Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. október

Gerard Way

- Ez furcsa, miért érdekel ez téged Way? - ült le mellém a rövid kis kanapéra Patrick és felém nyújtotta a gazdátlan üveg Coca-Colat, amit el is fogadtam. Már két napja voltam otthon, de anyám még nem engedett iskolába, de legalább a próbákra elmehettem.

- Csak szeretnék vele beszélni - motyogtam magam elé. Nem néztem a másik kettőre, de tudtam, hogy összenéztek a kijelentésemre. Belekortyoltam a sötét italba és felsóhajtottam.

- Nem olyan nagy dolog, csak meg akarom kérni valamire, nem kell így nézni - pillantottam rájuk mérgesen. Nem csináltam semmit, csak arról kérdeztem őket, hogy tudják-e merre találom iskolaidőn kívül Franket. Mindig csak a mögöttes tartalmak érdekelték őket. Idegesített.

- Oké, Gee nyugi! Tudom hol lehet a kis barátod - tette nyugtatón a vállamra a kezét. Ennyire felidegesítettem volna magam a semmin? Ray ekkor foglalt helyet előttünk a bolyhos, lila szőnyegen, ami már talán Patrick születése előtt is ott volt a Stump lakás garázsában. Elég visszataszító volt, legalább is számomra.

- Köszönöm - fújtam ki a levegőt és még egyet kortyoltam.

- De elég furcsa helyeken szeret lógni a jó öreg szellemünk... Bocsánat, Frank. - összevontam a szemöldököm, nem értettem mire gondolhat. 

- Na, ez most már engem is érdekel - szürcsölt a Colaból Ray.

- Nem teljesen biztos, hogy ott lesz, de ha minden igaz a temetőben találod - magyarázta a szőke. Megráztam a fejem, hogy átgondolhassam a dolgot.

- Mi? - kérdeztem hitetlenkedve. Patrick csak mosolyogva bólintott.

- Érdekes srác - jegyezte meg Ray és elismerően rám nézett, mintha nekem bármi közöm is lett volna az egészhez. 

A szellemfiú szellemek között szerette tölteni a szabadidejét. Igazából érthető...

.

Nem szerettem a temetőket, kirázott tőlük a hideg, furcsa volt több száz halott csontváza felett sétálgatni. Néha olyan kellemesen volt riasztó, de azon a napon, mikor egy ilyen srácot kellett megtalálnom Hogansville hatalmas temetőjében nem nagyon éreztem magam kellemesen megszeppentnek. Hatalmas, hegyes kerítése volt a sírkertnek, ami olyan érzést keltett bennem, mintha egy szörny száján készülnék besétálni teljesen önszántamból, odabent pedig vérszomjas lidércek vártak rám. Nem volt kellemes. Miközben megindultam a kis ösvényen elképzeltem, ahogy majd hátulról meglátom Franket és, ahogy felém fordul majd a szemei vörösek lesznek és akkor fog kiderülni róla, hogy igazából egy vámpír és aztán a legfájdalmasabb módon fogja kiszívni a testemből az összes csepp vért. Kirázott a hideg, ahogy körbenéztem a márvány sírkövek közt, lassan sötétedett és így minden olyan szürkéskéken gomolygott körülöttem. A fejfák közt is kezdett életre kelni a sötétből a köd. Már vagy öt perce sétálgattam a néma helyen, ami kezdett egyre jobban egy horrorfilm díszletére emlékeztetni és ez még kevésbé nyugtatott meg. Ekkor láttam meg a távolban egy alakot és egy cigaretta parázsló végét, ami narancssárgán perzselte a közeledő estét. Szinte rohantam felé, már kezdtem kikészülni az egyedülléttől abban a temetőben. Mikor közelebb értem akkor láttam meg, hogy tényleg Frank az. Azt gondoltam, hogy teljesen bolond, de szerintem jogosan, nem gondolom, hogy ennek az elfoglaltságnak pozitív hatásai voltak rá. Lassan megálltam mellette.

- Szia! - köszöntem neki oda, lassan emelte fel a fejét, hogy ezzel leplezze azt a kis meglepettséget, amit úgy tűnt még sem tudott teljesen eltüntetni. Szívott még egyet a cigiből, majd fényes, fekete bakancsa elé dobta, a parázsló szálat, hogy eltaposhassa azt. Addig nem is nagyon tudtam, hogy cigizik. Majd szándékosan felém fújva a füstöt rám emelte a tekintetét, amíg én kissé szorongva álltam még mindig előtte.

- Nézzenek oda kit sodort ide Hogansville undorító szele - mosolyodott el kicsit gúnyosan. Már vártam, hogy bármelyik pillanatban feláll és elharapja a torkom, nem azért, mert tényleg vámpír volt, hanem, mert láthatóan nem örült a látogatásomnak. Bár nem hibáztattam én is inkább otthon néztem volna a tévét, de volt egy tervem és nem akartam, hogy csak a gyávaságom miatt vesszen kárba.

- Furcsa helyet választasz a lógásra - jegyeztem meg kissé már erőt véve magamon.

- Mi bajod van a holtakkal, csak nem hozzák rád a frászt? - vonta fel az egyik szemöldökét elvigyorodva és lassan az egyik közeli sírkőhöz sétált és azon foglalt helyet, onnan figyelt kihívóan. De nekem eszem ágában sem volt követnem a példáját, ezzel meggyalázta a  holtakat.

- Nem én csak... Ezzel meggyalázod a holtakat Frank, mások halott hozzátartozóit - kissé hangosabban kellett beszélnem, hogy hallja, amit mondok.

- Maradj már Gerard! Nem hugyozom le a sírokat és nem ásom ki a hullákat - kiabált vissza. 

- Én csak... - kezdtem volna bele a tiltakozásba.

- Nekrofil sem vagyok szóval nem kell itt játszanod az aggódó hulla mamit!

- Frank! - kiabáltam rá ekkor már. Az kellett volna még, hogy felhívja magunkra bárki figyelmét. Bár, nem is tudtom ki lehetett volna rajtunk kívül este a temetőben. A gondnok is régen otthon volt akkor már, nem volt egy dolgos ember. Így közelebb kellett mennem Frankhez.

- Na, mit akarsz? - kérdezte hanyagul, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint mikor ápolgatni kezdte a sebeim a parkolóban. Bár mit is vártam? Az teljesen más helyzet volt, konkrétan haldokoltam.

- Haldokolnom kell ahhoz, hogy emberként beszélj velem? - tettem keresztbe a karom. 

- Majd meglátjuk - vonta meg a vállát. Ez mégis mit jelent? Megráztam a fejem.

- Szeretnék kérdezni valamit - nyögtem ki végre, amiért jöttem. Beleegyezően bólintott, ami először meglepett, de aztán folytattam.

- Segítenél nekem visszavenni Pete pofájából? - kérdeztem. Egy pillanatig elgondolkozott, majd elmosolyodott, de azt gyorsan el is nyomta, talán azt hitten nem látom az egyre nagyobb sötétben, de tévedett.

- Nagyon aranyos ötlet Gerard, de nem - mondta és ellökte magát a márványkőtől, majd megindult felém. Vagy egy fél fejjel alacsonyabb volt nálam, de egyszerűen képtelen voltam nem tartani tőle, még ha egy kicsit is. 

- De... - kezdtem volna bele a tiltakozásomba.

- Maradj ki ebből, kerüld el őt és engem is a olyan messze, amennyire csak lehet! - mondta csendesen és elég vérfagyasztóan, még a sötét szemeit is nekem szegezte. Majd csak tovább indult. Én azonnal után fordultam.

- De hogyan kerüljem el, ha az öcsém szerintem bele van zúgva - tártam szét tanácstalanul a kezeim, miközben utána kiabáltam. Na jó lehet ebbe a mondatba bele sem gondoltam rendesen.

- Az már a te dolgot bátyus! - szólt vissza, majd eltűnt a sötétben, mintha ő is egy árnnyá vállt volna. De nem akartam annyiban hagyni, ha már egyszer ott voltam egy hideg, vérfagyasztó temetőben, nem engedhettem el ilyen könnyen. Egy hirtelen ötlettől vezérelve után rohantam, de már csak a kijáratnál értem utol, egy újabb szál cigi társaságában.

- Csak nem akarsz leszakadni, mi? - szívott bele a cigarettába, ami erre felparázslott. A sápadt utcai lámpák még kísértetiesebb árnyakat festettek az arcára, de valahogy kezdtem egyre kevésbé tartani tőle. Úgy éreztem kezdem megismerni, ami nem igazán volt így, mert semmit nem tudtam még mindig róla, de jó érzés volt ezt elhitetnem magammal. 

- Úgy tűnik - vontam meg a vállam, mire megrázta a fejét, de nem mondott semmit, csak elindultunk Hogansville kihalt esti utcáin. Bár, mire a házunk elé értünk addigra sem sikerült meggyőznöm, de legalább már tudtam, hogy nekem sem akar ártani.

 - Vigyázz az öcsédre Gerard! - mondta elköszönésképpen, de mire visszanéztem a kapuból, hogy válaszoljak, már messze járt. Nem értem, hogy csinálta ezt, csak megjelent, aztán eltűnt. Pont, mint egy igazi szellem.

- Oké - motyogtam magam elé és elindultam a bejárati ajtó felé.

xxx

Úgy este tizenegy fele járhatott az idő, mikor egy halk kopogtatás visszhangzott a szobámban. Kicsit tartottam tőle, hogy Mikey lesz az, még át sem gondoltam mit mondanék, neki ha meg kéne beszélnünk a dolgot, lehet csak egyszerűen dühös lettem volna rá. 

- Igen? - fordultam az ajtó felé, mikor anyám lépett be rajta és egyenesen az ágyam felé tartott.

- Hogy van a karod? - ült le mellém és az ő keze közé vette az enyémet.

- Már semmi baja - mondtam csendesen, mire elmosolyodott.

- Furcsa az a srác - jegyezte meg de egész halkan, alig hallottam.

- Frankre gondolsz? - kérdeztem vissza. Fantasztikus, szóval az egész család látta, ahogy azzal a horrorfilm szökevénnyel jöttem haza. Kissé idegesen figyeltem a reakcióját.

- Vigyázz vele kicsim! A családja elég zűrös - intett óvva. Szóval, ő is tud dolgokat róluk, remek.

- Anya, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő is az - próbáltam meggyőzni, de még mindig aggodalom látszott vonásain. Mondjuk megértettem, hiszen pár napja még én is rettegtem tőle, ahányszor megláttam az iskolában.

- Örülök, hogy így állsz hozzá, de ha úgy döntesz barátkozol vele, jobban örülnék, ha az apját kerülnéd - tette selymes kezét az arcomra és rám mosolygott. Bólintottam, valahogy addig se nagyon lett volna kedvem találkozni vele. A fia is elég volt nekem.

- Az nem apa, amelyik veri a saját fiát - jelentette ki kissé dühösen, talán a mi apánk is az eszébe jutott abban a pillanatban. Össze vontam a szemöldököm.

- Várj! Franket veri az apja? - kérdeztem vissza, csak akkor gondoltam bele abba, hogy szinte minden nap új sebekkel megy iskolába.

- Ez elég szomorú, ne beszéljünk most erről, inkább gyere és nézzünk meg egy jó filmet! - terelte el a szót és ki is viharzott a szobámból otthagyva engem ezer kérdéssel.

- Mi soha nem beszélünk semmiről - morogtam magam elé. Ez volt a legnagyobb baj a mi családunkban, semmit nem beszéltünk meg.