Miközben hazafelé mentünk az iskolából, folyton egy gombóc volt a torkomban és nem akart megszűnni. Valahányszor ránéztem Daichi-ra, legszívesebben elsírtam volna magam. Annyira sajnálom, amiért ilyen dolgokon kell keresztülmennie és fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Daichi láthatóan észrevette, hogy szomorú vagyok, mert kicsit közelebb lépett hozzám és megcsiklandozta az oldalamat.

- Hé, mit csinálsz? - nevettem el magamat.

- Csak azt akartam, hogy ne legyél szomorú miattam! Szeretem mikor mosolyogsz. - láttam, hogy tényleg komolyan gondolja, ezzel pedig mosolyt csalt az arcomra. Mikor megérkeztünk, már nem is látszott rajtunk, hogy az iskolában mennyire le voltunk törve.

- Megjöttünk! - léptünk be a házba.

- Üdv itthon! Gyerekek, baj van? Olyan letörtnek tűntök! - vajon, hogyan sejthette meg? Hiszen igyekeztünk elfedni a szomorúságot.

- Nagyi, szívesen elmondanám, de nem tehetem!

- Szóval elmondtad neki? - nézett rá a nagyi Daichi-ra, aki bólintott egyet. Nem értettem mégis mire gondolhatott a nagymamám.

- Mégis mit mondott el nekem? Várjunk csak, ti tudtatok a betegségről?

- Satomi-san néhány nappal a halála előtt eljött és elmondott mindent. Megkért minket, hogy vigyázzunk a fiára ha ő már nem lesz. Nem akartuk megszegni az ígéretünket, meg egyébként is, nagyon megkedveltük ezt a fiút, szóval jó helye lesz itt nálunk! Na de most menjtek be a szobába, majd szólok ha kész az ebéd! - bólintottunk majd bementünk a szobába. Daichi odaült az ablakhoz és onnan bámult kifelé, ém pedig elővettem az egyik blúzomat, hogy új gombot varhassak fel rá.

- Daichi, miért nem mondta el, hogy beteg vagy? - kérdeztem, miközben igyekeztem a munkámra koncentrálni.

- Mert féltem, ha megtudod nem akarsz majd velem barátkozni! Te vagy az első igazi barátom, szóval nem akartalak elveszíteni! - ez megmelengedte a szívemet. Örülök, hogy ezt mondta.

Na és mi van Chinami-channal? Hisz azt mondta náluk jobb helyed lenne, mert megkaphatnál ott mindent amit csak szeretnél.

- Igen, de Chinami nem áll annyira közel hozzám mint te. Majd meg köszönöm neki, de ennyi. Örülök, hogy itt lehetek és szeretnék is itt maradni!

- Figyelj, mi lenne ha elmennénk a vásárra? Lehet már kicsit késő van, de azért még elmehetnénk nem? Vehetnénk neked is új ruhákat, vagy valami. Van kedved?

- Persze, ha a nagyszüleid megengedik.

- Meg fogják, ne aggódj. Megkérhetlek, hogy egy kicsit hagyj magamra? Szeretnék átöltözni! - Daichi elhagyta a szobát, én pedig átöltöztem. Egy sötétlila hosszú ujjut és egy hosszú fekete szoknyát vettem fel. Kibontottam a hajamat és beletúrtam, hogy egy kicsit felturbózhassam valahogy. Tettem a számra egy kis szájfényt és kiléptem az ajtón. Daichin, egy szürke kötött pulóver és egy szürke kabát volt, ami nagyon jól állt neki.

- Csinos vagy Megumi! - a fülem tövéig elpirultam. Ritkán dícsérnek meg a kinézetem miatt, szóval nagyon jól esett a bók.

- Te is jól nézel ki! Akkor mehetünk?

- Igen, megkérdeztem a nagyszüleidet, hogy elmehetünk-e és megengedték, de azt mondták ne maradjunk túl sokáig! - végül magamra vettem a szőrmés kabátomat és a kesztyűmet, majd elindultunk a vásár felé. A vásár elég messze volt, de igazán nem bántuk. Ahogyan haladtunk az utcákon, egyre több ember bukkant fel. Lassan elértük a faluhatárt, így egyre több bolt vált elérhetővé. Szebbnél szebb dolgokat kínáltak az árusok. Volt ahol finom süteményeket, máshol különböző ruhadarabokat, cípőket és táskákat árultak. Ám Daichi szeme nem meglepő módon a könyves bolt kirakatán akadt meg.

- Megnézhetjük? - nézett rám kiskutya szemekkel, mire elmosolyodtam. Be is mentünk a boltba, ami tele volt könyvekkel. Mindenféle könyvet láttunk, végül mindketten vettünk egy-egy könyvet. Ő egy krimit választott, én pedig a Rómeó és Júliát. Nagyon jól éreztük magunkat. Szerettünk volna még venni valami édességet, de Daichi hirtelen megtorpant.

- Mi a baj Daichi? - ekkor láttam a hófehér földre hullott vércseppeket. Daichi felemelte a fejét és akkor láttam meg, hogy az orrából folyik le a vér.

- Megumi, segíts! - ez volt az utolsó mondata, mielőtt össze nem esett. Nagyon megijedtem és csak remélni tudtam, hogy valahogy el tudom őt vinni az orvoshoz. De vajon, hol lehet itt orvos?