Gyűlölve szeretni.

Az érzelmek mindig nagy játszmákba tudják belevinni az embert. Sokszor szenvedünk is miattuk, pedig ő nem akarnak rosszat. Néha a pokolba kívánjuk őket, pedig, ha nem lennének sokkal rosszabb lenne az élet. Ezek a szenvedések és hullámvölgyek tesznek minket emberré. Ha nem lennének, akkor csak lélektelen robotok lennénk és nem értékelnénk a jó dolgokat. Ugyanakkor fájdalom sem lenne. Az egyik épp úgy kell, mint a másik. Ezt nevezik egyensúlynak.
Öröm, bánat. Feket, fehér. Szeretet és gyűlölet. Ugyan ez a két érzés is az egyensúly része volt, de nagyon vékony mezsgye választja el őket. Valószínűleg a vérpréri sem tudta pontosan eldönteni, hogy mit is érez a szövetségese iránt, akinek sikerült megint úgy felhúznia, hogy az erdőbe menekült farkas alakban. A fiú szokásához híven civakodott Maliával a falkában való szerepéről, amikor is Malia felhúzta magát és ott hagyta az egész brigádot az állat klinikán. Nem tehetett róla. Közeledett a telihold és a kiméra közelsége amúgyis mindig feszélyezte. Theo nem egyszer ártott nekik és személy szerint Maliának is. Viszont volt ott valami. Valami, ami túlment azon, hogy mindkettőjükben vérpréri vér csörgedezett és ez kötötte őket egymáshoz. Egy furcsa bizsergés, ami minden alkalommal ott volt Malia gyomrában, ahányszor a tekintete összeakadt azzal a kék szempárral. Ugyanakkor a tenyere is bizsergett, hogy felképelhesse azt az önelégülten vigyorgó arcot. Ez a bizonytalanság pedig csak még jobban bosszantotta és idegesítette őt. Fogalma sem volt róla, hogy valakit lehet egyszerre gyűlölni és szeretni.
Malia sosem volt az érzelmek és azok kifejezésének az emberek, de Theo még jobban megnehezítette a helyzetét, ahányszor csak beszéltek. Márpedig Theo törekedett arra, hogy minnél többet beszéljenek, mert annak általában civakodás lett a vége és a fiú imádta ezt a húza-vonát a lánnyal. Nem mintha ő annyira remek lett volna abban, hogy kimutassa az érzéseit. Sőt...miután annyi szörnyűséget tett, abban sem volt biztos, hogy vannak érzelmei. Meg volt róla bizonyosodva, hogy az emberség utolsó szikrája is kihunyt belőle. Ebben a tudatban volt mindaddig, amíg Scotték vissza nem hozták a saját pokoljából és meg nem látta megint Maliát. A mostani eset pedig igazolta a tényt, hogy még mindig emberi, ugyanis amint a lány tényleg lelépett a falka megbeszélésről, furcsa hiány és aggodalom kerítette hatalmába a porcikáit.
Azután, hogy pár hete még az Anuk-Ité miatt fegyveres emberek rohangáltak az erdőben és a fajtájukra vadásztak, már nem mert úgy távol lenni Maliától, hogy ne aggódna érte.
A jelentősségteljes pillantások után egy szemforgatás kíséretében hagyta az érzéseit előtörni és Malia után eredt, hogy köteléküket használva visszaváltoztassa emberi alakba. Pontosan Theo sem tudta, hogy mi az, ami köztük van. A levegő vibrált köztük, ezt a vak is látta, de abban nem volt biztos, hogy Malia ezt látta, vagy beismerte volna. Miközben követte a préri illatát a sűrűbe már százszor elátkozta magát, amiért túlfeszítette a húrt nála, ugyanakkor el is mosolyodott. Ilyenkor igazán emberinek érezte magát. Olyannak, mint az átlagos emberek.
-Malia!-Kiabált a kiméra, mikor a lány szívverése már hallótávolságon belül volt.-Malia, gyere elő! Bocsánatot akarok kérni.-Lépdelt tovább követve a szagokat, de aztán megcsapta az orrát valami fémes szag.
Nem kellett sokat gondolkoznia, hogy rájöjjön, hogy vérszag lengi körbe. Mivel használta a szuperhallását, így tudta, hogy Malia messzebb van, mint amennyire tűnt, de nem adta fel. Az éj már leszállt, így fel kellett villantania a szemeit, hogy rendesen lásson, a hideg elken pedig össze kellett húznia magát, hiába volt rajta a pulóvere. A vérszag miatt folyamatosan kapkodta a fejét, hogy nem les-e rá veszély valamelyik fa mögül, de amikor kicsit feltámadt a szél és közelebb sodorta a szagot, Theo torka összeszorult, ahogy felismerte bétatársa vérét.
-Basszus!-Szorultak ökölbe a kezei.-Malia!-Kezdett futni abba az irányba, ahonnan érezte a sérülés jelét.
A szíve pillanatok alatt gyorsult fel visszhangot verve a fülében és egyre erősebben verve bordáit. A torkában hatalmas gombóc nőtt, miközben az izmai pattanásig feszültek. Képtelen lett volna elviselni, ha baja esik Maliának. Sose bocsájtotta volna meg magának, ha a lány miatta ment az erdőbe és ezekután komolyabban megsérült. Márpedig gyakorlatilag ő üldözte el a klinikáról a prérit.
-Malia!-Kiabált kétségbeesetten, s egyre gyorsabban szedte a lábait.
-Theo?-Hallotta meg Malia fájdalmakkal teli, erőtlen hangját.
Olyan gyorsan futott, amennyire csak tudott Malia hangjának az irányába, s mikor meglátta őt a vér kifutott a fejéből és megszédült. Malia a földön feküdt meztelenül és a lábát szorította, ami tiszta vér volt a rácsukódott medvecsapda miatt.
-Mal.-Rohant oda a lányhoz, s térdrevágódott mellette.
-Csak, hogy tisztázzuk-nézett fel Malia, egyenesen Theo szemeibe.-Ez a te hibád.
-Tudom.-Szorította össze az állkapcsát Theo, mire Malia szemei elkerekedtek.
-Tudod? Semmi "nem kellett volna elszaladnod"? Vagy "ha nem lennél olyan makacs, akkor nem lenne ez"?-Utánozta Theo hangját, mire a fiú felnevetett.
-Úgy látom nincs akkora baj.
-Rohadtul fáj.-Vonaglott meg Malia arca, ahogy megpróbált helyezkedni.-És nem tudtam szétnyitni ezt a szart.-Mondta vacogó fogakkal, s a szemeiben őszinte fájdalom csillogott.
Theo habozás nélkül bújt ki a pulcsijából, majd adta oda Malnak.
-Ezt vedd fel. Mindjárt kiszabadítalak ebből.-Simított ki egy tincset a lány arcából, s magát is meglepte a gyöngédséggel, ami a hangjában bújkált.
Óvatosan próbált hozzányúlni a medvecsapdához, de épp, hogy hozzáért, Malia a kezére kapott és felszisszent.
-Bocs.-Jött zavarba a vérpréri.
Theo még sosem látta őt így. Ilyen aranyosnak. Mindig csak a kemény természetfelettit látta, aki magabiztos és bátor. Akkor, amikor egymás kezét fogták, egy legyengült, gyönyörű, zavarban lévő, ártatlan lányt látott. És egyértelműen tetszett Theonak Malia ezen oldala is.
-Kapaszkodj nyugodtan a karomba, de muszáj lefeszítenem rólad. Háromra, oké?-Biccentett bíztatóan a kimér.
-Háromra.-Egyezett bele Malia, s kezeit rákolcsolta Theo alkarjára.
-Egy, kettő-vett nagy levegőt Theo-három.-Villantotta fel a szemeit, s üvöltve egyet lefeszítette Malia lábáról a csapdát.
A prériből is felszakadt egy fájdalmas kiáltás, s kék szemei is megvillantak, aztán amint megszűnt a fájdalom, meggyötörten Theo mellkasára borult. Theo a remegő lány köré fonta a karjait, majd óvatosan megemelte.
-Hazaviszlek.
-Akkor is a te hibád.-Motyogta Malia erőtlenül, de valahogy megnyugtatta Theo közelsége.
-Szívesen mentettelek meg. Igazán nincs mit.-Vigyorgott a béta, s magába szippantotta Malia édeskés illatát.
-Ettőlmég seggfej voltál.
-Az a te hibád.-Vágta rá Theo, mire Malia felkapta a fejét.
-Mért is?
-Mert ezt váltod ki belőlem. Azt vágod, hogy az agyamra mész?
-Bagoly mondja verébnek.-Vágott vissza Malia, de őszintén megdöbbent Theo kijelentésén.-De köszi.-Sóhajtott fel.-Hogy megmentettél.
-Megijesztettél.-Ismerte be Theo maga elé meredve.-Féltem, hogy bajod esett.
-Hát, nem hittem, hogy ezt mondom, de örülök, hogy utánam jöttél.-Mosolyodott el halványan Malia, miközben a lába kezdett begyógyulni.
-Na jó, csípjetek meg. Malia Hale ma már többször is kedvesen szólt hozzám.
-Fogd be te önelégült seggfej.-Forgatta meg a szemét Malia.
-Na ez az a Malia, akit ismerek.-Nevetett fel Theo.
-Dehogy ismered.-Motyogta Malia kissé álmoskásan, miközben Theo felvitte a szobájába a lányt.-Csak szeretnéd.
-Igazad van-suttogta Theo szórakozottan-tényleg szeretném.-Fektette be az ágyba Maliát, aki pillanatok alatt mély álomba merült.-Jó éjt.-Adott puszit a homlokára, majd az ablakon át kényszerítve magát a távozásra, elhagyta a szobát ott hagyva a szíve egy részét.