A polc mellől odanyúlok a tévéhez, és ujjhegyem a villogó vörös gombra nyomva kikapcsolom. Ennyi elég volt mára. Mielőtt visszasétálnék a konyhába a tekintetem megakad a falon. Ott lóg az a hülye Pasadena Royal, rajta ezer matricával, megnyúlt húrokkal, és rengeteg karcolt firkával. Mindegyiknek története van. Emlékszel még?

A cicik, amiket akkor véstünk bele, amikor Ive a fényképművészet szakról hozzádörgölte magát a gitárhoz, és te megakartad örökíteni a csodás pillanatot? Szegény Pasadena csak mocskosabb lett tőle, te meg kanosabb, és azon az éjszakán először kellett szembesülnöm vele, hogy te tényleg nem kislány vagy. Se nem meleg.

A tulipán, amit együtt dobtunk az Apám koporsójára, miután elénekeltük együtt a te édesapád egyik legszebb dalát. De hiszem, hogy Apunak nem kellett kopogtatnia, tárt kapu várta a másvilágon, ahogy engem is a tárt karjaid vártak, amikor sírni vágytam a válladon.

A szemek, amiket én karcoltam oda, hogy még akkor is lássalak, ha nem vagyok veled, de azt a gitárt sosem tudtad letenni, igaz? Pedig mielőtt barátok lettünk egy matrica, karcolás, vagy folt sem volt rajta. Most viszont olyan, mint egy könyv, és minden apró részlete mesél valamiről. Örülök, hogy végül nem törtem össze.

Hát nem vicces, hogy végül nálam kötött ki? Akkoriban utáltam, és te szeretted, most mégis az én nyakamon maradt, te pedig valószínűleg rá sem tudnál nézni.

Megrázom magam, és rögtön az előszobai komódra pillantok, ahol ott sorakoznak azok a bontatlan levelek, Samtől. Az egyetlen embertől, aki nem gyűlölt meg annyira, hogy a pokolra kívánjon. A bátyádtól, aki hitt annak, amit mondok, és nem nevezett hazugnak. Évente küldi el a telefonszámod, de egy ideje már nem bontom ki, vagy olvasom el. Valószínűleg akkor is ide küldené, ha már rég elköltöztem volna.

Nem is tudom felfogni, hogy mennyire hiányzol. A barátságunk, a nevetésed. Már olyan régóta nézem saját magam a gitárról, hogy beleuntam a tükörképembe. Hogyan felejthetnélek el, ha ez az ártatlan Pasadena ott vár rá, hogy hazavigyem.

Túl sok fájdalmat éreztem már ahhoz, hogy egy lezáratlan történetet is a hátamon cipeljek. Túl sok hazugság, ármánykodás áll már mögöttem ahhoz, hogy boldognak nevezzem magam. De mást sem akarok, csak szabadnak lenni. Szabadulni ezektől az égető, hólyagos sebektől, amik a szívemet borítják, de az idő nem gyógyította be őket. Mindennap ugyanannak a szörnyű embernek érzem magam, és ez így is van jól. De szeretném, ha csak én emlékeztetném magam rá, nem minden apró tárgy körülöttem.

Hirtelen megindulva felkapom a legfelső borítékot, és a mobilomhoz nyúlva tárcsázom a rajta szereplő számot. Sam nem is fűzött hozzá mást. Csak pár számjegy. Ennyit jelentesz csak, Jakob Dylan.