Tegnap este sírva aludtam el, ami ma azt eredményezte, hogy ma belázasodtam. Nem akartam beszélni a nagyszüleimmel, szóval vacsorázni sem mentem ki. Daichi jófej volt és nem nyaggatott a kérdéseivel. Mikor felébredtem zúgott a fejem és rázott a hideg. A takaróm alá bújtam, de semmit sem használt.

- Hé, hoztam gyógyszert! - jött be a szobába Daichi és a kezembe nyomott egy fehér pirulát és egy pohár vizet. Lehajtottam a gyógyszert és kicsit megtöröltem a szám.

- Miért történik ez velem Daichi? - rá néztem, ő pedig leült mellém és magához húzott.

- Tudom, min mész keresztül, az én apám sem volt kíváncsi rám! - oh, ha tudnád az igazságot, nem ezt mondanád.

- Ez nem sokat segít, de értékelem, hogy próbálsz megvígasztalni! - nyomott a halántékomra egy puszit és a vállára hajtotta a fejemet. Egyszerre sokkal jobban éreztem magam. Nem tudom, hogy a gyógyszer, vagy Daichi közelsége tette, mindenesetre valóban jobban éreztem magam. Úgy döntöttem, kicsit kiszellőztetem a fejem és elmegyek sétálni. Daichi el akart kísérni, de megkértem, hogy inkább maradjon otthon. Muszáj volt egy kicsit egyedül lennem, ki kellett hevernem a tegnap történteket. Úgy döntöttem, elmegyek és megnézem mi lett a teaházzal. Meglepő módon, még a nyitva tábla állt kint, bár egy lélek sem volt az épületben. Eszembe jutott, hogy esetleg ha kipofoznánk, talán újra meg lehetne nyitni a helyet. Daichi biztosan örülne neki. Magamba szippantottam a friss levegőt és leültem a teaház elé. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, de nem igazán sikerült. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Chinami és én testvérek vagyunk és, hogy az apám eldobott, mint egy koszos rongyot.

- Te meg mit csinálsz itt? - felnéztem és Chinami állt velem szemben. Vajon ő hogy került ide?

- Azt hittem, csak én szoktam erre felé sétálni! - motyogtam és igyekeztem nem rá nézni.

- Csak erre jártam és megláttam a teaházat. Régebben sokat jártam ide! - hát persze, hiszen mindig Daichi közelében volt. Meg sem lepett, hogy ezt mondta.

- Chinami-chan, sajnálom de mégsem tudok elmenni a születésnapodra! Tudod, a nagyszüleim nem érzik túl jól magukat és nekem kell gondoskodnom róluk! - nem szeretek hazudni, de nem akartam egy légtérben lenni az apámmal. Bármit csak azt ne. Még a végén olyat mondanék, amit esetleg megbánok.

- Nincs semmi baj, sajnálom ami a nagyszüleiddel történt! De ugye majd valamikor meglátogatsz, ugye?

- Nem hiszem, talán az lenne a legjobb, ha nem beszélgetnénk többet! - felálltam és el akartam futni, de egyetlen mondatától földbe gyökerezett a lábam.

- Azért, mert az apám annak idején elhagyott? - hátra néztem, de képtelen voltam megszólalni. Nem akartam ezzel kapcsolatban semmit sem mondani, épp elég volt az amit megtudtam. - Ha ezért nem akarsz beszélni velem, akkor azt nagyon sajnálom!

- Mióta tudod?

- Mikor beteg lettem, akkor jöttem rá a dologra. Sajnálom, ha annyira nyomultam, de szerettelek volna megismerni. De ahogy látom, te nem tudtál a dologról.

- A nagyszüleim tegnap mondták el az igazat. Először nem is akartam elhinni a dolgot. Hihetetlen, hogy az apám képes volt megcsalni az anyámat. Tudom, hogy ez nem a te hibád, de nem szeretnék se erről se másról beszélni veled. Meg kell emésztenem a dolgokat, remélem megérted. Akkor én most megyek is! - biccentettem egyet a fejemmel és hazamentem. Nem bírtam tovább ezt az egészet, csak otthon akartam lenni azokkal, akik tényleg szeretnek engem.