Minden nap egy új kezdet, tartja a mondás. Igaz ez a mondat rám soha nem volt igaz. Bár tény, hogy most először érzem azt, hogy az életem olyan irányba halad, amilyen irányba kell, hogy haladjon. Amióta Daichi kvázi belépett az életembe(vagyis inkább én az övébe) mintha minden sokkal másabb lenne. Igen, ismertem őt korábban is, hisz mióta csak az eszemet tudom, Satomi-san teaházába jártam. Édesanyámmal is nagyon jó barátságot ápolt, így Daichi-t már gyerekkorom óta ismerem, mégsem tudok róla szinte semmit. Bár az igaz, hogy mostanában egyre több dologról sikerül lerántanom a leplet vele kapcsolatban. Ami a mai napot illeti, ma Mikoto szülei megrendezik az éves összejövetelüket, vagy micsodát. Hogy mire ilyen büszkék azt nem tudom, szerintem csak fel akarnak vágni azzal a sok pénzükkel. Mikoto barátnőjeként én és a nagyszüleim is hivatalosak vagyunk, de a nagyiék mindig lemondják valami apróság miatt, mondván nekik már nem valók az ilyen ünnepélyek. Épp a szobámban vagyok és igyekszek készülődni. A ruhám a mai estélyre elég egyszerű, de számomra különleges, ugyanis az édesanyámé volt. Az ujjánál és az aljánál csipkézett fekete ruha, amiből egy kicsit vágattam, hogy ne legyen olyan hosszú. A hajamat kontyba fogtam és egy ezüstös hajtűt szúrtam a hajamba. Felvettem az édesanyám gyöngysorát és tettem magamra egy kis sminket is. Kicsit izgultam, hogyan fog alakulni az este. Reméltem, hogy minden jól fog menni és egy tökéletes estét tudhatok majd magam mögött. Felvettem a szőrme kabátomat, amit kizárólag ezekre az alkalmakra veszek fel, majd a lábamra csatoltam a fekete lakk szandálomat és elindultam Mikoto otthonához. Útközben eszembe jutott, hogy benézek Satomi-sanhoz és iszok egy jó teát, de aztán végül elvetettem az ötletet. Mikor megérkeztem, már nagyon sokan voltak a Namiki házban. Csupa jó körből származó ember, kicsit idegennek is éreztem magam.

- Megumi, de örülök, hogy itt vagy! - Mikoto világoskék szatén ruhában volt, a fején pedig egy ékköves hajpánt volt. Hosszú világosbarna lágy fürtökben símogatta a hátát.

- Ne haragudj, hogy késtem, csak nem tudtam mit vegyek fel.

- Semmi gond, ez a ruha nagyon csinos. Nekem mennem kell, mert a szüleim mindenkinek be akarnak mutatni. Szőrnyen uncsi, de hát mit lehet tenni. Majd később beszélünk! - nyomott egy puszit az arcomra, majd magamra hagyott. Láttam, hogy a táncterem közepén többen már táncolnak, én pedig merengve figyeltem őket. Páran szerettek volna lekérni táncolni, én viszont pocsékul táncolok, így kedvesen visszautasítottam. Ám az ismeretlenek között felfedeztem valakit, akiről nem gondoltam volna, hogy ott lesz.

- Nocsak, úgy tűnik nem csak én nem szeretnék táncolni! - mentem oda Daichi-hoz és a vállára tettem a kezem.

- Csak a mamám miatt jöttem el, de nem tetszik amit most látok. Nem ismerek itt senkit és egyébként se szeretem az ilyen puccos ünnepségeket.

- Ezzel nem vagy egyedül. De nem bánthattam meg Mikoto-t, ezért jöttem el. Viszont nem akarok sokáig maradni, csak ameddig szükséges. Na és te meddig szándékozol maradni?

- Azt hiszem táncolnék még előtte. Neked van kedved? - felém nyújtotta a kezét, mire bizonytalanul belecsúsztattam a kezem és a táncparkettre mentünk. Lassú szerelmes dallam ment, mi pedig lassan keringőztünk a tömeg közepén. Meglepett, hogy nem is táncolok olyan pocsékul, mint hittem. Nagyon élveztem, hogy Daichi-val lehettem ami újfent összezavart. Fogalmam sem volt, mit érzek iránta, már ha érzek iránta valamit. Az biztos, hogy nem közömbös nekem, ezért is szeretném őt megismerni jobban, mint eddig bármikor. Daichi a tánc után elment haza, én viszont maradtam egy kevesét. Sajnos az eső esni kezdett, én pedig jobbnak láttam hazasietni, nehogy átázzak. A rövidebb úton mentem, ahol útba esett a teaház is. Sebesen szedtem a lépteimet, ám mikor megláttam egy alakot térdepelni a ház előtt, megtorpantam. Közelebb mentem és láttam, hogy Daichi fentreng a lucskos talajon.

- Anya! - Daichi szinte már zokott. Odaszaladtam hozzá, hogy megnézzem mi baja.

- Daichi-kun, mi a baj? - kérdeztem, miközben megpaskoltam az arcát.

- Az anyukám, meghalt! - szipogta és a vállamba fúrta az arcát. Teljesen megsemmisültem fogalmam sem volt mit tehetnék most. A leglogikusabb az volt, hogy hívtam az őrsöt, hogy jöjjenek ki minél hamarabb. Addig Daichi-ra terítettem a kabátomat és igyekztem megnyugtatni, noha legbelül tudtam, hogy most nagyon kemény időszak vár rá.