A szellemfiú. Ő miért volt más?

Miért lett más?

Mi volt a története?

Senki sem ismerte.

Vagy talán te ismerted?

Rain Lewis Középiskola

1991. szeptember

Gerard Way

A szellemfiú. Frank Iero.

 Hogy őszinte legyek nem nagyon tudtam róla dolgokat, de megnyugtatott a tudat, hogy senki más sem. Frank olyan volt, mint egy szóbeszéd. Az iskola, minden kasztja félte őt, megijedtek attól, hogy róla semmit sem tudtak. Az ismeretlen pedig mindig is megrémisztette az embereket, de vonzotta is őket. Különös függés volt ez a kíváncsiságtól. Szinte biztos voltam benne, hogy a diákok nagy része nem is hiszi el azt a sok pletykát, csak szeretné ha igaz lenne. Én például a felét sem hittem annak a sok szarságnak. Frank csak egy elcseszett srác volt a többi közül, pont mint bármelyikünk. Az, hogy kevesebbet beszélt és minden héten szét volt verve nem jelentette egyértelműen azt, hogy egy embertelen, vérszomjas vadállat. Én csak elcseszett fiúnak hívtam magamban, ez jobban passzolt hozzá. Viszont különösebben nem izgatott a lélegzésének ténye még az események előtt, mielőtt Mr. Raynt elvitték, mert azok után mindenkit gyanúsnak találtam. Csak egy kissé vadócabb megjelenésű egyén volt a szememben, még csak nem is találtam érdekesnek. Talán a történetét meghallgattam volna, de az sem keltette fel eléggé az érdeklődésem, hogy foglalkozzak is vele. Csak egy srác volt az osztályból és ha megjegyezhetem, szerintem az nem is volt kiemelkedően lázadó, ha leborotválta a feje egyik oldalát és más színűre festette azt a részt, meg volt pár piercingje, fültágítója és kifestette néha a szemei körül pirosra a bőrét. Köztünk sokan néztek ki így. Nem volt annyira izgalmas alapjáraton számomra. Ennyi, de most elmesélem mit tudtam róla akkoriban. Mindenek előtt.

Szellemfiú. Miért hívták így? Nos, egy rendkívül primitív oknál fogva, de mit is vártunk a tinédzserektől. A bőrkabátjának hátulján - amit szinte sosem vett le - állt egy felirat, mely így szólt: szellem. Jó, itt viszont hazudnék, ha azt mondanám nem érdekelt a dolog mondanivalója. Ha persze volt neki, mert kinéztem Frank Ieroból, hogy csak nagyon tetszett neki. Nem tűnt a távolból annyira misztikusnak és agyafúrtnak, mint azt mondták. A 'fiú' jelzőt pedig szintén nem valami kreatív okból kapta, Frank ugyanis csak egy kisnövésű srác volt. Mondtam, hogy nem volt ő olyan izgató személyiség, bár be kell vallanom én magam még sosem váltottam vele szót, de nem is tartozott a céljaim közé. Egyrészt, nem gondoltam, hogy bármiről is képesek lennénk beszélni. Másrészt, azért meg kell hagyni könnyedén elvert volna, ha valami rosszat mondok. Rá így tökéletesen igaz volt: kicsi a bors, de rohadt erős. A pletykák szerint sok emberrel elbánt már. Érdektelen személy volt számomra, akkor. Még az azt megelőző évben.

.

Fejemet a kezemmel támasztottam ki, másodjára ásítottam majd ismét unottan követtem a srácot. Próbáltam elemezgetni, hogy űzzem a mérhetetlen unalmam. Semmi érdekes nem volt benne azon kívül, hogy akkor pont el volt törve a bal karja és ez annyira idegesített valamiért. Miért kellett folyton összeveretnie magát? A hátát figyeltem, amin - mint mindig - ott virított az a felirat. A szellemfiú nagyon feltűnően játszotta az unottat azon az irodalom órán két paddal előttem. Bár lehet kívülről én is hasonlóan festettem, de engem azon a napon valamiért rendkívül felidegesített a nagyképűsége, ami talán nem is volt neki csak nekem tűnt úgy. Lehet egyszerűen csak úgy született, hogy így viselkedett. A hosszabbra meghagyott, fekete haja arca jobb oldalát takarta, a leborotvált, fehér fele alatt volt egy tetoválása, ami egy skorpiót ábrázolt. Vajon mi ellen lázongott ennyire? Vagy ez csak egy kifejezési eszköze volt?
Éreztem, hogy lassan meg fog fordulni, talán a szemeim már lyukat égettek akkorra a lelkébe is, de nem fordultam el. Franknek sokkal zöldebb szemei voltak. Sőt, azok tényleg zöldek voltak, ők tudtak kezdeni magukkal valamit, nem úgy, mint az enyémek. De hiába vártam, a szellemfiú nem fordult felém. Egy cuppogás zökkentett ki a gondolatmenetemből. Patrick rosszallóan fordult felém a szomszédból. Feleszméltem és akkor jöttem rá, hogy már a ceruzám végét is lerágtam, rémülten kaptam el számtól.

Na jó, talán hazudtam, néha nagyon is vágytam rá, hogy megfejthessem.

- Mi van? - rivalltam rá felháborodottan, pedig nem is ő volt, aki előbb a szellemfiún elmélkedett. Patrick megrázta a fejét.

- Ne elemezgesd már ilyen feltűnően a végén még kibelez Way - intett óvva szórakozottan a szőkés srác. Megforgattam a szemeim és hátradőlve a széken fontam össze magam előtt a karjaim.

- Vigyázz magadra Way! - folytatta halkan. Majd teljesen váratlanul egy viszonylag hangos, huhogó, szellemhangot imitált. Rémülten fordultam Frank felé, aki egy pillanatra hátrapillantott Patrickre, majd rám. A tekintete olyan volt, mintha tényleg nyers gyilkosösztönben fürdőzött volna, de lehet ez csak a piros szemfesték miatt hatott olyan drámaian. Kissé összerezzentem, majd erősen és határozottan rátapostam a padszomszédom lábára, aki erre feljajdult. 

- Ne csesztesd már más ember fiát Stump! - csesztem le, a még mindig a lábát fájlaló srácot. Meg is érdemelte.

- Te meg ne stíröld akkor ilyen feltűnően - vágott vissza elég rendesen.

- Fiúk, ott hátul! Ha képtelenek figyelni ki is mehetnek a teremből - intett végre csendre a tanárnő. Ideje volt már, nem volt ínyemre ez a szituáció. Patrick köcsög megnyilvánulása után még fél szemmel sem mertem a szellemfiú felé nézni, én is bűnösnek éreztem magam és kissé tartottam is tőle. De ki nem?

 Egy nagyot kortyoltam az üdítőmből és Ray felé nyújtottam. Már a szemem sarkából láttam, hogy kérni fog belőle. Nagy örömmel húzta meg a színes üveget. Lassan kezdtem egy gondolatolvasó képességeivel rendelkezni. A szemeim viszont fontosabb dologgal voltak elfoglalva, folyton járőröztek az udvaron, nem akartak egy 'szellem' feliratot sem látni.

- Szerinted tényleg ölt már embert? - kérdeztem kissé tartva Ray válaszától. A göndör elnevette magát, de aztán el is hallgatott látva rajtam a komolyságot.

- Csak nem hiszel ezeknek? Miért tette volna? Akkor már rég egy börtönben csücsülne, vagy nevelőben. Meg amúgy is, miért akarna téged megölni? Csak, mert Patrick elhuhogta magát? Ez hülyeség Gerard. Te is tudod - rázta meg a fejét mondandója végén Ray. Láttam, hogy magában jót szórakozik ezen. Nagyot sóhajtottam és a füvet kezdtem tépkedni. Igazat adtam Raynek hülyeség volt az egész, hisz ő is csak egy átlagos srác volt, egy egyszerű 'lelketlen' akárcsak mi.

Halkan kuncogni kezdtem magamban. Akkor fogtam fel milyen hülyeség ez az egész, saját magamat röhögtem ki. Megráztam a fejem és Ray felé akartam fordulni, amikor észrevettem szemem sarkából a szellemfiút. Azonnal elszállt a jókedvem. Épp felénk tartott kemény szemkontaktust tartva velem. Nagyot nyeltem és ujjaim közül is kiesett az a pár darab fűszál. Nem is tudom, mire számítottam, mi fog történni, csak vártam a halálom napját. Láttam, hogy sok diák is felém bambul, ők is várták a dolog kimenetelét, lehet már a mentők számát is betárcsázták. Azonban ő csak biccentett egyet felém, majd elsietett mellettünk, mintha mi sem történt volna. Én esetlenül bólintottam neki vissza. A szám is tátva maradt és hitetlenkedve pillantottam utána. 

- Bassza meg Gerard, te egy legenda lettél ebben a pillanatban. Elvileg most köszönt neked a szellemfiú és kivételes vagy, mert nem az öklével, mint Pete-nek - csattant vállamon Ray keze, elismerően beszélt hozzám. Összevont szemöldökkel fordultam vissza hozzá.

- Mi történt Ray? - Úgy éreztem magam, mint aki tényleg egy kísértetet látott volna az imént. Ray elvigyorodott, valami akkor vette kezdetét. Nem értettem, miért köszönt volna pont nekem Frank Iero, egy szót sem váltottunk azelőtt.

xxx

- Ne legyél már ilyen morci. Végül is miattam vett észre a szellemfiú - bokszolt a vállamba Patrick. Én csak megráztam a fejem, nem csak azért voltam rá dühös, mert bajba kevert, hanem azért, mert így viselkedett Frankkel. Olyan volt, mint azok a tuskó focisták, akik mikor elmész mellettük a folyosón sértő szavakat vágnak a fejedhez. Bár igaz, hogy a saját kasztjuknak nem kedveskednek ilyenekkel. Fantasztikus, Patrick ezt is képes volt megtenni.

- Ne nyúlj hozzám Stump! Csak egy tuskó voltál és ez zavar - csaptam el a kezét és rászorítottam a mikrofonra.

- Én is megengedhetem magamnak néha, hogy az legyek - tárta szét a kezeit és a nyakába akasztotta a gitárt.

- Igen, mindenki, de nem a saját házad körül kell kicseszni másokkal - magyaráztam és Rayre pillantottam, hogy megvan-e már a gitárral hátul.

- Ne mondd, hogy te olyan jófiú vagy, hogy senkit nem csesztetsz. Emlékszem én még a kicsi Geere - döntötte oldalra a fejét. Mindentudóan szegezte rám kékes szemeit.

- Azt nem mondtam, hogy én ártatlan vagyok, de azért ez nem volt szép. De most már felejetsük is el - legyintettem és Ray erre a húrok közé csapott. Sosem állítottam, hogy én egy szent vagyok, de azért  próbáltam nem lesüllyedni a féktelen köcsög szintre. Szóval visszatartottam a gonosz és tiszteletlen dolgaim, amik feketélltek bennem, pedig lett volna pár dolog ott, ami néha ki akart szabadulni. De ura voltam a helyzetnek. 

- Akkor kezdjük el Bob nélkül? - kérdezte Ray, erre Patrick bólintott. 

- Érdekes lesz dobos nélkül - fűztem hozzá kételkedve, de akkor már mindketten játszani kezdtek én pedig gyorsan átfuttattam agyamon a dalszöveget. Talán az egyetlen dolog volt, amit nem tudtam elfelejteni. Felvettem a ritmust, és még egy dobbantás a cipőm sarkával és kezdhetem.

Szóval  volt egy kis bandánk, de nem volt komoly csak szórakozásból jártunk össze. Akkoriban sok srácnak volt ilyen kis garázs zenekara, így nekünk is kellett egy. Imádtuk a zenét, mi mondhatni abból táplálkoztunk. Tanítás után általában a Stump háznál találkoztunk és Patrick apjának nagy örömére elfoglaltuk a garázst, így annak az idegesítően piros kocsinak a felhajtón maradt csak hely. Bár, én alapból száműztem volna azt a színt az életemből. Nem voltunk zseniálisak, de valami legalább lefoglalt minket, mert akkoriban nem is kevés feszültség volt bennünk. De hát miden tinédzser tele van feszültséggel, nem igaz? 

A dallamok egy kis idő után teljesen átvették az irányítást a fejem felett. A fülemen keresztül kúsztak be az agyamba és színes, vibráló ködöt képeztek körülötte. Ilyenkor a szívem is felvette a ritmust és diktálta ajkaimra a szavakat, az éneklés a zene volt az én drogom. Ha mondhatom így, elvette az eszem teljesen. Pont, mint a szerelem, bár akkor még nem volt benne részem. Akkor. Így visszagondolva teljesen unalmas volt az előtt az életem, de kevésbé zavaros és sötét.

Nem is tudom melyik volt jobb.