Fagyos volt az idő, azon a hideg téli estén. Szállingózott a hó, én pedig reszketve trappoltam végig a hóban. A hosszú kabátom sajnos elég vékony volt, így nem óvott meg a hidegtől. Földig érő szoknyám alja már nedves volt az elolvadt hótól. A hidegtől vöröslő kezeimben szorongattam a pirulás üveget, benne a Satomi-sannak szánt gyógyszerekkel. A lépteim egyre jobban elnehezedtek, mikor végre megérkeztem a teaházhoz. Ez a teaház volt talán a környék legjobbja. Mikor belépett, az embert kellemes látvány fogadta. Alacsony faasztalok voltak szépen egymás mellett, a falakon drága festmények függtek. A házat egy középkorú nő Satomi vezette, aki rendkívül művelt és szeretetteljes nő volt. Noha a ház maga hangulatos volt, most mégis nyomasztónak hatott.

- Satomi-san, meghoztam a gyógyszerét! - léptem be az ajtón, majd igyekeztem felmelegíteni magam.

- Megumi-chan, erre semmi szükség nem volt! - Satomi-san úgy nézett ki, mint hófehérke a mesében: Hosszú, fekete haját általában kontyba fogva hordta, sápadt fehér bőrét pedig még jobban kihangsúlyozta a rúzstól vöröslő ajka. Fehér yukatát viselt, a derekán egy vastag, piros övvel.

- Ugyan már, kérem ne aggódjon emiatt. Épp a közelben voltam és gondoltam bemegyek a patikába.

- Nagyon hálás vagyok azért a sok segítségért! Mit szólnál egy teához? Látom, nagyon átáztál! - megsimogatta a karomat, majd elvonult teát főzni. Kózben levettem a kabátomat és leültem az egyik asztalhoz.

- Anya, mi volt ez a zaj? - lépett be Satomi fia, Daichi. Az elég szótlan, barna hajú és szemű fiú velem egyidős volt. Frufruja a szemébe lógott, egyszerű szürke, vékony pulóverben és szürke nadrágban volt. Mikor meglátott, kicsit megilletődött. Biccentettem a fejemmel, amit viszonzott is.

- Nahát Daichi, felébredtél? - jött vissza Satomi-san. Az egyik kezében zöldtea levelekkel, a másikban pedig egy porcelán teás kancsóval. A keze remegett, ahogy az asztalhoz sétált. Satomi-san nagyon betegeskedő volt és ez csak egyre rosszabb lett.

- Megumi-chan, csak meghozta a gyógyszeremet.

- Szólhattál volna neked is, mégis csak a fiad vagyok!

- Igen tudom, de nem akartalak zavarni a tanulásban! Mi lenne ha hoznék egy kis kekszet is? Az most jót fog tenni! - végül ismét a konyhába ment. Daichi leült velem szembe, majd kínos csend telepedett ránk. Az ujjaimmal elkezdtem dobolni az asztalon, mire Daichi a tenyerét ráfektette az enyémre. Megborzongtam az érintésétől. Valójában mindig ezt éreztem a közelében. Mikor látta, hogy még mindig didergek felállt, majd hozott egy takarót és rámterítette. A takarónak nagyon kellemes anyaga volt. Összehúztam magamon, hogy kevésbé fázzak. Őszintén szolva elég nyomasztó volt ott ülni. Az egész helyiség üres volt és látott már jobb napokat is, annyi szent. Azzal tisztában voltam, hogy ez nem csak egy egyszerű teaház. Hisz itt élt Satomi-san és Daichi, plusz volt egy külön könyvtára is az épületnek. Szerencsére nem kellett némán figyelnünk a másikat, mert visszajött Satomi-san egy nagy tálca mézes kekszel. Leült hozzánk és a kezébe vette az egyik csészét. Diachi elvett egy kekszet és szép komótosan megette.

- Na és mond csak, hogy vannak a nagyszüleid?

- Jól vannak, köszönöm, hogy megkérdezte! - valójában csak nagyszüleim vannak, a szüleim még kiskoromban meghaltak. De nem panaszkodhatok, hisz így is rengeteg szeretet kapok.

- Daichi, ne légy udvariatlan, mondj te is valamit! - bökte oldalba a fiút, mire az nagyra nyílt szemekkel feltekintett. A nagy szemei a kiskutyánkra emlékeztetett, ráadásul a pillantása szinte lélekbehatoló amitől akaratlanul is gombóc nőtt a torkomban.

- Ugyan, ha nem szeretne beszélni, akkor nem kell! - motyogtam az orrom alatt.

- Ne haragudj rá, általában nem ilyen. Vannak napok, mikor annyit csacsog, hogy alig lehet leállítani! - Valóban így lenne? Én valahogy nem így láttam. Általában mindig visszahúzódó volt és csak akkor beszélt, ha nagyon muszáj volt neki. 

- Ugyan már, semmi gond! Én már úgyis épp menni készültem. Már elég késő van ideje hazamennem. Tudja a nagyszüleim biztosan aggódnak már miattam! 

- Sajnálom, hogy feltartottalak, rettentően szégyenlem magam. Viszont ilyen időben csak még jobban megfáznál. Mi lenne, ha itt töltenéd az estét, én pedig beszélek a nagyszüleiddel, hogy ne aggódjanak miattad!

- Nem akarok zavarni, inkább haza megyek!

- Ugyan már, egyáltalán nem zavarsz minket, igaz Daichi? - ő csak bólintott, majd a kezével megfogta a csuklómat és már vonszolt is be engem a vendégszobába.