0 – Prológus - Eszménykép

Amikor elveszted saját magad,
Megkeserítve érzed magad.
Amikor elveszted saját tested felett az uralmat,
Úgy érzed, valaki elvette tőled a legfontosabb hatalmat.

De miért is érzünk így?

Kezdetben azt mondhattam, hogy én vagyok, én s egyedül. Önmagam vagyok és senki más, de magányos. Mégis, még ha nem is osztozkodtam senkivel tulajdonságaimon és személyiségemen, nem éreztem magamat egyedinek. Pedig az voltam.

Mindannyian egyediek vagyunk. (Voltunk.)

Arcvonásaink senki máséra nem hasonlítanak. Sajátjaink, akármennyire is azt sulykolják belénk, hogy mi aztán mennyire is hasonlítunk családunk megidősödött tagjaira, vagy éppen csak egy jöttment idegenre, netalán valami furcsa kis tárgyat, egy virágot, talán muzsikaszó kecsesen dallamívet csókoló hangját találják hozzánk illőnek. Vannak közös pontok, közös ráncok arcunkon, közös illatok és színek, közös jellemvonások, de sosem ugyanolyanok, sosem ugyanazok.

De aztán elindulunk a lejtőn...

Akkor válunk nem egyedivé, amikor elengedjük valónkat, s egy példaképet emelünk ki az emberek közül. Egészen mesés, méregzöld smaragdokkal és kedvesnek tetsző zafírokkal kirakott arany trónra ültetjük és hajbókolunk előtte, hogy tanítson. Vagy ha tanítani nem is akar, csak mellette maradhassunk, figyelemmel kísérhessük minden léptét, szemünk fényévé nőhesse ki magát, csak hagyja, hagyja ezt meg nekünk, eme egyetlen boldogságot, lelkünk vágyálmát!

De vajon mennyire is önző már ez?

Mellette vagyunk, hogy ellessük lépte mozgását. Aztán pedig leutánozzuk, hogy hasonlóak legyünk hozzá. Ujjainkat úgy mozdítjuk, ahogy azt ő szokta, ugyanolyan fáradtan nézünk mi is a végtelenbe, a messzi távolba, hol ő már meglelte azt, amit mi nem is ismerünk. Rájött arra, hogy mit teszünk, mert egykor ő is ezt tette. De nem figyelmeztet bennünket, hagyja, hogy megtapasztaljuk, mintha csak a sors akarta volna így...

Hajbókolunk, mosolygunk, dicsérjük őt. Irigyeljük nagyságát, de szemünkben és szívünkben tűz ég iránta, a gyűlölettel csak még erősebbé válva, összekovácsolódva vele.

Mikor pedig már olyanok vagyunk, mint ő - még ha nem is kiköpött mása -, ujjongunk. Olyanok lettünk, mint az, akit tiszteltünk és istenítettünk.

(Önérzetünk, csak, mint a végeláthatatlan óceán, nem?)

Idővel már mi magunk is példaképekké válunk. Mi leszünk a társaság középpontjában, minket fognak körülölelni szeretetükkel a "tanítványok".

S ekkor döbbenünk rá, hogy nem vagyunk mások, csupán értéktelen hasonmások, akiknek értékét mások csillagokig magasztalják.

De mit ér az az érték, ha saját bensőnket elveszítettük?

____________________________________________

Egy újabb novelláskötet, habár lehet, hogy ez alkalommal már tényleg alkotok belőle valami összefüggőt is, hogy legyen kapocs az aprócska, megrövidített mondatok között. ><
Köszönöm, hogy elolvastad. *-*

Igen, azt hiszem írok egy újabb shounen ai történetet. Folytatás következik.^^