A halál jegyesei

A halál szinte mindig annak a legkönnyebb, aki átéli. Hiszen annak elmúlik a fájdalom, amint távozik az elők sorából, de az aki itt marad, az hosszú időn át küzdhet a hiány okozta mardosó kínnal. A családtagok, a szerettek, az ismerősök, vagy a banshee. Annak, aki nem rég tért ebbe a városba új lehet ez a fogalom, hiszen anno még önmagának is új volt. Amikor megtudta, hogy ő lett Lucifer jegyese, ezzel a halál hírnöke, olyan egyedül érezte magát, mint még soha addigi életében, hiába voltak mellette a barátai.
Ez akkor sem volt másképp, amikor éjjel ott térdelt az újabb áldozat mellett, miközben a bűntudat, hogy nem menthette meg és a halál okozta fájdalom mardosta belülről. A kezein ott piroslott a holttestről rákerült vér, az arca már teljesen elázott a sós könnycseppektől. Mégcsak nem is ismerte azt a fiatal srácot, akinek a halott teteme mellett térdelt, mégis fájt neki, hogy átlépett az örök álomvilágba. Ahogy ránézett az arcára, meglátta magát benne. Simán feküdhetett volna ő is ott, vagy valamelyik barátja. Nem tudta pontosan megmondani, de a fiú fejét nézve alig volt tizenhét éves és ettől eszébe jutottak azok a dolgok, amiken ők mentek keresztül ennyi idősen. Annyi rossz ellenére képesek voltak még mosolyogni, de ez a fiatal nem mosolyoghatott többet, nem láthatta a szüleit, nem mehetett haza a testvéreihez-ha voltak-, nem vitázhatott a barátaival a világ leghülyébbnek tűnő dolgán, hogy aztán nevessenek rajta egyet.
Gyönyörű arcát felemelte, s zöld tekintetét elemelte az áldozat arcáról, majd a sötétségbe meredt, miközben a hiányérzet belopta magát a fájdalom és bűntudat mellé. Nem volt benne biztos, hogy pont őt hiányolja tényleg, vagy csak a kötelék, ami a halál jegyeseinek járt, az keltette, de ott volt. Pontosan ezt érezte akkor is, amikor megtudta, hogy banshee. És ez az érzés múlt el Lydia-mások szerint-üres szívéből, amikor a pokolkutya megjelnt Beacon Hills utcáin. Szüksége volt a férfira. Az kellett neki, hogy Parrish-től hallja, hogy nem az ő hibája, hogy nem tudta megmenteni, hiszen ő mindent megtett, ahogy rájött, hogy hol találhatja meg az áldozatot. Kellett neki, hogy a férfi a karjaiba zárja és megvígasztalja, miközben letörli a könnyeit, de nem volt ott. Legalábbis nem az emberi oldala volt ott. Egyszer Lydia olvasta egy könyvben, hogy nem szabad sokáig a sötétbe nézni, mert egy démon nézhet vissza ránk, de akkor Lydia nem egy démonnal találta szembe magát. Nem, ott volt maga a pokolkutya és Lydiára meredt. De ahogy meglátta, hogy az eperszőkének könnyesek a szemei és a kezén vér virít, valami megtört benne és egy pillanattal később már emberi alakban rohant a lány felé.
-Lydia-guggolt le elé a férfi, s finoman az álla alá nyúlva magára irányította az eperszőke tekintetét.
-Nem tudtam megmenteni-szipogott Lydia.-Próbáltam, de elkéstem Parrish, nem értem ide időben én...
-Nem a te hibád Lyds-törölgette a lány könnyeit.
-Biztos?-Kezdett rá jobban a banshee a becenév hallatán.
-Biztos-kezdte ringatni finoman és a hátát simogatta.-Hazaviszlek.
-Nem akarok hazamenni-rázta a fejét összeszorított szemekkel.-Képtelen lennék.
-Akkor hozzám-emelte fel a férfi-ezt majd Scotték elintézik.
-Köszönöm Parrish-bújt a pokolkutyához és újra lehunyta a szemeit, miközben hagyta, hogy Parrish testhője és közelsége elvegye a hiányt, a bűntudatot és enyhítse a fájdalmat.