Sajnos képtelen voltam odafigyelni az órákon. Egész végig az járt a fejemben, hogy milyen kapcsolatban állhat Daichi és az a lány. Hisz a két szememmel láttam, hogy mosolygott mikor meglátta. Sajnos túlságosan kíváncsi vagyok, így úgy döntöttem, magam kérdezem ki őt majd az ebéd szünetben. Mi ketten osztálytársak voltunk, azonban az idegen lány nem, így joggal gyanakodtam. Órák után, az ebédlőbe mentem. A hely különállt az iskolától és a szomszéd iskola diákjaival együtt ebédeltünk. Kicsit úgy nézett ki az ebédlő, mint egy tornaterem. Már elég sok diák tartózkodott ott, mikor megérkeztem. Általában Mikoto-val együtt ebédeltem, de ma beszélnem kellett Daichi-val. Szerencsére vittem magammal ebédet, így nem kellett még sorba is állnom. A szemeimmel rögtön keresni kezdtem Daichi-t. Az egyik hátsó asztalnál ült egyedül és épp ebédelt. Odamentem hozzá és megszólítottam.

- Leülhetek? - felnézett rám, majd mikor rájött, hogy én vagyok az, gyorsan lehajtotta a fejét. Végül bólintott egyet, majd arrébcsúszott, én pedig leültem mellé. - Figyelj, kérdezhetek valamit?

- Micsodát?

- Ki volt ma veled az a lány? Tudod, aki miatt olyan boldog lettél! - erre rámutatott a mellette lévő könyvre. Nem értettem az összefüggést a két dolog között. Végül felsóhajtott, majd a mögöttünk lévő plakátra mutatott, ami azt hirdette, hogy a könyv klub új tagokat keres.

- Szóval a könyv kluba jár?

- Igen, együtt járunk oda!

- Hát ez nagyszerű! Én azt hittem, hogy az a lány a barátnőd, vagy valami. Persze nem mintha érdekelne, csak...

- Nincs barátnőm! - szakított félbe épp jókor, már kezdtem hülyének érezni magam.

- Kár, pedig ő egy csinos lány, azt hiszem!

- Nekem nem ő tetszik!

- Akkor milyen lányok tetszenek neked? - hosszan elgondolkodott ezen. Csak nem azt akarja ezzel sugalni, hogy még sosem volt szerelmes? Mondjuk nem nagyon lepődnék meg rajta.

- Az olyanok, mint te! - hirtelen azt is elfelejtettem, amire épp gondolni akartam. Tényleg én tetszenék neki? Hiszen az ki van csukva. Nem az a típus, aki távolról figyel egy lányt, majd egy szép nap bevallja neki az érzéseit és akkor mindenki boldog lesz. Ezért is tartom kizártnak, hogy egy olyan lány érdekelné, mint én. Ebbe már nem akartam belemenni, így csak csendben nekiláttam az ebédemnek. Miután befejeztem, vissza is mentünk az órára. Daichi szokás szerint csak csendben jegyzetelt, csak akkor szólalt meg, ha épp a tanár őt kérdezte. Valamiért mindig is kívülálló volt tőlünk. Órák után jobbnak láttam hazamenni.

- Megjöttem! - kiabáltam be. A nagyszüleim épp ebédéltek. A konyhánk egyszerre étkező is volt. Nem voltunk túl gazdagok, így nem engedhettük meg magunknak a nagy teret.

- Nocsak, ilyen korán sosem szoktál otthon lenni!

- Tudom nagyi, de most hazakívánkoztam. Megyek a szobámba, olvasni.

- Mióta szeretsz te olvasni? Tudtommal nem ápoltok túlj jó viszonyt a könyvekkel.

- Igen, de Suzuki Daichi adott nekem egy könyvet és ki szeretném olvasni. Nem akarom megbántani őt azzal, hogy nem olvasom el.

- Nahát Daichi-kun adta neked? Ő egy igazán rendes fiú, örülök, hogy barátkoztok egymással!

- Nagyi, te honnan ismered őt?

- Tudod, elég sokszor jár a boltba olvasni és segíteni is szokott ha az ideje engedi! - nahát, ezt nem gondoltam volna. A nagyszüleimnek antik könyvesboltjuk van, ebből tartjuk el magunkat. Sokan látogatják így nincs okunk panaszra. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Daichi is közéjük tartozik. Végülis, nem is annyira rossz ez. Úgy döntöttem mégis kimozdulok és elmegyek Satomi-san teaházába. Már csak el kellett döntenem, mit vegyek fel. Végül, hogy ne járjak úgy mint a múltkor, egy lila hosszú ujju felsőt és egy vastagabb nadrágot vettem fel. Ezúttal egy halvány sminket is tettem az arcomra,  majd felvettem a vastagabb kabátomat és a csizmámat. Miután ez meg volt, a Daichi-tól kapott könyvel együtt a teaházba sétáltam. Mivel egy kis faluban élünk, igy szerencsére minden hely közel van hozzánk. Szerencsére az idő most közel sem volt annyira cudar, mint tegnap volt. Tisztában voltam azzal, hogy ilyen tájt volt a legnagyobb forgalom a teaházban. Csak remélni tudtam, hogy lesz még szabad asztal. Mikor megérkeztem, bekopogtam.

Nahát Megumi-chan, örülök, hogy látlak! - nyitott ajtót Hirose-san, aki alkalmanként besegített Satomi-sannak.

- Saki-san, miért nem engedi be Megumi-chant? Még a végén megbetegszik az a kislány! - hallottam meg Satomi-san vidám hangját. Végül beengedett, én pedig felakasztottam a kabátomat a fogasra. Ahogy sejtettem, már elég sokan voltak, de még volt szabad asztal. - Megumi-chan, teát szeretnél igaz?

- Igen, Satomi-san!

- Ülj le valahova és hozok neked egy finom zöldteát! - végül leültem az egyik asztalhoz és kinyitottam a Daichi-tól kapott könyvet. Épp belemerültem az amúgy roppant érdekes könyvbe, mikor észrevettem, hogy a pult mögött Daichi kíváncsian kémlel engem. Mikor meglátta, hogy a tőle kapott könyvet olvasom, elmosolyodott. Pont úgy, ahogyan reggel is. Kissé félénken odasétált hozzám. Ném csendben megállt és kissé megrebegtette az amúgy elég lányos szempilláját.

- Nem szeretnél leülni? - kérdeztem, mire bólintott és leült mellém.

- Hogy tetszik?

- Tessék?

- A könyv. Hogy tetszik a könyv? - szóval a könyv miatt lehetett ilyen boldog? Na ez elég érdekes.

- Nos, még az elején tartok, de eddig igazán érdekes a történet.

- Úgy örülök! Nekem ez a kedvencem, ezért adtam oda ezt neked! Boldog vagyok, hogy elolvasod!

- A nagymamámtól hallottam, hogy besegítesz a könyvesboltban.

Igen, nagyon szeretek ott lenni. A nagymamádtól mindig kapok egy szép könyvet ajándékba. Tudod, ezt a könyvet is tőle kaptam.

- Tényleg? Ez nagyszerű! - szóval akkor erről beszélt Satomi-san mikor azt mondta be nem áll a szája. Furcsa, hogy pont nekem nyílik meg ennyire, de azt nem mondhatnám, hogy zavar. Sőt, nagyon örülök, hogy legalább velem hajlandó beszélni.

- Meghoztam a teát. Hoztam egy kis sütit is! - jött oda Satomi-san.

- Mama, képzeld, Megumi-chan azt a könyvet olvassa, amit én adtam neki! - fülig ért a mosolya, ahogyan az anyjának ecsetelte, hogy a tőle kapott könyvet olvasom. Olyan aranyos volt, legszívesebben megcsipkedtem volna az arcát. Satomi-san rám kacsintott, én pedig elmosolyodtam.

- Daichi, mi lenne ha hoznál egy kis lekvárt a sütihez? Megumi-chan biztosan örülne neki!

- Rendben, máris hozom!

- Megumi-chan, nagyon köszönöm! Te vagy az első vele egykorú, akivel hajlandó beszélni. Kérlek továbbra is tartsd rajta a szemed! - bólintottam. Végül Daichi is visszajött, így a délutánom nagyon szuperül telt. Örülök neki, hogy egyre több dolgot tudok meg Daichi-ról, remélem egy nap majd jó barátok lehetünk mi ketten.