Keserű érzéssel a torkomban sétáltam haza. Tisztában voltam azzal, hogy nem Chinami hibája, hogy az apám elhagyott, de mégsem bírok a közelében lenni, legalábbis egyelőre nem. Talán majd idővel meg tudom majd szokni a dolgot. Mikor megérkeztem, csak Daichi volt otthon. A nagyszüleim biztos elmentek vásárolni.

- Ilyen hamar megjöttél? Azt mondtad, hogy sétálni mész nem?

- Találkoztam Chinami-val és inkább haza akartam jönni.

- Beszéltél vele?

- Igen, egy kicsit. De megmondtam neki, hogy nem tudok elmenni a születésnapjára és jobb lenne ha nem beszélgetnénk. Azt mondta akkor tudta meg, mikor kiderült, hogy beteg. Nem tudom mit csináljak Daichi! - lehajtottam a fejem, hogy ne lássa mennyire kétségbe vagyok esve. Daichi magához ölelt, én pedig az arcomat belefúrtam a vállába.

- Ne ess kétségbe, mert nem vagy egyedül! Itt vagyok neked én meg a nagyszüleid, mi nem fogunk elhagyni téged!

- Mire is mennék nélküled Daichi! - elmosolyodtam és egy puszit nyomtam az arcára. Megfogta a kezem és bementünk a szobába. Az ágyamon,  egy nagyobb doboz hevert, egy rózsaszín szaténnal átkötve. - Hát ez meg? - néztem rá Daichi-ra, aki elmosolyodott.

- Nyisd ki! - lökte meg egy kicsit a vállam. Kinyitottam a dobozt, amiben egy élénkpiros ruha volt, a derekán egy piros és fehércsíkos masnival.

- Milyen aranyos! - vettem ki a ruhát a dobozból és magamhoz szorítottam. - Várj itt egy kicsit, mindjárt visszajövök! - beszaladtam a fürdőbe, ahol felvettem a ruhát, hozzá egy piros lapos talpú cipőt vettem fel. Kontyba fogtam a hajam és egy kis piros rúzst kentem az ajkamra. Mikor elkészültem, visszamentem a szobába. - Na, jól áll? - kérdeztem Daichi-tól, aki elismerően bólintott egyet.

- Nagyon csinos vagy benne! - magához húzott és megcsókolt. Bevallom pont erre volt szükségem, Daichi-ra volt szükségem. Miért is hittem, hogy egyetlen ártatlannak tűnő mondatával, újabb okot ad rá, hogy gyűlölhessem az egész világot.

- Tudod, nagyon szerencsés vagy!

- Szerencsés, miért? Mert az apám sosem szeretett és amint alkalom adódott rá, megszabadult tőlem, hogy gazdag nővel lehessen? Hát akkor tényleg nagyon szerencsés vagyok!

- Nem így értettem, Megumi!

- Tudom jól, hogy értetted. A fenébe is, miért kellett a nagyszüleimnek felhozniuk előttem ezt a dolgot? Annyira bánom már, hogy az az ember nem halt meg! - sziszegtem a fogaim között és már valósággal remegtem az idegességtől. Daichi próbált megölelni, de én ellöktem magamtól. Valamivel muszáj volt levezetnem az idegességem, ezért felkaptam a közelben lévő vázát és a falnak hajítottam. Ripityára törött, nekem pedig össze csuklottak a lábaim és a földre zuhantam.

- Megumi! - Daichi leggugolt elém és magához ölelt.

- Elegem van már Daichi!

- Ne aggódj, minden rendben lesz, én itt leszek melletted!