Mikor másnap felébredtem, Daichi karjai gyengéden ölelték át a testemet. A tegnapi napból jóformán annyi maradt meg, hogy leüvöltöttem szegény fejét, pedig ő csak fel akart engem vidítani. Felkönyököltem, majd a mellettem szuszugó fiúra pillantottam. Daichi annyit változott, mióta itt van. Noha mások elől továbbra is elzárja magát, a nagyszüleim és előttem nem. Kikeltem az ágyból majd magamra kaptam a köntösömet. Idő közben észrevettem, hogy még mindig a Daichi-tól kapott piros ruhát viselem. Kinyitottam a szobám ajtaját, a hideg levegő pedig elég rendesen megcsapta az arcomat.

- Megumi, jól érzed magad? Hisz úgy nézel ki, mint aki egész éjjel csak sírt! - láttam a nagyin, hogy komolyan aggódik értem és ez tényleg jólesett.

- Nagyi, szerinted én miért nem kellettem az apámnak? Miért csak Chinamit tekinti lányának?

- Fogalmam sincs, de ha előre tudom, hogy ez lesz, akkor már rég elmondtuk volna a dolgot. Ugye tudod, hogy mi nem akartuk azt, hogy szenvedned kelljen?

- Persze, hogy tudom nagyi. Csak olyan nehéz elfogadni, hogy apám sose szeretett. Hisz akkor nem hagyott volna el engem. De azt hiszem jobb is így. Egy ilyen ember mellett egyébként sem lett volna szerencsés felnőni! - kicsit magamba szívtam a tavaszi levegőt, majd visszamentem a szobámba. Daichi már fent volt és mikor meglátott engem, elmosolyodott.

- Látom már sokkal jobban vagy!

- Igen és ez neked is köszönhető. Ha te nem vagy, biztosan beleőrültem volna ebbe az egészbe.

- Hiszen te is mellettem voltál, mikor meghalt a mamám, gondolod, hogy magadra hagytalak volna ebben a helyzetben? - megráztam a fejem, majd visszabújtam mellé az ágyba.

- Tényleg, neked nem ma lesz a következő kezelésed?

- De igen. Ugye elkísérsz? Félek egyedül odamenni! - olyan ártatlanul nézett rám, hogy eszembe se jutott visszautasítani a kérését.

- Persze, hogy elkísérlek, de most siessünk, mert elkésünk az iskolából! - miután mindketten elkészültünk, egy gyors reggeli után el is indultunk az iskolába. Látszott, hogy Daichi már elég gyenge, amit nem is csodálok. Az orvos azt mondta le kell nullázni az immunrendszerét, így hosszabb időre a kórházban kell lennie. Gondolkoztam azon, hogy ott maradok majd vele és otthagyom az iskolát, de ezt a nagyszüleim úgyse engednék meg, szóval annyit tehetek, hogy mindennap suli után, egyenesen odamegyek majd a kórházba Daichi-hoz. Miután megérkeztünk az iskolába Daichi elköszönt tőlem, én pedig Mikoto-hoz mentem.

- Megu, valami baj van?

- Nincs, de miért kérded?

- Mert úgy nézel ki, mintha végig sírtad volna az éjszakát.

- Nagyon bonyolult dolog!

- Akkor igyunk meg egy teát és meséld el a legjobb barátnődnek, hogy mi történt!

- Szeretnék, de nem tudok. Daichi ma kezelésre megy és megkért, hogy kísérjem el!

- Akkor én is megyek. Persze, ha nem baj. - nos kétlem, hogy Daichi-nak problémát jelentene, ha Mikoto is velünk jönne. Legalábbis tudtommal nincs vele semmi baja. Az órák után el is indultunk a kórházba. Amíg Mikoto a szüleivel beszélt telefonon, addig én Daichit faggattam.

- Ugye nem baj, hogy Mikoto is velünk jön? Azt mondta szeretne beszélgetni velem.

- Nem baj, elvégre megígértem neked, hogy nyitottabb leszek mások felé.

- Ne magam miatt tedd meg, hanem saját magadért! Szeretném ha rajtam kívül is lennének barátaid, akikkel beszélgethetsz, olyan igazi pasis dolgokról!

- Igazad van, néha tényleg jó lenne egy igazi barát. Hé Megu, szerinted lehetnek még barátaim? Mármint a betegségem ellenére is?

- Persze, hogy lehetnek Daichi. Meglásd, ha egy kicsit nyitottabb vagy, lesznek majd barátaid! - mikor megérkeztünk, bekötötték Daichi gyógyszerét, amitől hamar elbóbiskolt. Így legalább egy kicsit beszélgethettünk Mikoto-val.

- Na jó, mi történt Megu?

- Képzeld, kiderült, hogy az apám nem halt meg a balesetben, csak lelépett!

- Ez most vicc? Hiszen mindketten meghaltak, nem?

- Úgy tűnik mégsem. A nagyiék azt mondták, a szüleim sokat veszekedtek, mert az apám keveselte a pénzt amit kerestek, valószínűleg ezért is lépett le. Persze az nem érdekelte, hogy velem mi lesz. De ez még nem is minden. Emlékszel Chinamira?

- A lány, aki szó szerint közölte, hogy szállj le Daichi-ról?

- Igen. Képzeld, kiderült, hogy ő a féltestvérem. Az apám elvette az anyját és ebből lett ő.

- Na és mióta tudod?

- Csak nem régóta. A nagyszüleim nem akarták elmondani, de meghallottam a veszekedésüket, szóval már tudom az igazat.

- És mihez fogsz kezdeni?

- Semmit. Nem érdekel az apám, felőlem akár meg is hallhatott volna. Ha már ennyire nem érdekeltem, akkor engem sem érdekel, hogy vele mi van. Jó életem van a nagyszüleim mellett, nem kell, hogy bárki is tönkretegye! - Mikoto elment teáért, addig én Daichi mellett maradtam. Olyan édesen és békésen aludt, hogy jó volt ránézni. Leszámítva, hogy súlyos beteg. Azt hittem nyugodtan kettesben lehetek Daichi-val, de tévedtem.

- Elnézést! - jött be Daichi nővére. Komolyan, ez a nő nem tudja megérteni, hogy Daichi nem tudhat az egészről?

- Minek jött? - kérdeztem és igyekeztem nyugodt maradni.

- Meg szerettem volna nézni, hogy van a kedvenc betegem. Nézd csak milyen aranyosan alszik Yu!

- Mondtam már, hogy a neve Daichi és nem Yu! Mikor érti már meg?

- Neked fogalmad sincs arról, mit élek át! Az öcsém itt fekszik és nem ölelhetem át, nem mondhatom meg neki mennyire szeretem!

- Hogy lehet ennyire önző? Talán rá nem gondol? Mit gondol mit fog érezni ha megtudja, hogy a nő aki felnevelte, akit szeretett nem a valódi édesanyja? Egyébként is, Daichi nagyon beteg és az állapotának abszolút nem tenne jót, ha most felzaklatnánk! - láttam hogy reagált arra, mikor Satomi-san meghalt és akkor még nem is tudtam a betegségéről. Daichi kezd egyre gyengülni, így nem szabad őt felzaklatni semmivel sem. Bárcsak ezt ő is megértené végre.

- Nézd, értékelem a segítséged, de mondok neked valamit: Kerül, amibe kerül de Yu vissza fog térni a családjához, távol ettől a koszfészektől! - azzal villantott rám egy gúnyos mosolyt és magamra hagyott. Na azt lesheti! Ha kell foggal körömmel, de harcolni fogok Daichiért!