Épp a tökéletes pillanat kellős közepén voltunk. Daichi meg én rózsák között, pont mint egy mesében. Nekem meg persze, hogy tönkre kellett tennem az egészet azzal, hogy elrántottam a kezem.

- Ne haragudj, valami rosszat tettem? - kérdezte nagy bociszemeket meresztve Daichi.

- Nem dehogyis, csak kicsit meglepődtem!

- Akkor én most megyek is! Sajnálom, hogy zavartalak! - végül félénken biccentett egyet a fejével és már ott sem volt. A fenébe, ezt jól megcsináltam. Épp itt volt a tökéletes pillanat arra, hogy végre megkapjam az első csókomat, erre el ijesztem a fiút, aki megadhatta volna. Na mindegy, ilyen az én szerencsém.

Az elmúlt néhány napban jobbnak láttam, ha nem megyek a teaház közelébe. Nem akartam még egy kínos beszélgetést Daichi-val. Lehet, hogy elmondta az anyjának, szóval biztos most ő is utál. Most épp a barátnőmmel Mikoto-val együtt épp egy sakkjátszma kellős közepén járunk. A nagyapám szoktatott rá erre, én pedig azonnal tovább adtam a tudást a barátnőmnek. Ő velünk ellentétben igazi pompában él. Tengerkék színű szobájában selyempárnák és puha pamutból szőtt takaró borította, a legkiválóbb fából készült franciaágyat. A szobája tele volt szépítkező szerekkel, különféle ékszerekkel és persze rengeteg ruhával. Ahogyan az egy gazdag család gyermekétől elvárható.

- Sakk! - kiáltott fel Mikoto, mire feleszméltem.

- Bocs, de nekem ez most nem megy! - húztam el a szám. Pedig nem mondanám, hogy rossz játékos lennék, hisz a legjobbtól tanultam.

- Miért érzem úgy, hogy valami nyomja a szívedet?

- Mikor Daichi legutóbb nálunk járt, majdnem csókolóztunk, de nekem totálisan el kellett rontanom azzal, hogy gyakorlatilag elzavartam!

- Szóval erről van szó. Mióta tetszik neked Suzuki Daichi?

- Ezt egy szóval sem mondtam. Igazából magam sem tudom mit érzek. Egy biztos, hogy szeretnék róla minél többet megtudni, de így fogalmam sincs, hogyan! 

- Mikoto kisasszony, megérkezett a küldeménye! - hallottuk meg a komornyik hangját.

- Megumi, kérlek vedd át te! Semmi kedvem sincs lemenni! - megigazítottam a selyem köntösömet, ugyanis tegnap náluk aludtam és csak most volt időm lezuhanyozni. A hajam még kissé nedves volt és az új samponjuknak hála rózsaillat lengett körbe. Kiengedtem a kontyba fogott hajamat és lementem a nappaliba. Legnagyobb meglepetésemre, Daichi hozta a csomagot.

- Én csak meghoztam a teát, amit Mikoto-chan rendelt! - hebegte és közben végig a derekamra simuló köntösömet figyelte. Szerintem sikerült megint zavarba hoznom. Ez remek, úgy látszik neki is vannak ösztönei.

- Engem kért meg, hogy vegyem át. Egyébként jó is, hogy itt vagy. Ne haragudj a múltkoriért, csak kicsit meglepődtem, a helyzeten. Még egy fiú sem foglalkozott így velem.

- Szóval ezért? Én pedig már azt hittem...

- Hogy le akarlak rázni? Ugyan miért tenném? Semmi okom nincs rá, elvégre nem voltál udvariatlan vagy ilyesmi.

- Nem gondoltam azt, ne aggódj. Most inkább megyek, nem akarok zavarni! Tényleg, az anyám kérdezte, hogy nincs-e kedved teázni vele? Meglepte, hogy a napokban egyszer sem jártál nála!

- kétlem, hogy a múltkori után, még akarna látni engem.

- A múltkori után? Hisz nem történt semmi, vagy igen? Egyébként is, az anyámnak semmi köze ahhoz, amit teszek vagy nem teszek. Ez az én magánügyem, szóval ha amiatt aggótál, hogy elmondom az anyámnak mi történt, akkor alaposan félreismersz-

- Igazából nem is ismerlek, kétlem, hogy félreismernélek!

- Megumi, siess már, épp nyerésre állok! - hallottuk meg Mikoto hangját. Daichi elnézést kérve távozott, én pedig eltökéltem, hogy ma biztosan átmegyek Satomi-sanhoz. Sajnos nem tudtam befejezni a játszmát Mikoto-val, de megígértem neki, hogy sort kerítünk rá majd egy másik alkalommal. Szerencsére adott nekem ruhát, így nem kellett még hazamenjek, egyből mehettem is a teaházhoz. Ha már Satomi-san ennyire látni akar, nem utasíthatom őt vissza. Igaz Mikoto háza jóval messzebb volt a teaháztól, mint az enyém, de még így sem kellett túl sokat gyalogolnom a frissen leesett hóban.

- Satomi-san, megjöttem! - léptem be az ajtón, azonban a nőnek hűlt helye volt. Helyette csak Daichi tartózkodott ott, épp egy vázában helyezett el, néhány szál vörös rózsát. A teret belengte a frissen főzött zöld tea illata, még néhány csokihabos sütemény is jutott az asztalra.

- Mi ez az egész? - kérdeztem kíváncsian, mire Daichi csak félénken biccentett a fejével.

- Az anyám mondta, hogy készüljek el. Neki most el kellett mennie, azt mondta addig nyugodtan igyál és egyél a süteményekből, direkt ezért készítette!

- Na és te? Csak nem te lették a gardedám? - kérdeztem mosolyogva, mire ő is erőltetett magára valami mosoly félét. Leültem végül az asztalhoz, Daichi pedig odahozta nekem a már előkészített teát. Belekortyoltam a még forró italba és elfogott a melegség, amit mindig érzek, mikor itt vagyok. Olyan ez, mintha a második otthonom lenne.

- Én most megyek, nemsokára kezdődik a zongoraórám! - motyogta, mire felcsillant a szemem.

- Zongorázol? Az apukám is zongorázott, mikor még élt. Na és jó vagy benne?

- Nem is tudom, talán igen.

- Játszanál nekem valamit? - bólintott, majd elvezetett engem a vendégszobához, ahol egyedül egy kissé kopott zongora volt. Leült, majd felhajtotta és elkezdte játszani azt az altatót, amit az édesanyám dúdolt nekem lefekvés előtt. Olyan jó érzés volt hallgatni, visszaidézte a gyermekkoromat. Daichi ráadásul nagyon jól játszott, szóval tényleg egy élmény volt. Az viszont nagyon gyanús volt, hogy Satomi-san továbbra sem érkezett meg. Talán ezek ketten át akarnak verni engem? - Daichi-kun, nem úgy volt, hogy az anyukád hamarosan itt lesz?

- De igen, úgy tűnik még nem végzett. Ha már itt vagy, lenne kedved vacsorázni? - az ajkamba haraptam. Noha tényleg nagyon éhes voltam már, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Végül kénytelen voltam belemenni. Visszamentünk a vendégtérbe és nekiláttunk a vacsorának. Karfiol volt rizzsel, ami valami mennyei volt. Persze Satomi-santól nem is lehet mást elvárni.

- Anyukád nem is fog eljönni, ugye? - kérdeztem, mire Daichi kezében megállt a pálcika.

- Azt szerette volna, ha kettesben maradunk. Fogalmam sincs, hogy miért de mit számít? Tudod, jó érzés kettesben lenni veled. Te vagy az első, akit tényleg nagyon kedvelek és igazából szeretném, ha barátok lennénk! Persze. ha te ezt nem szeretnéd, akkor...

- Legyünk barátok! Azt hiszem nekem is jó, ha van egy fiú barátom is! - vajon tényleg rendben van ez így? Mindenesetre legalább egy barátot szereztem magamnak, remélem emögött nincs semmi hátsó szándék és jó barátok lehetünk, mi ketten.