Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon Chinami tényleg csak barátkozni akar velem, vagy van valami hátsó szándéka. Igyekeztem elhesegetni az utóbbit, de nem nagyon sikerült. Út közben észrevettem egy kislányt, aki épp a szülei kezét fogta és összeszorult a szívem. Akaratlanul is eszembe jutottak a szüleim és, hogy milyen tragikus módon veszítettem el őket. Mikor megérkeztem, hangos zajt hallottam meg. Bementem és a falhoz húzódtam. Most először hallottam veszekedni a nagyszüleimet.

- Szerintem már épp elég idős ahhoz, hogy megtudja az igazat.

- Jaj apjuk, szerinted mit szólna ha megtudná, hogy az apja megcsalta az anyját? - szóhoz sem jutottam. Először arra gondoltam oda megyek hozzájuk és követelem, hogy mondjanak el mindent, de képtelen voltam rá, így kiosontam a házból és a rózsakertbe mentem. Nem lepett meg, mikor Daichi-t ott találtam. Épp a nyomorúltakat olvasta. Na most bizony tényleg elég nyomorultúl érzem magam.

- Megu, máris megjöttél? - nézett fel a könyvből. - Történt valami?

- Chinami meghívott a születésnapjára.

- Tényleg? Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vagytok!

- Azt mondta szeretné ha barátok lennénk, ezért hívott meg.

- Ez nagyon jó. Chinami rendes lány, szerintem jó barátok lesztek. De biztos nincs más? Olyan szomorúnak tűnsz.

- Nem, tényleg nincs más! Na és te, nem unatkoztál?

- Viccelsz velem? A nagyszüleid nem hagyták, hogy unatkozzak? - a nagyszüleim? A hallottak után már abban sem vagyok biztos, hogy ők a nagyszüleim.

- Örülök, hogy jól érzed itt magad. Mi lenne, ha elmennénk sétálni?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Az előrejelzések szerint nagy eső várható, szóval jobb lenne, ha most inkább maradnánk! - keservesen bólintottam és igyekeztem elfoglalni magamat a rózsákkal. Legalább addig sem kellett azzal foglalkozzak, amit a nagyi mondott a nagyapának.

- Gyerekek, gyertek be, nemsokára itt a vihar! - hallottam meg a nagyi hangját és összerezzentem. Nem akartam ott lenni egy légtérben velük, legszívesebben elszaladtam volna. Végül bementem és igyekeztem nem szólni semmit, amivel elárulhattam volna magam. Az ebéd marha curry volt, ami nálunk nagyon gyakori. Ebéd közben egy szót sem szóltam, pedig általában ezerrel csacsogok valamiről. Ezt a nagyszüleim is észrevették.

- Megumi, mi bajod van? - kérdezte a nagyapám, mire letettem a kanalat a kezemből.

- Van valami amit el akartok nekem mondani, igaz? Talán jobb lenne ha elmondanátok! - nem mondtam, hogy már tisztában vagyok vele, de nem is ez volt a lényeg.

- Azt hiszem, én most inkább bemegyek a szobába! - Daichi fel akart állni, de én nem engedtem neki.

- Nem baj, ha te is hallod, engem igazán nem zavar! - végül Daichi maradt, a nagyi pedig belekezdett a dologba.

- Kicsim, tudod a szüleid kapcsolata nem volt olyan boldog és harmónikus, mint ahogyan azt te láttad. Előtted igyekeztek titkolni, de nagyon sokat veszekedtek és sose értettek egyet. Ez az egész odáig fajult, hogy az apád találkozott egy másik nővel és megcsalta az anyukádat! - meghűlt a vér az ereimben. Soha nem gondoltam volna az apámról, hogy bármikor is megcsalná az anyámat. Mindig boldogok voltak, akkor mégis miért történt ez meg?

- Ez nem igaz nagyi! Apa soha nem csalta volna meg a mamát!

- Van bizonyítékunk rá! Abból a kapcsolatból, született egy húgod!

- Tessék? Ez nem lehet igaz! Mondjátok, hogy ez nem igaz! - a könnyeim kicsordultak és még Daichi sem tudott megvígasztalni. Össze voltam zavarodva és fájt amit megtudtam az apámról.

- Hogy hívják azt a lányt? Gondolom tudjátok, igaz?

- Chinami a lány neve, kicsim! - Chinami? Ez biztos csak valami vicc! Akkor lehet, hogy ő már tisztában volt azzal, hogy testvérek vagyunk és ezért akart közeledni hozzám? Nekem ez az egész már túl sok volt.

- Miért csak most mondtátok el? Könyörgöm, nem vagyok már gyerek! Van még valami, vagy elmehetek?

- Nos, az apád nem halt meg! A baleset csak egy ürügy volt neki, hogy Chinamo-chan anyjával lehessen.

- Ezek után, már semmin sem lepődök meg. Tudjátok mit? Talán jobb lett volna, ha az az utolsó rohadék meghalt volna és nem dob el magától mint valami koszos rongyot! - dühösen felálltam az asztaltól és bementem a szobába és magamra zártam az ajtót. Jelen pillanatban senkit sem akartam látni, mert már elegem lett az egész világból.