reka008 itt is van a második novellád.
Remélem tetszik!😘❤
Jó olvasást!😘

5. Hogy tehetted?
12. Ennél nagyobb őrültséget még nem hallottam.
15. Nem akarlak bántani!

Az utolsó Fonkins

Ugyan az Anuk-Ité már két hónapja elpusztult, a város és annak lakói még magukon hordozták annak nyomát. Rengeteg fiatal halt meg, mert az a lény megerősítette a legártatlanabb ember félelmét is és elérte, hogy a saját társai ellen forduljon. Fiatalok, öregek, gyerekek, családok vesztek oda abban a csatában, amit a vadászok indítottak, akik már el is menekültek a hírhedt falka elől. Hiába tűnt el minden rossz a városból, a sebeket nem lehetett csak úgy eltűntetni. A gyász maga alá vonta a várost, s beköltözött minden áldozat szerettének a szívébe, egy fekete foltot hagyva a lelkükön. S azok, akik a fegyvert fogták? Sokan nem tudtak szembe nézni a ténnyel, hogy majdnem, vagy ténylegesen embert öltek. Nos egy dolgot azért köszönhetett az aprócska város a pusztító már-már háborúnak nevezhető, óriási sebként megmaradt, szinte történelmi pillanatnak. Az az egy dolog pedig az volt, hogy megmutatta, hogy a természetfelettiek nem szörnyetegek. A várost benépesítő lakosok immáron nyugodtan szóbaálltak bármelyik társukkal és rájöttek, hogy nem bántják majd őket az erősebbek, sőt, azok az életüket adnák a védtelenekért.
Mint az szemmel látható volt, mindenkit megbélyegzett a csata, de volt egy lány, az utolsó Fonkins, aki ugyan megtört, de ettől erősödött meg. Az egyetlen támasza egy fiú volt, aki szintén a vadászok oldalán harcolt kezdetben, ám a lányt kicsi koruk óta szerette. Veronica nem csak a falkáját vesztette el ebben a rémes időben, hanem a családját is. Tisztességes emberek voltak, a falkájába csak a családja tartozott, soha, senkit nem haraptak be abba, vagy bántottak. Az alfa az édesanyja volt, aki a világ egyik legjobb embere volt. De őt is elvesztette, ahogy szeretett apját, hugát és bátyját. A lány épphogy megúszta, mikor a családját megölték, csak perceken múlt az ő élete is. Akkor teljesen megzuhant, s mindenkit ellökött magától, de Nolan nem adta fel. Segíteni akart Veronicanak és újra azzá a kissé hiperaktív, boldog lánnyá varázsolni, aki volt. Viszont mikor ez sikerült volna, úgy gondolta őszintének kell lennie kiskori legjobb barátjával és szerelmével.
-Hogy tehetted?-Kérdezte undorral a hangjában Veronica, miután Nolan közölte vele, hogy egykor a rossz oldalon állt.
Az omega hangjában megbújó érzelmek jobban fájtak Nolannek, mint eddig bármi a világon. Ennél már csak a Veronica szemébe szökő könnyek facsarták meg jobban a szívét.
-Nem tudtam, hogy rossz amit teszek.-Kezdte egy mély levegő után az egykori vadász.-Én féltem. Ms. Monroe elmesélt pár dolgot és elültette a bogarat a fülembe, aztán megjelent ez az izé a városban és a félelmem egyre csak fokozódott.-Nézett Veronica szemébe Nolan.
A fiú szíve hevesen vert, az idegességtől az izzadtság gyönygözött a homlokán, kezei ökölbe szorultak. Bár szörnyű volt így látnia Veronicat, a vérfarkasnak joga volt tudni a dolgokat. Csak Nolan azzal nem számolt, hogy Veronica nem csak azért reagált úgy, ahogy, mert elvesztette a családját, hanem azért, mert Nolan érzései nem voltak viszonzatlanok. Veronica szerette őt. És a tudat, hogy egyszer a lány által szeretett fiú benne volt egy olyan dologban, ami elvette tőle majdnem az összes embert, akit szeretett, felért egy hátbaszúrással.
-Ennél nagyobb őrültséget még nem hallottam.-Rázta a fejét Veronica, s a szeméből kiszökött pár könnycsepp.
A Nap már lemenőben volt, s hűvös szellő fújdogálta a fák lombjait, melyek ezáltal suhogó dallamot indítottak, megfelelő hangulatot teremtve a két fiatal helyzetének. Ugyan Veronica már pizsamában állt a verandán, így a széltől kirázta a hideg, ezt a vérfarkas kicsit sem bánta. Sőt, szüksége volt a hideg cirógatásra, hogy ne öntse el a düh és a csalódottság minden porcikáját.
-Pedig így volt. V téged sose bántanálak és már rég nem tartozom hozzájuk, de így volt. Nem tudom már megváltoztatni a múltam, de téged nem akarlak magadra hagyni.
-Mért mondtad ezt el nekem?-Fürkészte szerelme arcát Veronica.
-Mert úgy gondoltam jogod van tudni. Én szeretlek és sose akarnék ártani neked.-Fogta meg az omega kezét Nolan.
Veronica először rezdült egyet, de aztán ellágyult. A kezeit lassan kiengedte és Nolan ujjaival összefonta sajátjait.
-Nem akarlak bántani!-Nézett őszintén Veronica szemébe Nolan.
Veronica nem bírta tovább tartani magát. Minden addig visszafojtott érzelem kibukott belőle, s a könnyek patakokként folytak végig kihűlt arcán, miközben azt Nolan mellkasába fúrta. Mióta elvesztette a szeretteit, nem tudott sírni. Attól félt, hogy érzéketlen és vele van baj, de ott Nolan karjaiban kiadhatta azt, ami addig nem akart előtörni. Előtte mert önmaga lenni.
-Azt....azt mondtad szeretsz.-Szipogott a sírás vége felé, a megnyugvás szakaszában.
-Igen, szeretlek.
-De hogy?-Nézett fel legjobb barátja arcára.
Nolan minden bátorságát összeszedte. Ehhez nagyobbra volt szüksége, mint mikor elmondta, hogy ő is vadász volt. Megszorította még mindig kéz a kézben tartott kezük által Veronica apró kezét, mely szinte elveszett az övében, majd mélyen szerelme szemeibe nézve végre kimondta a több éves titkát:
-Szerelemmel szeretlek V.-Törölte le az ott maradt könnyeket arcáról finoman.
Veronica azt hitte többet sosem lesz boldog, de ahogy ezeket a szavakat meghallotta, a mellkasát forróság öntötte el, s bekebelezte mindem porcikáját, furcsa bizsergést hagyva maga után. Elmosolyodott. Letörölhetetlen vigyor szökött gyönyörű orcájára, majd Nolan ajkaira tapadt.
-Szeretlek.-Suttogta a csókba, s ezzel szavak nélkül is elmondta, hogy bármi is van a fiú múltjában, nem ő ölte meg a családját, s őt akkor sem tudná utálni, ha kényszerítenék rá.