Sosem tartottam magam különleges embernek, vagy ha mégis, nem akartam kimondani mások előtt. Az önbecsülésem tulajdonképpen megszűnt létezni, miután elváltunk egymástól. De nem tudom eldönteni, hogy az egómat, vagy téged hiányollak jobban.

A legjobb barátom voltál. A szerelmem. A múzsám. Mindenem. Azt akartam hinni, hogy örökké együtt leszünk, és sosem engedjük el egymás kezét. Nem köt minket össze se lánc, se kötél, csak egyszerűen így akarjuk.

Nem akarom elképzelni, hogy most mit gondolsz rólam. Gyűlölsz? Vagy maradt még némi napos sarok a szívedben, ahová a virágok közé temettél? Örzöd még azokat a meleg, édes emlékeket, amiknek kártyalapjait együtt építettük hatalmas toronnyá? Vagy a könnyemmel festett joker hiánya összedöntötte az egészet? Az én kártyaváramból egy árva lap sem hiányzik, mert sosem veszítettelek el magamból. Csak megtanultam a sötét arcodat is szeretni.

Nem akarom, hogy újra az életem része legyél. Nem akarom tudni, hogy érzed magad, mit csinálsz, vagy boldog vagy-e. Nem akarok semmit, csak elengedni azt az embert, aki akkor voltam, amikor ismertelek.

l D��mf_<