Még a másnapi hangulat is nagyon komor volt. Az eső még mindig zuhogott, mi pedig a takaróinkba bújva igyekeztünk kicsit melegen tartani magunkat. Ránéztem Daichi-ra, aki már valamivel nyugodtabb volt, mimt tegnap inkább közönyösseg volt az arcára írva.

- Gyerekek, gyertek reggelizni, aztán irány az iskola! - mindketten a konyhába mentünk, ám Daichi inkább csak tologatta a tányérján az ételt. Láthatóan semmi kedve nem volt még az ágyból sem kikelni, nem hogy még reggelizni is.

- Ha nem akarsz enni, nem kötelező! - súgtam a fülébe, mire eltolta magától a tányért.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes! Inkább hazamegyek és aztán majd lesz ami a rendőrök mondanak. Tudom, hogy nincsen senkim szóval biztosan elhelyeznek majd valahol!

- Emiatt egy cseppet se aggódj, amíg nem találnak jobb helyet, addig itt fogsz maradni nálunk. Van elég hely négyünknek is. Persze csak akkor, ha te is ezt szeretnéd! - szólalt meg a nagyi, én pedig nagyon megkönnyebbültem. Szegény Daichi, így legalább nem lesz egyedül és elköltöznie sem kell messzire.

- Tényleg? Nagyon szeretnék maradni! Csak magukat ismerem, szóval örülök, hogy itt maradhatok! - olyan szélesen elmosolyodott, hogy azt hittem szét fog szakadni a szája. Viszont tetszett ez a Daichi, szóval én is boldog voltam. Szerencsére a nagyi elhozta az egyenruháját, így nem kellett plusz kerülőt tennünk, egyből mentünk is az iskolába. Noha Daichi továbbra is csendes volt, legalább már egy kicsit feldobódott és nem kellett attól tartanom, hogy esetleg még a kelleténél is jobban magába fordul. Miután megérkeztünk Daichi rögtön a terembe ment, én pedig Mikoto-val beszélgettem.

- Nocsak, mit látnak szemeim? Csak nem jártok?

- Erről szó sincs! Daichi mamája tegnap meghalt és hozzánk került egy időre.

Szegény srác, hihetetlen, hogy milyen durva tud lenni az élet. De nagyon jófejek voltak a nagyszüleid, hogy magukhoz vették.

- Igen, szerintem is. Így legalább nem lesz majd egyedül és lesz aki vigyázzon rá! - nagyban beszélgettünk, mikor odajött hozzánk Chinami a lány, aki fel tudta vidítani Daichi-t.

- Te vagy Hongo Megumi-chan igaz?

- Igen én vagyok. Mit szeretnél tőlem?

- Hallottam mi történt Satomi-sannal. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha Daichi hozzánk kerülne. A szüleim meg tudnának adni neki mindent amire szüksége van és mi ketten egyébként is nagyon jól megvagyunk egymással!

- Nekem mi közöm van ehhez?

- Hallottam, hogy az elmúlt időben sokat volt a társaságodban, de jobb lenne, ha távol tartanád magad tőle!

- Tessék? Hogy jössz te ahhoz, hogy ezt eldöntsd? Ha igazán tudni akarod, akkor Daichi nagyon boldog nálunk, szóval kérlek ne mondj ostobaságokat!

- Én figyelmeztettelek. De mikor rájössz az igazságra vele kapcsolatban, akkor majd jusson eszedbe, hogy én figyelmeztettelek! - azzal ott is hagyott minket. Hát nem mondom, hogy megkedveltem azt a lányt, annyi szent. Át akartam még beszélni ezt Mikoto-val, de becsöngettek és nem volt rá időnk. A szünetben úgy döntöttem, inkább megkérdezem Daichi-t a dologról.

- Daichi, kérdezhetek valamit? - ültem le mellé.

- Persze, csak nyugodtan. Valami baj van?

- Chinami-chan reggel odajött hozzám és azt mondta nem kéne a közeledben lennem, mert ha rájövök az igazságra, azt nagyon meg fogom bánni! Mégis miféle igazságról beszélt? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!

- Ha elmondom, ugye nem fogod továbbadni?

- Ne aggódj, senkinek sem fogom elmondani, ettől ne félj!

- Megu, én nagyon beteg vagyok! - lehajtotta a fejét és láttam, hogy kihullik egy könnycsepp a szeméből.

- Beteg? Hogy érted, hogy beteg vagy?

- Leukémiám van! Ezért nem keresek barátokat, mert félek, hogy elveszítemém őket! - teljesen lesokkolt amit Daichi mondott. Szóval ezért olyan visszahúzódó? Most bármit megtennék azért, hogy csak simán visszahúzódó legyen, mindenféle ok nélkül.

- Ne aggódj, engem ez nem zavar, hiszen barátok vagyunk nem? - éreztem, hogy mindjárt elsírom magam, de igyekeztem erős maradni.

- Akkor nem fogsz elküldeni azzal, hogy nem akarsz egy rákos beteggel barátkozni?

- Hát persze, hogy nem! Majd segítek, hogy túl legyél ezen, jó? - bólintott és végül megöleltük egymást. Már nem számított semmi, csak ő meg én.