Mirella puhán lépked a parkettán, mintha a fellegekben járna. Nem kapcsol lámpát a hálószobájában, kívülről ismeri minden szegletét. A Holdat figyeli az ablakán át, ami dagadó fázisának második felében tart, ezüstös fénye az arcára vetül. Mosolyogva szemléli az égitest hatalmas, ködösnek tetsző udvarát. A táskáját lecsúsztatja válláról, de az nem puffan a földön, hanem az íróasztal mellett álló székre lebeg. Miri kicsit még gyönyörködik az esti tájban, kellemes bizsergés járja át minden porcikáját. Ez a holdfázis vonzza a pozitív energiákat, amit magán is érez, eggyé olvad vele.

Kicsit haladni szeretne az egyetemi dolgokkal, egészen pontosan szerves kémia elméletből van némi elmaradása. A füzete után kutat, mikor megpillantja az asztalán a varázstanulmányokért felelős Boszorkány és Varázsló Szövetség Tudományintézet logóját egy boríték bal felső sarkában. Mirella megáll a mozdulatban, némán mered a papírra. A szíve a torkába ugrik és vadul dobog, egyre szaporábban veszi a levegőt. Legnagyobb álma bekerülni a BVSZT-be. Úgy akar élni, mint egy rendes boszorkány, olyan munkát akar végezni, amiben kamatoztathatja a képességét.

Csettintésére felkapcsolódik a kislámpája. Hunyorog a hirtelen erős fény miatt, de hamar hozzászokik a szeme. Mély levegőt vesz, felemeli a borítékot, mely megremeg a kezében. Hevesen tépi fel, több szakadás keletkezik a hajtás mentén, a levél meggyűrődik, amint kihúzza. Mohón járatja végig tekintetét a sorokon.

Tisztelt Pályázó!

Megkaptuk a fellebbezését, és átnéztük a jelentkezési anyagát. Ezúton értesítjük, hogy a Boszorkány és Varázsló Szövetség Tudományintézetébe nem nyert felvételt.

Keresztféléves képzést nem indítunk.

További sok sikert kívánunk!

– Na, persze! – fortyog Miri. Fogát összeszorítva erélyesen hajítja a papírlapot az asztalára.

A megszólítás is csak általános, arra nem vették a fáradtságot, hogy a nevét leírják. Mi a baj vele? Miért nem adnak neki egy lehetőséget? Pedig érzi a zsigereiben, minden csepp vérében azt az energiát, amit átjár a mágia. Bizonyítani akar, mert képes rá. Nagy álma, hogy gyógynövényekkel foglalkozzon. Szeretne természetes anyagokból krémet készíteni, és minden tégelybe tenne egy csipetnyi varázslatot. Az emberek észre sem vennék, ez csupán egy pici pluszt adna hozzá, mégis hatásosabb lenne, mint bármely hasonló készítmény. Felhasználná a természet gyógyító erejét, hogy hosszabb távú megoldást nyújtson a betegségekre. De esélyt sem kap. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem vegyész szaka csupán a B terv volt, de bízott benne, hogy nem kell végigcsinálnia, mert közben átmehet a varázslóiskolába. Tévedett. Immár harmadjára utasítják el.

Nagyot szusszan. Egyszerre támad kedve sírni és őrjöngeni. Az érzések kavalkádja úgy bugyog fel benne, akár a magma egy kitörni készülő vulkánban.

Mirella hirtelen ötlettől vezérelve kirohan a szobájából, s úgy szalad le a lépcsőn, hogy a heves léptei nyomán a faburkolat nyöszörög a lába alatt. Szülei hangja a konyhából szűrődik ki, ezért odamegy. Anyja mosolyogva emeli rá tekintetét, apja fáradtan könyököl az asztalon. Még a munkaruháját viseli.

– Apa, kérdezhetek valamit? – Mirella a férfi arcát vizslatja. Nem akar erélyes lenni, legyűri a megbántottságát, és minden rossz érzését.

– Mondd csak, szívem!

– Miért nem vállaltál varázslónak való munkát?

Az apja arcán sötét árny suhan át. Komoran néz maga elé.

– Nem ajánlottak nekem való munkát. Amivel meg foglalkoztam... azt nem folytathattam, pláne miután elvettem anyádat.

– Mi volt az?

Az apja gyanakvón méregeti, mire Miri ártatlanul megvonja a vállát. Zavartan elmosolyodik, mert bizonytalan, hogy mennyire feszegetheti a határokat.

– Nem számít, mert azzal vétkes voltam a szemükben, hogy egy varázstalannal házasodtam össze. – Cseppnyi megbántottság dereng a szemében.

– Ettől függetlenül, milyen munkáról van szó?

A férfi megvakarja a bajuszát, arcán elmélyednek a ráncok. Összenéznek az édesanyjával. Mirella zavartan kapkodja köztük a tekintetét, mintha nagy titok lapulna meg a háttérben, amit nem akarnak vele megosztani. Most sem. Bosszantja ez, még jobban szítva a bensőjében gyűlő feszültséget.

– Miért érdekel ez ennyire?

Az édesapja igyekszik kihátrálni ebből a beszélgetésből, amitől Miri majd felrobban. Utálja, hogy falakba ütközik. Miért ne lehetne jogos elvárás, hogy az ember tudjon a felmenői múltjáról?

– Csak nem újabb elutasítás? – érinti meg a vállát édesanyja. A kontyból kiszabadult nugátbarna tincsek keretezik kerek arcát.

Mirellából kitörni készül a sírás, ahogy tudatosul benne, minden elúszott. Megfosztották a lehetőségtől, hogy az legyen, aki mindig is lenni akart; egy teljes értékű boszorkány. Bár az apja feladta ezt a létet, attól Miri még tovább szeretné vinni. A bizonyítási vágy reményt csal megsebzett szívébe.

Lassan bólint, legyűrve a torkát vészesen feszegető gombócot.

– Jaj, kincsem. – Katalin szoros ölelésbe vonja őt.

Miri könnyei elerednek. Kiszakad belőle a fájdalom, amit a saját társadalma okozott a számára. Hüppögve borul édesanyja vállára.

– Ez nem a világ vége – vigasztalja Miklós.

– Nem?! – háborodik fel Mirella. Kibontakozik az ölelésből, dacosan letörli a nedvességet az arcáról, bár még érkezik utánpótlás. – Mi a baja a varázslóknak velem? Miért nem engednek érvényesülni? Mitől vagyok én rosszabb, mint bármely más boszorkány vagy varázsló? Még németül is megtanultam, hogyha ide nem is, oda bejuthassak. De onnan is visszautasítottak!

– Nem veled van a baj, kislányom – próbálkozik Katalin. Kétségbeesés és értetlenség tükröződik az arcán.

Mirella sosem borult még ki ennyire. Megérti, hogy szülei tehetetlenül állnak előtte. Nem is vár tőlük megoldást, hiszen ők nem mozognak olyan körökben, hogy segíteni tudnának rajta. Magán kell segítenie, meg kell találnia a módját. Biztosan van valami lehetőség, amit még bevethet. A gondolatai már sebesen száguldoznak, oda se figyel arra, mit mondanak neki.

Minden magyarázat nélkül hagyja magára szüleit, heves léptekkel vonul vissza a szobájába. Abban bízik, ha a törvénykezésben van egy központi város, mint Magyarország esetében Brüsszel, ahová panaszt lehet benyújtani, akkor talán a varázslóknál is létezik ilyen. Előveszi a laptopját, az ágyra heveredik vele, bekapcsolja. Az ujjai hangosan kopognak a klaviatúrán. Keresgél, újabb és újabb dolgokat ír a kereső sávjába, de minden próbálkozás kudarcba fullad. A huszonegyedik században annyira nem rejtőzködnek a varázslók, mégsem talál semmit a világhálón, ami előrébb vinné. Igaz, ha mindenki megtalálná, jó eséllyel elég sok kéretlen üzenetet kapnának.

Máshogy kell kutakodnia. A szája szélét rágja. Megnyitja a közösségi hálót, a chat ablak új üzenetet jelez Kamillától. Rákattint, még örül is neki, hogy kicsit kipanaszkodhatja magát. Kami is félvér, csak már feladta a küzdelmet a hivatallal. Nem gyakorolja a varázslást, elfogadta, hogy sosem lesz boszorkány. Miri próbálta tartani benne a lelket, győzködte, fogjanak össze, hátha úgy célt érnek, de a barátnőjét nem hozza lázba a mágia, vagy nem érzi ugyanazt magában, mint Mirella.

Képzeld, Bencével összefutottunk ma az egyetem előtti parkban. Kimentem oda sétálni az albiból, de nem számítottam rá, hogy ő is ott lesz. Istenem, annyira cuki! Tök jól elbeszélgettünk, meg kávéztunk egyet, de nem történt semmi. Légyszí, megcsinálod a szerelmi kötést ránk?

Mirellát megmosolyogtatja a szmájlikkal teletűzdelt üzenet. Kamilla menthetetlenül beleszeretett az évfolyamtársukba.

Miért nem beszélsz vele? – írja válaszul a legkézenfekvőbb dolgot. Amíg nem jár varázslóiskolába, nem is használhatná az erejét. Titkon igyekszik szinten tartani magát. Ennek ellenére barátnőjének is ő hozta fel, hogy ezzel talán megadhatná a kezdő lökést, ha már Kami ennyire bizonytalan abban, hogy viszonzásra találnának az érzései.

Megőrültél??? És ha bolondnak néz? – érkezik a válasz meglepően hamar.

Mirella elneveti magát. Ez a kacaj elmulasztja a korábbi fájdalmát. Már azon töpreng, milyen alapanyagai vannak otthon. Ha bájitalt is szeretne készíteni, akkor be kell vásárolnia. Megvan! Az üzletben van egy boszorkány, Éva, akivel elég sokat beszélgettek már. Talán tőle megtudja, hová tudna fordulni. Esetleg vannak kapcsolatai, akik segíteni tudnák. Izgatottság árasztja el, buzog benne a tettvágy. Rögtön útnak indulna, ha nem lenne este. Nem tudja levakarni a mosolyt az arcáról. De ez Miri, a valódi önmaga, aki mindig előre halad, mert tudja, bármit elérhet.

Rendben. Hamarosan telihold lesz, akkor megcsinálom.

***

Frissen vágott fű illatával telített a parkosított kert, melynek végében szürke márványkőből készített emlékhely magasodik. A tetejében egy angyalt formáló szobor ül, előtte egy kőből készült nyitott könyvön rajzolódnak ki a betűk, hogy ki nyugszik itt, és mettől-meddig élt. A fűzfa lenyúló ágai finoman lengedeznek, kellemes árnyékot biztosítva a jelenlévőknek.

Vendel egykedvűen bámulja a feliratot, a főpap szövegelésére eddig se figyelt oda.

A nevelőanyja egy éve halt meg. Boszorkány lévén, tudott volna segíteni magán egy kicsit, de hagyta, hogy legyűrje a kór. Talán túl sok terhet cipelt, a lelke megroppant az évek során. Vendel ezt tartotta a legvalószínűbbnek. Egy percig sem bánta, hogy nem hosszabbította meg az életét; nem álltak közel egymáshoz. Sőt! A mostohája olyan rideg volt hozzá életében, akár egy jégcsap. Utálta, mert a családban miatta érezte magát fekete báránynak.

Igazából azt sem értette, az apja miért van vele. Meglehetősen távolságtartóak voltak egymással szemben. Mindvégig úgy tűnt, csak eléldegélnek egymás mellett. Szimpla megszokásnak tűnt az egész.

Vendel az apjára, Patrikra pillant. A ráncos arc komoran mered a főpapra. Őszbe boruló hajába kap a szél. Márkás öltönyt húzott erre az alkalomra, pedig utálja a hivalkodást. Alatta a szokásos, kissé elnyűtt csíkos mellényét viseli, azt le nem cserélné semmi pénzért. Lassú mozdulattal húzza elő zsebéből a zsebóráját, felpattintja a fedelét. Régi családi örökség az a darab, világ életében nagyon vigyázott rá. Az egyik oldala a számlap, alatta a szerkezet, a másik oldalán egy tükröt tettek bele. Az utóbbi egy évben sokszor meredt bele, mintha a ráncait számolná, amiből bőven akad. Vendel biztos benne, hogy a hiúsága tőle származik.

A kapcsolata az apjával sem számított túl rózsásnak. Szigorúan nevelte őt, és felnőtt fejjel sem tudnak beszélgetni másról, csak a kötelező dolgokról. Vendelnek van egy üzlete, ahol egzotikus fűszereket és számos alapanyagot tart varázslók számára. Az édesapja sokat segített neki, hogy ezt a vállalkozását el tudja indítani. Szüksége volt erre, mert a bürokráciát sose kezelte higgadtan. Patrik az Okkult Hivatalban dolgozik, ráadásul a legfelső törvényhozók jobbján. Idáig futott a karrierje. Bármennyire tepert, a felső kör tagjai közé nem került be.

Diána a jobbján szipog. Egy rongyzsebkendővel felitatja a könnyeit, megtörli az orrát, aztán a bátyjába karol, és a vállára hajtja a fejét. A vörösből narancssárgába forduló hajszínével kirí a tömegből. Most sem állta meg, hogy színes blúzt vegyen fel a fekete nadrágkosztüm alá. Gyakran úgy öltözködött, mint egy hetvenes évekbeli hippi, de ez Dia. Ha a természete nem kirívó, legalább a kinézete legyen az.

Vendelnek a családban vele a legszorosabb a kapcsolata. Hol is kezdődött ez? Igazából a húga totyogós korában. Már vígan szaladt a többiek után, de a testvéreik csak cukkolták, mindenből kihagyták. Sírással tudatta nemtetszését, de ők magasról tojtak rá. Vendelből ilyenkor előjött a gondoskodó énje, félretette a makacs, rossz oldalát, és ápolgatta Dia lelkét. Sokszor játszott vele, fogócskáztak, bújócskáztak, mikor mihez volt kedve. Halvány mosoly kúszik az arcára az emlékre. A hétköznapok eseményeit mindig első kézből tudta meg, mert húga mindent elmesélt neki iskolás korában. Ott is védelmezésre szorult, mert túlzottan zárkózott volt. Akárcsak Vendel, bár ő hamarabb tartja magát ridegnek és távolságtartónak. A jópofizást kifejezetten utálja, ez is igaz mindkettejükre.

Vendel a múltbéli merengésből arra eszmél, hogy a főpap már sehol. Húga finom húzással jelzi, hogy ideje bemenni a házba. Nem bánja, mert hiába van szeptember, annyira meleg az idő, hogy verejtékezik az öltönyben.

Hosszas sétát tesznek meg, a járdalapokat zöldellő pázsit övezi. A kúria jellegű épület homlokzata megrepedezett és kifakult, sokat vesztett régi bájából. Vendel nem érti, hogy az apja miért nem költözik egy kisebb házba. Ebben a hatalmas épületben egyedül már elvész. Az alsó szintből is csupán pár helyiséget használ. A régi szobáik üresek, csak porosodnak. Mióta mind kirepültek a fészekből, sosem töltöttek ott éjszakákat.

Vendel megiszik egy italt a nappaliban, ahol antik fabútorok sorakoznak. Öreg darabok, akárcsak az apja. Nem szólal meg, nincs mondanivalója, legszívesebben szabadulna innen. Diára sandít.

– Megleszel? – kérdi halkan.

Dia hozzá bújik, aztán mosolyogva elhúzódik.

– Persze, menj csak! Látom, már nehezen bírod.

– Átlátsz rajtam. – Vendel megkönnyebbülten kifújja a levegőt.

– Egyébként sem árt pihenned. Kemény heted lesz. – Diána sokat sejtetően somolyog. – Vagy inkább izgalmas – rántja meg a szemöldökét.

Vendelben megreked a levegő. Összehúzott szemmel vizslatja a sötétkék szempárt, a ráncba húzott pisze orrot. Ha a húga ilyet mond, az sosem jelent jót, hiszen ő egy látó, a legmegbecsültebb jósnő a hivatalnál. A legnagyobb gond, hogy a jóslatai mindig pontosak. Amit ő kimond, az elkerülhetetlen. Vendel jobban szereti, ha révületben jönnek a kibogozhatatlan jövendölései, akkor legalább nem vág hozzá ilyen szemtelen vigyort.

– Hogy érted ezt? – próbálkozik, pedig jól tudja, Diána semmit nem fog elárulni, hogy véletlenül se készülhessen fel az eseményekre.

– Á! – Legyint, mintha nem lenne jelentősége. – Ne is törődj azzal, amit dumálok! – Az ajtó felé tolja a bátyját.

Vendel pulzusa az egekbe szökik. Tart egy infarktustól, hiszen az ő korában ez már nem ritka. Egyedül abban biztos, hogy ma éjszaka alig fog aludni.