Hogansville, Rain Lewis középiskola

1991. október

Gerard Way

Két nap telt el mióta láttam Andy levágott karját az erdőben. Azóta tartottam a számat, csak az öcsém tudott róla, hogy hol jártam, de azzal még ős sem volt tisztában, hogy láttam is valamit. Ez a titkolózás kezdett az őrületbe kergetni, főleg, hogy a szellemfiú rejtélyes módon tudott mindenről és néha észrevettem, hogy engem figyel, mintha egy elbaszott őrangyalt akart volna játszani. Próbáltam mindig eltűnni a szeme elől, de valahogy mindenhol ott volt, lehet még a falakon is képes volt átmenni. Kinéztem volna belőle. A dolgon pedig az sem segített, hogy Patrick és Ray gyanakodni kezdtek, tudták, hogy valamit elhallgatok, már elég régóta ismertek ahhoz, hogy tudják, ha nem mondok el nekik valamit. De még tartottam magam, mert közben a szünetekben Pete fenyegető tekintete is csak nekem szólt, pedig még nem is tudta, hogy a szellemfiú is tud mindenről. Teljesen terrorban voltam tartva minden oldalról, mindenki rám volt tapadva, semmit nem csinálhattam. Csak a szorongó kussolás marad nekem.

Kezdett már egyre jobban elegem lenni, mikor is az egyik viharos nap...

- Way! Gerard! - kiabált a folyosón felém és Ray felé sietve Patrick. Elég rémülten festett, pedig még el sem kezdődött az első óra.

- Mi az? - kérdeztem tőle, mikor elénk ért. A szőke ekkor rászorított a vállamra és komolyan a szemembe nézett. Ray is közelebb lépett.

- Itt van a rendőrség! Ki fognak hallgatni - rázott rajtam egyet. A szemeim abban a pillanatban kikerekedtek. Basszus tudják! Jöttek, hogy elvigyenek és lecsukjanak.

- Mi? Komolyan? - kérdezgette Ray. Patrick épp egy nagy levegőt vett, hogy megerősítse magát.

- Hol van Pete? - kezdtem kétségbeesetten figyelni a diákokat a szekrényeknél.

- Mi? Minek neked Pete? - kérdezte a  szőke. Nyilván nem értett semmit, ők sem tudtak arról az estéről.

- Csak... Látta valamelyikőtök? - siettettem őket. Ray megrázta a fejét, Patrick láthatóan elgondolkodott.

- Talán az udvaron... - tárta szét a kezeit, nem volt benne biztos. Hol a jó istenben van, mikor egyszer az életben akarom is, hogy itt legyen? Rohanni kezdtem a lépcső felé. Pete nem volt tisztában azztal, hogy miket tud a szellemfiú. Istenem, istenem... 

- Hé! Gee! - kiáltott utánam a göndör, de nekem egy elvesztegetni való percem sem maradt. 

Mielőtt lefordultam volna a földszintre vezető lépcsőhöz nekitámaszkodtam az ablakpárkánynak, akkor láttam meg, hogy két rendőrautó is áll az udvaron. A kék és piros fények gyengén váltogatták egymást a dühös, viharos ég alatt. Nekem pedig csak egy dolog futott végig az agyamon: valószínűleg ma töltöm az utolsó napomat szabad emberként és én Pete-et keresem. De talán még menthetünk a dolgon, csak találnám meg.

Épp ellöktem mag az ablaktól és a lábamat kapkodva indultam meg lefelé a lépcsőn, mikor a rendőrök is úgy döntöttek, hogy felfelé indulnak, így abban a pillanatban visszafordultam és sietve léptem be a terembe, ahol nem sokára kezdetét vette az óra.

.

Már percek óta képtelen voltam figyelni, folyamatosan az órán volt a tekintetem, arra vártam, hogy kicsöngessenek. De ez sajnos sosem így ment. A tanárnő néha szúrós tekintettel jutalmazta a figyelmetlenségem, de különösképpen nem érdekelte a dolog. Ray ekkor megbökte a vállam, tudtam, hogy nem tudta hová tenni a viselkedésem, de még mindig nem beszélhettem neki róla.

- Gee... - suttogta. Hátrafordultam, hogy rá tudjak nézni, de abban a pillanatban kopogás zavarta meg az órát.

- Basszus! - kivert a víz, ahogy a két egyenruhás férfi belépett és suttogva kezdett a tanárnőnkkel beszélgetni. A lábaim idegesen kezdtek járni a kopott pad alatt. De a tanár az osztály felé fordult és miután megtalált nem vette le rólam a sötét szemeit.

- Way és Toro! - intett nekünk a tanárnő, rémülten fordultam hátra egy pillanatra. Raynek semmi köze nem volt ehhez. Láttam rajta, hogy ő is elég ideges és meglepődött a dolgon. De fel kellett állnunk és a két rendőrrel tartanunk, hiszen mégsem futhattunk csak el úgy, így még talán volt is esélyünk kimagyarázni magunkat.

xxx

Nem tudtak semmit. Nem tudtak a karról, nem tudtak az éjszakai kis kiruccanásomról, nem tudtak arról, hogy a szellemfiú mindent tud. Semmivel sem voltak tisztában, csak egy rutin kihallgatás volt, amin mindenki átesett aznap. Csak olyan kérdéseik voltak, amik Andy életével voltak kapcsolatosak. El sem tudom mondani mekkora kő esett le akkor a szívemről. Ami különös volt, hogy úgy éreztem, mintha nem is gyanúsítanának egy diákot sem.

Megkönnyebbülten sóhajtva csuktam be magam után az egyik üres tanterem ajtaját, ahol kihallgattak. Teljesen kikészített a stressz, amivel előtte és közben kellett küzdenem, mint kiderült a semmiért. Ray, amint meglátott idegesen pattant fel az egyik padról és felém igyekezett.

- Na? Mi volt? - kérdezte azonnal.

- Ne aggódj csak rutin dolgokat kérdeznek - veregettem meg a vállát. Ray sóhajtott.

- Viszont én most haza megyek, mert Jaynek ma ünnepeljük a születésnapját - vontam meg a vállam.

- És a próbával mi lesz? - érdeklődött a göndör.

- Mindenképp ott leszek, van valami mondanivalóm nektek úgy is - ezt már kissé csendesebben mondtam neki. Úgy gondoltam ezek után ideje, hogy megtudják mekkora idiótaságot csináltam a szabadidőmben. Ray bólintott, akkor szólították be. Én pedig végre megszabadulhattam az iskolából, még ha hazudnom is kellett emiatt, ugyan is nem akkor tartottuk Ray születésnapját, csak el akartam húzni onnan rohadt gyorsan. Meg kellett keresnem Pete Wentzt. Minél hamarabb. Mivel, mint később kiderült nem jött be iskolába azon a napon. Lehet, hogy már előre tudta, hogy ki fognak hallgatni. Végül is lehetséges, az apja rendőr volt. Ettől lehetett még nagyobb csalódás neki ez a bűn rossz kölyök.

.

Úgy tűnt, ő is keresett engem. Mikor a dolgaimat pakoltam be a szekrényembe SMS-t kaptam. Pete volt. Találkozni akart velem a város kisboltja mögött, ami akkor nem is volt nyitva. Bele sem gondolva a dologba a vállamra kaptam a táskám és sietve hagytam el az épületet, mivel óra volt így feltűnés nélkül tűnhettem el. Egy perccel sem akartam tovább ott maradni. Mikey úgyis olyan jó igazolás aláírást tudott hamisítani, ügyes gyerek volt.

Befordultam az utolsó sarkon, furcsa volt, mintha Hogansville kihalt volna, úgy nézett ki, akár egy szellemváros. Eyg lélek sem járt arra. Bár nagy vihar közelgett, nem hibáztatom őket. Csak nem akartak megázni. Persze nekem ilyenkor is kint kellett kóborolnom, egy alsóbb éveset keresve. Már láttam a kisbolt parkolóját, ami nagyrészt üres volt, csak egy kocsi parkolt ott. Minden olyan vészjóslóan szürke volt. Egy kis idő után, mikor a bolt falához közel értem megálltam és vártam. Kissé idegesen markoltam hátamon az iskolatáskám pántját, azon gondolkoztam hogyan is közöljem a dolgokat Pete-tel. Főleg azok után, hogy az erdőben majdnem egy zseblámpát állított a fejembe. 

Már vártam ott pár perce.

- Way! - ordított egy elég ismeretlen hang. Zavarodottan fordultam az irányába, mikor megláttam a két ismeretlent, egyértelműen sokkal jobb kondiban voltak, mint én és épp nagyon sietősen tartottak felém. Egyértelműen alsóbb évesek voltak, valószínűleg Pete osztálytársai lehettek.

- Bassza meg! - sziszegtem rémülten és futásnak eredtem. De természetesen nekem, a tesiórás lógásaimmal esélyem sem volt ellenük, így hamar utolértek és egy szó nélkül löktek a betonra, hogy verni kezdhessenek. Még szólni se bírtam a folyamatos fájdalomtól, ami ért. Csak próbáltam minél kisebbre összehúzódni és várni a halált. Mindenhová kaptam, még az arcomat sem kímélték. Az orromból és a számból eredő vérem mintha fullasztott volna, egyre kétségbeesetten vettem a levegőket. Úgy éreztem itt lesz a vég, egyedül voltam ott, senki nem jött, hogy megmentsen. Csak egy dolog futkosott a fájdalommal telített agyamban: Hogy lehettem ekkora idióta? Mikor az egyikőjük iszonyatos erővel hasba rúgott azt hittem akkor vesztem el az eszméletem. De valami még visszarántott.

- Hé! Takarodjatok tőle! - ordított egy igenis ismerős hang az irányomba. De a támadóim csak egy pillanatnyi figyelmet szenteltek a hang tulajának, aztán már tértek is volna vissza, a már így is szarrá vert testemhez.

- Azt mondtam menjetek a faszba! Vagy kilyukasztom mindkettőtök sötét fejét! - üvöltött még idegesebben az illető, mire a két srác abbahagyta.

- Fussatok innen a picsába! - harsogta tovább. A fejem zúgott és az agyam is kissé foltosan rakta össze a képet, de láttam, hogy az illető mellé térdel és lehajol hozzám.

- Gerard... Fel kell ülnöd - hangja egészen óvatosba fordult. Én csak nyöszörögni kezdtem. De ő nem várt rám, tapintatosan ülőhelyzetbe segített. Kissé kitisztult a kép és így szembenéztem vele. Ilyen közelről addig sosem láttam azokat az inkább zöldesen fénylő szemeket, annyira illettek az arcának tiszta vonásaihoz, melyeken csak néhány sebhely éktelenkedett. Elmosolyodtam, nem is tudom miért, elég hülyén nézhettem ki kívülről, véres fejjel. Ő csak megrázta a fejét, mintha mégis elnyomott volna ő is egyet. Majd felemelte a kezét.

- Hány ujjamat mutatom? - kérdezte. Összevontam a szemöldököm, egyet sem mutatott, ökölbe volt szorítva.

- Te most, hülyének nézel engem? - mondtam még kicsit kábultan. Erre elvigyorodott, szép mosolya volt, de tudtam, hogy csak gúnyolódott rajtam ezekkel a gesztusokkal. 

- Most tartsd meg magad kérlek! - eresztette el a vállam, majd kutakodni kezdett a táskájában. Nem sokkal később rá is talált egy zsebkendőre és az üvegéből öntött rá vizet, amíg én a vörös szemfestéket figyeltem a szeme alatt, ami a már egészen halvány monokliját is szépen lefedte. Hideg kezei az arcomat érintették, azzal tartotta meg. 

- Lemosom a vért, oké? Jól leszel Gerard, hívtam mentőket - magyarázott csendesen. Majd tapintatosan kezdte húzogatni a bőrömön a hideg, vize anyagot. Mégis mikor hívta a mentőket?

- Mi az istenért segítesz te nekem szellemfiú? - kérdeztem, mire kicsit erősebben nyomta az államhoz a zsepit, biztos vagyok benne, hogy direkt csinálta.

- Ne hívj így! - parancsolt rám. Bocsánat kérően emeltem fel az egyik kezem.

- Azt a mancsot meg tedd vissza oda, ahol volt, mielőtt megint kidőlsz! - nézett egy pillanatra a balom felé.

- Még jó, hogy már nem vagy gipszben - folytattam az értelmetlen fecsegésem, hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, ami a lábamtól a felem búbjáig terjedt.

- Óh, ugyan az csak repedés volt, könnyen gyógyult. Volt már annál százszor rosszabb is - úgy beszélt, mintha tényleg semmiség lenne. Kérdően néztem rá, kezdtem visszanyerni a teljes eszméletem.

- Hagyjuk! Elég csúnyák, de nem fogsz belehalni - váltott témát elég gyorsan. Elvette arcomtól a zsepit és keze akkor már az államnál fogva tartott. Mintha elemezgetni kezdte volna az arcom, majd felért a szememhez. Egy ideig nem szólt, furcsa tekintete volt.

- Megmondtam, hogy ne üsd bele minden szarba az orrod! Idióta! Ki is nyírhattak volna - szidott le halkan. Komolyan, mit az anyám. 

- Már én kérek elnézést de, hogy gondoltad azt, hogy egy olyanra fogok hallgatni, akit az egész iskola fél? - kérdőjeleztem meg, ekkor elengedte az állam és velem szemben ő is az aszfaltra ült.

- Egyébként is, még mindig rohadtul nem értem, miért csinálod ezt - beszéltem neki.

- Idegesítő vagy Gerard Way - vágta hozzám, majd felsóhajtott.

- Kurvára fáj a fejem - panaszkodtam.

- Lassan itt lesznek a mentősök - mondta csendesen, majd felém nyújtotta az üveg vizét, hogy igyak.

Nem sokkal később megérkezett a mentőautó és a szellemfiú segített lábra, de a kórházba már nem jött velem. Olyan más volt, mintha csak egy régi baráttal beszéltem volna. 

És Frank Iero valamiért azon a napon megmentette az életem, és valahol itt kezdődött...