1/2

Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. október

Gerad Way

 Idegesen ácsorogtam a tükör előtt, megint azon problémáztam magamban, hogy a többiek mit fognak gondolni rólam. Pedig tudtam, hogy igazából senkit nem érdekel majd a dolog. Engem viszont valahogy mindig képes volt izgatni. Sóhajtottam egy nagyot és annyiban hagyva a dolgot kaptam magamra a bőrkabátom. Hiszen már így is késésben voltam.

- Csak ügyesen! - szólt utánam öcsém a nappaliból.

- Szia Mikey! - ráztam le ennyivel. Megint anyáskodik felettem, pedig anyánk még csak pár napja volt távol Jay-el együtt. Egészen kíméletesen csuktam be magam mögött az ajtót, majd léptem ki a sötétedő ég alá. Joe házibulija lassan a kezdetét vette, én pedig eléggé késében voltam, majdhogynem a város másik végében lakott, bele kellett húznom. A töklámpások néhol narancsosan fénylettek egy-egy ház ablakában, a gyerekek pedig már nagyban édességszerző hadjáratra indultak. Egészen nagy élet volt Hognasville-ben halloween estéin. Rayel és Patrickkel a helyszínen beszéltük meg a találkozót, aminek nem mondom, hogy annyira örültem, mivel egyedül kellett átmasíroznom az egész kisvároson, miközben az egyik iskolatársunk nem rég, a jelentés szerint "vadászbaleset" áldozata. Amiben nagyon szerettem volna hinni, de az a rengeteg megmagyarázhatatlanul furcsa tényező és ember nem tudott meggyőzni erről. Azért reménykedtem, hogy a jelmezem megvéd, legalább is elriasztja a rosszakarókat.

.

Lefordultam az erdős útra, ahol le tudtam vágni a hosszabb utat. Hazudnék, ha azt mondanám nem féltem. Lehet egy gyilkos mászkál a fák közt. Ráadásul még zseblámpa sem volt nálam és az ég lassan feketébe fordult, mindezek mellett pedig egyre kezdett lehűlni a levegő. Bakancsom néha megcsúszott az erdős talajon és időnként meg-megremegtem, ahogy a hűvös szél a kabátom alá csapott. Csak meg akartam már látni az átkozott Trohman házat, de az sehol sem volt és én is csak egyre kevesebbet láttam. Egy ideje gyalogoltam már, mikor a hátam mögül léptek csendültek fel. Egész lényemen végigsöpört egy félelem hullám. Valaki követett... A felismerés, hogy valaki a nyomomban van teljesen megrémített, azt sem tudtam mit kéne csinálnom. Egy pár pillanatig haboztam, majd amilyen gyorsan csak tudtam rohanni kezdtem. Még hátrafordulni sem volt merszem, bakancsom csattogva érintkezett a ragacsos földdel. Úgy futottam, mint még soha, pedig egész testem remegett. Mikor meghallottam a követőm szintén gyorsuló léptei, akkor eszméltem csak igazán fel, hogy valaki tényleg egész végig a nyomomban volt, tudatosan jött utánam. Azonban volt egy sanda gyanúm, hogy nem baráti öleléseket jött osztogatni. Felgyorsítottam, ahogy tudtam, mikor az út két felé ágazott. Egy pillanatra hátra kaptam tekintetem, de a sötétben nem láttam senkit. Mikor visszafordultam, akkor végre megláttam a fényeket, melyek a faház felől érkeztek, egy viszonylag magasabb domb tetejéről. Megmenekültem, a lépések teljesen elhalkultak, de még mindig szinte rohantam az épület felé. Már messziről lehetett hallani a csendet betöltő, tompa zenét. Sietős léptekben indultam meg a célom felé néha még vissza- visszapillantva. Lihegve léptem be a ház előkertjébe, senki nem tartózkodott kin,t úgy tűnt mindenki bent maradt, de végül is elég hűvös volt már kint az idő érthető volt döntésük. Megborzongva léptem, hogy a bejárat felé vegyem az utat. Közben átkoztam magamban a Trohman családot, hogy ennyire a város szélére kellett költözniük. 

Valaki azonban hangosan huhogva ugrott nekem hátulról és majdnem a földre is lökött. Épp, hogy képes voltam talpon maradni. A szívem viszont úgy zakatolt, azt hittem kiugrik a helyéről, teljesen meg voltam rémülve, egy pillanatra szinte biztos voltam benne, hogy most meg fogok halni. Aki követett engem az most brutális módon kivégezni, talán Joe-ék ajtaja elé fogja szórni a vesém és a kitépett szívemet. Pár pillanatig még azt sem tudtam hol vagyok. Aztán megfordultam...

- A jó ég áldjon meg téged basszad meg! - kiabáltam a "támadómra". Annyira, istentelenül mérges lettem arra a kölyökre, de ő csak elmosolyodott, mint egy hülyegyerek.

- Most mi a baj Gerard? - vonta fel a szemöldökét értetlenül. Arca egészen fehéresre volt sminkelve, mint egy fehér halott, ajkai is lilás színezetet kaptak. Pont, mint egy szellem...

- Ez kurvára nem vicces Frank! Valaki a nyomomban volt az erdőben és még te is a szívbajt hozod rám - panaszoltam még  mindig egy enyhén zihálva. Arca kijelentésemre kicsit elkomolyodott, mintha gondterheltté vállt volna, ez viszont csak még jobban rám hozta a frászt. Az övéhez részben hasonló színű hajamba túrtam idegesen.

- Mi... mi a baj? - hangszínem egész megváltozott. Ő csak megrázta sápadt fejét, ajkain olvasni lehetett a "semmi" szót.

- Óvatosabbnak kell lenned Gerard, az erdők nem biztonságosak, de ezt te is tudhatnád - mondta csendesen és végignézett rajtam. Mintha ismét egy apró mosoly tért volna vissza ajkaira, melyek valamiért folyton emlékeztettek arra, hogy már csókoltam őket. Ettől kezdetem kicsit zabvarba jönni.

- Mondd el! - szóltam rá, Frank zavarodottan nézett fel rám. Arca egészen árnyas volt, csak néhány sárgás fényt kapott az balakból.

- Mit? - vonta össze szemöldökeit.

- Mindent, amit tudsz! - szólítottam fel. Úgy tűnt habozik választ adni.

- Azt nem tehetem... - ezeket a szavakat szinte már suttogta, mintha félt volna, hogy valaki meghallja. Azonban csak akkor riadtam meg úgy igazán, mikor elsötétült szemei a távoli fák felé pillantottak.

- Ez más válasz, mint, amit kapni szoktam... - Elbizonytalanodva követtem a tekintetét, imádkoztam, hogy senki ne álljon az ösvény végén, ahová nézett. Azonban egy lélek sem bámult felénk, csak az egyre hatalmasodó sötétség. Kezdtem érezi a félelmet, a gyomromban forrongott és a bőröm alatt reszketett.

- Túl sok mindenbe ütöd bele az orrod és úgy tűnik még paranoiássá is kezdesz válni - mért végig ismét, aztán megindult az ajtó felé kikerülve engem.

- Amúgy nagyon kreatív... vámpír Gerard? - nevetett egy aprót, jelmezemre utalva.

- És a szellem? - indultam meg utána.

- Azt mondtad bejönnek.

Még egyszer azért a hátam mögé kellett néznem mielőtt beléptünk a fűtött épületbe.

***

A házat betöltő tömegben Rayel az oldalamon már vagy egy tíz perce keringtünk Patricket keresve, de úgy tűnt elnyelte a föld. Az út közben megivott italok sem nagyon vittek közelebb a célunkhoz. A zene ordított és az egyre fokozódó idegességemen még az nem tudott enyhíteni, hogy elég jó zene próbálta süketíteni a füleim. Az elég gyér hangulatvilágításban próbáltuk félre lökdösni a táncolni próbáló vérfarkasokat, űrlényeket vagy éppen zombikat. Én, mint egy vámpír és Ray, mint egy simán halottnak kinéző srác próbáltunk felkutatni egy elméletileg lilára festett kalapos illetőt, aki beszélni akart velem nagyon sürgősen (mármint ezt írta SMS-ben). 

- Ott van Bob! - lökött oldalba Ray és a vérfarkasként iszogató, vörös barátunk felé vette az irányt. 

- Láttad Stumpot? - léptem a szakadt, kocás inget viselő Bob mellé. Ő unottan pillantott fel ránk a nagy pohár puncsból, akkor vettem észre, hogy még fülekei is voltak.

- Nem láttam a kalapost - rázta meg a fejét. 

- Azt hittem együtt jöttetek - vontam össze a szemöldököm, valami gyanús volt nekem.

- Igen, de mikor ideértünk ő azonnal eltűnt Trohman barátunkkal - vonta meg a vállát és belekortyolt a rózsaszínes italba. Úgy tűnt már iszogat egy ideje.

- És tipped sincs? - lépett előrébb az addig mögöttem ácsorgó Ray.

- Talán az emeleten... - vont egyet ismét vállán a srác. Mi ketten azonnal elindultunk az egyetlen nyomon és ismét az emberek közé fúrtuk magunk, hogy el tudjunk jutni a lépcsőhöz. Éppen kaptam volna el a korlátot, mikor valaki rászorított a kezemre. Hátra pillantottam, reménykedtem, hogy egy lila alakot fogok meglátni.

- Én tudom hol van - szólt viszonylag csendesen Frank, hangja egészen gyengédnek tűnt. Én csak bólintottam és megindultam utána, a csuklómat végig nem eresztette, ahogy haladtunk.

- Gee... - suttogta mellettem Ray, mintha a Frankkel kapcsolatos kételyeinek adott volna ezzel hangot. Én viszont nem szóltam és pillanatok múltán a kijárati ajtó előtt voltunk ismét.

- Kint van - szólt és bólintott egyet felém. Látszott rajta, hogy már viszonylag sokat ivott, ami azt bizonyította, hogy ő az ijesztő fajta részeg volt. Lassan eleresztette a karom és utunkra engedett.

- Majd keress meg! Valamit nekem is mondanom kell - szólt még utánam a nyitott ajtóból.

- Ez az ember csak egyre parábban viselkedik - mondta Ray és szemeivel elkezdte felkutatni a tájat. Én csak megvontam a vállam, már hozzá voltam szokva. Odakint egészen fagyos volt a levegő, a leheletünk is látszott, ahogy elgomolyog a sötétségbe.

- Mi az isten van már Patrick? - emelte fel a hangját Ray, mikor rátaláltunk a keresett személyre, aki tényleg lila színben pompázott a ház árnyékában. Patrick pedig, amint meglátott erőszakosan lépett előre és ragadott meg a bőrkabátomnál fogva. Szemeim tágra nyíltak, fogalmam sem volt mit csinálhattam már megint.

- Te idióta! Mégis, hogy gondoltad ezt? Elmész Pete Wentzel az erdőbe megkeresni Andy testét? Normális vagy? Tisztában vagy vele mibe keverheted magad? - Úgy tűnt elég gyorsan fény derült a bűnömre. Nagyot nyeltem, a gyomrom is felkavarodott. Tudtam, hogy Ray is le van fagyva.

- Gee! Mi a jó életet csinálsz te? A rendőrség újra idejön és ki fog hallgatni minket megint, újabb nyomozásba fognak kezdeni. Mi van, ha gyanúba keveredsz és valaki rád keni a dolgot? - rázott rajtam egyet. Mintha nem is az a Patrick lett volna, akit ismertem.

- Mégis miért tenné ezt bárki is? Amúgy sincs semmi közöm hozzá - szólaltam fel végre én is.

- Honnan veszed, hogy Frank nem köpne be téged? Ahogy most is tette. - Egy pillanatra zavarodottan figyeltem félig árnyékba burkolózott arcát.

- És mégis minek mentél te az öcséd titkos kis szeretőjével abba az erdőbe? - Patrick itt elhallgatott, valami olyan csúszott ki a száján, aminek úgy tűnt nem kellett volna.

- Mi? - a hideg is kirázott, ahogy a kalapos szavai ismétlődtek fejemben. Patrick hátralépett egyet, eleresztett.

- Hogy mi? - emeltem fel a hangom, azt sem tudtam hogyan kéne erre reagálnom. Zavarodottan és kissé dühösen néztem rá. Igaz lenne? 

- Nem akartam, hogy így tudd meg Gee... - mondta csendesen, mintha sajnált volna. Utáltam ezt az érzést.

- Basszátok meg! Itt mindenki végig tudott mindent? Rohadjatok meg! A kurva életbe! - kiabáltam és még egyszer Ray felé fordultam, majd megindultam az ösvény felé, ahonnan érkeztem. Azt sem tudtam mit akarok, csak el kellett tűnnöm.

- Gerard! - kiáltott utánam még Ray, de mintha meg sem hallottam volna. Azt akartam, hogy csak hagyjanak elmenni.

- Az isten verje meg! - sziszegtem idegesen, de könnyeim gyűlni kezdtek. Mindenki hazudott, az arcomba hazudtak. Csak tehernek gondoltak, az akadályozó tényező végig én voltam. Én voltam az egész idő alatt, aki miatt mindenkinek titkolóznia kellett?

A fák közt sétáltam, vak sötét volt és a buli elején elfogyasztott alkohol lassan kezdte megtenni a hatását, mely érzés a fejemben gomolygó önutáló gondolatokkal kavarodott. Kába voltam, fáztam és jelentéktelennek éreztem magam.

Mindenki csak hazudott nekem végig, hogy távolt tartsák a kíváncsiskodó fejem a dolgaiktól. De nem hibáztattam őket, tudtam, hogy ez mind az én hibám és problémám. Világgá akartam menni, el akartam hagyni ezt az átkozott kisvárost. Én voltam végig mindenki tervében az akadályozó tényező.

***

Már nem is figyeltem semmiere, egy jó ideje botorkálhattam a sötétségben. Mélyen legbelül kezdtem úgy érezni, csak túlreagáltam a dolgokat. Kezdtem iszonyúan elkeseredett lenni és akkor realizáltam, hogy önszántamból belesétáltam a vesztembe. Az orrom hegyéig sem láttam, de én voltam olyan okos és abban az erdőben botorkáltam, amiben valószínűleg a gyilkos bóklászott. Vagy legalább is valaki, aki rossz szándékkal van a nyomomban. Először a megszokott rémület töltött el, majd a düh kezdett felszikrázni kissé még mámoros tudatomban.

- Hé! Te! Kibaszott gyilkos! - ordítottam forrongva, azt sem tudtam igazából melyik irányba állok éppen. 

- Igen te! Leszarom, ha meg akarsz gyilkolni! Gyere csak essünk túl rajta! Tépd ki a karom, mint Andy-ét! Vágd szét a fejem baltával, tépd ki a beleim, nem érdekel! - folytattam a fekete erdőnek előadásom.

- Mindenki a pofámba hazudott, igazából kurvára nem tudok semmit és a szeretteim életében is csak egy teher vagyok! Az öcsém Pete Wentzel hempereg, aki nem mellesleg majdnem megölt valahol az áldozatod karja mellet, Frank kurvára nem is érez irántam semmit és csak azért csinálta ezt velem, hogy eltereljen a megszállott nyomozásomtól - kiabáltam még mindig, de úgy tűnt mondandóm süket fülekre talál. A fák csak néha suttogtak fejem felett.

- Egy kibaszott csődtömeg vagyok! Sosem érdemeltem semmit, az apám is rühell, mint a szart... De gondolom neked se tetszene annyira, ha egy kis buzi lenne a fiad. Egy mocskos, undorító kis buzi! 

Mintha elvágták volna a torkom, úgy visszhangozta már néma szavaim a csendes erdő. Aztán én elkezdtem sírni... és, ahogy a földre rogytam az ágak megreccsentek előttem valhol a távolban.

*

Helló! Már rég találkoztunk itt, tudom sokáig tartott ezt összekaparnom, de igyekszem vele ígérem. Remélem azért eléggé felcsigáztalak benneteket főleg Gee sorsát illetően. De, hogy még tovább tetézzük a dolgokat, a következő rész kicsivel majd másabb lesz, mint az eddigiek...

Egyébként, meg köszönöm az eddigi türelmeteket és megértéseteket.❤ Cserébe itt lenne egy meme, amit erről a sztoriról gyártottam: