettem Ray.

– A Morgan mellettibe? 

– Igen. Pontosan oda. Ideje véget vetni ennek...

**

Hehe! Megint visszatértem a hatalmas hiatusomból. Mondtam én, hogy sose adom fel ezt a sztorit, ameddig nem kap egy normális megérdemelt befejezést és még sose voltunk ilyen közel a végjátékhoz. Szóval még pár rész és mindenre fény derül végre.

Nem lesz egy könnyű utolsó pár rész, szóval lélekben készüljetek. 
DE az biztos, hogy izgalmas lesz! 😌

Nemsokára találkozunk! 

Addigis: boldog új évet! ❤️

És minden véleménynek és kis kommentnek nagyooon örülni fogok! 💖💕❤️