Múlt fogságában

Az egykori alfa úgy rohant a sűrű erdő rengetegében, mintha az élete függött volna tőle. Valamilyen szinten talán az is volt a tét. Legalábbis az életének egy meghatározó személye, aki miatt képes volt egy időre hátrahagyni a falkát. Vagyis addig, amíg meg nem menti a lányt. Irónikusnak és elkeserítőnek találta, hogy az a város, ahol annyi szörnyűség történt már vele és a családjával, akkor a biztonságosabb helyek közé tartozott, de nem is tudta volna tagadni, hogy mennyire hiányzott neki a falka és az otthoni környezet. Meglepetésére még a beképzeltként ismert Jackson látványa is örömöt váltott ki belőle.
Pontosan ezeknek az arcoknak az emlékei tartották benne a lelket, amikor a mellkasát verdeső szívével igyekezett eljutni a céljáig, ahol az általa szeretett vadász az életéért küzdött.
Utálta azt a tudatot, hogy a lány bajban van, mivel pontosan azért váltak el, hogy ne keverjék a másikat ilyen helyzetbe, erre most a Hale ellenségek csaptak le Braedenre és tartották fogva, hogy előcsalják Dereket. Miközben rohant előre, a haragja egyre csak gyűlt benne és ő most kicsit sem küzdött ellene. Hagyta, hogy a negatív érzelmek felvillantsák a szemét, kinövesszék a karmait és az agyarait és felgyorsítsák a lépteit. Nagyon elege volt már abból, hogy hiába próbált normális életet élni, a múltja örök fogságba zárta.
Amikor az épülethez ért, egy pillanatra lemerevedett. A vér, fájdalom és félelem szaga egyértelműen Braedenhez tartozott és ettől a torkában hatalmas gombóc nőtt. Nem bírta volna elviselni, ha végleg elveszíti. Már azt is nehezen tudta felfogni, hogy azok, akiknek az üzletét tönkretette, képesek voltak elrabolni egy embert, hogy rajta bosszút álljanak. Mégcsak nem is természetfeletti volt. Hanem egy vadász.
Braeden kiáltása úgy hasított a levegőbe, hogy Dereket kirázta a hideg. A lány kifejezetten erős nő volt és nagyon jól viselte a fájdalmat, semmi sem tántorította el szinte soha. Az, hogy így hallotta őt, még a ridegnek tűnő Dereknek is megfacsarta a szívét. Amikor szétváltak, megegyeztek, hogy, ha minden rendbe jön és képesek lesznek a normális életre, akkor ismét összeszövik azt, de még így is fájdalmas volt az elválás. Derek úgy érezte magát, mintha megint tinédzser lenne. Fájt a mellkasa, napokig csak feküdt és meredt maga elé. Mégis az az érzés még kellemes volt ahhoz, amit akkor élt át, amikor Braeden újra felkiáltott. Sőt. Nem csak kiáltott, hanem könyörgött. Régen sose lett volna erre képes. Előbb meghalt volna, mint, hogy könyörögjön bárkinek. És most mégis megtörtént.
-Kérlek, hagyd abba-hallatszott a hangja bentről-nem fog eljönni. Hónapok óta nem tudok róla semmit. Már nem is létezem a számára.
Derek pontosan tudta, hogy a vadász róla beszél és minden egyes szava egyre nagyobb kést döfött a szívébe.
-Nagyon édes, hogy ezt hiszed-érkezett hideg hangon a válasz, majd újra felharsant Braeden visítása.
Az exalfának nem kellett több. Feltépte az ajtót és rá nem jellemző módon, gondolkozás nélkül rontott be az idegen építménybe, majd rohant végig a folyosón, végezve az összes útjába kerülő személlyel, aki egy pillanattal is tovább akarta távoltartani a szerelmétől. Az adrenalin, az aggódás és a düh hajtotta előre, aminek köszönhetően olyan erőre kapott, hogy a sebek, amiket szerzett, fel sem tűntek neki. A szíve egyre gyorsabban verdeste a bordáit, hogy a fülében vert visszhangot, a légzése szapora volt, az izmai pattanásig feszültek és a fogait úgy szorította, hogy félő volt, hogy kitörnek a fogai.
Átrohant a folyosón, ami elválasztotta a nőtől, akit őszintén szeretett, majd újabb ajtót tépett fel, ahol a férfi egy golyót röpített a vállába. Derek megtántorodott, de gyorsan összeszedte magát. Csakis az dominált, hogy leszedje Braedent a rácsról, amin annyi fájdalmat okoztak neki. Amikor a támadója újra tüzelt, elhajolt a felé repülő lövedék elől, majd pillanatokon belül az ellensége előtt termett és elkapta a shotgun csövét, majd egy hírtelen mozdulattal felrántotta, betörve a férfi orrát, aki ettől hatalmasat kiáltott és a földrerogyott. Derek egy pillanatot sem habozott: elvette a fegyvert, s a falhoz vágva törte el, aztán elkapta a fogvatartó nyakát és kitépte a torkát. Régen ez a cselekedet aggodalmat, vagy fájdalmat váltott volna ki belőle, de most csak megkönnyebbülést érzett, hogy tudta: kiegyenlítette a számlát.
Mikor kék szemeit ráemelte a rácson lógó lányra, a szemei visszaváltottak az eredeti, igézően kék íriszekre és a teste ellágyult. Braeden tel volt zúzódásokkal, sebekkel és vér foltokkal, a teste pedig remegett, mégis, mikor találkozott a tekintete Derekével, az övében megkönnyebbülés csillant meg. A vérfarkas nem habozott tovább és kaszabadította az egykori bérgyilkost, majd akarjaiba zárva tartotta meg.
-Meglőttek-szipogott Braeden, s a férfi mellkasába fúrta a fejét.
-Mindjárt begyógyul-simogatta a hátát Derek és felemelte őt menyasszonypózba.-Nem hiszem el, hogy azt hitted, hogy nem létezel számomra.
-Azt hittem, hogy továbbléptél.
-Rajtad nem tudok-kezdte kicipelni, hogy a legközelebbi kórházba vigye szerelmét és soha többet ne hagyja magára.