Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. október

Gerard Way

Az egyik csuklóm és arccsontom megzúzódott, a szemöldököm és az alsó ajkam felrepedt és még pár helyen voltak sebesüléseim. Anyámat végül sikerült meggyőznöm arról, hogy ne tegyünk feljelentést, így gondoltam megúszhatom a további hasonló eseteket. Miután elláttak még három napig tartottak bent a kórházban, pár idős nénivel összezárva, azok lehettek talán életem legszörnyűbb éjszakái. Hogansville is messze volt a kórháztól, így látogatóim sem voltak anyámon kívül. Néha annyira unatkoztam, hogy csak a plafont bámulva képzeltem el újra és újra hogyan is fogom szétverni Pete-et a szellemfiúval. Aztán belegondolva abba a furcsa ténybe, hogy úgy kezdtem el kezelni, mint valami veszett kutyát, akit neki lehet engedni másoknak, az térített vissza az istentelenül idegesítő kórházi életbe. Az egyetlen érdekes dolog az volt, mikor egyik este kiosonva a folyosóra felszöktem a szülőszobára meglesni a kisbabákat. Olyan nyugodtan szuszogtak az üveg mögött, békések voltak, hisz csak akkor kezdték el az életüket. Megmelengette a szívem a sok kis csöppség, azt kívántam bárcsak én is ilyen apró és gondtalan lehetnék újra. Apám nélkül nőhetnék fel, mondjuk Gracetonban, egy kék házban, kiskutyával és egy felhőtlen testvérrel. De ez nem volt lehetséges, az idő makacs senki sem parancsolhat neki, nála már csak a sors kegyetlenebb. De egy nap anyám és Jay értem jöttek és hazavittek Hogansville-be az összetört öcsémhez, egy fehérre vakolt házba, titkokkal az alsó fiókomban és az apámról élő bántó emlékekkel. Újra ugyan az az unalmas, furcsa, szégyellnivaló, elcseszett Gerard Way voltam, akit elvert két alsóbb éves. De ez volt a valóság és nekem élnem kellett tovább, mert csak ez hajtott előre, a remény, hogy egyszer talán, ha az idő begyógyít pár sebet, akkor tovább léphetek. Eltűnhetek Hogansville-ből örökre és vihetem magammal Mikeyt is. Ez volt az új tervem, de ezúttal magamra is gondoltam valamilyen különös oknál fogva.

Szóval lemaradtam a koncertről, de a legnagyobb meglepetésemre Mikey erőt véve magán elment rá. Anyáék csak azt tudták, hogy egy régen nem látott barátját látogatja meg, mert végre készen állt rá (úgy tűnik el is hitték). Ez pont aznap volt, mikor engem hazafelé hurcoltak. Jay épp azt a néhány dolgot vitte be a lakásba, amit azon a három napon használtam, míg anyám minden lépésemet figyelve ballagott mellettem az ajtó felé. Sóhajtottam és megtorpantam egy pillanatra.

- Anya! A lábamnak semmi baja, nem fogok hirtelen összeesni, vagy elfelejteni járni. Nem kell minden lépésemet figyelned - szóltam rá, mire közelebb jött hozzám és belém karolt. Így folytattuk az utat.

- Tudom, tudom Gerard, drágám. De bármit szeretnél én itt leszek - mosolygott felém.

- Bármit? - vontam fel kérdőn és kissé szórakozottan az egyik szemöldököm. Támadt egy ötletem, amit már hosszú ideje meg akartam valósítani. Mondhatjuk úgy, egy kis önkifejezés.

.

 Istentelenül unatkoztam pedig még csak három órája voltam otthon, annyira ott akartam lenni azon a rohadt koncerten, de Pete elcseszte nekem, mint, ahogy mindent elcseszett az elmúlt napokban. Annyira rühelltem őt abban a pillanatban, annak viszont rendkívül örültem, hogy Mikey képes volt ezt a nagy dolgot meglépni és egyedül ment el a koncertre. Nekem meg maradt az, hogy lábadozva figyeljem, ahogy anyám az egészséges ebédünket készíti egy szakácskönyvből. Szinte mindig az ilyen könyveket bújta, a legjobb salátákat és a legegészségesebb ételeket akarta elkészíteni a családnak, szinte már a megszállottja lett ennek az életmódnak. De nem hibáztathatom, kár, hogy én és Mikey ezt annyira nem tudtuk értékelni. Viszont, mivel a drága öcsém nem volt otthon így nekem is azt kellett ennem, amit Jay és anyánk. Köszönöm Mikey!

- Gerard - szólított meg anyám egy idő után, miután a felvágta a csirkemellet. 

- Hmm? - fordultam felé a konyhaasztalnál ülve. Épp egy képregényt olvasgattam, vasemberrel a főszerepben. 

- Patrick szeretett volna átjönni ma, szóval nem sokára itt is lesz. Remélem nem gond, ha belementem - beszélt hozzám, míg fűszer után kutatott a szekrényben. Megvontam a vállam, igazából nem nagyon érdekelt mikor jön át, mindig szívesen láttam. Bár, igazság szerint iszonyatosan unatkoztam szóval kicsit azért örültem neki. 

- Meg aztán Mikeynak is lassan vissza kéne érnie. El tudod, hinni, hogy sikerült meglépnie ezt a hatalmas lépést.... Olyan büszke vagyok rá - mondta vidáman, és mintha meghatottnak is tűnt volna.

- Igen, végre sikerült neki. De hagyjuk, hagy élvezze ezt ki - próbáltam rávenni anyát, hogy nem kezdje majd el hívogatni az öcsémet, miközben ő egy hatalmas, zajos koncerten van.

- Igazad lehet - helyeselt. Egy ideig csendben voltunk, mikor észrevettem, hogy anyám arcán egy furcsa mosoly rajzolódik. Felvontam az egyik szemöldököm, tudtam, hogy hozzám fogja intézni a következő kérdését. 

- És mi van azzal a fiúval, aki megmentett?  - kérdezte. Sóhajtottam, anyám néha nagyon furcsán viselkedett, egy pillanatig mindig azt hittem ismer, de aztán valahogy sosem az sült ki belőle, amire számítottam.

- Vagyis a sz.... Frank - javítottam ki magam. Nem szerette, mikor így hívtam. Nem szerette a szellemfiú megnevezést.

- Igen, vele. Megköszönhetnénk neki egy ebéddel vagy valami. Mit szólsz?- vettette fel ezt a szörnyű ötletet. Biztos, hogy nem fog a mi asztalunknál ebédelni. Attól még, hogy elzavarta azt a két idiótát nem lett egy szent. Még mindig voltak titkai, meg pletykák körülötte, amik veszélyessé tették őt. Összecsuktam a képregényt és felálltam az asztaltól. Ha rajtam múlik a házunkba se jöhet be.

- Biztos, hogy nem! - fordultam a lépcső felé.

- Gerard! - szólt utánam anyám, de nem figyeltem már rá. Kicsit rendbe kellett szednem amúgy is a szobám mielőtt Patrick betoppant volna.

xxx

Már sötétedett mikor Patrickkel az ágyamon olvasgattunk. Épp a hüledezését hallgattam arról, hogy mindenkit mennyire meglepett az a dolog, hogy Frank megvédett és arról kezdtek el pletykálni, hogy titkon igazából eddig is jóban voltunk, ami nyilván nem volt igaz. Persze ezeket a szőke barátunk első kézből tudta, ha szóbeszédekről volt szó ő biztos, hogy elsőként tudta. Meg persze terjesztette is. De már beletörődtem az idők során ebbe a furcsa öregasszony szokásába.

- Azt is mondják, hogy mostantól inkább majd kerülnek téged, így, hogy a szellemfiú szárnyai alá vett - vigyorgott a szemüveges és lapozott egyet. Ő az ágyamon feküdt én pedig a földön ültem. Komolyan mondom, mintha valami hihetetlen csoda lett volna. Bár, be kell valljam elég kevés esélyét láttam még pár nappal azelőtt, hogy ez be fog következni. Sose gondoltam volna.

- Frank - morogtam magam elé.

- Mi? - kérdezett vissza, de a házunk előtt elhaladó kocsi hangja megzavart minket. Patrick azonnal felpattant, nem is tudom miért. Nyilván csak Mikey jött haza, de persze ő mindent látni akart. Nagy lendülettel elhúzta a sötét függönyt de nem szólt semmit egy ideig, csak kifelé bámult, a kék estébe. Meglepett a csendessége, összevont szemöldökkel néztem fel rá. Épp meg akartam kérdőjelezni, mikor hátrafordult. Furcsa tekintet jelent meg az arcán.

- Ezt látnod kell Gee!  - szólt és jobban elhúzta a függönyt, hogy én is odaférhessek. Nem hittem a szememnek. Nem is bírtam megszólalni egy ideig, dühös és zavarodott voltam egy időben. 

- Az ott Pete kocsija - mondta csendesen Patrick. Az öcsém Pete kocsijából szállt ki, ő hozta volna haza? Vagy vele ment el a koncertre, ez Pete-nek adta az én jegyemet?

- Na ne mondd Patrick, én is látom - morogtam és közelebb hajoltam az üveghez. A kocsi nem a mi házunk előtt állt, a sarkon parkolt, de egyértelműen láttam a volán mögött az a barmot. Ökölbe szorult a kezem.

- Azt hittem az öcséd nem bírja Pete-et - értetlenkedett Patrick.

- Én is... Mi az isten? Ilyen nincs!

Patrick ekkor hirtelen elhúzta az orrom előtt a függönyt.

- Majdnem meglátott - mondta. Az öcsém azzal ment a koncertre, akiről végig azt hittem, hogy mindennél jobban utálja, hogy nem is akarja látni. Miért hazudott, mit titkol még előlem? Annyira dühös és szomorú voltam. Szóval nem bízott meg bennem. Hazudott nekem. Le kellett ülnöm. Nem hittem el. Szóval a hátam mögött végig cimborák voltak. Vagy mi az isten? 

- Nem biztos, hogy az, aminek látszik Gee - próbált nyugtatni Patrick és mellém ült az ágyon. Óvatosan megveregette a vállam.

- Akkor még is mi? - tártam szét a kezeim. 

- Nem tudhatod, mi van vagy volt köztük - folytatta.

- Kinyírom mindkettőt - csaptam a térdemre, teljesen össze voltam zavarodva.

- Legalább kérheted a szellemfiú segítségét - vonta meg a vállát Patrick, kicsit már szórakozottabbra véve a figurát.

- Franknek hívják - nem szerette, ha szellemfiúnak hívták. Patrick védekezően emelte fel a kezét.

- Bocsánat.

Válaszokat akartam, ott és akkor. De úgy gondoltam inkább egy lebuktatással fogom egybekötni a dolgot, mondhatni bosszút forraltam, amiért átvert a saját testvérem.