Hogansville

1991. december

Gerard Way

Ez kibaszott öngyilkosság! Aztán mégis... ott álltam az erdőbe vezető ösvényen, abba az erdőbe ahol talán életem egyik legnagyobb traumáját élhettem át nem is olyan régen. Nyilvánvalóan egyedül, nem éreztem úgy, hogy jogom lenne ebbe az egész elbaszott történetbe még jobba belekevernem Patrick-et és Rayt, ennyire még én sem voltam önző. Úgy gondoltam legalább maradnak valakik utánam, ha esteleg meghalok, akik el tudják mesélni a jövő nemzedékének a legendámat. Vagy vagy valami ilyen hülyeséggel győztem meg magamat arról, hogy jó döntést hoztam. Ráadásul hideg volt, havas és jeges volt az ösvény és ha mindez nem lett volna elég lassan sötétedett is. Az a két ember mindazok ellenére, amit az elmúlt időszakban tettek, a világot jelentették nekem és valószínűleg hatalmas veszélyben voltak. Itt volt hát az idő, hogy végre szembenézzek mindennel, ideje volt megtudni az igazságot. Fogalmam sem volt mi vár rám ebben az erdőben, de ezúttal bátornak kellett lennem. Hát megindultam a sűrű ágak közé, hű társammal egy ezer éves zseblámpával. Jó igazából eléggé féltem, de Franknak és Mikeynak nagyobb szüksége volt rám, mint valaha. Szóval vettem egy nagy levegőt és elindultam. Legalább a serifséget hívhattam volna...

Talán egy óra is eltelhetett már, a fák közé kezdte magát befészkelni a fagyos sötét. Nekem pedig fogalmam sem volt merre is kéne pontosan mennem, sosem láttam arrafelé semmilyen házat. Minden nesz kezdett megrémiszteni és egyre jobban fáztam. Idegőrlő volt az egész. Nem mertem kiabálni értük, féltem, hogy valaki olyan jönne elő a száraz bokrok mögül, akit vagy amit nagyon nem akartam látni. A zseblámpám újra és újra körbefutott a fák törzsén, a csillogó hókupacokon, de sehol semmi, úgy kezdtem érezni csak ugyanazokat a köröket írom le újra és újra, mintha valahol láttam volna az acélbetétes bakancsom nyomát is, ami a másik irányba ment, pedig meg voltam győződve arról, hogy erre még nem jártam. Körbe néztem majd sóhajtottam, ahogy térdeimre támaszkodva úgy döntöttem kicsit kifújom magam. Szükségem volt pár pillanatra, hogy újra összeszedjem magam és a gondolataimat is. Hamarosan az orromig is alig fogok látni és háznak nyomát sem találtam. Mégis merre kéne elindulnom? Mi van ha nem találom meg és kifutok az időből? Elkeseredve néztem a bakancsom orrát, valamit záros határidőn belül ki kellet találnom. Nem hagyhattam őket cserben. 

Valaki lépkedett a hóban... pont mögöttem. Egyértelműen ember kellett, hogy legyen. Összerezzentem pár pillanatig csak mozdulatlanul, nagyra nyílt szemekkel bámultam tovább a bakancsom. 

Majd. Három... Kettő... Egy!

FUTÁS! Fuss az életedért Gerard Way! Úgy kezdtem rohanni egyre mélyebbre az erőben, mintha puskából lőttek volna. Reméltem, hogy azzal ki tudom cselezni, azt, aki a nyomomban van azzal ha egyszerűen zikk-zakkban haladok a fák közt. Mert igen, valaki egyértelműen a nyomomban volt és mintha ordibált is volna valamit a távolból. Halott voltam. Megint a saját idióta ötleteim miatt. 

A saját zihálásom és a hó ropogása miatt nem nagyon hallottam pontosan mi történik körülöttem. Idővel a zseblámpámnak se sok hasznát vettem, mindenhol csak fatörzsek, bokrok, ágak. Miért történik megint ez? Megint velem? Éles jobb kanyar, majd pár fával arrébb balra. De mi van ha van nála fegyver? Uram isten itt a halál eljött értem!

NEM! Elég volt! 

Hirtelen megálltam, az egyik lábam kicsúszott oldalra a jegesedő havon, de talpon maradtam. Összeszorított szemekkel egy határozott és erős ütést indítottam, hogy oda érjen célba, ahol gondoltam rosszakaróm áll. Aztán egy elég hangos csattanás, ahogy találkozott valamivel a lámpám. A fénye is elment.

Egy pásodpercig csend. Aztán...

- Kibaszott Gerard Way!  - ordított az áldozatom. Akkor hagyta csak el minden szín az arcomat. Végre ki mertem nyitni szemeimet. 

- Mi a fasz? - emeltem fel én is a hangomat. Pete Wentz. Kicseszett Pete Wentz! Ezt nem hiszem el!

- Mi a faszt keresel itt? - ordítottam rá. Pete a koponyája oldalát dörzsölte, de úgy tűnt nem vérzik. Szóval valószínűleg tényleg halál fia vagyok, ha nem Pete lett volna aki a nyomomban van.

- Ezt én is kérdezhetném te óriási idióta fasz - dühöngött tovább. Fair.

- Franket keresem és...

- Mikeyt - fejezte be a mondatomat már valamivel megenyhülve. 

- Kurva nagy szerencséd, hogy nem érünk rá erre, de amúgy a szart is kiverném itt helyben és végleg most belőled te igazi hülyegyerek! - Mégsem enyhült meg.

- Jól van már sajnálom, azt hittem valaki más vagy. El tudnánk ásni a csatabárdot egy napra Wentz? Az öcsémért - kértem bocsánatot a lámpámat ütögetve, hogy újra feléledjen. Pete nagyot sóhajtott és még mindig fejét dörzsölve megforgatta szemét. 

- Jó... - morogta az orra a alatt, majd lassan felém nyújtotta jobb karját. Lenéztem kezére, sose gondoltam, hogy egyszer kezet fogok fogni Pete Wentzzel. Ahogy kezet ráztunk és egymás szemébe néztünk egyértelműen láttam az ő tekintetében a félelmet, az aggodalmat és egy egészen frissnek tűnő lila foltot is szeme alatt. 

- Mi történt? - kérdeztem miután mindketten hátrébb léptünk. Pete ismét sóhajtott, majd körbenézett körülöttünk. 

- Ők azok... Az egész Iero família. Kibaszott szűrreális ez az egész. Volt egy egyességük apámmal és az egész Honagnsville-i serifséggel. A lényeg a lényeg, hogy apám besokallt, nem tudott együtt éli a bűntudattal, hogy valami szarjukhoz köze volt ezért fel akarta őket adni a rendőrségen. Viszont ők ezt megtudták, ezért vagyok én most itt. Jared Leto konkrétan leütött az utcán és betuszkolt a csomagtartójába, kihozott ide... Elég gyanús, hogy meg akartak ölni, de legalábbis apámat ezzel akarták sakkban tartani. 

- Mi? - kérdeztem ledöbbenve. Mást nem is tudtam mondani elnyílt ajkakkal bámultam rá.

- Ja de behúztam annak a nyomoréknak és megszöktem - vont vállat Wentz. 

- És Mikey hol van? 

- A házban - fordult oldalra Pete, követtem tekintetét és mintha a távolban felsejlett volna valami sárgás fény.

- Frank? - szinte súgtam a kérdést. 

- Ő is ott van... Talán nagyobb bajban is, mint mi - válaszolt hasonlóan csendesen a serif fia. 

- Segített nekem megmenekülni...

Hirtelen szúrós könnyek kezdték marni torkomat. Ahogy a messzi távolban pislákoló sárga kis ablakot figyeltem. Mégis muszáj volt lenyelnem az érzelmeimet, nem volt ilyenekre idő.

...

A ház egyre közelebb volt. A csupasz ágak között átfolyó meleg fényei, amik a hóra csurogtak mégsem az otthon melegére emlékeztettek. Próbáltam elnyomni magamban az érzést, de be kell valljam nagyon féltem. Rettegtem attól mi fog ott bent várni, nem magamat féltettem. A világon számomra legfontosabb két személy éppen óriási veszélyben voltak és bár közel jártunk az épülethez, mégis tehetetlennek éreztem magam. Úgy mégis mit tudna csinálni két szerencsétlen gimnazista srác abban az esteben, ha felnőtt és ne adj isten felfegyverkezett emberek veszik körbe őket. Leütjük majd őket a zseblámpánkkal, vagy mi a fasz? Be kellet látnom, hogy itt már semmi haszna nem lenne a kezdeti bátorságomnak. 

- Állj! - torpantam meg Pete mögött.

- Mi van? - fordult vissza. 

- Ez egyszerűen nonszensz Wentz... Mégis mit fogunk csinálni? - tártam szét kezeimet. 

- Kell egy terv - bólintott Pete és ismét a ház fele fordult.

- Nem! Nem így értem Pete. Hívnunk kell a seriféget ez már nem csak valami Halloweeni faszság ez kurvára komoly! Felfogod ezt? - emeltem fel a hangom. Láttam, ahogy Pete arcát elönti egy kis düh és aggodalom.

- Miről beszélsz Way! Az egész kibaszott Hogansville-i serifség korrupt. Nem hallottad, mint mondtam az előbb? - A veszekedésbe torkolló beszélgetésünk inkább egy hangosabb suttogás párbajnak hangzott, mivel még mindig közel volt a ház. Nem kockáztathattunk, hogy meghalljanak.

- Akkor a megyei serifséget baszki! Tudod Pete talán az öcsém nem is lenne ilyen kurva nagy gázban ha békén hagytad volna és talán, akkor nem kéne itt veszekednünk egyértelmű dolgokról és talán, ha ti idiótak hajlandóak letettek volna beszélni a kibaszott problémáitokról előbb akkor most nem tartanánk itt - mutattam rá monológom közben. Pete ingerülten lépett közelebb hozzám, a hó jegesen, majdhogynem fenyegetően roppant a bakancsa alatt. 

- Na most jól figyelj rám Way! Mert úgy tűnik az elmúlt fél órában csuka volt a füled. Igen, talán kurva szar barátja voltam annak idején Mikeynak, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Ezt még apámra se kenhetem rá még ha volt is hozzá kurva sok köze. De a dolgok kurvára megváltoztak azóta és most itt vagyok, hogy megvédjem. Itt vagyok, hogy kurvára azt csináljam, amit nem voltam képes, amikor kellet volna. Nem érted, hogy túl késő? Mindannyiunknak. Túl sokáig voltunk gyávák. Szerintem kibaszottul itt az ideje, hogy azt csináljuk amit kell egyszer az életben és bátrak legyünk. Szeretem az öcsédet és bassza meg, ha úgy van én meghalok ezért ma este. Te hajlandó vagy erre Frankért, Way? Hm? - vonta fel szemöldökét beszéde végén Pete. Sose láttam még ilyennek őt, mondhatnám azt is kicsit megérintett a szövege. Megszeppenve pislogtam rá pár másodpercig. Igaza volt. Pete Wentznek igaza volt. Túl késő volt. Az idő lejárt, már csak mi maradtunk, mint valami két elbaszott szuperhős. Irónikus nem? Pont Gerard Way és Pete Wentz. Ki gondolta volna? Inkább nevetséges, és mégis csak magunkra számíthattunk. Lépnünk kellett.

Bólintottam.

- Menjünk! - Egymás mellett indultunk meg, már csak pár méter volt a házig és ideje volt egyszer az életben nekünk a bátraknak lenni.

Kész voltam meghalni Frankért. 

Vagy mi...

*

Ez nem volt túl határozott Gee, de hiszek neked. :D

I'm back és most már befejezzük ezt a kis sztorit. A vége nagyon nagyon közel van most már tényleg.