Nagyon kétségbe voltam esve. Fogalmam sem volt, hol van a közelbe vagy van-e egyáltalán kórház itt a közelben. Csak néztem körbe, hátha valakitől segítséget tudok kérni. Végül leszólítottam egy negyven év körüli nőt.

- Elnézést, kérem tudna segíteni? A barátom nagyon rosszul van! - mutattam rá az eszméletlen Daichi-ra, mire a nő odaszaladt hozzá.

- Persze, de mi történt?

- Vérzett az orra, aztán elájult. Kérem segítsen rajta! - végül útat törtek a könnyeim és elsírtam magam. Kétségbe voltam esve és magamat hibáztattam, elvégre ha nem mondom neki, hogy menjünk akkor most ez nem történik meg.

- Segíts elvinni a kocsiig! Innen nincs messze a kórház, de autóval hamarabb ott leszünk! - bólintottunk, majd talpra állítottuk az ájult Daichi-t és a nő kocsijába tettük, ahol ott volt egy férfi is, feltehetőleg a férje. Én ott ültem hátul, Daichi feje pedig az ölemben volt. - Drágám siess ahogy csak tudsz, be kell vinnünk ezt a fiút a kórházba! - a férfi már rálépett volna a padlógázra, rám viszont pánik tört. Eszembe jutott, hogy a szüleimnek is a csúszós utak miatt kellett meghalnia. Nem élném túl, ha megint keresztül kellene mennem ezen.

- Kérem, ne menjenek olyan lassan! A szüleim a csúszós utak miatt haltak meg, nem szeretném újra átélni! - a nő fájdalmasan bólintott, majd elindultunk. Út közben igyekeztem felébreszteni Daichi-t aki azonban csak eszméletlenül feküdt az ölemben. Attól féltem mire megérkezünk már túl késő lesz. Mikor aztán végül mégis megérkeztünk, a házaspár segített becipelni Daichi-t a kórházba.

- Mi történt? - szaladt oda hozzánk az egyik orvos.

- Leukémiája van doktor úr! Vérezni kezdett az orra, aztán egyszer csak elájult!

- A betegsége kezdetén van még?

- Azt hiszem, vagyis nem tudom!

- Hogy hívják az orvosát? - amíg én lediktáltam az orvosnak az egyetlen rákkal foglalkozó orvost a környékünkön, addig elvitték Daichi-t egy kórterembe. Nagyon ki voltam bukva, legszívesebben helyet cseréltem volna vele. Szerencsére nem várakoztattak túl sokáig.

- Doktor úr, ugye jobban lesz?

- Igen, nem kell aggódni. Kapott gyógyszert ha lecsöpög és felébred, akkor sokkal könnyebb lesz. Egyébként el tudnád mondani a címét, illetve a nevét? - miután minden adatot lediktáltam, bemehettem Daichi-hoz. Ő még mindig mélyen aludt, de legalább tudtam, hogy jól lesz és ez örömmel töltött el. Ott ültem az ágya melletti széken és fogtam a kezét. Hihetetlen, hogy milyen puha és meleg volt. Reméltem, hogy minél hamarabb felébred és elmehetünk innen. Egyszer csak éreztem, hogy valaki egy puha anyagot terít a hátamra. Hátra fordultam és egy fiatal nő állt velem szemben. Azt már rögtön észrevettem, hogy ápolónő és azt is, hogy egyetemista lehet még.

- Nagyon megijedtél, igazam van? - bólintottam, mire elmosolyodott és ránézett Daichira. - Engem kértek meg, hogy figyeljek rá és szóljak, hogy ha felébred.

- Akkor nekem el kell menjek?

- Ha maradnin szeretnél, annak semmi akadálya. Tudod, nekem is van egy ilyenkorú öcsém, de még soha nem láthattam.

- Ezt meg, hogy érti?

- Először is a nevem Nao és kérlek tegezz nyugodtan! Egyébként hosszú történet a lényeg, hogy nem nevelhették fel a szüleim, egy idegennél kellett felnőnie! - bólintottam, majd a Nao nevű ápolónő folytatta. - Egy kis lakást bérlek a barátommal és a szomszéd lakásban lakik az édesapám. Ő már elég öreg, ráadásul egy éve gyógyúlt fel teljesen.

- Mi baja volt?

- Leukémia. Ugyanaz volt a betegsége, mint ennnek a srácnak! - véletlen lenne, hogy pont ugyanaz a betegsége volt, mint Daichi-nak? Ráadásul ott van még az a dolog is, hogy az az ember nem nevelhette fel a fiát. Olyan furcsa volt nekem ez az egész, de igyekeztem elhesegetni az ostoba gondolatokat. Fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, hisz nem is ismerem. Így csak bólintottam minden egyes mondata után. Reméltem megelégszik ennyivel és nem kell majd nekem is hozzászólnom a dologhoz. - Nem vagy álmos? - kérdezte, mire bólintottam.

- Gyere, mutatok egy helyet, ahol tudsz pihenni! - elengedtem Daichi kezét majd felálltam és követtem Nao nővért. Daichi kórtermével szemben volt egy apró szoba ággyal és egy kis asztalkával, oda vezetett.

- Köszönöm, de nem kellett volna!

- Ugyan már ennyi aggodalom után rád fér a pihenés. Ne aggódj a doktor felhívta a nagyszüleidet, hogy most itt vagytok, szóval miattuk se aggódj, jó? - bólintottam, majd a párnára hajtottam a fejem és megpróbáltam aludni. Durván 2 óra alvás után azonban nem bírtam tovább, meg kellett nézzem mi van Daichi-val. Talán jobb lett volna, ha inkább nem teszem, mert olyanra derült fény, aminek talán nem kellett volna. Láttam ahogy Nao megsímogatja Daichi arcát és közben végig mosolygott.

- Végre megtaláltalak, Yu! - Yu? Mégis ki lehet az a Yu? De ami talán a legfontosabb, mégis mi köze van Daichi-hoz? Valaki magyarázza meg mi a fene ez az egész!