Belépek a Scotchikin' ajtaján, és látom, a hely semmit sem változott. Ez valamiért megnyugtat annak ellenére, hogy tudom, valahol a tömeg középpontjában te is ott vagy, ha még nem is látlak. Az emberek mind miattad jöttek ma ide. Ez lenne a nagy terved? Elijeszteni engem? Vagy csak még kínosabbá akarod tenni ezt? Igen, én vagyok a hunyó. A bűnös. A tettes, tolvaj, bandita, szívtipró. Megérdemlem, hogy elmond mennyire gyűlölsz, de ezt nem.

A Pasadena gitár ott lóg a kezemben éppen úgy, ahogy egykor. Most nem, nem sietek sehová.

- Hova, hova kislány? – ütközöm hirtelen egy magas, izmos férfi vállába, aki a kezét elém tartva állít meg. – Az autogramosztásnak már vége. Elkésett az a szép kis gitárod – mondja mély, elrettentő hangján, de én próbálok meg sem szeppenni.

- Nem, én nem rajongó vagyok – hadarom a kislányos hangomon, amivel csak magamat tagadom. Akár Wallflowers pólóban is jöhettem volna. – Jake miattam van itt. Csak odaadok neki valamit, és már itt sem vagyok. Sőt, felőlem maga is odaadhatja – emelem fel Royalt, de a férfi nem tágít.

- Teletömted levelekkel meg meztelen fotókkal, mi? – vág kéjes vigyort, mire a nyakamba akasztom a The Simpsons-os hevedert, és lassan végig húzom az ujjaimat a fémhúrokon, amiknek hangja átjárja a falakat, majd kiszállva az egyik kis ablakon eltűnnek az éjszakában. A bőrömön átsuhan az az érzés, amivel már régóta nem találkoztam. A zene olyan régen simult így hozzám. Úgy hiányzott, mintha a koporsóból néztem volna ki ezzel az egyetlen pengetéssel. Hát nem hallod te is?

- Nem! – hallom meg a hangodat. – Ne-nem nem nem. – köhögöd, és számomra máris világos, részegebb nem is lehetnél. – Engedjetek ki, ez az első szerelmem hangja – mászol át a barátaidon, míg én kibújok a heveder öleléséből, és kihajolva a testőr takarásából találkozok a tipikus ittas ábrázatoddal. Lógó ing, foltos farmer, ferde napszemüveg. Te vagy az.