Mire észbe kaptam, már el is jött a hétvége. Daichi meg én egyre többször kezdtünk el beszélgetni. Bár az iskolában úgy tett, mintha ott sem lennék és továbbra is szótlan volt, viszont a teaházban be nem állt a szája és mindig arról kérdezgetett, hol tartok a könyvben és hogy tetszik nekem. Ezt még azért meg kell szoknom, de azt hiszem menni fog. Most is Daichi-val vagyok a könyves boltban, ugyanis ő is eljött segíteni nekünk. Már végeztünk a pakolással, most épp az asztalnál ülünk, mindkettőnk kezében egy egy könyv van és bele vagyunk merülve a történetekbe.

- Daichi, hogy hívják azt a lányt a könyv kluból? - kérdeztem, miközven fel sem néztem a könyvből.

- Chinami a neve. Ő volt az egyetlen aki pátyolgatott, ezért kedveltem meg őt.

- Milyen szép neve van! Szerintem nem lenne rossz, ha...

- Ne kezd megint! Már mondtam, hogy nem érdekel engem úgy. Inkább olvass tovább, különben sosem fogsz a végére érni! - lökte meg kicsit a vállam, mire inkább visszatemetkeztem a könyvbe. Nem értettem Daichi miért ellenkezik az ellen annyira, hogy barátnője legyen. Pedig ennek a Chinami-nak biztosan tetszik, szóval miért is ne lehetnének egy pár? Viszont nem akartam veszekedni vele, úgy hogy inkább nem hoztam fel a dolgot. Még nagyban olvastunk, mikor bejött a nagyapám.

- Nahát, micsoda rend! Isten tudja mióta nem volt már ilyen rend ebben az üzletben. Daichi-kun, jó hatással vagy az unokámra, korábban elképzelhetetlen volt, hogy idejöjjön!

- Nagyapa, ne égess már be! Tudod jól, hogy jobb szeretek inkább a teaházban segíteni, az sokkal inkább nekem való munka! - végül is ez igaz volt. Nagyon szerettem figyelni Satomi-san munkáját és sokszor gondoltam rá, hogy esetleg én is nyitnék egy teaházat, ha nagyobb leszek. Persze ez most még csak egy álom, de örülnék neki, ha egyszer megvalósulna.

- Rendben, megértettem. Most inkább gyertek ebédelni!

- Igazából nekem jobb lenne mennem! Nem szeretnék zavarni!

- Ugyan már! Hallottam édesanyád gyengélkedik, szóval neki is jót fog tenni a pihenés. Gyere és ebédelj velünk! - végül Daichi bólintott és együtt mentünk a konyhába. Szerencsére négyen még elfértünk, bár elég szűkös volt a hely.

- Daichi-kun, örülünk, hogy mégis maradtál!

- Én pedig igazán nem akartam zavarni. Tudja, nem nagyon szoktak meghívni engem magukhoz. De nagyon jó itt lenni, főleg mikor a könyves boltban lehetek! - a mosolya olyan volt, mint egy kisgyereké aki épp most tért be a cukorka boltba. Miután befejeztük az ebédet, meg akartam mutatni Daichi-nak a rózsakertet, ami így tél idején is megtartotta a varázsát.

- Szereted a rózsákat? - kérdeztem tőle, miközben magamra vettem a kabátomat.

- Igen. Tudom kicsit lányos dolog meg minden, de nagyon szépek tudnak lenni! - elmosolyodtam, majd kiléptem a hátsó ajtón. Daichi végig ott volt a nyomomban, nehogy egy pillanatra is eltévedjen. Sejtettem, hogy elég ismeretlen neki a környezet, tekintve, hogy csak a könyvesboltig jutott, annál tovább sosem. A rózsakert tulajdonképpen egy melegház volt, ami télen nagyon kedvező volt a virágok számára, ugyanúgy vöröslöttek a rózsák, mimt nyáron. A kertünk közepén állt és aki arra járt, mind rácsodálkozott a különös látványra. - Milyen gyönyörűek! - Daichi tátott szájjal bámulta a vörös és fehér rózsákat.

- Nézd meg őket belülről! - bementünk és magunkba szívtuk a rózsák émelyítő illatát.

- Hihetetlen, hogy képesek így tűrni a kinti dermesztő hideget. Mikor gyerek voltam, a mamámmal nekünk is volt melegházunk, de mikor a mamám beteg lett, már nem volt idő arra, hogy foglalkozni tudjunk vele!

- Tudod, mikor egyedül akarok lenni, mindig idejövök. Itt minden olyan csendes és békés, nincs semmi, csak én meg ezek a csodaszép rózsák! - meg akartam fogni az egyiket, de pechemre alaposan megszúrtam vele az ujjam, a vérem pedig lecsöppent a hófehér talajra. Pont mint a hófehérkében. Daichi odalépett hozzám és a kezébe vettem az ujjamat. Kellemes borzongás járta át a testemet, mikor hozzámért. Olyan volt, mint a mesékben, mikor a hercegnő és a herceg először találkozik egymással és már akkor tudják, hogy ők ketten összetartoznak. Daichi elővett a zsebéből egy fehér kendőt és finoman az ujjam köré tekerte. A pillantásunk találkozott és csak némán álltunk egymással szemben. A szívem egyre erősebben kezdett verni és éreztem, hogy ezúttal én leszek a hősnő a saját történetemben.