(ide most kirakok egy +14-es figyelmeztetést csak, hogy tudd hol élünk xd amúgy ne aggódj, nem annyira durva)

2/2

Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. október

Frank Iero

- Normálisak vagytok? Hagytátok, hogy részegen az erdőbe menjen? - Annyira dühös voltam. Az a két idióta csak úgy elengedte egyedül Gerardot.

- Ne tegyél úgy, mintha csak a mi hibánk lenne! Ugyan úgy a tiéd is Frank - a kalapos csak nem akarta belátni, hogy hibázott. Élesen szívtam be a levegőt és egy elég erőteljeset löktem rajta. Kész lettem volna kiverni belőle a lelkét.

- Kibaszott kis pöcs vagy csak! Mindketten azok vagytok! Gyerekek, akik kurvára nincsenek tisztában a dolgokkal. Egyikőtök sem tud felnőttként viselkedni, azt hiszitek ez csak valami játék? Kurvára nem az, meg is halhat odakinn bassza meg! - úgy tűnt a pánik is kezdi magát ébresztgetni bennem. Nem hagyhattam, hogy egyedül kóboroljon az éjszaka közepén az erdőben. Nem volt biztonságos, tudták, hogy mit tud...

- Ezt, hogy érted? - hebegte mellettem a hullámos hajú srác. Idegesen sóhajtottam.

- Úgy, hogy őt is simán legyilkolhatják, ha nem tűnt volna eddig fel nektek Andyt is valaki eltette láb alól - magyaráztam miközben néha türelmetlenül pillantottam a fekete fák felé. Tudni, hogy Gerard a buta, kis vörös fejével ott támolyog valahol megrémített. Ki volt szolgáltatva valami olyannak, amiről nem is tudott...

- És mégis, ki a fasznak köszönheti, hogy most ott van? Nem én játszottam neki a szépfiút, nem én akartam kihasználni, hogy aztán megkúrjam. Te is csak hazudtál neki, most mi mégis miért higgyünk neked? - emelte fel a hangját a Stump kölyök. Erre már végképp felment bennem a pumpa.

- Na idefigyelj te! - sziszegtem dühösen és elkaptam pólóját, annyira közel húztam magamhoz, hogy orrunk szinte összeért. Az egész lényem felparázslott a tudatlan, tiszteletlen idióta pofázására.

- Mondd, hogy hazudok Frank Iero! - hangja meglepően higgadt maradt, de szemei nem hazudtak felsejlő félelméről.

- Nem tudsz te semmit! Nem tudtok semmit - ujjaim közt mintha szakadni kezdett volna a gyenge, fekete anyag. Már régen voltam ennyire ideges és ennyire veszélyes másokra.

- Valld be, hogy csak kihasználtad őt, hogy alibinek használtad, hogy eltervezted az egészet! - szólított fel.

- Mégis kinek képzeled te magad? - suttogtam végtelenül felháborodva, csak egy hajszál választott el attól, hogy ne nyúljak a pisztolyom felé, ami az övemen lógott.

- Nem tudod miről beszélsz! - mondtam majd, ellöktem magamtól. Már így is fogytán volt az időnk. Sietve indultam meg az erdőbe vezető ösvény felé.

- Frank! - ordított utánam Patrick, de el sem tudtam mondani mennyire nem érdekelt én nem tartoztam ezeknek semmivel soha. Amint talpam vizenyős talajt érintett futásnak is eredtem. Meg kellett őt találnom, mielőtt még túl késő lett volna. Féltem, hogy már eleve el vagyok késve.

***

Alig láttam valamit, csak a fák levelei közt sejlettek fel néha tompa fények a távolból, de azok a városból érkeztek. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, már húsz perce semmi nyomra nem akadtam, nem akartam elhinni... Nem akartam, hogy mikor másnap felébred Hogansville Gerard Way eltűnésének híre járjon szájról szájra. Vagy, ami még rosszabb, hogy a rendőrök majd pár nappal később úgy találjanak rá, ahogy Andyre. Annyira nagy volt a némaság, szívbemarkoló volt és reménytelen. Zihálva fordultam hol jobbra, hol balra. Sehol semmi, de nekem is csendben kellett lenne, nem hívhattam fel magamra a figyelmet. Kockázatos volt, nem tudtam pontosan ki rejtőzhet a sötétben.

Ennyi volt... Gerard eltűnt és én nem tudtam mit tenni. Elvesztettem őt. Tanácstalanul álltam valahol egy hatalmas erdőben. Annyira ügyes volt, hogy még a mobilját sem vitte magával, talán már ő maga is feladta ezt az egészet. Úgy éreztem én tettem ezt vele és ebben volt igazság.

- Istenem... - suttogtam végső elkeseredésemben. Miért nem találom? Hiszen egy erdőben vagyunk, ő is itt van valahol. Azt sem tudtam mit tévő legyek, talán nekem is jobb lenne ha elvesznék. Nem kellene többé szembenéznem semmivel, megkönnyítem a dolgokat. Eddig sem vették sok hasznomat. Egy végső sóhaj kíséretében emeltem fel tekintetem a csillagszórta égre. Olyan hidegen ragyogtak rám, mintha ők is elengedték volna már azt az ártatlan, lángolóhajú srácot, akit én úgy nem akartam. Elnyelték őt a szálkás levelek, talán már el is temették. Láttam az arcát magam előtt és ez csak jobban feldúlt, féltem, hogy azt a szép arcot már csak vérbe fagyva fogom viszontlátni. Sosem akart rosszat, csak szerette volna tudni az igazságot. Patricknek talán igaza volt, hiszen nem minden szava volt hazugság...

Mintha a csillagok csilingeltek volna fel valahol messzebb. Valaki sírt... kirázott a hideg, lélegzet visszafojtva hallgattam. Tágra nyílt szemekkel tekintettem körbe de semmit nem láttam.

- Gerard! - szóltam, megpróbáltam minél halkabban. A sírás elnémult, de válasz nem érkezett egy ideig.

- Menj el! hagy meghalni! - hangján hallani lehetett a végső elkeseredettséget, de válaszával segített nekem bemérni magát. Megindultam az irányába.

- Nem, nem hagylak itt - jelentettem ki határozottan.

- Miért csinálod ezt velem? - kérdezte gyengén. A hang egyre közelebb volt hozzám.

- Hagyd, hogy hazavigyelek! - már tudtam, hogy csak pár lépés választ el, láttam az alakját.

- A hazug testvéremhez? - beszélt elkeseredetten, ekkor érkeztem meg elé. Ő a nedves talajon ült egy fa törzsénél, lábait szorosan ölelte magához és csak nézett fel rám. Leguggoltam elé és kinyújtottam felé a kezem. Annyira örültem, hogy megtaláltam, hogy megtaláltam és életeben volt.

- El kell tűnnünk innen! - szóltam. Ő hideg kezét az enyémbe helyezte én pedig rászorítottam, hogy fel tudtam segíteni.

- Várj! - mondta csendesen. Nem értettem mire kéne még várnunk. Ő is rászorított az ujjaimra és közel rántott magához, homlokunk összeért.

- Tudom, hogy rossz dolgokat csináltál... de vajon az engem rosszá tesz, ha egy rossz embert szeretek? - suttogta. A szívem is összeszorult, nem is tudta mennyire rosszakat...

Kihűlt ajkai az enyémeket érintették. Kissé alkohol ízzel keveredett a selymes, fagyos édes. Mint egy kökény a deres ágak közt, ahhoz tudnám hasonlítani.

- Már nem is érdekel igazából - súgta közénk a szavakat.

- Fejezd ezt be Gerard és hagyd, hogy segítsek - folytattam a kérlelését. Már kezei is remegtek a hidegtől.

- Aggódsz értem Frankie? - csak nem akarta befogni. Legalább a régi Gerard visszatért.

- Na, ne mondjam még egyszer! Emeld meg azt a csinos segged és húzzunk innen! - parancsoltam rá. Nem értünk rá egész éjszaka itt kötekedni.

- Vagy mi lesz? - vonta fel az egyik szemöldökét kihívóan. Felsóhajtottam, nem akartam de ő kényszerített.

- Nálam van a pisztolyom - jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

- Jól van, nem kell drámázni! - szorított rá még jobban a kezemre és húzta fel magát az én segítségemmel. Mikor mellettem állt akkor láttam meg, hogy arcán egy elég mély, de viszonylag kicsi vágásból szivárog a vér.

- Mi történt? - utaltam a sérülésre.

- Csak a szokásos életképtelenségem - vonta meg a vállát a vörös egy gyönge mosoly kíséretében, majd megindultunk a lakott terület felé egymás oldalán. Csak a távoli, épp hogy derengő fényeket követtük.

.

- Miért nem próbáltál meg kimenni az erdőből? Simán kitaláltál volna - kérdeztem, mikor már egy ismerősebb utcába fordultunk. A lámpák fénye pont úgy esett Gerard hajára, hogy az lángolva lobbant fel tőle. Íriszei, akár zöldes szentjánosbogarak ragyogtak, az erdőben elhullatott könnyei után. Egészen szép volt, de nem akartam elmondani neki, nem akartam megzavarni...

Ő felsóhajtott, de az a gesztus egészen megfáradt és elveszett volt.

- Talán nem is akartam... talán azt akartam, hogy találjon meg a gyilkos. Akkor talán engem is észrevettek volna, ha meghalok - mondta csendesen, fejét is lehajtotta. Szomorú volt, csalódott, úgy érezte, mintha nem számítani. Ismerős érzés... de én tudtam, biztos voltam benne, hogy van, akinek nagyon is számít. Ő nem olyan volt, mint én, ő nem volt bemocskolt, erkölcstelen és gyenge. Gerard más volt, neki volt tartása és becsülete, az ő lelke szép volt. Ő nevezhette magát valakinek.

- Bár, lehet már ennyire se számítok... én vagyok az, aki nem érdemli meg az igazat... De látod megint csak panaszkodom, siránkozok, miközben nekem vannak itt a legkisebb problémáim - folytatta és megtorpant a házuk előtt egy lámpa arany fényárjában. Olyan elveszettnek tűnt az én szemszögemből.

- Nekem számítasz.... - csúszott ki számon, már nem is figyeltem arra, amiről beszélt. Egy pillanatra mindketten elnémultunk, csak a távolból vonyító kutyák zaja festette a vörös csendet köztünk. Gerard ajkai elnyíltak egymástól, láttam, hogy mondani akar valamit, de nem szólt.

- Akkor miért próbálsz távol tartani magadtól Frank? - kérdezte végül nagyon csendesen. Tudtam, hogy az eredeti gondolata nem ez volt.

- M-mert meg akarlak védeni - a hangom megremegett, sebezhetőnek éreztem magam és utáltam így érezni. Össze kellett szednem magam.

- Mégis mitől? Már úgyis tudod, hogy magamtól is, bárhogyan és bármikor ki tudnám nyíratni magam, ezen nem segíthetsz. - Arcán a sebéből végigcsorgott egy sűrű vércsepp, mintha ezzel bizonyította volna igazát. Pár pillanatig a vörös cseppet néztem, ahogy utat rajzol Gerard bőrére, majd visszatértem lázasan csillogó, dacos szemeihez. Egészen sötéten és türelmesen figyeltek engem. Válaszokat várt.

- Na jó tudod mit, majd bent elmeséled - nyújtotta felém kezét. Azt akarta, hogy fogjam meg.

- Gerard én... nekem haza kell mennem - próbáltam tiltakozni.

- Fogd meg a kezem Frank! Kérlek... gyere be velem - tolta hozzám közelebb a mancsát. Lehunytam a szemem és egy sóhaj kíséretében elfogadtam felajánlását. Szorítása erős folt, mintha soha többé nem akart volna elengedni. A hideg szél megcsapta már így is kipirosodott arcom és tudtam, hogy Gerard lassan el fogja érni, hogy kitálaljak neki.

- Remélem Mikey tényleg alszik, mert ha nem én esküszöm megölöm... Már így is eljátszotta a bizalmam - suttogta Gerard, ahogy beértünk a meleg, teljesen sötét házba. Tekintetem mikor a lépcsőhöz értünk a kezemre tévedt, amit a vörös még mindig elég jelentőségteljesen markolt. Megköszörültem a torkom.

- Gerard... most már elengedheted a kezem - szóltam.

- Ja, bocsi - eresztett el és előre sietett. A fokok néha felnyikordultak lépteink alatt, de nem volt mozgolódás a házban utánuk. Ahogy felértünk ő kitárta előttem szobája ajtaját és én beléptem. Olyan Gerardos volt a szoba, a kék falaival és azzal a még egészen kellemes kupival benne, a nyugodt, fáradt fényeivel, a fényfüzérrel a falon körbevezetve, képregények szanaszét. Elmosolyodtam, egészen békés hangulatot árasztott magából. Nem volt az a tipikus fiús szoba, volt benne valami rendszer. Elindultam a fényes fa padlón, körbe akartam nézni.

- Várj! - szólt rám a szoba lakója. Tudtam, hogy ideges, amiatt mit gondolok a helyről, vagy a dolgairól. Hátrafordultam, ő még mindig az ajtóban állt kissé tanácstalanul.

- Ne vedd sértésnek, de nem szeretném, ha így felülvizsgálnád a dolgaim - szemei mintha az íróasztala és a szekrénye közt cikáztak volna féltőn. Fejem mellé emeltem a kezeim.

- Nem állt szándékomban kutakodni a magánszférádban - mondtam. Gerard válaszként becsukta maga után az ajtót.

- Basszus! - szitkozódott és arcát a plafon felé fordította hirtelen, a kezét pedig orra elé kapta, ami úgy tűnt vérezni kezdett.

- Te tényleg szerencsétlen vagy - nevettem.

- Inkább hozz ide egy zsepit az asztalról! - szólt rám és én azonnal odaléptem. De ahogy szemeimmel a papír zsebkendő után kutattam, valami érdekes dologra akadtam az asztalon. Az apró tárgyat is felkaptam a zsepivel együtt. Ahogy átnyújtottam Gerardnak ő azonnal kikapta kezeim közül ás orrához szorította.

- Azt honnan szerezted? - fagyott le a vörös. Teljesen megrémült, ahogy meglátta a kezemben.

- Ülj le! - mutattam szabad kezemmel az ágyra.

- Frank én... - kezdett bele.

- Tedd oda le a segged! - szóltam rá kicsit erősebben és ő mindjárt szót is fogadott. Úgy tűnt fél, félt a reakciómtól, rettegett attól mit fogok szólni. Sérültnek tűnt. Hallgatott és én mellé ültem, az ágy besüppedt alattam. Ő még mindig az orrához szorította a zsepit. Szemei félénken és szégyenlősen fürkésztek engem, arca pirosban rózsázott.

- Most már undorodsz tőlem? - emelte el komolyan orrától a vörösre festett fehér anyagot. Arca már egészen véres volt, de úgy tűnt nem igazán érdekli. Nem szóltam, ő pedig nem tudta mire számítson. Egyik kezemmel arcához értem, egy kicsit megrezzent érintésemre. Láng haját a füle mögé simítottam nagyon lassan. Zöldes szemei olyanok voltak, akár egy elveszett kölyök kutyáé. Tudtam, hogy félt tőlem, amikor hozzáértem és ez szíven ütött, sosem ütném meg ilyenek miatt. Maximum akkor, ha idiótaságokat beszél, vagy azt hiszi, hogy erősebb nálam és meg tudja védeni magát, de az más...

- Ez csak egy rúzs Gerard... azért, mert szereted a női dolgokat, nem fogok tőled undorodni - mondtam csendesen és egészen közel hajoltam hozzá, hogy tudja mennyire komolyan gondolom, amit mondok neki. Mintha megkönnyebbült volna.

- Akkora barom vagy, hogy ilyeneket gondolsz - vigyorodtam el.

- Kösz - nézett rám unottan.

- Plusz, szerintem nagyon jól festenél vele - emeltem fel a vörös rúzst. Gerard ránézett a tárgyra és láttam rajta, hogy támadt egy ötlete.

- Tudod, hogyan kell felkenni? - kérdezte kihívóan.

- Azt hiszem... - vontam meg a vállam.

- Akkor mire vársz? - tette fel a kérdést játékosan és felém csücsörített.

Egész jó munkát végeztem, azt hiszem... Félre dobtam a smink kelléket.

- Na? - vonta fel a szemöldökét. Fehér fogai kivillantak a tűzpiros festék alól. A gyomrom vetett egy hátra szaltót. Így csak még szebben festett, haja szinte ugyan az az árnyalat volt.

- Mit gondolsz Frank? - kíváncsiskodott tovább egy mosollyal az arcán. Nekem viszont nem voltak szavaim.

- Bocsánat - mondtam gyorsan és megszüntettem kettőnk közt a távolságot. Végülis elnézést kértem, mert tönkrettem a saját munkám. Éreztem a rúzs édeskés beütését az én számon és a vér kissé fémes ízét nagyon furcsa volt, igazán émelyítő, de tetszett. Hajába vezettem az ujjaim, szinte láttam magam előtt kívülről a jelenetet, a piros tincseit köztük az ujjaimmal. Muszáj volt kicsit beléjük tépnem, így húztam közelebb magamhoz őt is. Mindketten elég hangosan szuszogtunk, de ettől csak még forróbb volt az egész helyzet. Tudtam, hogy mindkettőnk arcán szétkenődik az a tűzpiros, de ez csak jobban felcsigázta a fantáziám. Hasam aljában pedig teljes bizsergés pezsgett fel, ami olyan mámoros hőhullámokat indított el bennem. Szabad kezemmel Gerard derekába markoltam, ő erre egy egészen lányosat nyöszörgött, de azonnal el is nyomta, megint szégyellte, ahogy reagál és ez dühített.

- Ha még egyszer visszafogod magad, akkor megkeresem a pisztolyom Gerard Way! - szóltam rá, csak gyorsan hadartam el, hogy visszatérhessek ajkaira. Nem is hagytam, hogy válaszoljon, nem volt erre idő. Úgy tűnt hatásos volt a fenyítésem, mivel felmelegedett mancsaival először a hasonlóan tűzszín, felnyírt hajamba simított, majd egészen a fekete tincseimig meg sem állt. Nekem csak ennyi kellet, apró puszikat hagyva indultam meg ajkaitól a forrós nyakáig. Mindkét kezemmel húztam teljesen közel magamhoz az egész srácot a derekánál fogva. Neki így már két kézzel kellett belém kapaszkodnia. Egészen remegve vette a levegőt, úgy tűnt már teljesen elvesztette magát valahol és imádtam azt a tudatot, hogy ez mind miattam van. Ahogy kicsit elváltam a puha felülettől láttam, hogy a rúzs nyomott hagyott rajta. Eltávolodtam tőle, hogy láthassam az arcát, ami teljesen vörösben pompázott. Gerard kinyitotta lázasan ragyogó szemeit, nem értette miért hagytam abba. Bár arcán szinte teljesen el volt kenve a piros ezer árnyalta, akkor is imádtam azt az arcot.

- Gyönyörű vagy - súgtam. Halovány, szédült mosoly jelent meg ajkai szélén és mintha csak erre vártam volna ledöntöttem őt az ágyra és ismét száját találtam meg. Ezek már egészen nedves és heves, akaratos csókok voltak, kezdtünk nagyon eltávolodni a békés csókolózástól. Meglepetésemre ő türelmetlenebb volt és kezei hamar utat találtak felsőm alatt. Teljesen elvesztettem a kontrollt.

- Haragudnál, ha megkérnélek, hogy vedd le a felsőd? - tettem fel a sürgető kérdést. Gerard elvigyorodott alattam. Egyik kezével kinyúlt, hogy lekapcsolja az éjjeli lámpát, így már csak az égősor nyújtott valamiféle világítást.

- Miért, mit akarsz Frankie? - tette fel a szórakozott kérdést.

- Legfőképp téged - nyögtem ki és én is a pólója alá simítottam, a kezem nagyon meleg, puha felülettel érintkezett. Gerardot kirázta a hideg.

- Undorító vagy Frank, inkább vedd le a felsőd! - kacagott a vörös. Nekem nem kellett többször mondani, el is dobtam a ruhadarabot. Láttam, hogy Gerard meglepődik az eddig takarásban lévő tetoválásaimon, de nem időzött sokáig, ő is megszabadult a felsőjétől és folytathattuk. Mocskos kezeinknek azonban így több terük volt. Néha Gerard nagyon halkan belenevetett a csókjainkba, főleg mikor ujjammal, csak apró köröket írtam le a szíve felett, ami úgy dobogott, hogy azt hittem mindjárt a markomban foghatom. Azonban egy bizonyos határt átlépve már annyira lángoltam, hogy lépnem kellett. Gerard övéhez vezetett az utam.

- Frank... - szólt csendesen Gerard. Csókcsatánk így megszakadt.

- Kicsit félek - vallotta be szemérmesen. Mindketten tudtuk, hogy ez most más lesz, mint azon a tisztáson.

- Nem hagyom, hogy bármi is rosszul essen neked, oké? - néztem komolyan a szemeibe, majd egy apró csókot nyomtam a homlokára. Ő bólintott, kicsit magabiztosabban, arcán pár piros tincsecske tapadt. Aztán lehúzott magához és ragaszkodóan csókolt meg.

Aztán az éjszaka hajnalba fordult... de a kék kis szobában már rég eltűnt az idő fogalma, csak én voltam és ő, semmi más. Ez volt benne a legjobb...

Minden vörös volt és én önzőn bemocskoltam őt.

Pedig tudtam, hogy nem kellett volna ezt csinálnom...

"Tartsd magad távol a Way kölyöktől! Megértettük egymást?"

***

És a végére:

Mondjuk ennél a résznél már el sem indult a holy music... XD