Szóhoz sem jutottam. Mégis ki lehet az a Yu? Egyáltalán mi köze a nővérnek Daichi-hoz? Nem haboztam sokat, tudnom kellett az igazságot.

- Mégis mi a fenét csinál? Ugye tudja, hogy ez etikátlan? - tudom talán nem így kellett volna kezdeni, de nem tudtam mást mondani.

- Félreérted a dologot. Ő Yu, az öcsém akit már évek óta keresünk! - ledöbbentem. Persze valami ilyesmire számítottam, plusz ott volt az a sok hasonlóság, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Szegény Daichi már annyi rosszat átélt, hogy nem engedhettem, hogy még több szörnyűség érje.

- Én ezt nem hiszem! Daichi-t elhagyta az apja, mikor még meg sem született! Ne akarja bemesélni, hogy az öccse, mert nem az! Ő Suzuki Daichi érti?

- Kérlek, had magyarázzam meg! Amikor anyám terhes volt az öcsémmel, volt egy Satomi nevű barátnője, akinek nem lehetett gyereke. Aztán mikor Yu megszületett Satomi elvitte magával és hibá keresték a szüleim, nem találták meg. Még a házasságuk is ráment erre! Biztos vagyok benne, hogy ő Yu az öcsém, akit évek óta keresünk! Kérlek, ne tagadd meg tőlem az esélyt, hogy az öcsémmel lehessek. Ha elmondanánk neki az igazat talán...

- Az eszébe se jusson! - szakítottam őt félbe. - Daichi nem tudhat róla semmit. Most vesztette el a nőt aki felnevelte, ráadásul ott van neki ez az átkozott betegség is. Nem engedem, hogy még valami tönkre tegye az életét, érti?

- Szóval szereted őt? A barátnője vagy, igaz? Ezért akarod ennyire megvédeni őt, igazam van? - arcul csapásként ért a felismerés. Tényleg úgy nézek ki, mintha a barátnője lennék? - borzasztó nagy gombóc volt a torkomban, valósággal égette a torkomat.

- Én csak...meg akarom őt védeni, mert ha szenvedni látom megszakad érte a szívem! - kibuggyantak a könnyeim és elsírtam magam. - Értse meg, hogy Daichi soha nem tudhatja meg, úgyse fogadná el a dolgot, ha elmondja azzal csak annyit ér el, hogy még jobban magába fordul mint eddig.

- Rendben, nem mondok neki semmit. De kérlek, legalább folytassátok itt a kezelését! Ez egy nagyon jól felszerelt kórház és rendesen, steril körülmények között zajlana a kezelése! - nos ez már más tészta volt, de ezt át kellett még gondolnom, hisz nem a szomszédban van a kórház, ráadásúl így tél idején elég hideg is van, nem akarom, hogy Daichi esetleg megbetegedjen.

- Ezt még átgondolom. Most kérem menjen el, majd én vigyázok rá! - végül a nővér elment, én pedig kettesben maradtam Daichi-val. - Ne aggódj, nem engedem, hogy bárki megbántson! - nyomtam egy puszit a homlokára és megfogtam a kezét.

- Megu! - nyöszörögte és kinyitotta a szemét.

- Hogy érzed magad Daichi?

- Már sokkal jobban, de nagyon éhes vagyok! - elmosolyodtam és kivettem a táskámból a megmaradt csokit amit az egyik üzletben vettem. Kivettem belőle egy szemet és a szájába nyomtam, ő pedig szép lassan elnyammogta.

- Remélem ez elég lesz mára, holnap úgyis hazamehetünk.

- A nagyszüleid nem fognak haragudni ránk?

- Az orvos szólt nekik, szóval nem. Ne aggódj, inkább aludj még, hogy kipihenhesd magad! - megsimogattam az arcát, mire becsukta a szemét és szép lassan elaludt.

Másnap kora reggel ébresztették Daichi-t, hogy megvizsgálják. Szerencsére már nem volt semmi baja, szóval hazaengedték. Nao nővér is ott volt, így újra gombóc nőtt a torkomba.

- Végre mehetünk haza! Nem szeretem a kórházakat! - nyöszörögte Daichi, mire elmosolyodtam.

- Figyelj, mi lenne ha mostantól itt kezelnének? Talán jobb lenne mert sokkal felszereltebb a hely. Majd én elkísérlek a kezelésekre, szóval nem leszel egyedül!

- De Megu, hiszen nagyon messze van. Nem szeretném ha miattam aggódnának érted a nagyszüleid! Jó nekem a mostani kórházban is! - nem volt mit tenni, Daichi nem akart ide járni. Remélem ezt a nővér is fel tudja fogni és nem erőlteti ezt tovább. Miután az orvos elment összecsomagoltunk és hazafelé vettük az irányt. Otthon csak az üres lakás fogadott. A nagyi hagyott egy cetlit, hogy elmentek a boltba ebédnek valót venni de sietnek vissza. Így Daichi meg én kettesben maradtunk. Amíg ő épp a vásárolt könyvét olvasta, addig én a leckémmel ütöttem el az időt. Igyekeztem elterelni a figyelmem, de akarva akaratlanul is Daichi családja jutott az eszembe. Szegény fiú nagyon kiborúlna ha rájönne az igazságra. Talán tényleg jobb ha egyelőre ez titok marad előtte.

- Mit csinálsz Megu? - jött oda hozzám Daichi és azokkal a nagy boci szemeivel végig a könyveimet nézte.

- Csak leckét írok. Olvass csak nyugodtan, ne is foglalkozz velem!

- De én szeretnék foglalkozni veled! - egyenesen a szemébe néztem, amiben a szomorúság csillogott. - Azt akarom, hogy mindig mosolyogj, mert ez a legjobb gyógyszer arra, hogy meggyógyuljak!

- Ha mindig mosolyogni fogok megígéred, hogy nem foglak elveszíteni? Te vagy az első aki ilyen közel került hozzám és nem akarlak elveszíteni Daichi! - könnybe lábadt a szemem, mire Daichi magához húzott és egy puszit nyomott a szám szélére. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amit soha életemben nem akarok elfelejteni.