Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. október

Gerard Way

Mikeyval a kis koncertes afférját követően egészen elromlott a jó, testvéri kapcsolatunk, ha mondhatom így. Ő pórbált velem beszélni többször is, de én nem voltam hajlandó tárgyalni vele semmivel kapcsolatban, azok után, hogy Pete-tel utaztatta magát a hátam mögött és nem szólt róla semmit. Gondolom nem jött rá, hogy észrevehettem őket. Nagyrészt csak becsaptam előtte a szobám ajtaját, vagy esetleg csak szótlanul felálltam ebéd közben az asztaltól és inkább máshol fogyasztottam el a kajám. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy pont azzal az emberrel kellett lepaktálnia (megint), aki konkrétan pár nap alatt képes volt az egész életem és jövőmet elbaszni. Másrészt rohadtul nem értettem, hogy ennyi év után ismét miért összeállt vele, mikor elmondása szerint látni sem akarta. De ki tudja lehet, hogy csak rezzenéstelen arccal minden egyes alkalommal a szemembe hazudott és végig szövetségese volt Wentznek. Tudtam, hogy hamarosan így is úgy sor kerül majd a "lelkizésre". De úgy gondoltam, hogy most egy kicsit én is meg lehet sértődve rá, kihasználva a helyzetet. Viszont ennek volt még egy nagy hátránya is, ami történetesen az volt, hogy én is magamra maradta, nem volt így senki, akivel annyira szívesen megosztottam volna a történteket, mint az öcsémmel. Talán még Ray, de kicsit féltem tőle, hogy mit reagálna rá. Hiszen azt sem tudtam, hogyan viszonyulna, ahhoz, hogy én 'másik csapatban játszok'. Sosem került ez a téma igazán szóba, kicsit mintha tabu is lett volna, akárcsak otthon. Így nekem csak a titkolózás maradt, Mikey volt az egyetlen, aki valamit is tudott erről a dologról és szerintem ő sem az egész sztorit. Már eltelt pár nap mióta utoljára láttam Franket, akkor is csak a hátát (melyen, mint mindig ott virított a "szellem" felirat) az osztályban, semmi többet. Egy szót sem váltottunk. Mintha el is felejtette volna, hogy mi történt, ami kicsit rosszul esett hiába próbáltam elnyomni magamban a dolgot (mint igazából egész életemben a titkaimat, legalább is az ilyen dolgokat). Ahogy apám tanította, még annak idején.

Épp egy kellemes, hétvégémet töltöttem otthon és a kiadós reggeli zabpelyhemet kanalaztam a krémszínű, esztétikus kanapénkon és bambultam a tévét, amiben valami képregény alapján készült animáció volt a műsoron. Nem volt túl értelmes, de figyelemelterelésnek tökéletesen megfelelt. Mikor is Mikey teljesen váratlanul levágta magát mellém, egy ideig nem is szólt, csendben voltunk. Majd egy kis idő múlva felém nyújtott egy csomag candy cornt, amit épp majszolt. Hát október volt, közelgett a halloween.

- Kérsz? - kérdezte, talán ez volt a békeajánlata. De én ignoráltam a gesztusát és csak belekanalaztam ismét a reggelimbe.

- Gee... Kérlek mondd el mi van? Nem értem mi történt? Mivel bántottalak meg, az istenért?! - Szinte már könyörgött, hogy szóljak hozzá. Na ez már tetszett. Úgy gondoltam itt az ideje a nagy beszélgetésnek. Eleget szenvedett a kedves kis öcsikém.

- Még is mi a jó rohadt életet kerestél Wentz kocsijában? Mi közöd van még ahhoz a gyerekhez? Azt hittem már látni sem akarod többé - törtem meg a hallgatásom végre. Mikey mintha levegőt is elfelejtett volna mellettem venni. Erre egy apró, észrevehetetlen mosoly jelent meg az arcomon. Akkor már megértett mindent.

- Ő hozott haza a koncertről... De hidd el, hogy nem én akartam ő erősködött - mentegetőzött az öcsém.

- Úgy tűnik, nem is annyira tiltakoztál - mondtam, még mindig a képernyőt bámulva.

- Gee, istenem, te is tudod, hogy milyen. Azt meg ne is említsem, hogy téged is elráncigált meglesni Andy hulláját. Na, azzal mi van? Én is jöhetnék neked ilyen kérdésekkel - csattant fel végül. Bár, jogosan is.

- Sshhh! Mikey! - szóltam rá. Ha anya, vagy bárki meghallotta volna, hogy hol járkáltam, meg mit láttam, akkor nekem végem lett volna. Az is egy csoda volt, hogy eddig nem öltek még meg.

- Te sem vagy szent Gee - lökött egyet a vállamon és csak ekkor fordultam felé komolyan.

- De te hazudtál nekem Mikey. Én meg az egész szennyesemet kiteregetem neked. Te lószart sem osztasz meg velem, olyan vagy, mint lassan mindenki más a környezetemben. Pedig engem igen is érdekelne, hogy hogyan vagy. Ez mégis, hogyan működik? - vontam fel az egyik szemöldököm.

- Jó... sajnálom, igazad van - mondta csendesen. Helyeslően bólintottam egyet és visszafordultam a műsorhoz.

- Többet ne legyen ilyen öcsi. Nem kell minden kis részletét elmesélned az életednek, csak azt kérem, hogy ha van valami akkor azt mondd el, mint például, ha az ős ellenséged rád erőszakol egy fuvart. Értettük egymást? - magyaráztam neki.

- Oké, megegyeztünk - egyezett bele csendesen és ismét felém nyújtotta cukrot. Ezúttal viszont el is fogadtam. Úgy tűnt visszanyertem a szövetséges testvérem.

xxx

- Szóval nem mesélsz nekünk a dologról? - vonta fel várakozóan szemöldökét a kanapén terpeszkedő Patrick, míg én arról a bizonyos lila szőnyegről néztem fel rá Rayel együtt. Én csak megrázta a fejem még nem akartam őket beavatni a dologba, féltem, hogy hogyan reagálnának rá.

- Hagyd Stump! Nem vagyunk az anyja - legyintett kissé már mérgesen Patrick felé Ray. Láttam, hogy már neki is az agyára megy ez faggatós fajta Patrick.

- Ha majd végre összeállnak a dolgok a fejemben, akkor mindenbe beavatlak titeket. Ígérem - mondtam csendesen, de egy kicsit legbelül mégis rosszul éreztem magam, hogy fontos dolgokat kell elhallgatnom a barátaim elől. Másrészt meg még nem nagyon tudtam számukra értékes információval szolgálni.

- Oké, rendben. Akkor tereljük a témát. Ki, minek öltöztök halloweenre? - kérdezte a szőke, mire Rayel egymásra néztünk csodálkozva.

- Felnőttek vagyunk Patrick - mondtam a szemüvegesnek. Ő erre megforgatta a szemeit.

- Pont ti nem vagytok azok Gerard és amúgy is a bulira gondoltam - mutatott ránk kicsit gúnyos kifejezéssel az arcán. Tulajdonképpen igaza volt, én és Ray még csak tizenhét évesek voltunk akkoriban.

- Milyen bulira? - kérdezett vissza a göndör, nem volt egyedül a tudatlanságával.

- Istenem, ennyire szar a memóriátok? Hát, amelyiket Joe rendezi - mondta úgy, mintha teljesen nyilvánvaló lett volna, pedig egyáltalán nem emlékeztem, hogy bárki is említette volna ezt nekem.

- Az a vadbarom, lecsúszott barátod, Stump? - kissé vigyorogva tettem fel a kérdést. Joe Trohman bulijai voltak a legdurvábbak, a srác anyja alig volt otthon, így olyan partikat rendezett rendszeresen, hogy a legtöbbször a rendőrség kihívásával lett vége. Joe tudta, hogyan kell élni, abban nem volt kétség. Sokan akartak azokon a házibulikon részt venni, de a mi "kasztunkon", vagyis a keményebb zene hű kedvelőin kívül nem nagyon voltak mások hivatalosak és közülünk sem mindenki, mivel nagyrészt Joe az ő iskolatársait hívta meg. De, ha szerencsés voltál és volt egy Patrick Stump nevezetű barátod, akkor bármi megtörténhetett.

Rayel meglepetten fordultunk ismét egymás felé, hivatalosak voltunk egy Trohmanféle, istentelenül vadállat bulira, halloween este. Felemeltem a kezem, hogy lepacsizzak vele, nem mindennap történt ez meg velünk. Ekkor toppant be a vörös dobosunk, Bob.

- Te mi leszel a bulin Bob? - tette fel az életbevágó kérdést azonnal Patrick.

- Nézz rám! Nyilván vérfarkas.

Történelmi halloween estének néztünk elébe.

xxx

Rühelltem a hétfőket. Persze ki nem? De főleg, azok után, hogy Pete egész reggeltől csak arra várakozott, hogy valamelyik magányos pillanatomban elkapjon. Nem tudom miért, de tudtam, hogy erre készül ezért próbáltam minél messzebbre kerülni azt a rohadékot. Nem akartam, hogy a frissen gyógyult sebeimet megint felszakítsa valamelyik seggnyalója, vagy akár ő maga.

- Ezek szerint legalább, nem adta oda neki a jegyedet - reagált Ray az előbb elmesélt sztorira, ami Pete-ről és Mikeyról szólt. Bólintottam, úgy éreztem hihetek az öcsémnek, de még mindig volt bennem egy apró kétely. Minden esetre jó érzés volt azért, hogy végre ismét beszéltünk.

- Észrevetted, hogy Pete egész nap utánad koslatott? - pillantott az említett személy felé, aki az étkező távolabbi pontján volt fellelhető. Belekanalaztam a levesembe. Nem veszíthettem szem elől, még a végén hirtelen megjelent volna a hátam mögött és leszúrt volna vagy valami.

- Ha tudnám mi a baja még mindig - ráztam meg a fejem és a tekintetem egy másik, közelebbi asztalhoz vezettem.

- Láttad? Szerintem miattad csinálta - mondta kicsit csendesebben a göndör, teleszájjal. Erre meg kellett forgatnom a szemeim. Megint kezdődött.

- Tökre ugyan az az árnyalata, most passzoltok. Olyanok vagytok, mint egymás kiegészítői. Durva... - harapott bele még egyet a húsba Ray.

- Szerintem csak simán fura. Olyan, mintha valami nagyon bizarr udvarlási szokásotok lenne - jelent meg közbe Patrick és természetesen bele kellett szólnia.

- Befejeznétek?! Csak befestette a haját pirosra - fordultam vissza ismét, kissé már dühösen.

- Gee, mondd már el mi folyik itt! - csapta le a tálcáját mellém.

- Leszállnál már rólam! Ez az én éltem - rivalltam rá a szőkére, de igazából kicsit Raynek is szólt, de tudtam, hogy vette ő is a lapot. El is hallgattak én pedig még egy pillantás erejéig visszanéztem Frankre, akinek a haja rövidebbre borotvált fele valóban hasonlóan lángolt, mint az enyém. A különös csókunk után nem beszéltünk azóta sem, de ez kezdett számomra egyre érhetetlenebb dolog lenni. Minél közelebb kerültem hozzá, mintha csak egyre távolabb kerültem volna a megoldástól és ez iszonyatosan idegesítő volt. Másrészt pedig nem esett túl jól, ahogy semmibe vett. Én lettem a szellem.

Talán nem kellett volna ennyire belefolynom, lehet végig neki volt igaza.

.

Bedobtam a táskámat a szekrényembe, azzal az indokkal, hogy úgy sem kell tanulnom másnapra (ami persze nem teljesen volt igaz, de úgy ahogy megállta a helyét). Elkezdtem magamra venni a fekete bőrkabátom, mikor meghallottam a lépteket a folyosón, de a szekrényem ajtaja nem igazán hagyta, hogy rálássak a közeledő illetőre. Egészen addig nem is voltam vele tisztában, amíg forró kezek rá nem szorítottak a torkomra és nyomtak a hideg felületnek mögöttem. A sötét szemek olyanok, voltak, mint az erdőben. Pete fújtatott és ujjai egyre erősebben szorultak nyakam körül. De ezúttal annyira nem tudott megrémíteni, bár már kezdett fogyni a levegőm. Pete jelentőségteljesen becsapta fejem mellett a kis ajtót, erre összerezzentem.

- M-mi a f-fasz a-akarsz Wenzt! - préseltem ki a szavakat és próbáltam nyelni egyet.

- Na, ide figyelj Way! Nem érdekel, hogy merő jószívűségből éppen nem köptél be a kopóknál, de ha tovább folytatod ezeket a bájcsevejeket a szellemfiúval, akkor megöllek mindkettőtöket. Tudom, hogy miben sántikálsz bassza meg! - kulcsolta még erősebben az ujjait.

- I-igen? - vontam fel a szemöldökeim. Éreztem, hogy a vér a fejemben ragadt.

- Ne szórakozz velem! Tudom, hogy őt akarod rám uszítani, de velem te nem fogsz kibaszni. Csak egy utolsó kis buzi vagy! Nekem nem tesztek keresztbe - kiabálta az arcomba, azt hittem leszakad az arcom tőle. Pete kissé hirtelen haragú ember volt. Ujjai, ahogy a bőrömbe nyomódtak egyre erősebben nyomtak a kemény, hideg szekrénynek.

- P-pedig... n-nekem úgy t-tűnik, hogy i-inkább... félsz W-Wentz - húztam egy gyenge, gúnyos mosolyra ajkaim. Egyértelműen látszott rajta, hogy tart attól, hogy megvalósítom a tervem, miszerint kicsinálom őt, Frankkel az oldalamon. Pete ekkor lökött egyet rajtam, így a fejem csattant a szekrény ajtón. Fájdalmasan szorítottam össze a szemeim egy pillanatra.

- Meg foglak ölni - sziszegte és szemceruzával kihúzott szeme szikrázni kezdett.

- Hé! Wentz! - kiáltott valaki messzebbről. Pete tekintete végre elvált az enyémtől, de csak még jobban szorított, kezdtem már kicsit szédülni.

- Már csak te hiányoztál - mondta csendesen, de szorítása kicsit engedett, mikor meglátta az ismerős alakot.

- Húzz el a picsába! Apád már biztos vár otthon - közeledett az alak.

- Rohadj meg Iero! - kiáltott rá, de nem tágított tőlem.

- Engedd el baszd meg! - akkor már Frank is agresszívebben szólította fel, mire inkább jobbnak látta végre magára hagyni a nyakamat. Olyan gyorsan sietett el, furcsa is volt őt így látni. Megfutamodva. Viszont így az újabb problémával álltam szemben kissé még fuldokolva, köhögve. De rá mégis mérgesebb voltam.

- Ne! Ezt befejeznéd már? - csattantam fel és megigazítva a kabátomat meg is indultam a kijárat felé.

- Mi bajod van Gerard? - szólt utánam.

- Elloptad a hajszínem te rohadék! - kiabáltam vissza és egy elegáns középső ujjal köszöntem el tőle. Pontosan tudta, hogy mi bajom van.

- Vörös... - suttogtam magam elé, ahogy nekifeszültem az ajtónak.

*