Nagyon megijedtem. Nem tudom miért nem tudja megérteni, hogy Daichi nem tudhat az egészről. Megszorítottam Daichi kezét, mire mélyen a szemembe nézett. Nem mondtunk többet. Daichi azért, mert nem tudott, én pedig azért mert féltem, hogy ennek az egésznek az lesz a vége, hogy kibököm Daichi-nak, hogy ő Nao öccse. Nao feltette a gyógyszeres tasakot az infúziós állványra és magunkra hagyott minket.

- Megu, neked is furcsa volt a nő? - nézett rám Daichi, mire megráztam a fejem.

- Talán csak képzeled. Én semmi furcsát nem láttam benne!

- Mégis miért jöhetett ide? Hisz ez nem egy olyan nagy kórház, mint amiben eddig dolgozott.

- Talán csak közel akart lenni valakihez. Te ezzel most ne foglalkozz, inkább pihenj egy kicsit. Azt hiszem még itt leszünk egy darabig. - amíg ő pihent, addig én igyekeztem kitalálni valamit, hogy Daichi ne jöhessen rá a dologra.
A napok rohamosan teltek és beköszöntött a tél. Daichi-n szerencsére, még nem mutatkoztak a tünetek. Az idő szeszélyesebb, mint lenni szokott. Egyszer még hideg van, máskor pedig ezerrel süt a nap. Ma kellemes idő van, így Daichi és én a rózsakertben vagyunk. Én épp pár virágot ültetek el, míg Daichi egy székben ülve olvas.

- Nem fogsz elkésni az iskolából? - nézett rám, mire letettem a kezemből a kis ásót.

- Nem fogok, ne aggódj. Terveztem is már menni. Te pedig csak pihenj, ameddig csak lehet! - nyomtam egy puszit az arcára és már mentem is volna, ha nem kapja el a kezemet.

- Ha már te meg én egy pár vagyunk, nem másképp kellene búcsúzkodnunk? - felállt és nyomott egy csókot a számra. Nagyon meglepett, hogy az eddig szende és visszahúzódó Daichi, ilyet tesz. Persze azt nem mondom, hogy nem esett jól a dolog. Egyébként, Daichi meg én az iskolában sem titkolózunk. Kocsit furcsán néznek ránk, de engem ez a legkevésbé sem érdekel. Miután megérkeztem az iskolába, rögtön belebotlottam, Mikoto-ba.

- Megu, már azt hittem be se jössz!

- Ne aggódj, egy napot se hagynék ki. Tessék, ezt neked hoztam! - nyomtam a kezébe, egy rózsavízzel teli kis üveget.

- Nahát, pont erre volt szükségem! Tudod, van egy fiú akit le akarok venni a lábáról és szerintem, ez segíthet. Nem hiába vagy te a legjobb barátnőm, mindig kitalálod a gondolataimat. - megölelt, én pedig elmosolyodtam. Folytattuk volna a beszélgetést, de legnagyobb bánatomra Chinami jött oda hozzánk.

- Minami-chan, beszélhetünk? - Mikoto biccentett és kettesben hagyott minket.

- Mit szeretnél tőlem?

- Csak szerettem volna, hogy tudd engem nem zavar, ha te meg Daichi együtt vagytok, de szeretnék továbbra is a közelében lenni.

- Tudok róla, miért voltál vele annyit, Daichi mindent elmondott. Nekem igazán nem baj, ha beszélgetsz vele, vagy valami! - ez igazából nem teljesen volt igaz, de szeretném ha lenne Daichi mellett valaki, aki ismeri ezt a betegséget, mert ő is keresztülment rajta.

- Örülök, hogy elmondta. Én szeretném, ha te meg én barátok lennénk, szóval meghívnálak a születésnapomra! - a kezembe nyomott egy aranyszínű, hófehér szegélyes meghívót, amit bizonytalanul bár, de elvettem. Fogalmam sem volt mit tegyek. Elfogadjam a barátságát és végre zárjam le ezt az egészet és ha ez csak egy trükk, hogy Daichi közelében lehessen?

- Köszönöm a meghívást, el fogok menni! - Nos, ezt csak úgy tudhatom meg, ha utána járok a dolognak.