Mivel a példában Scott-ot írtam így vele is írom meg az első sztorit.

1. Ez nem volt jó ötlet.

9. Az lesz a legjobb, ha most elmész.

20. Megint én vagyok a hibás?

58. Azt mondtam nem akarlak többet látni!

95. Sajnálom, de tudtad, hogy mi vagyok, amikor kikezdtél velem!

Nem voltam a falkatagja

Mindig is tudtam, hogy a falka tagjai nem igazán fogadtak el. Beengedtek a falkába, de soha nem voltam igazán a falka tagja és ezt kimondatlanul is éreztem. Egy dolog volt, ami visszatartott attól, hogy inkább elmenjek, és itt hagyjak mindent a falkát és ezt az életet. Ha pontos akarok lenni inkább egy valaki, aki többet érzek, mint kellene. Anélkül, hogy észrevettem volna, idő előtt beleszeretem a falkánk alfájába Scott McCall-ba. Igazából az egyetlen, aki úgy elfogadott az ő volt. Nem tudom, hogy észrevették-e rajtam, hogy mit érzek, de mindig is jól tudtam titkolni az érzéseimet.

Ma is falkagyűlés volt, megbeszéltük az utóbbi napok furcsa támadásait. Mivel nem jutottunk semmire így úgy döntöttünk, hogy holnap tiszta fejjel és kipihenten többre jutunk. Mindenki összeszedi magát és elindul, az éppen aktuális jármű felé én pedig gyalogolok, mivel az én kocsim jelenleg szervizben van. Miközben lassan ballagok, hazafelé Scott mellém gurul a motorjával és felém nyújt egy sisakot.

- Gyere, pattanj fel. Haza viszlek. Ne sétál egyedül a sötétben.

- Kösz, de nem kell. Nincs szükségem felügyeltre.

- Miről beszélsz?

- Ugyan már Scott, azt hiszed, nem veszem észre, hogy folyamatosan szemmel tartok. Tudom, hogy nem bíztok bennem, de mindennek van határa. - mondtam majd tovább indultam, de ő leszállt a motorról és mellém sétált.

- Tudom, igazad van és sajnálom, de már csalódtunk valakiben és...

- Ez nem magyarázat arra, hogy ennyire nem tudok megbízni bennem! Meg egyébként is őt ismertétek régebben tudnotok kellett volna, hogy milyen ember is ő igaz. Engem meg még nem is ismertek, de meg se akartok igazán ismerni.

- Kérlek, hagyd, hogy haza vigyelek. Egyedül élsz nem igaz? Aggódnék érted, ha nem tudnám, hogy tényleg épségben haza értél-e. Legalább tudnunk nyugodtan beszélgetni. Én meg szeretnélek ismerni téged. Kérlek. - rá néztem majd a sisakra, amit felém nyújtott.

- Na, jó legyen! - felkaptam sisakot és felültem mögé és átkaroltam derekát. Éreztem, ahogy a szívem egy gyorsabb férfi fokozatba kapcsol, ahogy a karjaim körülfont és ilyen közelről még erősebben érzi magát.

A motorral hamar haza is értünk. Talán jobb lett volna elküldeni, de ő volt az első, aki ez ide jövetelem óta először azt mondta. hogy szeretne megismerni. Így hát beinvitáltam és a nappaliban leültünk beszélgetni.

- Kérsz ​​esetleg egy kis üdítőt vagy egy kis szendvicset?

- Nem köszönöm. Liz figyelem sajnálom...

- Scott elég, nem kell szabadkozni. Új vagyok, itt nem ismertek nem tudjátok, hogy bízhatok-e bennem, de nem kell ezt tenned. Én csak nem akarom, hogy úgy nézek rám, mint egy bűnözőre.

- Tudom, de nekünk is adunk kellene arra, hogy megismerhessünk téged. Nem kellene kizárnunk téged a falkából. Te egy nagyon kedves lány vagy csak azt hiszem, túl óvatosak vagyunk a történtek után.

Ezután még beszélgetünk egy darabig majd indulni készült. Ki kísértem az ajtóig, de hirtelen felém fordult és az ajkaimra tapadt.

- Ne haragudj, de nem bírom már magam távol tartani tőled. - mondta majd visszacsukta az ajtót és a falnak tolt.

Keze a derekamról a fenekemre csúszott mikor én felugrottam az ölébe és hevesen viszonozni kezdetem a csókját. Tudtam, hogy ellen kellene állnom a vágynak, de annyira vágytam már rá, hogy nem voltam képes másra csak élvezni az érintést és elmerülni az érzelmek kavalkádjában.

Nagy nehezen felbotorkált velem együtt az emeletre lévő szobámba és az ágyamra döntve folyattuk tevékenységünket. Azt tudom, hogy engem mi vezényelt, de azt nem hogy őt mi, de akkor abban a pillanatban nem is érdekelt. Az együttlétünk után egymás mellett feküdtünk pihegve már vagy 5 perce, mikor is észhez tértem.

- Istenem Scott, ezt meg mégis miért csináltad?

- Nem mintha annyira ellene lett volna a dolognak. - mondta csak úgy mellékesen.

- Ez nem jelent semmit. Én, én... mindegy. Az lesz a legjobb ha most elmész.

- Én sajnálom, nem úgy gondoltam. - kezdet megint szabadkozni. Kezd elegem lenni, hogy minden után a szabadkozást hallgassam.

- Nézd, most csak menj el. Mindkettőnknek az lesz a legjobb ha elfelejtjük ezt az egészet és ha most elmész.

- Rendben elmegyek. De ne várd azt, hogy elfelejtem ezt az egészet.

Ez után az eset után pár napig kerültem a falkát. Míg nem bele nem csöppentem abba a bizonyos támadások közepébe azonnal felhívtam Scottot, hogy hol vagyok és azonnal jöjjenek oda. Én próbálta leállítani az egyik támadót, akit manipuláltak valahogy egy ártatlan fiatal lány volt, de mintha meg se hallott volna. Mint akit irányítanak mintha aludna vagy nem is tudom.

- Állj már le! Segíteni akarok neked, de így nem megy. Nyugodj meg! - mondtam, de a falnak vágott.

Egyből talpra ugrottam és neki szegeztem a padlónak.

- Ez nem volt jó ötlet. - nem kellett volna egyedül ide jönnöm. Próbáltam minden erőmmel lefogni és persze nem bántani, de újból ellökött magától és ekkor megjelent még két alak, akik elmetszették a torkát, és mint akik jól végezték dolgukat elmentek.

Én gyorsan oda ugrottam, a még lélegző személyhez és próbálta a vérzést elállítani és a fájdalmát elvenni, de nem sikerült. A karjaim között halt meg, ekkor érkeztek meg a srácok

- Mit csináltál? Azt mondtuk, hogy élve kell, hogy nem szabad megölni.

- De én nem...

- Megölted! - nézet rám Scott gyűlölettel teli tekintettel.

- Nem én voltam! Higgyetek nekem nem én tettem.

- Tényleg pedig egyedül te voltál itt egyedül vele. Senki más és csupa vér vagy. Hogy magyarázod meg ezt? - tudtam, hogy Stiles utál a legjobban, nem tudom, hogy miért, de az ő gyűlölete mindenkiét felülmúlja. Ahogy a többiek is rám néztek összetörtem belül.

- Miért nem vagytok képesek hinni nekem? Kezdetektől fogva úgy néztek rám, mint valami ádáz gyilkosra pedig nem is tudjátok ki is vagyok valójában, mert ti meg se akartok ismerni.

- Mert az vagy! - adta meg a kegyelemdöfést Scott. - Egy kegyetlen gyilkos, vagy aki megölt egy ártatlant. Hiába vagy te is vérfarkas akkor is csak egy gyilkos vagy. Te nem vagy olyan, mint mi vérfarkasok vagyunk te pedig egy szörnyeteg. Nem tartozol közénk és soha nem is fogsz!

- Még csak nem is láttatok semmit és ahelyett, hogy meg hallgatnátok gyanúsítgatni kezdtek! Miért?

- Az nem elég indok neked, hogy csupa vér vagy, a kezed is csupa vér és még hozzá az előbb a kezed még a torkának volt szegezve? - tette fel vádlón a kérdést Liam.

- Én csak segíteni akartam neki, próbáltam megmenteni az életét még ha tudtam, hogy már nem lehet! Legalább a fájdalmát elvettem. Ez történt de tudom, hogy hiába beszélek nektek. Nem hisztek nekem.

- Ne is várd, hogy bízzak benned mikor ilyen helyzetben látlak! Nem értem magam miért engedtelek be a falkámba. Életem egyik legrosszabb döntése volt!

- Igazán ez az utolsó mondani valód? Szóval így gondolod? Hát sajnálom, ha így gondolod nem fogok neked gondot okozni. Akkor legyen, ahogy akarod emiatt nem kell többet aggódnod. Erre én csak egy dolgot tudok mondani. Sajnálom, de tudtad, hogy mi vagyok, amikor kikezdtél velem! Akkor nem tűnt úgy, mint ha bánnád, de csakhogy tud nem én öltem meg és mikor erre rá jöttök, én leszek az, aki nem akar majd többet látni téged és a drága falkád bármelyik tagját. Gyűlöllek Scott McCall, gyűlöllek. - éreztem, hogy szemeimben könny gyűlik majd lassan le is folyt egy könnycsepp az arcomon. Egy pillant erejéig egy fájdalmas megbánt tekintetet láttam át suhanni az arcukon, de nem érdekelt. Gyorsan letöröltem arcomat a felsőm ujjába és még egy megvetőt pillantást vetettem feléjük.

Ezzel fogtam magam és elmentem mellettük, hogy haza menjek, letusoljak és bebújjak a meleg ágyikómba kisírni a lelkemet, és hogy kialudjam magam valamennyire. Másnap a suliban minden lehetséges módon kerültem őket. Órákon a lehető legmesszebb ültem le Scott-éktól. Mindenféle kommunikációt kerültem velük igaz nem is próbáltak velem kapcsolatot teremteni. Ez ment két héten keresztül, végül Liam és Mason voltak olyan bátrak, hogy oda tolják hozzám a képüket. Először Liam majd a haverja jött oda.

- Szia.

- Mit akarsz?

- Liz figyelj, szerintem, beszélnetek kellene Scott-tal - mondta Liam.

- Igazán? És ezt ő is így gondolja, vagy csak te akarod, hogy beszéljünk? Tudod jól, hogy ha ő akarna beszélni velem ide jönne, és ami engem illett én biztos nem megyek oda hozzá beszélni. Nem vagyok köteles eltűrni a vádló tekinteteket. Úgy hogy ha most megbocsátasz én mennék is. Szia.

Mikor kint ebédeltem oda jött hozzám Mason is.

- Liz szia.

- Ha te is azzal jössz, hogy jobb lenen beszélnem a falkával vagy akár Scott-tal tényleg megölök valakit és az vagy te, vagy pedig Liam lesz ha nem hagytok békén.

- Hát tényleg ezt, akartam. Ne haragudj miatta, csak láttam, hogy mennyire rosszul érint ez az egész és arra gondoltunk, hogy lehet jobb lenne ha kibékülnél a falkával.

- Tudod jól, hogy ez nem csak rajtam áll én hiába tennék bármit is akkor se változna semmi ha a másik fél nem akarja a változást.

- Ebben van igazság. Nem is erőltettem.

- Akkor mehetsz is és mond meg a falkának, ha már itt vagy, hogy ha bármikor is beszéde lenne valakinek velem az magától jöjjön ide és számítson arra, hogy azonnal el is mehet, mert semmi kedvem nincs beszélni azokkal, akik még csak meg se hallgatnak engem. Kösz.

- Jó meg mondom, de...

- Mi van? Van még valami?

- Mond azért jól vagy? - igazán jól eset, hogy gondolt rám.

- Hogy lennék már jól, mikor az egyetlen barátaim Dr. Deaton kívül mindenki ellenem fordult és még csak meg csak azt se érdeklik őket, hogy mi van velem.

- Sajnálom.

- Ugyan ne sajnáld, nem a te hibád, hogy nem akarnak velem beszélni. Magamnak köszönhetem, hiszen azt hiszik gyilkos vagyok és még nem is ismernek persze, hogy a legrosszabbat feltételezik rólam. De most menj vissza jobb lesz, ha inkább nem is beszélünk, mert még bajban lesztek Liam-mel, hogy velem beszéltek.

Megtették, amit kértem és nem kerestek többet ők se. Végre volt egy kis nyugtom egészen héten.

Már vagy 2 hete nyugi volt és senki és semmi nem zavart be az életünkbe. Legalábbis én azt hittem egészen addig, míg egyik péntek hajnalban fel nem tűnt az ajtómban Stiles. Elégé csapzott állapotban volt.

- Mit keresel itt? Azt hittem örülsz, hogy végre meg szabadultatok tőlem.

- Nem ezért jöttem. Velem kell jönnöd és ne kérdez semmit.

- Mi okom lenne veled menni?

- Azt mondtam ne kérdez semmit. - ragadta meg a karom és kezdet el kihúzni a házból.

- Stiles nem fogok veled menni. Engedj el, nem akarlak bántani.

- Velem fogsz jönni, mert most csak te segíthetsz!

- Addig innen egy lépést sem teszek, amíg nem mondasz valamit, hogy miről van szó!

- Jó a francba is Scottról van szó. - ennyi elég volt ahhoz, hogy érdekeljen.

- Scott? Mi van vele?

- Meg tudnád ha velem jönnél végre.

- Jól van, na, menjünk. - mondta majd felkapva egy felsőt és a cipőmet utána mentem beültem mellé a jepp-be és elindultunk.

Az irányból hamar rájöttem, hogy Derek házához megyünk. Nem tudom, hogy miért megyünk oda, de rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban.

- Stiles válaszolj mi történt Scott-tal? Bűzlesz az idegességtől.

- Nem tartozik rád!

- Ez nagyon érdekes. Nem tartozik rám, de elvárod, hogy segítsek. Milyen különös véletlen. Akkor nekem nem áll érdekemben segíteni. Persze ha elmondod, akkor talán segíthetek.

- Scott megsérült! Nem tudja beindítani gyógyítást és senki nem tudja el venni a fájdalmát, hogy hamarabb elkezdjen gyógyulni. Te vagy az utolsó lehetőség.

- Aha, értem szóval én vagyok az utolsó lehetőség. Mi van a többiekkel?

- Nem én akartam Liam-ék vetették fel ezt az ötletet. Képzeld egyiküknek sem sikerült Malia, Liam, Derek sőt még Peter is próbálkozott, de neki se sikerült. Úgy hogy most csak rád számíthatunk, ha egyáltalán egy szörnyeteg képes elvenni mások fájdalmát. - ekkor érkeztünk meg a raktárszerű épülethez és indultunk fel az emeletre.

- Ezek szerint, ha Liam-ék nem mondják nem is szóltok nekem, így már minden világos.

- Én biztos nem akarnám, hogy egy gyilkos segítsen nekem. Inkább meghalnék.

- Tényleg és mond csak, hogy is volt az a Donovan ügy? Mint ha úgy hallottam volna, hogy közöd volt a halálhoz.

- Az nem ugyan az, a két dolog teljesen különböző.

- Értem már ha te okozod valakinek a halálát az megbocsájtható, mert csak önvédelem volt. Viszont az ha én vagyok ott "egyedül" egy halott lánnyal akkor én már is gyilkos vagyok. Annyira nem igazságos ez a nézet nálatok. - ez ment egészen addig még el nem húztam a nagy vasajtót.

- Persze, mert meg tudtad volna magyarázni! Mindegy inkább segíts Scottnak. - erre csak meg forgattam a szemem majd tekintettem Scottra fordítottam, aki a kanapén feküdt elég rossz állapotban. Rengeteg seb volt rajta és ahogy látom sok vért veszíthetett.

- Mi történt? - kérdeztem, ahogy lassan oda mentem Scotthoz.

- Mondtam, hogy nem tartozik rád.

- Komolyan Stiles, komolyan? Ide hozol, hogy segítsek, de nem válaszolsz a kérdésemre.

- Stiles el kell neki mondani. - szólt Derek.

- Miért nem ejtettél szót a támadókról. Ha szólsz róla, akkor Scott nem sérült volna meg. - vágta hozzam dühösen.

- Megint én vagyok a hibás? Meg se hallgattatok mit vártál. Egyébként se tudom miről beszélsz. - mondtam miközben letérdeltem Scott mellé. Kezét megfogva néztem szemébe. Miközben a kezét fogtam ő is megszorította a kezemet. - Minden rendben lesz Scott tarts ki egy kicsit. - mondtam neki majd elkezdtem elvenni a fájdalmát. Nagyon erős fájdalmai voltak, még a szemem színe is aranyló sárgában pompázott, mert szükségen volt minden erőmre, hogy elvegyem a fájdalmát.

- Ez meg hogy lehet, hogy neked sikerült? - tette fel a kérdést Stiles.

- Lehet, hogy én érzelmileg közelebb állok Scotthoz?

- Mi van?

- Semmi! Csak arra akartam kilyukadni, hogy mindennek van oka. A gyógyításnak is meg van, hogy mi kell hozzá. A fájdalom elvevésének is meg van a maga módja. Most már minden rendben lesz innentől már megoldja. - ezzel felálltam és már indultam, hogy haza megyek.

- Liz várj. - ült fel Scott.

- Még pihenned kell. Feküdj vissza. Én amúgy se vagyok ide való ez a te falkád és én nem tartozom ide. Sziasztok. Gyógyulj meg hamar és ne csinálj hülyeséget.

Ezután haza is mentem és lepihentem. Azért ez még is kimerítő volt, nekem is sok volt, mindennek meg van a maga ára. A sérülései is elég csúnyák voltak és valljuk be számunkra is veszélyes elvenni a fájdalmat. Egy teljes napig aludta ez után a nap után még jó, hogy hétvége volt bár nem mintha bementem volna az iskolába.

Persze mivel nem akartam találkozni a falkával nem mentem be már napok óta az iskolába. Hát gondolom megunhatták, mert egyik nap Scott megjelent az ajtómban a többiekkel a háta mögött.

- Scott én mondtam neked valamit.

- Mit is elfelejtettem?

- Azt mondtam, hogy nem akarlak többet látni. Mi nem volt világos ezen?

- Te mégis eljöttél segíteni nekem.

- Mert az vészhelyzet volt.

- Liz figyelj én azt hiszem beszélnünk kell veled.

- Gyertek be. - sóhajtottam. - Miről kell beszélnünk?

- Bocsánatkéréssel tartozunk. Ártatlanul megvádoltunk téged. Ne haragudj.

- Tessék? Csak nem rájöttetek valamire?

- Meg kellet volna hallgatnom, meg kellett volna hallgatnunk téged.

- Igen meg, de nem tettétek.

- Egy falka vagyunk és ez nem volt helyén való.

- Ugyan én soha nem tartoztam a falkához ezt mind tudjuk jól.

- Nem kellett volna ezt mondanom. Nagyon is a falkához tartozol.

- Nem gondolod, hogy elkéstél ezzel egy kicsit, azt terveztem, hogy elmegyek innen és vissza se jövök.

- Kérlek ne, maradj itt, nem mehetsz el csak úgy.

- Mond mi ébresztett rá arra, hogy nem tettem semmit?

- A szemed, még mindig aranylóan sárga. Nem lett hideg kék. Mind tudjuk, ha elérték egy ártatlan életét, akkor a szemünk színe kékre vált. Sajnálom ha hagyom, hogy elmondod mi történt akkor most minden rendben lenne.

- Talán, de nem változott volna semmi se, hiszen nem fogadtatok el engem soha nem is voltam a falka igazi tagja. Úgy hogy el fogok most már menni különben sincs semmi, ami miatt maradnék.

- Én tudok egyet, még hozzá egy nagyon jó okot.

- Mi lenne az? - néztem rá kétkedve.

- Ez. - mondta majd karomnál fogva magához húzott és megcsókolt, közben kezet derekamra vezetve húzott magához még szorosabban.

Csókjától elgyengültem és karomat nyaka köré fonva viszonoztam gyengéd, de szenvedélyes csókját. Nem törődtünk, azzal sem, hogy a többiek minket néznek.

- Szeretlek Elizabet. Nagyon, nagyon szeretlek. Ezért nem mehetsz el.

- Én is szeretlek téged, te bolond. - mondtam majd én húztam magamhoz, hogy ajkaink újra egybe forrjanak pár pillanat erejéig.

Mikor pedig elengedtük egymást, láttam a többieken, hogy feszengve járt ott.

- Ne aggódjatok. Kezdjük tiszta lappal az ismertségünket, persze ha ti is benne vagytok.

- Egy feltétellel. - szólt Stiles.

- Mi lenne az?

- Hát szánj rám egy egész napot, hogy mindent ki tudjunk beszélni és rendesen bocsánatot tudjak kérni mindenért.

- Legyen, de cserébe kérek egy tábla csokit.

- Megegyeztünk. - pacsiztunk le.