Utolsó nap

A Hold magasan járt már az égen, ezüstre festve ezzel az erdőt, a várost és az ott élőket. A fák között ülve, a várost figyelve a két fiatal egymás karjaiban kerestek vígaszt a világ gondjai elől. Ugyan hivatalosan már mindketten tudták, hogy ez minek a napja, a szívük még mindig egymásért dobogott a két fiatalnak. Még akkor is úgy nézték az eget, mint régen, amikor a lány vadász apja elől a tetőre menekülve lesték a csillagokat. Allison tetőrésze volt szinte az egyetlen hely, ahol tényleg csakis kettesben lehettek. Az a fedél és az az orom, ahol akkor ültek. Scott a karjait Allison törékeny teste köré fonta és még közelebb húzta magához. Az illatát magába szippantotta, miközben a hajával játszott és az ezüst égitestet tanulmányozta. Allison sem hagyta veszni a pillanatot: ujjait az alfájéi közé csúsztatta, lejjebb csúszott és hagyta, hogy a pólusai magáénak tudják Scott férfias, pézsmás illatát.
Azért mentek oda aznap este, hogy pontot tegyenek a kapcsolatuk végére, de nem siették el. Ha akarták volna, sem bírták volna. Egyszerűen képtelenek voltak azok után, amiken keresztül mentek. Mindkettőjük egymással tapasztalta meg először a szerelem okozta örömöt, fájdalmat, boldogságot és sebet. Együtt éltek át rengeteg rizikós helyzetet és nem kevés titkot őriztek kettesben. A sok bújkálás Allison szülei elől. Az édes kis semmiségek, amiket egymás fülébe súgtak, mikor Stiles-szal hármasban az udvaron ültek. A kis üzenetek a cetliken, amiket Scott Allison szekrényében hagyott. A sok titokban lopott csók, meg hosszas kéz cirógatások az órán a pad alatt. És azok az esték, mikor a csillagokat nézve, egymás karjaiban feküdtek.
Minden egyes kis apróság, ami egymáshoz kötötte őket, akkor, amikor ennek az egésznek a végéről volt szó, lelassította az időt és nem hagyta, hogy pont kerüljön az ügyük végére, annak ellenére, hogy azt gondolták, hogy ez lesz a legjobb. Mindketten azt hitték, miközben mélyen belül reménykedtek, hogy pár évvel később majd kikötnek egymás mellett és folytathatják, mintha mi sem történt volna. A vadász lány és az alfa egyaránt felkészültek a könnyekre és a fájdalomra, ami ezután az este után következett, de még nem akarták megtapasztalni. Épp elég kín érte már őket az elmúlt időszakban, nem akarták megszakítani azt a pillanatot, ami végre megint csak a kettejüké volt.
Nem voltak természetfelettiek, akik az életükre törtek volna. Nem volt ott Argent, aki Scottot akarta volna kinyírni, amiért elveszi tőle a lányát. Nem voltak barátok, akik megzavarhatták volna a pillanatot. És nem voltak szavak, amik mindkettejük szívét összetörték volna millió, apró darabra. Csak ők voltak, a csend, a csillagok, a Hold, a ki nem mondott érzelmek és a búcsú.
Scott cirógatni kezdte Allison kezét, aki oldalra döntve a fejét szippantotta jobban magába a vérfarkas illatát és hallgatta közben az egyenletes szívverését.
-Emlékszem-törte meg a csendet egy idő után Scott-amikor először tartottalak így a karjaimban.-Suttogta az állát a lány feje búbján finoman megtámasztva.-Akkor is a csillagokat néztük és te elaludtál közben. Édesen szuszogtál és a mellkasomba fúrtad a fejed.-Mosolyodott el halványan a fiú, mire Allison felkuncogott, de a szemében könnyek jelentek meg.
-Ezzel nem könnyíted meg.-Ült fel Scott szemébe nézve.
-Ne haragudj-nevetett fel szomorúan Scott is.-Csak eszembe jutott, ahogy most itt feküdtél én...nem akartam fájdalmat okozni, vagy bármi. Szeretném kiélvezni ezt az utolsó közös napot.
-Ezt úgy mondod, mintha mostmár soha többet nem beszélnénk.-Remegett meg Allison alsó ajka.
-Nem. Csak tudom, hogy mi lesz a vége ennek a napnak és aztán itt van a nyár, gondolom azt a három hónapot jobb, ha külön töltjük. És eszembe jutott ez az emlék és...
Allison egy csókkal belefojtotta a szót az alfába. A lány imádta, amikor Scott így hadart és makogott zavarában és az, hogy felhozta ezt az emléket, csak újabb dolgokat kavart fel benne. Nem akart még véget vetni ennek. Nem állt még rá készen. És abból, ahogy Scott visszacsókolt, azt bizonyította, hogy ő sem akarta ezt lezárni. Az a csók finom volt, lágy és érzelmes. Pontosan olyan, mint az első, ami még anno az Állat Klinikán csattant el, miután Allison pánikolva beállított oda, hogy elütött egy kutyát.
-Csak élvezzük ki még ezt a napot.-Suttogta a vadász homlokát a természetfelettiének döntve.-Ez még a miénk, a holnapon ráérünk napkeltekor aggódni.
Scott percekig csak fürkészte Allison arcát és magába véste annak minden egyes, apró, kis négyzetmiliméterét. Úgy nézte, mintha akkor látná utoljára és mélyen a szívében úgy is érezte. Folyamatosan kettős érzelmek háborogtak benne. Az egyik pillanatban azt mondta, hogy ennek ellenére a kapcsolatuknak van jövője és nem örökre veszíti el a lányt. Meg, hogy a barátsága is nagy kincs a számára. Míg a következőben képes lett volna sírni, vagy egy fát ütni attól a fájdalomtól, amit a gondolattól érzett, hogy soha többet nem ébredhet Allison mellett majd.
Minden negatív érzelem ellenére, óráknak tűnő pillanatokkal később bólintott.
-Igazad van.-Suttogta, mintha attól félne, hogy, ha túl hangosan beszél, akkor az egész kép szerte foszlik, ő pedig egyedül ébred majd fel az ágyában.-Az este még a miénk. Bújj ide vissza.
Allison elengedett egy halvány mosolyt, majd még egy puszit lehelt az alfa ajkaira, aztán visszafészkelte magát Scott karjaiba. Az az óra még nem a búcsú órája volt. Talán a kapcsolatuknak az utolsó napját élvezték a csillagok alatt, de nem az utolsó órát és a végső érzéseket. És ezt mind a ketten pontosan tudták. Fájt, de nem annyira, hogy megszakítsák azt a meghitt, végső pillanatokat.